Az individuum egy bioszférán belüli szerveződés, avagy Nietzschével szólva, egy hatalmi képződmény. Elkülönültség nélkül önmagába zárt, és saját ritmusa szerint él, felemelkedve, virulva és romlásnak indulva, önmagát fenntartva és gyarapítva rendszerének kimerüléséig. Élettartama véletlenek, szerencsétlenségek, külső és belső zavarok miatt is rövidülhet. Minden esetben mulandó; és nem független, hanem a hozzá hasonlókkal összefonódva, környezetére utalva, életközösségektől függve tudatként és lélekként sem tartósan lehatárolt.
A szerveződésnek szintjei vannak. Ezek a szubatomi egységektől – amennyiben ezek izolálhatóak és nem csupán tömegekből statisztikailag kinyert értékek – egyre magasabb és összetettebb, anyagilag már nem kézzelfogható egységekig vezetnek, amilyen a társadalom, az állam, a kultúra. Ehhez a szinteződéshez tartoznak az individuumokon kívül a többé vagy kevésbé kialakult individuációk is, melyek az individuum felé tartanak – mint a kristály anyaoldata vagy a protoplazma –, egy rajta túlmenő fejlődést szemléltetve, anélkül, hogy ezt képesek lennének elérni, mint a társadalom vagy az emberiség. Az individuum e többé-kevésbé kialakult individuációkkal szemben egy egységesen és önállóan működő hierarchia.
Létezik egy ösztön, mely az egyes individuációkat és individuumokat létrehozza. Ekként szemlélhető például a portugál gálya (Physalia physalis) és a hangyaállam. Az előbbi, csakúgy mint az utóbbi, individuumok közössége, csakhogy azok, amik magukat az előbbi esetében egy együttes test szerveiként találják, az utóbbi esetében biológiailag nem lesznek egy testté, csupán a közvetlen bioszférán túl képeznek testet. Az eredet mindig a gyarapodóan épülő élet maga. Ez ott korlátozódik, ahol az egyesítő és megformált erő többé már nem képes bekebelezéseken és leválasztásokon keresztül egyre gazdagabb és felsőbb individuációkhoz való felemelkedésre anélkül, hogy ennek során feláldozná a konkrét, biológiai individuumot. Az emberi társadalom, éppúgy, mint a hangyák állama, itt állandósul. Ezekben az esetekben a biológiai szint individuuma meggyengül, anélkül, hogy valóban elérhetné egy összetettebb szint individuumát.
Az individuumok és individuációk minden hatalmi képződményben egy belőlük származónak, vagy őket lenyűgözőnek (mely legtöbbször egy és ugyanaz) rendelődnek alá, és jóllehet többé-kevésbé függetlenül, mégis egy egész részeiként és általa irányítva működnek. Egy aktív, ha nem is reflektált össztudat (ma tervnek nevezik) nem zárható ki. Az öntudat azonban nem ugyanazon önmaga tudata (das Bewußtsein des gleichen Selbst), hanem önmaga átalakulásaival az előbbi is átalakul. A saját individuumával tart és megőrzi annak egységét ugyanazon én látszata alatt.
Az emberi tudat olyan ponthoz érkezett, ahol többé már nem képes elfogadni az individuum mulandóságát. Inkább a halál, semmint a fájdalom ellen tiltakozik. Ez felfedi sötét oldalát és a halál képzetével árnyékolja. A hatalmas, hierarchikus szövetkezés minden fenyegetésre s zavarra is egocentrizmusának görcsbe feszülő megerősítésével válaszol. Ez vezetett valamennyi vallás esetében ahhoz, hogy a halál vált az élet legfontosabb problémájává, az életet pedig a halál elhárítására fordították, azaz – mivel láthatóan nem megy másképp – átlépve egy második, a halállal szemben biztosított élet átalakításába. Ahogy az ember, úgy az individuum is változik, akár esszenciaként, valaminek a velejeként, magként vagy az előző létező testetlenítéseként gondoltak rá, mindenesetre lényegileg páratlan és tulajdonképpeni individuum, sőt, személy kellett legyen.
Ha lehetségesnek is tartanánk, hogy individuumunk halandónak bizonyul vagy új felhalmozódással helyreáll – hasonlóan ahhoz, ahogy alacsonyabb szerveződésű lényeknél bekövetkezik –, ez nem lenne több puszta elodázásnál. Vagy ennek örökké így kell folytatódnia, s az egész emberi nemmel? Ezáltal a legmagasabban kibontakozó bioszférát egy végtelenbe tartó folytonos túllépés terheli, miközben csak az alsóbb szinteken és csak azért nem épül le, mert még egyáltalán nem indult meg az artikulált individuum felé. Jóllehet a mulandóság nem az élet létfeltétele, hanem az individuumé: amely nem szubsztancia és forma kitörölhetetlen egysége, hanem folytonos processzusokban meglévő csomó vagy kulmináció. Habár a lehető legmagasabb fokon éppen az individuum oszthatatlan, mégis a sok és sokrétű közepette áll, amelynek része, s amellyel együtt, magába foglalva és általa körülvéve, valami nagyon is változékony módjára épül fel és bomlik le újra.
Akarjuk vagy sem, nem tudjuk birtokolni az individuumot, ugyanakkor a vele összeegyeztethetetlent sem. Ezzel szemben emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy minden sorsunkkal szemben támasztott igazságtalan kívánalom, melyet így felismertünk, mélyebben megnyit számunkra minden ténylegeset, értelmeset és értékeset. Az örök tényeket nem vagyunk képesek megváltoztatni, jóllehet az ezekkel kapcsolatos nem megfelelő érzéseinket és gondolatainkat igen. Az individuum vágyott és kierőszakolt halhatatlansága nem annyira a lét, mint inkább a tudat sóvárgása. Ha tudat nélküli valóság volna, az kevéssé lenne fontos rá nézve. A tudat visszaborzad a nemléttől, hiszen ez helyettesíti a létet, noha nem önmagaként, csak az utóbbi pótlékaként áll fenn. A személy – akinek megszűnését figyelembe veszi – tudata nem viseli el ezt. Nagyon régi korokban létezett azonban egy tanítás egy másképp megalkotott individuumról, annak külső, nem pedig belső oszthatatlanságáról: arról, hogy a legnagyobbnak, csakúgy mint a legkisebbnek, a mindenség örök processzusaiban megvolt a maga szerepe. Ezek voltak a kozmikus szférák és égitestek körforgásai. Bennük minden individuáció helyhez, időhöz és karakterhez, a velük analóg fölérendelthez volt eloldhatatlanul kötve, és a szinteken egymásnak megfelelők nem pusztán elkülönült lényegiségek, hanem mindenekelőtt a periodikus folyamatok metszéspontjai s az előbbiek mindenkori individuációja a konkrét individuumig.
Az aiónok doktrínájának hatalmas világát nem áll módunkban itt részletezni, és számunkra sem tudományként, sem hitként nem vehető át. Megmutatja azonban, hogy az individuum nem csupán izolált személyként, hanem másként is felfogható; közeli s távoli világfolyamok és világerők koncentrációjaként és szerveződéseként – és hogy az individuum minél inkább ebben s ezáltal bontakozott és áradt ki, annál bensőségesebben és valóságosabban fog teremtő módon hatni és tovább hatni. Egy nagy ember esetében már a legszűkebb élet sem akörül forog, hogy énként, hanem, hogy mi célból éljen, hogy maradandó hatalomba emelkedjen és megszilárduljon. Ezt nevezték az antikvitásban – minden hiúság nélkül – dicsőségnek. Tökéletesen közömbös, hogy hogyan képzeljük el egy ilyen esszencia megőrzését és továbbadását, materiálisan, vagy spirituálisan, netán a modern fizika irányzata szerint valamilyen sugárzások által közvetítve, vagy megfejthetetlenként. Akinek ez jelentőséggel bír, az aprópénzre váltja azt a hatalmasat és dicsőségeset, amely felé mindinkább fordulnunk kellene, amíg méltóvá nem tudunk válni hozzá.
Nietzsche tanítása ugyanazon örök visszatéréséről az aiónok keleti-antik doktrínájának folytatója. Rendszerként ez nem zárult le, ám az alapító maga nem rejtőzött el, ahogy erre generációknak szüksége lenne, hogy céljaikat kiharcolják. Fokozatos birtokbavételük – mint Nietzsche tisztán előrelátta – az embernek magának, legbelsőbb lényegének az átváltozását jelentené. Hallatlan különbség, hogy individuumunk egy szubsztancia, vagy átfogó ciklusok egy szakasza és ciklusa-e. Nietzsche az alábbi imperatívuszban fogalmazza meg: ciklikus lényeggé válni. Ami azt jelenti: tipikus, ritmikus, kozmikus-tellurikus, harmonikus, aióni ciklusokban a legnagyobban és legkisebben élni: a váltakozó állapotok közül egyet sem szubsztancializálni, vagy akár transzcendálni, hanem mindegyikben eggyé és magában egésszé válni. Az Abszolútum itt van, messze eltávolodva relativizálásától, az önmagában kiáradó realitás-teljességgel egybeolvadva. A következmények beláthatatlanok a rendszer, az individuum szelleme és lelke, önmagához és másokhoz, a közösséghez és sorsához való viszonya vonatkozásában. Csak ekkor válik lehetségessé az amor fati a maga teljes gazdagságában. Mert a kicsi sors egy a nagy akarattal.
Régóta túl nagyra tartják a testi szaporodást mint a halhatatlanság pótlékát. Ezáltal szolgálja magát az individuum faja és veszi ki szerény részét a haszonból. Egy lényeg sohasem önmagát reprodukálja, kettőből lesz egy harmadik. Erre a nagyszülők gyakran erősebb hatást gyakorolnak, mint a szülők, s így azok testvérei is. A személy nem tartható fenn a nemzésen keresztül. Annál inkább számos és meglepő vonás, alkotóelem, ösztönzés és reagálási mód. A „prehisztorikus” emberek tudták ezt. Ahol egy valódi örökség forgott szóban, az ember nem bízta magát a vér általi szaporodásra, hanem átszellemítette. Mágikus rítusok, a legszigorúbb nevelés és fegyelem által, valamint a törzs egységének megőrzésén és hatásán keresztül biztosította azt, hogy az isteni vagy félisteni ősapa töretlenül visszatérjen fiatalodástól fiatalodásig. Minden felsőbb és legfelső fenotipikus, tehát a következő generációban már nem áll ellen a hanyatlásnak. Genotipikus – kiszámíthatatlan és szerencsés véletleneken kívül – nem lehet önmagától, csak tervszerű, folytonos újranemzések, a valódi nevelés által, nemzetségeken át. Olykor-olykor volt is ilyen. A természet nagyon nehezen és lassan valamint sohasem megbízhatóan kebelez önmagába kultúra által létrehozott értékeket. Már a gondozatlan gyümölcsfa is elvadul. Egy vérvonal akkor válhat erősebb hordozóvá, ha a felsőbb szaporodás által válik ellenőrzötté és irányítottá. Ma minden súly az egyedire, megkülönböztetettre, szubjektívre helyeződik és nem a sokrétűség értékére, hanem véletlenszerűségére – a legváltozékonyabb, ami csak létezik. Nem csoda, hogy nincs hatalom, mely összetartaná akár a családokat, a nevelés pedig csaknem csúfsággá vált. Az individuum egy új – nem régebbi világkorokhoz, hanem sajátunkhoz illő – tana összekapcsolódva egy hasonló tannal a ciklusokról elég erősnek bizonyulhatna ahhoz, hogy újra felépüljön az emberben magában az, amit teljesen eltemetett.
Fordította: Stamler Ábel
