Környezetfilozófia

A jelen kötetben található két esszé kulcsmondata is lehetne a következő: „Nem az ember kiváltságos szerepének túlhangsúlyozása, hanem tökéletes félreértése sodorta válságba civilizációnkat.”

A hagyományos szemlélet középpontjában az áll, hogy a világot, benne minden élőlénnyel, az örökkévaló Igazság tartja fenn. A természet csodálatraméltó törvényei, rendje és harmóniája révén szüntelenül erről beszél, ezáltal tanít és egész működésével feléje vezérel, még akkor is, amikor hatalmas erejével látszólag igazságtalanul sújt le az emberre. A természet – lényegében – mindig Isten Szavát követi, és az univerzum részeként ez alól az ember sem bújhat ki.

A környezetvédelem ma döntő részben a minden élet forrását jelentő abszolút Igazság mellőzésén alapul. Ezért ha születnek is benne értékes gondolatok, ha sok jó szándékú embert össze is fog, valójában hatástalan marad, pontosabban pusztán pillanatnyi érdekeket fog szolgálni, vagy éppen azt a célt, amit a világpolitikát meghatározó körök szánnak neki. Ha ebben az irányban halad tovább, nem fog tudni kilépni a jelenlegi paradigmája, gondolkodásmódja által teremtett tehetetlenségi mezőből.

Gyakorta halljuk az intést: igyekezzünk „mindenütt” vagy „mindenben meglátni Istent”. A hívő számára ez a feladat nem tűnik különösebben nehéznek; mindamellett a dolognak számos fokozata van, a puszta képzelgéstől az intellektuális intuícióig. Elvégre hogyan „láthatnánk Istent” – aki láthatatlan és végtelen – a láthatóban és végesben, anélkül hogy becsapnánk magunkat, hibát követnénk el, vagy olyannyira felhígítanánk e kifejezés értelmét, hogy annak jelentése teljességgel kiürül? Ezt a kérdést igyekszünk megvilágítani az itt következő fejtegetésekben.

Hogyan lehetséges, hogy a négy elem közül a víz tűnik a kőhöz leginkább hasonlónak, hozzá legközelebb állónak? Kettejüknek nincs olyan kapcsolata, mint a kőnek a földdel, távol esnek egymástól, egymást mégis sajátos módon egészítik ki. Az agyagkorsóban, márványszökőkútban, sziklás folyóágyban, szigeteknél és partoknál – e helyeken a kettő formában és tartalomban kölcsönösen támaszt nyújt a másiknak.

Ha minden elcsendesül, a dolgok beszélni kezdenek, a kövek, állatok és növények testvérekké lesznek, és megosztják egymással a Titkot.

Amikor a természet arcába tekintünk, a pillanatok jelentéktelensége eltűnik, a gondolatok szabadabban szárnyalnak, és a különböző mozdulatok bősége révén előtörő ingerlékenységet lecsillapítja a környezet határtalansága és nyugalma.

„Ősi bölcsesség, miszerint a természet mindig a kegyelem előfeltétele. Az ember képtelen arra, hogy a természetet átugorja. Ahhoz, hogy eljusson a természetfelettihez, előbb keresztül kell hatolnia a természeten.” – Othmar Spann

A természeti világhoz kapcsolódó imádság rítusai, ismételjük, teljes mértékben szimbolikusak voltak, s az indián sem tisztelte jobban a Napot, mint ahogy a keresztény hódol a keresztnek. A Nap és a Föld – egy magától értetődő példázat értelmében, alig többre tartva a költői metaforát mint a tudományos igazságot – szemléletében minden szerves élet szülői voltak.

A természetből kétfelé vezet az út: a természetalattiba, ami a hagyományellenesség, a modern ember útja, a „fejlődés”, a „haladás” babonájának végállomása; és a természetfelettibe, ami a tradicionális princípiumok és megvalósítás jegyében élt élet: az ember igazi és eredeti otthonának újra megtalálása.

A tradicionális indián egyike volt az elképzelhető legszabadabb embereknek, ugyanakkor a legtöbb kötelezettséggel bíróknak is: a hatalmas préri, az erdőségek és a hegyek az övéi voltak; élettere tulajdonképpen nem ismert határokat; mégis egy pillanatra sem tudott elszakadni vallási univerzumától és az általa reá rótt szereptől.

A környezetfilozófia válaszút előtt áll: a modern-posztmodern trendeket követi-e az elmélet és a gyakorlat vonatkozásában, vagy pedig a saját hatókörén belül feltámasztja az ember önmagára és a természeti világra vonatkozó hagyományos tudását, amelynek középpontjában a természet forrása, az Abszolútum áll.