Környezetfilozófia

A mérgező hulladékok telepei és minden ehhez hasonló visszaélés a természettel szemben az emberi lélek állapotának tükre, e lélek minőségi állapota az, ami elkerülhetetlenül visszhangra lel az emberiség természeti környezetében; a természet ugyanis ama teremtmény kiterjesztése és függvénye, aki e világ középpontja és köldöke.

Jelen írásban amellett érvelek, hogy a Dél-Ázsiában kibontakozott gazdag védánta-hagyomány, különösen a gaudíja vaisnava védánta tradíció természetszemlélete termékeny talajt jelent egy ökozófia megfogalmazásához. A primordiális természet (prakriti) koncepciójára összpontosítom figyelmemet, illetve ennek a transzcendens valósághoz (brahman) való viszonyára.

Az itt leírt gyógyító regeneráció, ahogy régen, úgy ma is alapvetően szemben áll a természet mindennapi szisztematikus ki- és elhasználásával, elpusztításával, történjék ez akár a közlekedés, akár az élelmiszeripar útján, vagy éppen a műanyag-világ formájában. Karl von Eckartshausen elfeledett theozófiai spekulációiban a Földdel és önmagunkkal való kapcsolat fontos iránytűjére lelünk.

A Kelet mára nem kevésbé méltatlanná vált legmagasabb eszményeihez, mint a Nyugat. De nyilvánvaló az is, hogy az ökológiai válság nagyon nagy részben a Nyugaton létrejött technológia, valamint e technológiát alátámasztó és tápláló metafizikai és axiológiai állásfoglalások következménye. Nem helytelen tehát, ha a metafizikát és axiológiát illetően Kelettől merítünk ihletet.

Az individuum egy bioszférán belüli szerveződés, avagy Nietzschével szólva, egy hatalmi képződmény. Elkülönültség nélkül önmagába zárt, és saját ritmusa szerint él, felemelkedve, virulva és romlásnak indulva, önmagát fenntartva és gyarapítva rendszerének kimerüléséig.

A jelen kötetben található két esszé kulcsmondata is lehetne a következő: „Nem az ember kiváltságos szerepének túlhangsúlyozása, hanem tökéletes félreértése sodorta válságba civilizációnkat.”

A hagyományos szemlélet középpontjában az áll, hogy a világot, benne minden élőlénnyel, az örökkévaló Igazság tartja fenn. A természet csodálatraméltó törvényei, rendje és harmóniája révén szüntelenül erről beszél, ezáltal tanít és egész működésével feléje vezérel, még akkor is, amikor hatalmas erejével látszólag igazságtalanul sújt le az emberre. A természet – lényegében – mindig Isten Szavát követi, és az univerzum részeként ez alól az ember sem bújhat ki.

A környezetvédelem ma döntő részben a minden élet forrását jelentő abszolút Igazság mellőzésén alapul. Ezért ha születnek is benne értékes gondolatok, ha sok jó szándékú embert össze is fog, valójában hatástalan marad, pontosabban pusztán pillanatnyi érdekeket fog szolgálni, vagy éppen azt a célt, amit a világpolitikát meghatározó körök szánnak neki. Ha ebben az irányban halad tovább, nem fog tudni kilépni a jelenlegi paradigmája, gondolkodásmódja által teremtett tehetetlenségi mezőből.

Gyakorta halljuk az intést: igyekezzünk „mindenütt” vagy „mindenben meglátni Istent”. A hívő számára ez a feladat nem tűnik különösebben nehéznek; mindamellett a dolognak számos fokozata van, a puszta képzelgéstől az intellektuális intuícióig. Elvégre hogyan „láthatnánk Istent” – aki láthatatlan és végtelen – a láthatóban és végesben, anélkül hogy becsapnánk magunkat, hibát követnénk el, vagy olyannyira felhígítanánk e kifejezés értelmét, hogy annak jelentése teljességgel kiürül? Ezt a kérdést igyekszünk megvilágítani az itt következő fejtegetésekben.

Hogyan lehetséges, hogy a négy elem közül a víz tűnik a kőhöz leginkább hasonlónak, hozzá legközelebb állónak? Kettejüknek nincs olyan kapcsolata, mint a kőnek a földdel, távol esnek egymástól, egymást mégis sajátos módon egészítik ki. Az agyagkorsóban, márványszökőkútban, sziklás folyóágyban, szigeteknél és partoknál – e helyeken a kettő formában és tartalomban kölcsönösen támaszt nyújt a másiknak.

Ha minden elcsendesül, a dolgok beszélni kezdenek, a kövek, állatok és növények testvérekké lesznek, és megosztják egymással a Titkot.

Amikor a természet arcába tekintünk, a pillanatok jelentéktelensége eltűnik, a gondolatok szabadabban szárnyalnak, és a különböző mozdulatok bősége révén előtörő ingerlékenységet lecsillapítja a környezet határtalansága és nyugalma.