Van-e a konzervativizmusnak jelene és jövője? Lehet-e építkezni a konzervatív szemléletre a 21. században? Kérdések, melyek a mai magyar közgondolkodást foglalkoztatják. Tanulságos, hogy éppen egy parlamenti választás hoz felszínre, elevenít meg olyan témákat, amiket más körülmények között sokan egyébként fel sem vetnének, s amik ugyanakkor mindig kulcspozícióban lehetnének a közéletben.
Úgy látszik, a helyzet élesre állította, amiről például Julius Evola így írt – magyar nyelven nemrég újra megjelent – Emberek és romok kötetében (Szenzár Kiadó, 2026):
„azok a kvalitások, amik az emberben a legtöbbet érnek, és amelyek az embert valóban emberré teszik, gyakran egy kemény, sőt nyomorúságos és igazságtalan légkörben ébrednek fel. Ez a légkör az ember számára kihívást, spritiuális próbatételt jelent. Ezzel szemben a kvalitások mindig elsorvadnak, ha az állati ember számára biztosítva van a kényelmes és biztonságos élet maximuma, valamint a birkaszerű jólét és boldogság méltányos része. Ez akkor is így van, ha mindez a rádió, a televízió és a repülőgép, Hollywood és a sportcsarnokok vagy egy Reader's Digest típusú kultúra képében jelenik meg.”
Az utóbbi hónapokban a Magyar Szemle és a Kommentár folyóiratok fontos szempontokat, kulturális, társadalmi dilemmákat, kihívásokat és lehetőségeket vizsgáltak a konzervativizmus, a jobboldaliság kérdéskörében, éppen a jelen helyzettel összefüggésben. Érezhető, hogy a mostani magyarországi társadalmi–kulturális körülmények és szellemi tér egy megnyílt közeg, sokak számára nyújthat lehetőséget, hogy mélyrehatóan újragondolják életüket, értékrendjüket, szemléletmódjukat.
A Magyar Hüperión folyóirat (2013-tól 2024-es megszűnéséig, összesen 31 számban) többször foglalkozott a populizmusból, a népszerűséghajhászásból és az éppen aktuális korszellemnek való meghajlásból következő buktatókkal, vizsgálta a konzervatív jobboldali értelmiség próbatételeit. Egyetértve az ott megfogalmazottakkal, meglátásunk szerint a mai magyar kulturális-szellemi térben a posztmodernizmus pusztít a leghatásosabb és a legerőteljesebb módon, sokszor megtévesztően és szándékait homályba burkolva, de annál nagyobb vehemenciával, és olyan, eredendően tradicionális területeket átfogva, kisajátítva, mint például a konzervatív szemlélet alapját képező vallás, ahol visszafordíthatatlannak tűnő rombolást képes végezni. A „posztmodernizmus” nem tesz mást, mint egyrészt sajátos relativizmusával, másrészt világmagyarázatával, harmadrészt furmányos és átkos cinizmusával észrevétlenül átprogramozza a gondolkodást, és deviáns irányba tereli a felfogóképességet.
Sokféle konzervativizmus lehetséges, de valamennyi gyökere, lényege – ha igazi konzervativizmusról beszélünk – végső soron az Isten által kinyilatkoztatott, a teremtésben is nyilvánvalóvá és megmásíthatatlanná lett örökérvényű rend megnyilatkozásában van, amelyhez az ember hűséggel tartozik – nem azért mert Isten ezt kéri tőle, hanem mert az ember mint teremtmény és mint az örök Atyától belélehelt Szellem hordozója, lényének felépítéséből adódóan is elválaszthatatlan e rendtől, részese és titokzatos módon egységet alkot vele.
Képes-e részletekbe menően és a maga nagyszerűségében megragadni ezt a tényt a posztmodernizmussal átitatott elme, mely elvesztette kapcsolatát a szívvel? – Költői kérdés…
A konzervatív értékrend nem pártprogram – pártok legfeljebb kapcsolódhatnak ehhez a princípium-, érték- és eszmekörhöz.
Mindig is konzervatívnak (jelenleg nincs jobb szó erre) számított és fog számítani az alapvető életvalóságok: a föld, az élőlények, az élet, továbbá a vallás és a belőle fakadó kultúra, a család és tulajdonképpen minden igazi közösség fenntartása, védelme és megelevenítése – anélkül is, hogy ezt kimondanánk. Hiszen ezek olyan dolgok, amiket és amikért szó nélkül is teszünk, és minden normális ember tesz is értük – ha bensőjében nyitott a megélésükre és az ebből fakadó tettek megvalósítására.
Hogyan is béklyózhatná meg a konzervatív szellemiség annak képzeletét, akit a Lélek éltet, s aki a legmagasabba veti reménységét, bizodalmát és ennek megfelelően él?
Ez persze nyilván olyan embertípust feltételez, aki állja az idők próbáját, és mindenkor képes túllátni az aktuális korszellemen, az örökkévaló javakra koncentrálva.
Lehet-e a konzervativizmust időtállóan, manírok, pózok nélkül, időszerűen képviselni?
Lehet.
Lehet-e a konzervativizmust, vagy a belőle építkező jobboldaliságot anélkül képviselni, hogy újabb és újabb divatoknak és külsőlegességeknek engedve megfelelni szándékoznánk az éppen aktuális „tudatmódosító” tendenciáknak?
Lehet.
Ha pedig lehetséges, és belátjuk ennek súlyát és módjait, úgy be kell látnunk azt is, hogy nem érdemes futóhomokra, más szóval tömegbázisra vagy népszerűségre építeni. A sziklára épített ház jelen esetben hitet és megértést jelent – Isten, az eszmék és egymás iránt.
Nem mintha nem fognánk fel a problémát, hogy a korszellemet tudni kell kezelni. Persze, így van, de nem úgy, hogy feltétel nélkül megadjuk magunkat a modern tendenciáknak: jelesül a már a biológiai élet meghekkeléséig jutott technológiai „haladásnak”. Csak azoknak nem egyértelmű, hogy mire megy ki játék, akik szándékosan elhessegetik maguk elől a tényeket. Az Antikrisztus uralma mindenki számára nyilvánvaló és látható. Isten kegyelméből pedig adott a választási lehetőség, az ember dönt, hogy mit választ: örök életet, vagy örök halált.
Tradicionális szemléletű gondolkozók, írók, a konzervatív hagyomány jeles képviselői hányszor, de hányszor leírták, kifejtették már, hogy a történelem vagy a múlt hagyományos vagy konzervatív szemléletű tanulmányozása nem a visszavágyásról, nem a jelent megelőző történeti korszakok visszahozataláról szól, hanem az örökérvényű mintázatok megismeréséről, az alkalmazási lehetőségek feltárásáról és arról, hogy tanuljunk azokból a folyamatokból, amelyek megmutatják az egyes alkalmazások kimenetelét. Segítségünkre szolgálnak abban, hogy ma is érvényes és az éggel összhangban lévő lehetőségeket találjunk. Mégis, mintha meg sem tették volna, még a gondolkodni képes emberek is újra és újra ilyen vádakkal élnek a konzervatívizmust vagy a tradicionális szemléletet illetően.
A konzervatív szellemiség képes beemelni és kezelni a gépek, a modernizmus, a jelenkori akklimatizáció problémaköreit. De soha nem a szellemi tartalom, a metafizikai lényeg alászállításával és elárulásával, hanem az afelé törekvés szándékával. És ebben a kontextusban a gépek és a modernizmus, hátterükben a sötétséget terjesztő „tudásal” és szándékkal együtt – hogy egy képzavarral éljünk – „elvéreznek”: csúnyán alulmaradnak az élet legelemibb valóságaival szemben.
Jöhetnek újabb és újabb elméletek és gyakorlatok – hisz végső soron az ember szüntelen kutatásra termett –, azonban a valóság lényegi tartalma, az ideák, archetípusok világa, nevezzük bárhogy, örökké változatlan marad. A megjelenítésükre kereshetünk ugyan új kifejezési formákat, módozatokat, de nem tagadhatjuk meg azokat olyasfajta „új” elméletek kitalálásával, amelyek végső soron aláássák valódi jelentőségüket, torzítják jelentésüket, tartalmukat, vagy megnehezítik a felfogásukat.
Ugyanez vonatkoztatható az ember léthelyzetére: legalapvetőbb létkérdéseink, feladataink nem változnak. Ugyanazon kihívásokkal kell megküzdenünk hosszú-hosszú nemzedékek óta, amelyekre a technológiai fejlődés soha nem lesz képes igazi válaszokat adni, mert e kérdések és feladatok túlmutatnak a földi-időbeli világon.
Elfelejtettük volna, hogy ha a jövő igézetében élünk, nem vagyunk a jelenben? Márpedig a jelenben teremtjük meg azokat a feltételeket, amelyekből a jövő ismét csak jelenként kibontakozik.
A konzervativizmus valójában nem a múlt, nem a jövő, hanem a jelen oldalán áll.
Itt és most kell jelenvalóvá tenni az ön- és világművelés azon cselekedeteit, amelyek örökkévaló gyümölcsöket hoznak. Az igazi jövő nem evilági jövő, hanem misztérium, akárcsak a múlt: a jelenbeli felfogásmód, értelmezés és értékelés kérdése, amelyhez újfent az igazságosság megváltoztathatatlan értékrendjére (a konzervatív szemlélet gyökérokára) van szükség.
Az élet rendje világos és tiszta rend. Egyszerűséget, gyermeki alázatosságot, jóra való hangoltságot, mindig nyitott, megértésre kész benső világot követel. Enélkül nem tapasztalhatjuk meg, hogy a teremtés részei vagyunk, és hogy mi a szerepünk, lényegi feladatunk az életben. E tisztasággal szemben bűnösségünk terhe csak megvallással és jóakarattal viselhető.
Tudjuk, hogy ez a fajta szellemi konzervativizmus (ami voltaképpen a világiasságot és az aktuális divatok követését tekinti gyermekbetegségnek), avagy a szellem világába való felnövés, soha nem lesz „népszerű” – nem lehet vele tömegeket életre kelteni, kisebb közösségeket is alig. De a helyzet az, hogy ez csupán időleges állapot és egyébként sincs az ember hatalmában.
Bármit teszünk, végső soron Isten kezében van a dolgok végső kimenetele.
A szellemi konzervativizmus mindenekelőtt személyes életpéldákat, személyes törekvést, fegyelmet, tisztaságot és egyszerűséget követel. Egyiknek sincs köze a népszerűséghez, amit ma gyakran „közösségi magatartásnak”, „közösségben való gondolkodásnak” neveznek. Az igazi közösség nem függ a divatoktól, korszellemtől, generációktól. Nem TikTok trendekből, YouTube-podcastekből, vagy a legtágabb értelemben vett technológiából születik. A technika legfeljebb közvetítő vagy kezdeményező eszköz lehet, de nem értékmérő valóság, és természetéből fakadóan nincs az emberi kapcsolatok fenntartásához elegendő dimenziója. Ismerjük az érveket, hogy ezek az eszközök miért megkerülhetetlenek, de az élő barátságok és valós közösségek szellemi térben köttetnek, amit az élő emberi szívben találunk. „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”
Ahhoz, hogy valaki visszataláljon szívének középpontjához, fel kell számolnia magában a modernséget. Ez nem azt jelenti, hogy elfordul a világtól, hanem hogy életének súlypontját nem e világba helyezi, ellenben visszaemeli oda, ahová való, Istenhez.
Nemhiába ismétlik oly sokszor a lélekismerő nagy vallási szerzők, akik előttünk megjárták már e sziklás, nehéz utat, hogy sok töredelemmel jár a szívbéli megtérés.
Ebből adódik a konzervatív ember igazi méltósága: lényének középponti tengelyét nem kell megtámasztani semmivel, Isten tartja azt mozdíthatatlan nyugalomban és integritásban.
A konzervativizmust nem lehet leválasztani a vallásról, mert ha megtesszük, többé nem beszélhetünk konzervativizmusról. A vallás és az igazi filozófia közvetíti azokat az értékvalóságokat, amikre épül. És ha így van, Nyugaton nem lehet leválasztani a kereszténységről. A kereszténység lényegileg konzervatív. Alapértékei adják meg az úgynevezett konzervatív értékek metafizikai dimenzióit.
Konzervatívnak lenni nem lehetséges kultúra nélkül, olyan kultúra nélkül, amit ne vallás, ne tradíció és ne az élő és életadó Szent Szellem határozna meg. Nagyon divatos mostanság kiforgatni ezt, de könnyen belátható, hogy ez a kultúra nem olvasottság és tanultság kérdése, hanem kapcsolat a Szent Szellemmel. Kétségtelen, hogy ma fontos az olvasás, tanulás, mert olyan felismerésekhez juthatunk általa, amelyekkel más módon nehezen, vagy egyáltalán nem találkozhatnánk. Azonban kultúránk – és itt elegendő, ha csak a nevelésre, az emberi kapcsolatokra és az életmódra gondolunk – jelenleg azt tükrözi, hogy a megélés és megvalósítás, egyszóval az igazi tudás tekintetében hátrányban állunk az olvasáshoz és a beszédhez képest.
A kultúra normális esetben érzékenység az igaz élet irányában. Az életet és a világegyetemet megtartó és azt végtelenül meghaladó szellemi erők irányában. Ez az érzékenység pedig éppúgy jelen lehet az iskola mentális torzításain nem átesett munkásemberben, mint egy professzorban (bár megjegyzendő, ez a típus egyre ritkább). Válsághelyzetben sokan felismerik, hogy az igazi parasztság tudása mérhetetlenül meghaladja az egyetemeinken ma közvetített tudáshalmazt. Alapvető erő, mert megvan benne az az érzékenység, ami sok esetben hiányzik az elfajult nemességből. A konzervatív értelmiség óriási felelőssége, hogy látja-e és láttatja-e az igazi, megismerésen alapuló, tettekben és életvitelben kifejeződő tudás jelentőségét és nem múló érvényét.
Mindezt nem a hierarchikus szellemi vagy társadalmi rend tiszteletének hiánya mondatja ki velünk. A konzervatív szemlélet olyannak látja a világot, amilyen valójában: a hierarchia szent rendjében. Így építi fel környezetét, bensőleg mindenképp, de külsőleges viszonyaiban is organikusan és hierarchikusan rendezett. A konzervatív ember hamar felismeri az igazi tekintélyt, és ha a helyzet úgy kívánja, nagyképűség nélkül és egyszerűen a feladatát végezve válik maga is tekintéllyé azon a területen, ahol tudása és feladatköre erre felhatalmazza. Ez az elv bármely élethelyzetben érvényesülhet és szoros kapcsolatban áll a kultúra fentebb említett lényegével.
„A valóság az – írja ismét Evola –,, hogy az igazi értékeknek nincs kötelező kapcsolatuk a jobb vagy rosszabb társadalmi és gazdasági viszonyokkal (…). A fontos az hogy a neheztelés és a társadalmi versengés minden formájával szemben mindenki képes legyen felismerni és szeretni a maga helyét: azt, amely a leginkább összhangban van saját természetével. Így fel tudja ismerni azokat a korlátokat is, amelyek között ki tudja bontakoztatni a maga lehetőségeit, életének organikus tartalmat adhat, megvalósíthatja saját tökéletes formáját, hiszen egy mesterember, aki tökéletesen ellátja a maga feladatát, minden bizonnyal magasabb rendű, mint az az uralkodó, aki nem tölti be megfelelően a maga funkcióját, és nincs azon a magaslaton, amelyet méltósága megkövetelne.”
Maradunk konzervatívok: itt, e földi keretek között képviseljük és őrizzük az élet életfeletti princípiumait, ahonnan az igaz élet tiszta forrása táplál bennünket; szeretjük és szolgáljuk Istent; hálát adunk neki, és életünkkel a neki tetsző áldozat bemutatására törekszünk: az általa megszabott értékrend szerint igyekszünk helytállni. Mi mást jelentene az a végletekig lejáratott, megcsúfolt és dekonstruált szó, hogy „értékőrzés”?
