Földút

I.

A földút természetes.[1] Emberi eredetű, de rokon a vadcsapással, és a kevesek által járt ösvénnyel. A földúton lábunk azt a port, azt a földet érinti, tapossa – legközvetlenebbül akkor, ha mezítláb vagyunk –, amelyből testünk vétetett, és amelybe majd visszatér. Ezzel szemben az aszfaltút leszigetel, elválaszt, s így nem teszi lehetővé a földdel való közvetlen érintkezést. Habár földúton járva is, mintha minden lépésnél arra tennénk kísérletet, hogy elszakadjunk tőle, hogy az égbe lendüljünk, de lépéseink ritmusában újra és újra megismétlődik a visszatérés, az érintkezés, sőt rá támaszkodva tudjuk megtenni a következő és az újabb lépéseket. Az úton járás ezen dinamikus jellegéhez képest az út menti fák statikusak, egész életüket egy helyben élik le, egyre inkább belegyökerezve a földbe. Mégis, a fák rokonságban állnak az utakkal, nemcsak mert egyaránt vannak elágazódásaik, hanem azért is, mert vezetnek valahová. Amíg az út maga fizikálisan ugyan horizontális, szellemi értelemben viszont vertikális kell, hogy legyen, és jó esetben lentről felfelé kell tartania, egy betetőzés irányába. Ezt jelképezi a népmesékben szereplő „égig érő fa” – mint afféle égbe vezető lajtorja –, és az ehhez kapcsolódó mondás, a „fel is út, le is út”, ami a mesehőst inti arra, hogy saját felelőssége, melyik irányba indul el. 

A földút úgy jön létre, hogy valahol valakik újra és újra végighaladnak egy meghatározott és sokak számára fontos cél felé. Lábnyomok és keréknyomok ismétlődése tapossa ki a tér két pontját összekötő útvonalat. Ha már nem járnak rajta, fű és fa benövi. A természet könnyen visszaveszi az ideiglenesen kisajátított teret. A lebetonozott, leaszfaltozott felületek – terek, utak – viszont hosszú időre kiiktatódnak a természetből, a természetes körforgásból, az úgynevezett biogeokémiai ciklusból, és csak gépekkel lehet azokat feltörni, ha valahol szükségtelenné válnak. Faluhelyen még ma is „köves útnak” nevezik az ilyeneket, de mondhatnánk „megkövült” útnak is. Ismét a mese nyelvén a „kővé válás” nem csupán elvarázsoltságot, élettelenné válást jelent, hanem a gondolkozás bénultságát és megmerevedését, a rendszer „lefagyását” is jelképezi. Mindez persze nem egyszerűsíthető az „egyik jó, másik rossz” ellentétére – hiszen például senki nem örül a kátyús, saras, járhatatlan földútnak –, de szükséges az „előnyök és hátrányok” mérlegén megvizsgálni a kétféle utat.

A legtöbb aszfaltút valaha földútként kezdte, de – szerencsére – nem minden földútból lesz leaszfaltozott út. Az aszfaltutak városokat, falvakat kötnek össze, ezért szinte sosincs igazán végük, mert egyik településtől a másikig tartanak, utak hálózatát létrehozva. A tanyákhoz viszont helyenként még ma is földutak vezetnek, s az erdőket, mezőket, szántóföldeket is ezek kötik össze, és van, hogy végük szakad, „vakon végződnek” valahol a pusztában vagy az erdőben. Így átvezetnek egy olyan „világba”, ahol már út sincs, illetve azt magam taposhatom ki magamnak, csupán gyorsan eltűnő nyomot hagyva magam után.[2] Majdnem úgy, ahogy a hal útja a vízben, a madár röpte az égen sem hagy nyomot. 

II.

A földút a természetben halad, de kivezet a természetből, ugyanakkor a hozzá való visszatérés lehetőségét is fenntartja. Ha nem így lenne, nem jutnánk el rajta sehová, s mindig csak a természetben maradnánk. Akkor nem juthatnánk el egy-egy városba, ahol egészen másfajta rend uralkodik. A városnak varázsa van, vonz is, taszít is. Bizonyos értelemben minden város a természetfölöttivel várandós, egyfajta szellemi műhely, ami az „égi város” mintájára formálódik, egyszersmind a természet alatti, bűnös és démoni alvilágba vezető út veszélyét is magában rejti. S ha nem úgy lenne, hogy a földút a természethez is visszavezet, elveszítenénk a talajt a lábunk alól, és vele a realitásérzékünket, mint ahogy ez megtörténik azokkal, akik egy nagyváros betondzsungelében élik le egész életüket – pláne, ha annak is nagy részét az internet virtuális „terében” töltik –, s amikor elutaznak valahová, ott is csak egy másik város komfortzónájában maradnak (online). Persze, az ilyenek is szeretnek olykor „kimenni a természetbe” (offline), de valójában oda is magukkal viszik – mint valami védőburkot – a várost, a városi mentalitást. Viselkedésük mindig elárulja, mennyire vannak elidegenedve a természettől, a természetességtől. Ez egyébként fordítva is igaz: a természetben élő vagy természetközeli életmódú emberek a városban idegenek, rendhagyóan – olykor komikusan – viselkednek, szembesülnek azzal, hogy mennyire más a művi, technikai környezet, hogy az ottani „légkör” egészen más, mint amivel a természetben találkozhatnak. Habár alig van már olyan ember, aki ne járt volna városban – ha éppen nem városlakó –, de gondoljunk például a még ma is őserdőben élő amazóniai indiánokra, vagy a Kalahári busmanjaira, akik legfeljebb néhány alkalommal jutnak el egy-egy ottani városba.

III.

A földút egy lehetőség. Egyfajta egérút. Miközben az össztársadalom számára egy „nagy újrakezdés” (great reset) csak hiú ábránd marad – hiszen ha meg is kísérli ezt, utána mégis minden éppúgy folytatódik a „régi kerékvágásban”, mint ahogy azelőtt zajlott –, addig az egyén (esetleg kisebb közösségek) számára még megvan a lehetőség egy valóságos újrakezdésre. Ez azonban csakis az egyetlen eredetből, a valódi „kezdetből” lehetséges. A földúton át hagyhatjuk magunk mögött – még ha csak ideiglenesen is – a technikai civilizációt, az aszfalt, a beton és a műanyag világát, hogy megmártózzunk az őselemek kezdeti tisztaságában, elementáris nagyszerűségében, s hogy visszahátráljunk – legalább szellemi értelemben – a nagyüzemi és gépesített természetpusztítás előtti időkbe. Ez egyfajta kivonulás (exodus), aminek lehetősége ma éppúgy fennáll minden szellemi törekvő és úton járó számára, miként Ábrahám idejében. Ma is érvényes az Úr hívása: „kiviszem a pusztába, hogy szívére beszéljek” (Óz 2,16).

IV.

A földút a régi időket őrzi. Azokat az időket, amikor az emberek még nem rohantak, amikor még gyalog – esetleg lovon, szekéren – tették meg útjukat. A motorizáció, a mobilitás növelése hozta magával az utak simaságának igényét, ami a kikövezett, illetve leaszfaltozott utak egyre nagyobb számú, és egyre nagyobb területre kiterjedő, hálózatszerű kiépítését eredményezte. Természetesen régen is építettek kikövezett utakat, mint amilyenek például a római utak voltak – ezek némelyike máig fennmaradt –, vagy a hegyvidékeken átvezető ősi kereskedelmi karavánutak, amiket néhol még ma is használnak, de ezeknél a cél a maradandóság, állandóság, megbízhatóság volt, nem pedig a sebesség eszeveszett növelése.

A földút a szabadság mélyebb értelmének őrzője is, mert szabadon járhatok rajta, s bár maga az út szabva van, de le is térhetek róla, elbóklászhatok, s visszatérhetek rá. Ehhez képest a vasút – de még egy autópálya is – valójában kényszerpálya, ami ráadásul közlekedési eszközöktől való függést is jelent. Persze az útról való letérésnek (deviatio) gyakran eltévedés, eltévelyedés (azaz deviáns állapot) a következménye. Az igazi szabadság a választás lehetőségében áll: a megszabott, de mégis szabad utat – lényegében az „arany középutat” – választani a tévút helyett, mert aki eltéved, az a „vadon” fogságába kerül,[3] és nem érhet célba. Ősi bölcsesség: „Járt utat a járatlanért el ne hagyd!”, továbbá egy régi közmondásunk szerint: „Az út közönséges, de csak a győzedelmes járhat bátran rajta”.[4]

V.

A földút nem egyszerűen csak egy olyan út, amit még nem aszfaltoztak le. Amíg az aszfaltút lényege inkább az aszfalt, a földút lényege inkább az út, mert ez sokkal inkább lehetővé teszi az útnak „Útként” – és nem csupán a helyváltoztatás lehetőségeként – való megélését. Egész életünk is lényegében egy út, születésünktől a halálunkig tartó „életút”. Ezt eleinte útkeresés, kutatás jellemzi, majd vándorútként, zarándokútként, olykor keresztútként éljük meg, lehet rögös és kátyús, de lehet sima, az is előfordul, hogy válaszút elé kerülünk; lehetünk útmutató „út-törők” vagy útépítők, vagy egyszerűen a saját utunkat következetesen járó homo viatorok. Mindebben a földút jó tanítómesternek bizonyul.

Tegyük fel a kérdést: ha a földút lényege az, hogy út, akkor mi a lényege magának az „útnak”? Bizonyosan az, hogy célja van, aminek elérési módja az út. Egy mostanság divatos mondás szerint „A cél az út maga”, ez azonban egyfajta képzavar, legfeljebb a turistákra érvényes,[5] legalábbis felszínesen tekintve. Szellemi értelemben az „elért és megvalósult cél” valóban magában foglalja a hozzá vezető utat-módot, de az „úton levés” állapotában a cél még csak kitűzött célként, mint potencialitás – még nem teljesen realizált realitás – van jelen. Habár lehetnek rövid távú céljaink, de legfelső és legvégső célunk csak egy lehet. Viszont vigyázat: „téves cél” is létezik, nemcsak tévút. 

Különös, de a cél bizonyos értelemben előbb van, mint az út, ami csak utána következik, és csak utal[6] rá, honnan ered, hiszen abból a célból jött létre, hogy elérhető legyen maga a cél, mint princípium. 

„(…) szoros az út, 
amely az életre visz”. 
(Mt 7,14)

„Őrizd te csak a Régiek Útját
őrajta járj a jelenbeli létben
az Ős Kezdetet aki ismeri
az Utat hol fut most is fölleli”.
(Lao-Ce: Tao Te King 14)[7]

Jegyzetek

[1] Ezen írás alapötletét Martin Heidegger (1889–1976): A földút (Der Feldweg, 1949) című rövid írása adta. Magyarul Pongrácz Tibor fordításában olvasható, ami a Nappali Ház 1991/1–2. számában (67–68. o.), majd az Athenaeum-könyvek sorozat egyik kötetében jelent meg: „…Költőien lakozik az ember…”. Válogatott írások. Budapest – Szeged, 1994,  T-Twins Kiadó – Pompeji, 219–222. o.

[2] Ezt a mozzanatot József Attila híres hasonlatában saját magára vonatkoztatja: „Talán eltűnök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom.”

[3] Egy őserdő vagy egy barlangrendszer (de akár az egész természet is) tekinthető útvesztőnek vagy labirintusnak, főleg, ha az utazónak természetfölötti, transzcendens célja van. Dante írja az Isteni színjáték elején: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém.” Babits Mihály fordítása.

[4] Margalits Ede 1897-es, reprintként 1990-ben kiadott gyűjteményének 736. oldalán olvasható.

[5] A turista célja a kaland és az élmények, ebbe pedig az egész út beletartozik, az elejétől a végéig.

[6] Mindkét szavunk az út főnév származéka, és jól megvilágítja a fenti gondolatot. Az után névutó jelentése: „bizonyos térvonalnak vagy időmenetnek azon pontját határozza meg, melyen valamely tárgy vagy esemény egy másikat követ s annak mintegy nyomában és ösvényén van. (…) Más után tenni valamit = folytatni azt, amit más tett, vagy ahhoz hasonlót tenni, s mintegy az általa mutatott utat követni. (…) Valamiből származó járulékra is vonatkozik”. Az utal ige egyik jelentése: „Valakit bizonyos útra, vagy helyre igazít.” (Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. 6. kötet. Budapest, 1874, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-társulat, 600. és 640. hasáb. Online: https://mek.oszk.hu/05800/05887/pdf/6kotet_3.pdf). Ide tartoznak az utóbb (később, hátrább) és az utasít (útbaigazít, irányít, tájékoztat, figyelmeztet, felszólít) szavak is.

[7] H. n., 1990, Cserépfalvi Könyvkiadó, 18. o. Karátson Gábor fordítása. Érdemes ezt összevetni a Julius Evola kommentárjával megjelent fordítással, ami kevésbé költői, viszont metafizikailag pontosabb: „primordiális princípium, / amely most van aktusban (mint minden időben = állandóan aktuális) / Kövessük a régiek útját / és megismerjük a princípium örök lényegét”. Uő: Út és ige. H. é. n. /Az őshagyomány könyvei 3/, 47. o. Franco de Fraxino fordítása.