„Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá.[1] Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.“[2] Teremtés könyvének eme híres sorát kétségkívül „egyenesen úgy értelmezték, mint a természet feletti féktelen uralom és az antropocentrikus gőg Magna Chartájátˮ, ahogyan azt Gerd-Klaus Kaltenbrunner 1976-ban megállapította. Kaltenbrunner azonban nem mulasztott el rámutatni arra, hogy a Szentírásban az ember természethez való másfajta, kevésbé „imperialisztikusˮ viszonya is megfogalmazódik, így például a Genezis következő sorában: „Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze.“[3] A zsidó-keresztény gondolkodásban ily módon két eltérő megközelítés létezik egymás mellett: az egyik totális uralomra, a másik megóvásra, ápolásra és gondoskodásra irányul.
A történet ismert. Az emberek nemcsak, hogy berendezték maguknak a világot, de tervszerűen „el is intéztékˮ, helyenként pedig „tönkre is tettékˮ azt.[4] A természetbirtoklás, a természet feletti uralom ideológiája következetes módon kimerült a gyarmati kizsákmányolásban, az indusztriális pusztításban és az általános pazarlásban, ellenben a másik, a megóvásra és ápolásra irányuló megközelítés csak a 20. században került ismét a tudat előterébe.
Ugyanakkor a felszín alatt mindig is jelen volt eme alternatív megközelítés, jelesül éppen a 18. században, a „felvilágosodás“ magabiztosságot sugárzó korában, persze anélkül, hogy valaha is hangadó lehetett volna. Gerhard Wehr Theo-Sophia – Christlich-abendländische Theosophie. Eine vergessene Unterströmung című, olvasásra felettébb méltó könyvében[5] egy igen érdekes szövegrészletnek szenteli figyelmét Karl von Eckartshausen (1752–1803) kapcsán, akinek filozófiai-ezoterikus írásaiban felbukkan a „regenerációˮ gondolata. Ennek szeretnék itt röviden utánajárni.
Krisztus áldozati halálának üdvtörténeti momentumát, kereszthalálát Eckartshausen transzformációként értelmezi: amikor Jézus meghalt és „kiontott vérének ereje átjárta a fizikai természet legbensejétˮ, a templom függönye – a Szentírás tanúsága szerint – kettéhasadt, a föld megrendült, sziklák repedtek szét és a holtak előjöttek sírjaikból.[6] A világ eme megrázkódtatása, a Nap elsötétülése félreérthetetlen módon egy fordulópontot jeleznek: a halált és az abszolút sötétséget a feltámadás, a fény és az új élet követi. Erről a fordulatról írja Eckartshausen: „A kibontakozott fény-szubsztancia mindenható ereje a legbenső természetet átárasztotta, képessé téve azt a regenerációra, hogy az élet fája újra kizöldülhessen.“
Mármost mindez meglehetősen obskúrusan hangzik. Na de vizsgáljuk meg közelebbről a két alapgondolatot!
Ami e helyütt theozófikus képnyelven kifejezésre jut, az egyrészt – ez az első gondolat – Krisztus vérének egyesülése a Földdel („kiontott véreˮ). Az isteni vér beszivárog a földbe, átitatja a talajt, s önnön erejének köszönhetően megszenteli a Földet. Wehr „fermentálásrólˮ [erjesztés] beszél, ami „a Föld mint organizmus gyógyulását szolgáljaˮ. Így a kereszthalál, mely Jézus áldozataként, hogy magára vette az emberek bűneit, az egyetemes megváltás jellegét hordozza, bizonyos fokig rendelkezik egy „ökológiai dimenzióvalˮ. Mert azzal, hogy Jézus vére a földre és a földbe csorog, megindul – és ez a második gondolat – az élet „regenerációjaˮ, hogy „az élet fája újra kizöldülhessenˮ. Egy új kezdet adatik az ember számára.
Ennek kapcsán írja Wehr: „Eme szerzők az 18–19. század relatíve »boldog világában« – a maga alig háborított tájaival és relatíve egészséges, tiszta légkörével – még nem voltak képesek felmérni, mily figyelmeztető és felhívó erővel bírhatnak az ilyen üzenetek a teremtett világgal való felelősségteljes bánásmód szempontjából. A sajátos theozófikus aspektus éppen abban rejlik, hogy a kívánatos környezeti etika elsősorban nem célszerűségi megfontolások alapján követel gyakorlati lépéseket, hanem azért, mert az ilyen módon felfogott ökológia tulajdonképpen Krisztus földi-kozmikus tényénél fogva szellemi megalapozottsággal bír.ˮ
E felismerés valóban fundamentálisnak mondható, még akkor is, ha nem vontuk le belőle a kézenfekvő következtetéseket. Jézus áldozatával új kezdetet tesz lehetővé, mely egészében érinti az ember és természet viszonyát. Ezért kiált fel határozottan Gerhard Wehr: „Micsoda együttműködő részvételre van hívva az ember a világ megváltásában – egy gyógyításra, ami a kisebb dolgoknál kezdődik, a konkrét itt és mostban!ˮ
Az itt leírt gyógyító regeneráció, ahogy régen, úgy ma is alapvetően szemben áll a természet mindennapi szisztematikus ki- és elhasználásával, elpusztításával, történjék ez akár a közlekedés, akár az élelmiszeripar útján, vagy éppen a műanyag-világ formájában. Karl von Eckartshausen elfeledett theozófiai spekulációiban a Földdel és önmagunkkal való kapcsolat fontos iránytűjére lelünk.
Fordította: Berkó Dániel
Jegyzetek
[1] Forrás: http://www.herbert-gruhl.de/html/regeneration.html. A theozófia kifejezést illetően: e helyütt fontos különbséget tennünk az itt szóban forgó, elsősorban Jakob Böhme (1575–1624) és Emanuel Swedenborg (1688–1772) nevével fémjelzett tradicionális-keresztény theozófia és az olyan modern irányzatok között, mint amilyen például a Helena Blavatsky-féle Teozófiai Társaság. Itt, mint ahogy a hivatkozott mű keletkezési ideje és szerzője is mutatja, természetesen nem a modern teozófiai elképzelésekről van szó. – A szerk.]
[2] Ter 1,28
[3] Ter 2,15
[4] [Magyar nyelven visszaadhatatlan szójáték a német einrichten, zurichten, hinrichten igékkel. – A ford.]
[5] Reutlingen, 2007, Die Graue Edition.
[6] Mt 51-53
