„Madarak voltunk,
Földre szálltunk,
Búzaszemet
szedegettünk”.
Magyar népi gyermekmondóka[1]
„(…) ahogy a madarak térnek nyugovóra otthonukban, a fán,
úgy tér minden nyugovóra a Legfőbb Lélekben”.
Prasna-upanisad IV. 7.[2]
Aki gyakran tekint az égre, szinte bármikor láthat madarakat.[3] Emberlétünk meghatározó élménye, hogy két lábbal a földön járva, ábrándozva csodáljuk az „égen repeső lényeket” – ahogyan régen nevezték őket. Mintha lelkünk röppenését látnánk bennük. Örök elvágyódásunkban ők tanítottak meg minket repülni – az aviatika tudományát nemcsak inspirálták, hanem e kifejezés is a latin avis (= madár) szóból ered –, habár szállni, szárnyalni továbbra is csak ők tudnak, legalábbis fizikailag. Mintha ez lenne az utolsó, amit meg kell tanulnunk az életben: szellemi képességünk, hogy mi is szárnyalhassunk. Egy régi elképzelés szerint a halál pillanatában a lélek szárnyas alakban távozik a testből, kiröppenve onnan.
Feltűnően sok gyermekmondóka szól a madarakról: „Fecskét látok, szeplőt hányok”; „Gólya, gólya, gilice”; „Csip-csip, csóka, vak varjúcska”; „Cin-cin cinege, orra hegyén a begye!”; „Kakukk, kakukk! Meddig élek?”; „Korán reggel ritkán rikkant a rigó”. Egy koreai történelmi filmben gyermekmondókába rejtett, kódolt üzenetet megfejtve találták meg az elrejtett kincset. Egyes néprajztudósok, kultúrantropológusok szerint sok mondóka és gyermekjáték (például a „Bújj, bújj, zöld ág (…), nyitva van az aranykapu”) ősi rítusok maradványait őrzi, érdemes tehát komolyan venni ezeket. Az első mottóként idézett mondóka is egy ősi legendára utal, miszerint az emberek régen madarak voltak, de addig-addig „szedegették” a földi javakat, mígnem elfelejtettek repülni, mintegy „földhöz ragadtak”.[4]
A madár, mint létforma, elsősorban a nappali napszakhoz és az égi közeghez – a levegő elemhez – társul, de külön tanulság, hogy miközben bizonyos fajok röpképtelenek (például strucc, nandu, emu, kivi), közülük egyesek jól idomulnak a vizes közeghez. Ilyenek a déli félteke tengeri pingvinjei, akik mintegy a víz alatt „repülnek”. Bizonyos fajok „hároméltűek”: a vízben és a levegőben is jól közlekednek, bár a szárazföldön esetlenek (például a kormoránok, vöcskök, búvármadarak és az északi félteke „pingvinjei”: az alkák és a lummák, valamint a vízirigók). Vannak olyanok is, amelyeknek az éjjeli napszak a lételeme (baglyok, lappantyúk, trópusi álmosfecskék), sőt részben barlanglakó fajok is léteznek (szalangána fecskék). A negyedik elemhez, a tűzhöz[5] csupán egy mitikus madár, a főnix (phoenix) kapcsolható, habár a természetben is van egy csoport, amelynek latin neve és életmódja is társítható ehhez, ezek a flamingófélék (Phoenicopteridæ). Egy részük forró vizű, sekély tavakban él, fészküket is itt építik. A hat különböző flamingófaj tollazatának színe a halványrózsaszíntől egészen a bíborszínig vagy az élénk tűzpirosig terjed. Erre utal egyik régi magyar nevük, a lángmadár (a latin flammea = láng szóból értelmezve).[6] Lehetséges, hogy ez ihlette „A tűzmadár” című népmesénkben szereplő madár figuráját, amelynek „a tolla s a szárnya olyan volt, mintha lánggal égett volna”, és amely minden éjjel lecsipkedte a kert virágait, ezért be kellett fogni és kalitkába zárni.[7] Az orosz varázsmesék egyikének is Tűzmadár (Zsar ptyica) a címe.[8] Bábá Táhir 11. századi perzsa szúfi költőnél is felbukkan e motívum: „Mihelyt én, tűzmadár, szárnyam kitárom, / Emésztő tűz csap át a nagyvilágon”.[9]
A világtojás kiköltése
„Melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás?” – hangzik el olykor e kérdés társalgás közben. Némileg viccesen, némileg komoly megilletődöttséggel, mintegy eleve feltételezve a megválaszolás lehetetlenségét, és egyfajta reménytelen beletörődéssel konstatálva is azt. Mondhatnánk erre: rossz a kérdés, hiszen itt két, egymást kölcsönösen magában foglaló dologról van szó, mindkettőben ott rejlik a másik lehetősége, mindkettő ugyanazon valóságnak az analogonja. Másfelől a kérdés igenis megválaszolható, csak nem a hétköznapi tudatszinten és főleg nem a materialista szemléletmód felől. Az egyik lehetséges válasz a címben már idézett csan-buddhista paradoxon: „A tojásnak tolla van”. Ha jobban megnézzük és meggondoljuk: tényleg![10] A másik lehetséges válasz mitologikus: előbb volt a világtojás, és abból „kelt ki” a világ, tyúkostól-mindenestől. Azt is mondhatnánk: a „spirituális madár” tojta és költötte ki a „materiális tojást”, és most az ebből kikelő „materiális madárnak” kell megtojnia és kiköltenie a „spirituális tojást”.
Számos hagyomány kozmogóniai mítoszában megtalálható a világtojás képzete.[11] Ezek közül valószínűleg a legrégebbi leírásokat a védikus kultúrában találjuk. A Rig-véda egyik teremtéshimnuszában (X. 21.) ez áll: „Kezdetben világra jött az Aranymagzat [Aranytojás]. Megszületett s ő lett a teremtés egyedüli ura. Ő tartotta helyén földet és eget. (…) Amikor a dagály megérkezett, méhében a magzattal, amely a minden, és tüzet hányt, abból emelkedett ki ő, mint az istenek éltető lehelete.”[12] Az itt szereplő szanszkrit hiranjagarbha kifejezés összetett szó, az előtag jelentése ’arany’, az utótagé ’méh, mag (ondó), magzat, gyermek, tojás’. A kommentár szerint „a tűzmag a vízméhbe kerül, és a magzat az, amellyel a vizek viselősek lesznek. (…) A tojás egyszerre nőnemű és hímnemű kép, azaz a jelentések skálája szemlélhető egy androgün szülés képeiben: mag (hímnemű tojás), méh (nőnemű tojás), magzat, gyermek.” Tegyük hozzá, hogy a régi magyar nyelvben a tojás neve „mony”, ami szintén jelentett nőstény madár ’tojását’ és hímek ’heréjét’.[13] Az előbbihez hasonló jelenet fogalmazódik meg a Cshándógja-upanisadban (III. 19. 1–3.): „A Nap a brahman. (…) Kezdetben nemlétező volt a világ, ez létezővé lett, így keletkezett. Tojás lett belőle. Az egy évig hevert. Azután szétnyílt kétfele. Kettényílt héja ezüst volt és arany. Ezüst héja a Föld, arany héja az Ég. Mészhéjából lettek a hegyek, hártyájából lettek a felhők és a köd, ereiből lettek a folyók, nedvéből lett az óceán. Kikelt belőle a Nap.”[14] A Puránákban is szerepel „az Aranytojásból kelt Brahmá”, aki „Önmaga által született”.[15] René Guénon írja védánta-magyarázatában: „Az egyetemes megnyilvánulás rendjében a maga együttesében, akárcsak az érzéki világ, ez az ideális világ (…) azonos Hiranjagarbhával, aki Brahmá, beburkolva magát a »Világtojás«-ba (brahmánda), amitől fogva realizálási módjának megfelelően kifejlődik az egész formális megnyilvánulás, ami virtuálisan ennek a Hiranjagarbhának, a Kozmikus Fény primordiális magjának elgondolásaként benne van. Egyébként Hiranjagarbhát »az élet szintetikus együttesének« (dzsíva-ghana) nevezik, valóban tényleg »Egyetemes Élet« (vö. Jn 1,4) (…). Az embrionális állapotot, amely minden egyes egyedi lény számára azonos, ami brahmánda a kozmikus rendben, a szanszkritban pindának nevezik; a mikrokozmosz és a makrokozmosz analógiáját pedig ebből a szempontból tekintve, a következő fordulat fejezi ki: Jathá pindé tathá Brahmándé, »amilyen az egyéni embrió, olyan a világtojás«.”[16] Máshol azt is írja Guénon, hogy a világtojás a kozmosszal való relációban ugyan centrális, de „a centrumától minden irányban egyenlőképpen kiterjedő gömb forma az igazi primordiális forma, míg a tojásé annak az állapotnak felel meg, amely már differenciált, és az előzőből egyfajta polarizáció vagy a centrum tagolódása révén származik.”[17] A madártojás formájában egyébként az a csodálatos, hogy felülnézetben illetve keresztmetszetben szabályos kör alakú, míg oldalnézetben illetve hosszmetszetben ovális,[18] a belsejében viszont a „fehérje” által körülvett „sárgája” egyértelműen gömb alakú. Létezik azonban szabályos gömb alakú tojás is a teknősöknél, de az lágy szaruhéjú.
Guénon arra is rávilágít, hogy a bibliai Teremtés könyvében (1,2) szereplő „Szellem megfelel Purusának, a Vizek pedig Prakritinak. [A] héber szöveg Ruah Elohimja szintén asszimilálható Hanszához, a szimbolikus hattyúhoz, Brahma hordozójához, aki Brahmándát, a Primordiális Vizekben található »Világtojást« költi; és [a] Hansza »lélegzet« (spiritus) is, ami a héber Ruah első értelme.” Ezen bibliai szöveghelyhez két olyan fordítást is találtam, ami – a közismert változatokhoz képest – pontosabban adja vissza az eredeti héber szöveg tartalmát. Kecskeméthy István (1864–1938) teológus professzoré így hangzik: „Isten szelleme ült a vizek színén” (Ter 1,2);[19] Immanuel Tremellius (1510–1580) hebraista bibliatudós fordítása pedig így: „és Isten Lelke kotlott a vizek színén”, amihez ezt a megjegyezést írta: „A tojásait melegítő madárhoz hasonlóan őrizte és melengette Isten Lelke az anyagot.”[20] Egy harmadik, szintén héberből készült fordítás kommentárja így szól: „Ez a héber ige [’lebegett’] még egyszer fordul elő a Tórában: Deut. XXXII. 11-ben, ahol a sasról van szó, amely fiókái felett lebeg, hogy oltalmazza őket (lásd még Jer 23,9). Az anyag maga élettelen. Isten szelleme életet ad bele és élő szervezetté alakítja. A Jeruzsálemi Tárgum így fordítja: »az Isteni irgalom lebegett a vizek színe felett«.”[21] A 4. században írt, szír nyelvű bibliai parafrázis, a Kincsesbarlang még egyértelműbben kifejti az itt rejlő tartalmakat: „Kezdetben, az első napon (…) a Szentlélek, a dicső és szentséges Szentháromság egyik szent személye a víz fölött lebegett, s a víz színe fölött való lebegése által az megáldatott, és nemzővé lett: felhevült és felforrósodott a víz minden teremtő ereje, majd egyesült vele a teremtés kovásza. Miképpen a madár szárnyai védő kiterjesztésével költi ki fiókáit, oly módon, hogy a belőle áradó tűz hevének hatására a tojásokban kialakulnak a fiókák – hasonlóképpen keveredett el a vízzel a teremtés kovásza a Szentlélek erejében, midőn a vigasztaló lélek a víz fölött lebegett.”[22]
Az ókori egyiptomi hitvilág szerint a világtojást Ptah isten mint démiurgosz alkotta meg fazekaskorongon, és ennek sárgájából ered Ré, a Nap. Más elképzelés szerint Geb, a föld istene, a „Nagy Gágogó”, akit libaként, libafejű emberként, vagy férfiként libával a fején is ábrázoltak, de kétnemű istenként is tiszteltek, úgy „hitték, hogy ő rakta le a Nagy Tojást, melyből az idők kezdetén benu-madárként [amit a görögök főnixnek neveztek] kikelt a Nap.”[23] Egy himnusz szerint Amon (a ’Rejtőzködő’, a ’Láthatatlan’; ő Ré mint arc, teste Ptah) alkotta meg saját tojását, melyből hajdan madárként kikelt. „Nemcsak Amonban látták a mitikus első madarat, Thot madár formája is erre emlékeztetett egyeseket. Az Óbirodalomban anya nélküli istennek nevezik s említik a tojás két felét, melyből keletkezett. [Más mítosz szerint] Knéph ősisten szájából jött ki egy tojás, melyből Ptah született. Diodórosz pedig Oziriszt is tojásból eredeztette. [Túlvilághitük szerint] az elhunyt Rének a hajnali fényt sugárzó tojásával jelenik meg a halottak országában. Maga a halott is szimbolikusan tojás belsejébe jut, a belső koporsót ugyanis tojásnak nevezték. A sírokban talált tojások is az újjáéledés eszméjének kifejezői voltak.”[24] Egyébként teljesen érthető módon az „újjászületés” gondolatához mindmáig hozzátartozik „a tojásból való kikelés” jelképe. A népi furfang ezt találós kérdés formájában fogalmazza meg: „Mi az, ami kétszer jön a világra?” – a válasz természetesen: „A tojás és abból a csirke”.[25] A húsvéti népszokások is magától értetődően társítják a termékenységi jelképnek is tekintett tojást – persze pirosra, vagy írókával hímesre festve, mintegy „megszentelve” – Jézus sírból való feltámadásának ünnepéhez.[26] C. S. Lewis a tökéletesedés útjával kapcsolatban írja: „Bizonyára nehéz folyamat, amikor a tojásból madár lesz, de az sokkal nehezebb lenne, ha akkor próbálna a madár repülni tanulni, amikor még a tojásban van, illetőleg ha tojás maradna. Jelenlegi állapotunkban olyanok vagyunk, mint a tojások. Nem maradhatunk bizonytalan ideig közönséges, ép tojások. Vagy kikelünk a tojásból, vagy megzápulunk.”[27] Ezzel kapcsolatban említsük meg a szanszkrit dvidzsa szót, ami egyszerre jelenti azt, hogy ’madár’ és ’kétszer született’. A felső három varna (’rend, osztály, kaszt’) tagjait nevezik így, mert „őket megilleti a szent zsinór felövezésének szertartása (upanajana), melyet követően a »második születésen« átesett, a civilizált világ részévé vált tanítvány a tanítómestertől (aki csak bráhmana lehet) megtanulja a Védákat.”[28]
További tanulságokkal jár, ha megfigyeljük, hogyan bújnak ki a madárfiókák a tojásból: saját maguk (!) küzdik ki onnan magukat, a csőrvégen található, úgynevezett „tojásfog” segítségével belülről törik és feszítik szét a tojáshéjat. Ezzel kapcsolatban idézünk egy érdekes buddhista forrást, a Szuttavibhangát: „Ha a tyúk megtojta tojásait, mondja Buddha, nyolc, tíz vagy tizenkét tojást, majd rájuk ülve jó melegen tartja őket, s végül az egyik csibe, az első, karmával vagy csőrével feltöri a tojáshéjat és kibújik a tojásból, minek mondanánk ezt a csibét: a legidősebbnek-e vagy a legfiatalabbnak? – A legidősebbnek, tiszteletre méltó Gótama, hiszen ő az elsőszülött. – Ó, bráhmanok, ugyanezen okból én is a legidősebb vagyok az emberek között, akik mintegy a tojásba vannak bezárva foglyokként, hiszen elsőként törtem fel a tudatlanság tojáshéját; s a legnemesebb is én vagyok, mert a világon egyedül én jutottam a Buddha egyetemes méltóságára.”[29] A buddhista sztúpák félgömb alakú – kupolaszerű – részének neve egyébként szanszkritul anda, azaz tojás.
A kínai mitológiában Pangu, a világ első élőlénye, a világot teremtő óriás születik tojásból. Egy taoista leírás szerint: „A régi időkben, amikor még a két erő nem vált el egymástól, minden sötét volt és homályos, hatalmas és végtelen. Nem volt sem növekedés, sem forma, az ég és a föld, a Nap és a Hold még nem létezett. Az univerzum akár egy tojás, sötét és sárga kaotikusan összevegyülve. Azután megjelent Pangu, a Tökéletes, az ég és föld lényege, magát a Kezdetek Égi Királyának nevezte, benne [a tojásban] lebegett.”[30]
Ázsia sámánhitű népeinél a sámándobok egy része tojásdad alakú, a rajtuk lévő rajzok esetenként arcszerűek, Nap- és Hold-szemmel, vagy az alsó és felső világot képletezik.[31] A finn nemzeti eposz, a Kalevala első fejezetében (I. 233–244.) mintha ezek leírását olvashatnánk: „Tört tojásnak alsó fele / Válik alsó földfenékké, / Tört tojásnak felső fele / A felettünk való éggé, / Sárgájának felső fele / Fényes nappá fenn az égen, / Fehérjének felső fele / A halovány holddá lészen; / Tojáson mi tarka rész volt, / Égen csillag lesz belőle, / Tojáson mi feketés volt, / Lesz belőle ég felhője.”[32] A tahiti mitológia világteremtési mondáiban is szerepel tojás: „Ta’aroa [a Nagy Egyetlen, az Egyetlen Kezdet] olyan volt, mint egy madártojás. Az ő tojáshéja volt az ég. (…) Mint egy tojás, olyan volt a burok, forgott az űrben, nem volt ég, sem föld, sem hold, sem csillagok. Az éj volt csak egyedül, a végtelen éj, az áthághatatlan sötétség. Rumia (Felfordított) volt a neve Ta’aroa burkának. (…) a burkára ütött, és azon hangyalyuknyi rés nyílt. Kisurrant ekkor Ta’aroa (…) ő volt saját magának szülője.”[33] A nyugat-afrikai dogonok mitológiájában a teremtő Amma hozza létre a világtojást (Aduno talu), amelyben egy spirális képződmény található: „A spirális nem más, mint azon dolgok összessége, amelyeket Amma az embereknek küldött, gyöngysorszerűen egy parányi gabonamagban feltekerve.”[34]
Meg kell még említenünk egy föníciai pap, Sanchuniathón (Kr. e. 1400 körül) feljegyzését egy keleti mediterrán, valószínűleg kánaánita-föníciai kozmogóniáról, amely szerint egy Mót nevű tojás rejti magában minden jövendő lény csíráját. Ez összefüggésben állhat az orfikus hagyományban szereplő tojással, amiből Erósz/Phanész született,[35] valamint Arisztophanész Madarak című művének (Kr. e. 5. század) szövegével: „a feketeszárnyú Éj először egy szél-tojást szült, amelyből az idők beteltével előugrott a vágyébresztő Erósz, arany szárnyaktól ragyogó háttal, szélsebes örvényekhez hasonlón.”[36]
Az alkímiában a „filozofikus tojás” az ősanyagra, „a materia primára vonatkozó filozófiai, alkímiai allegória, amelyből a bölcsek kövét költik ki a »filozófiai tűz« forróságával [a tojássárgája pedig a reménybeli aranyra utal]. Michael Maier Atalanta fugiens-ében (1618) található egy olyan rézmetszet, amelyen az adeptus »lángoló karddal« kettévágja a filozófiai tojást. »Van egy madara a világunknak, amely fenségesebb a többinél. Hogy felkutasd a tojását, egyedül erre törekedj«.”[37] Másrészt a tojás a hermetikusan lezárt tartály, edény, lombik (bizonyos értelemben az emberi tudat, sőt akár a koponya) megfelelője, melyben a transzmutáció zajlik. S ha már a „kiköltésről” van szó, fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a poézis (görög poiészisz) eredeti jelentése nemcsak ’költészet’, hanem ’elkészítés, megalkotás, teremtés’. Mitopoiétikus értelemben tehát a költő (dalnok) a pappal rokonítható mediátori szerepében szavaival (a teremtésmítosz szent szövegeinek újramondásával) mintegy újrateremti a világot. Mintha a nyelv is egy „tojás” lenne, amiből a költő kikölti (életre kelti, fölébreszti) a „szárnyas szavakat”, s a bennük rejlő erőt.
Végül, ha magyar vonatkozásokat keresünk – a húsvéti tojásfestés hagyományán túl –, ide kívánkozik egy érdekes erdélyi népszokás: „miszerint húsvétkor tojást dobáltak az égre annak emlékére, hogy egykor Tündér Ilona »tojta« a Napot”.[38] Ipolyi Arnold Magyar mythologiájában (1854) pedig a lidérc és a táltos tojásból való születésének hiedelmére hoz példákat. Mindenesetre közmondásaink a bizonyság arra, milyen elevenen élnek még ma is a tojással kapcsolatos képzetek. Íme ezekből egy „fészekaljnyi”: „levágja az aranytojást tojó tyúkot” (= átmeneti haszonért veszni enged a későbbiekben nagy lehetőségekkel kecsegtető üzletet); „alig bújt (kelt) ki a tojásból, még ott a tojáshéj a fenekén” (= éretlen); „Tojás akar okosabb lenni a tyúknál”, „a tojás tanítja a tyúkot” (= kezdő létére nála jóval tapasztaltabbat bírál); „úgy bánik vele, mint a hímes tojással” (= gyengéden, tapintatosan, kíméletesen, óvatosan); „tojásokon táncol, vagy tojástáncot jár” (= nagyon óvatosan lépked; kényes, veszélyes helyzetben a kockázatot kerülve cselekszik); „Úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás”, viszont a „kakukktojás” kilóg a sorból; „Kolumbusz tojása”[39] (= látszólag nehéz, valójában azonban nagyon egyszerű kérdés vagy feladat); „kakas alatt tojást keres” (= 1. nyilvánvaló esztelenséget, hiábavalóságot művel, 2. hallatlanul kapzsi, mindenből hasznot akar húzni).[40]
Tollas széltolók
A toll biokémiailag egy szaruképződmény, amely funkciójától függően lehet a testet szigetelő pehelytoll, a testet burkoló fedő- vagy kontúrtoll, a repülést segítő evező- vagy szárnytoll, és a kormányzást segítő farktoll. Bizonyos fajok hímjeinél speciális dísztollakat is találunk (fácánfélék, paradicsommadár-félék), sőt egyes fajoknak különleges, úgynevezett púdertolla is van (gémek, kócsagok, galambok, papagájok), ami a tollazatot vízállóvá és rugalmassá teszi.[41] Szerkezetét, mikrostruktúráját illetően egy rendkívül tagolt, nagy fajlagos felületű, sok levegőt magába záró képződmény, amely így a tollazat egészét, illetve a madártestet is könnyebbé, repülésre alkalmasabbá teszi, vízimadaraknál pedig a víz alóli felszínre érkezést is megkönnyíti.
A Czuczor–Fogarasi szótár szerint „Valószínűnek látszik, hogy a toll gyöke átvitt értelemben a távolításra vonatkozó tol (…). A toll tehát = toló, mert a madarat tovább tolja”. Van olyan nyelv, amelyben a tollat és a szárnyat ugyanaz a szó fejezi ki.[42] Hogy valóban alkalmas ez a szerv a „széltolásra” – és itt most persze nem e szó pejoratív származék-jelentésére gondolunk –,[43] azt egy régóta használatos emberi eszköz is igazolja. „A legyező ősi időtől fogva elterjedt eszköz, mellyel hűsítés vagy tűz élesztése céljából légáramlatot idézünk elő, rovarokat, különösen legyeket kergetünk, végül a Nap sugarai ellen védekezünk. (…) Egyiptomi és perzsa festményeken (…) lekunkorodó végű egy szál hosszú tollból állanak. (…) A kerékalakú legyező (…) sugarakként elrendezett tollakból való. (…) A középkorban leginkább tollakból készített, levélalakú, össze nem hajtható legyező dívott.”[44] A régi keresztény liturgiában legyezővel űzték el a legyeket az Úr asztalán levő kenyérről és borról. A görögkeleti egyházban ennek neve rhipidion, ami egy hatszárnyú szeráfot ábrázoló kerek, vékony fémlemez egy hosszú rúdon. A katolikus egyházban a pápai udvar is használt strucctollas vagy pávatollas legyezőt, ez a flabellum, amit VI. Pál – illetve a II. vatikáni zsinat (1962–1965) – idejében hagytak el. Ezzel sajnos nem egy „fölöslegessé vált kellék”, hanem egy fontos liturgikus szimbólum veszett oda, ugyanis ha jobban meggondoljuk, a „legyezés” a toll által képviselt spiritualitás küzdelmét jelképezheti Belzebub (eredetileg Baal-zebub, jelentése: ‚a legyek ura’), vagyis „az ördögök fejedelme” ellen. Egy további példa a szikh vallás követőitől: a híres Aranytemplomban „a templomszolgák pávatollból készült legyezőkkel hűsítik” azt a szent könyvet, amit jelenlegi szellemi vezetőjüknek, gurujuknak tekintenek.[45]
A közbeszédben gyakran használunk tollal kapcsolatos hasonlatokat, szólásokat. A könnyűség jelképeként emlegetjük, hogy „pehelykönnyű” valami, vagy „pehelysúlyú” valaki.[46] A külső kinézet árulkodó voltára vonatkozik a „Más tollaival ékeskedik”, a „Madarat tolláról, embert barátjáról”, és a „Szarkának annyi fehér tolla, mint fekete” mondások. Ha valaki „tollászkodik”, úgy tekintünk rá, hogy haszontalansággal tölti az időt, pedig ez a madaraknál rendkívül fontos tevékenység. Ha viszont valaki „megtollasodik”, akkor az – mivel a „tollasodás” a Czuczor–Fogarasi szótár szerint „a növésben levő, vagy megvedlett, megkopasztott madárnak állapota, midőn tollai nőnek” – átvitt értelemben azt jelenti: „gyarapodik, meggazdagodik, megszedi magát”,[47] ahhoz hasonlóan, mint ahogy a hal pikkelyeit „halpénznek” is nevezték tréfásan. Egyes kultúrákban viszont bizonyos madarak tolla ténylegesen csere- vagy fizetőeszközként, sőt rangjelzésként is szolgált.[48] A szellemi erő és fenség képviselete miatt lehetett a „tollas bot a régi vezérek és vezénylők jelvénye, buzogánya” (Czuczor–Fogarasi). A „fehér toll” egy speciális jelentésű használata is kialakult a brit birodalom országaiban a 18. századtól kezdődően: hazafias csoportok a gyávaság jelképeként adományozták, mint háborús „antikitüntetést” olyan férfiaknak, akik nem voltak katonák. Később a pacifisták e tollakat ellentétes értelemben, az ártatlanság jeleként alkalmazták.
A heraldikában is fontos szerephez jutó sisakdíszekről is szólnunk kell. Hogy a lovag felismerhető legyen a csatában, sisakja ormára tollakat és egyéb díszeket tűzött. Fejvédőjén lehettek szárnyak, tollforgók vagy tollbokréták, amelyek társadalmi helyzetét is kifejezték. A hagyományos kultúrák közül az észak-amerikai indiánoknál különösen fontos szerepe van a sastollakból készült, olykor földig érő fejdísznek,[49] de a szibériai népek sámánjainál is megtaláljuk a tollkoronát.[50] Az amazóniai indiánok főleg papagájtollakból, a pápuák pedig különféle paradicsommadár-fajok tollaiból készítenek fejdíszeket. Azt, hogy mekkora jelentősége – és jelentése – van annak, hogy milyen madár tollaival ékesíti magát az ember, a nálunk egészen a közelmúltig fennmaradt néhány példa kellőképpen megvilágítja. A pásztorok – leginkább a csikósok, gulyások – darutollat viseltek a kalapjukon, a vadászok és erdészek pedig még manapság is feltűzik rá a szajkók kékes színű dísztollait. Mindkét madár az éberségéről híres, amire pásztornak is, vadásznak is egyaránt nagy szüksége van. Hol máshol viselhetné az ember e madarak képességeit megidéző tollakat, mint a szellemiségét kifejező, azt „képviselő” fejen, a fejfedőn. Megemlíthetjük még a csendőrök kakastollas kalapdíszét is, amely madárhoz az éberségen túl a harciasság szelleme is társul, valamint a régi női kalapok strucctollas, kócsagtollas díszeit, amik „felcicomázottá”, hivalkodóvá tették viselőiket.[51] Divattörténeti specialitás az aigrette, ami egy báli fejdísz, egy vagy több kócsag- vagy strucctollból, amelyet turbánra, pántra, illetve gyöngyfüzérre erősítettek. Különösen a 19–20. század fordulóján kedvelték, az 1930-as és 1940-es években már kalapokon jelent meg. Tegyük hozzá, hogy a Magyar Néprajzi lexikon szerint a régi paraszti társadalomban kalapdíszként „a toll csak legényt és fiatal házast illetett meg. Legdíszesebb a vőlegény kalapja volt, az idősebb házasember viszont kalapdíszt már nem viselhetett.”
Szintén díszítő célzattal készültek a különleges „tollhímzések”. „A technikát már a történelem előtti időkben is alkalmazták, majd magas szinten űzték Hawaiiban, Új-Zélandon, Tahitin és Új-Guineában csakúgy, mint Közép-Amerikában és Peruban.”[52] A 18. században már Európában is készültek ilyenek, a 19. században pedig a „tollmozaik képek” műfaja is kialakult. Közismert, hogy a nyílvesszők tollazásához is madártollakat használtak világszerte (részben még ma is), továbbá párnák, dunyhák, újabban pedig kabátok és hálózsákok béléséhez is, elsősorban pehelytollakat. Az ehhez szükséges munkafázis a tollfosztás, amikor a toll szőrnemű szálacskáit lehúzzák a száráról. Ez a régi falusi életben fontos közösségi esemény volt. Egy régi magyar játék a tollasdi, ami „egy vagy több tollal űzött játéknem, midőn az asztalt többen körülállják, s a közepére letett tollat ide-oda fújják” (Czuczor–Fogarasi), a tollaslabda viszont napjainkban is közkedvelt játék sok országban.[53] És meg ne feledkezzünk a tollról, mint íróeszközről: a fiatalabb generációk lassan már nem is tudják, hogy valaha ez is madarak, főleg ludak szárnytollából készült.
Talán sehol nem volt akkora jelentősége egyetlen tollnak, mint az ókori Egyiptomban. A „strucctollat” ábrázoló hieroglifa egyaránt jelölhette az „igazság” főnevet és Maat nevét, aki Ré napisten lánya, az igazság és a rend istennője, s aki a fején strucctollat visel, és olykor szárnyakkal látható. „A fogalom a dolgok isteni rendjét, a világegyetem egyensúlyi helyzetét, a csillagok, a Nap, a Hold mozgását, az évszakok és időszakok rendszeres váltakozását is magában foglalja. (…) Maat képviselte a társadalmi és vallási rendet. (…) A tollnak a halottak túlvilági megítélésénél is fontos szerep jut. [A Halottak Könyvének egyik ábrája szerint a halott lelkét mérlegre teszik:] a mérleg egyik serpenyőjébe kerül az elhunyt szíve, a másikba a strucctoll [a könnyűség, súlytalanság jelképe]. Ha a mérleg egyensúlyban marad, bizonyos, hogy a halott igaz életet élt”, vagyis „igaz hangú”, s akkor beléphet Ozirisz birodalmába.[54] A levegő és a fény istenét, Sut szintén tollal a fején ábrázolták.
Cangjang Gjaco (1683–1706), a 6. dalai láma egyik szerelmes versében a lelket nevezi madártollnak: „A tested hússzirmú virág, / temető kertjében nyíló. / Lelked szélfútta madártoll, / a halál szűk ösvényén száll.”[55] Cesare Ripa Iconologia-jában (1593) több allegorikus alak leírásánál is szerepelnek tollak. A szeszély figurájának különféle „tollakkal ékesített sapkája azt mutatja, hogy az effajta szokatlan cselekedetek sokfélesége főként a fantáziából ered.” A könnyedség egy „nő, akinek kezén, lábán, vállain és fején szárnyak legyenek, s öltözéke a legfinomabb tollból legyen.” A nevetés egy „ifjú, (…) fején különféle tollakkal teletűzdelt kalappal. Ezek könnyedséget és ingatagságot jelentenek, amely a mértéktelen nevetés forrása.” Terpsichore, a tánc úrnője fején különféle tollakból készült koszorút visel, mert „a tollak a múzsa fürgeségét és mozgását is jelentik (…) a régiek olykor különféle színű tollakkal koronázták a Múzsákat, mintegy győzelmi jelvényként.”[56]
Végül még egy vonatkozó témát említünk a tollakkal kapcsolatban. Ha hihetünk a paleontológiai leleteknek, léteztek „tollas dínók”, azaz tollas hüllők is, de ezek tollazata repülésre nem, csak hőszigetelésre volt alkalmas. Mindenesetre a „madár/kígyó” oppozíció ősi mitologéma, olykor pedig e kettő egy alakzatban is megjelenhet. „A közép-amerikai tolték, azték mitológia egyik főistene, Ketzalkóatl (’tollaskígyó’) a világ teremtője, az emberek és a kultúra megalkotója, az elemek ura, a papság és a tudomány pártfogója. A maják a napsugarakkal azonosították a tollakat.”[57] Van valamiféle benső, magától értetődő megfelelés a ’tollaskígyó’ és az ázsiai ’szárnyas sárkány’, valamint az indián ’tollas nap’ és az ókori, közel-keleti ’szárnyas nap’ között. Erre még visszatérünk.
Szerény szárnyak, szörnyű szárnyak
A madarak népes táborában az ökörszem, a királyka vagy a kolibri parányi szárnyaitól a sasok, keselyűk vagy az albatroszok hatalmas szárnyaiig sokféle méretű és formájú – széles és keskeny, hegyes és lekerekített – szárny létezik. Szárnyuk persze nemcsak nekik van, hanem a rovarok többségének és a denevéreknek is, sőt a régmúlt repülő hüllőinek szintén volt ilyen szerve. Bizonyos növények magjai is szárnyak segítségével terjednek el nagyobb távolságra: ilyenek például a fenyőfélék szárnyas magvai, a juharfélék ikerlependék termése, vagy a kaukázusi szárnyasdió.
Leghatalmasabb szárnya minden bizonnyal a legendás Rukmadárnak van, mégpedig akkora, mint egy felleg, és még egy elefántot is a magasba emelhet vele, hogy miután leejtette, belőle lakmározzon. A Marco Polo utazásai (III. 33.) szerint „akkorák, hogy kiterjesztett szárnyuk harminc lépés, tollaik pedig tizenkét lépés hosszúak”.[58] Az Ezeregyéjszaka meséiben ezen óriási madár lábaihoz kötözi magát Szinbád, és így jut fel egy hegy csúcsára. Ehhez hasonlóan a Fehérlófia (Fejírlúfia) című mesénkben – és a vele rokon keleti változataiban – egy nagy „Griff madár” (a tuvai változatban Kán-Henerti, a madarak királya) viszi a főhőst az „Alsó világból” a „Felső világba”.[59] Egy moldvai magyar népmesében magának a mesehősnek az „igazi táltos neve” Világszárnya, amúgy pedig csak Hamupepellének hívják. Ő az, aki „megváltja a világ világosságját”, azaz visszaszerzi a sárkány által elrabolt Napot, Holdat, csillagokat, amelyek a „legmagasabb kősziklába vannak elkócsolva”, vagyis bezárva.[60] A szárnyas királyfi című mesénkben viszont hősünk „a palota legmagasabb tornyába” bezárt királyleányt szabadítja ki és viszi magával, aki olyan szép, „mint égen a ragyogó csillag”. A királyfi „mint egy madár, úgy repült be a torony ablakán”.[61]
Miként a tollnak, úgy a szárnynak is van önálló szimbolikája, mintegy a természetbeli megjelenéseitől elvonatkoztatva. Emberi világunkban – egyfajta hasonlóságon alapulva – használatos a „kapuszárnyak” kifejezés, mivel ezek is nyithatók és csukhatók. A gótika korának művészete alkalmazta a „szárnyas oltárokat”, amelyek maguk is egyfajta „mennyei kapuk” (vö. Jákob álma, Ter 28,17). Ezeknek a „szerkezete maga is szimbólum: ádvent és nagyböjt idején a bezárt szárnyak az isteni titkokat, az ünnepi időszakokban kinyitott szárnyak a kinyilatkoztatást jelenítik meg” (Magyar katolikus lexikon). A néprajztudományban ismeretes még a „szárnyék” fogalma, a pásztorok egyfajta nyitott építménye a szélárnyék biztosítására, amelynek szárnyhoz hasonló falazatát vesszőből fonták vagy nádból korcolták (vö. Magyar néprajzi lexikon). A hadászatban a hadsereg egy alapegységét is „szárnynak” nevezték, az ezt vezénylő tábornok mellé beosztott segédtiszt pedig a „szárnysegéd” (ami a német Flügeladjutant szó tükörfordítása).
A szárny szimbolikus jelentése az olyan kifejezésekben is megmutatkozik, mint a „szelek szárnyán” repülni, a „szárnyas idő”, amely mintegy „elrepül” (Tempus fugit), vagy az olyan szólásokban, mint a „Rossz hír szárnyon jár, a jó alig kullog”, és „A szerencse szárnyon száll, kire rászáll, az jól jár”.[62] Régi dalgyűjteményekben is találkozhatunk hasonlókkal: „A szerelem szárnyan jár, / Repül, mint tündér madár; / Ha kire száll, s ki bevár, / Kincsre tesz szert, és jól jár”.[63] A messzi Indiában is ismerik e motívumot: „Kikeleti fuvalom árján, szerelem evez a szárnyán”.[64] Egyik népdalunk szerint viszont „A búbánat szárnyával jár, / Jaj annak, akire rászáll. / Én reám is reám szállott, / Bús szűvemre fészket rakott.”[65] Mintha ennek ellenszerét nyújtaná a 13. századi szúfi költő, Rúmí egyik rubá’íja (perzsa versforma): „Feledd magányod, hisz a szív megnyitója, / Szívmelengető dallamok dúdolója, / Ki a bánat szárnyait leszakította, / Megérkezett Qáf hegyéről a nagy Homa.”[66] Itt a Qáf hegye a képzelet világának a közepe, fenséges és elérhetetlennek tűnő hegycsúcs. Ezen lakik a homamadár (a perzsák turulmadara), aki abban a paradicsomi kertben szokott megpihenni, ahol az élet forrása ered. Királyi korona vagy földöntúli boldogság vár arra, akinek feje felett átsiklik a madár ritka árnyéka.
A költészetben is használt, közkeletű szófordulattal mondjuk: „leszállt az est”. Vergilius például így ír: „S ront le az éj, feketén szárnyába takarva a tájat.”[67] Szintúgy az álom is szárnyakon érkezik: „Általrepülsz vas-zárokon, / Bezárt ajtón s ablakokon, / Képzelhetetlen utakon. // Felülsz Hesperus szárnyára, / S szállsz csendes madár módjára / A fáradtak szemhéjára”.[68] Az álommal rokon halál (görögül Thanatosz), és a gyakran vele együtt ábrázolt Idő (Kronosz/Szaturnusz) figurája rendszerint szintén szárnyakat visel. Csakúgy, mint Nemeszisz sorsistenség – aki nem egyszerűen a bosszú istennője, hanem aki „megtorol mindent, ami az istennek haragját magára vonja, [és] aki érdem szerint »osztja« az igazságot”[69] (görög nemó = ’oszt’, ami a nomosz = ’hagyomány, törvény’ szóval függ össze) –, valamint Niké (Victoria), a győzelem istennője, és persze Hermész (Mercurius) az „istenek hírnöke”, akinek gyorsaságára a saruján, kalapján és pálcáján lévő szárnyak utalnak. Lényegében ez utóbbi örökösei a kereszténység szárnyas angyalai. Elnevezésük a görög angelosz (= küldött, hírnök) szóból ered, és összefügg az evangélium (euangelion = jó hír, örömhír) szóval.[70] Elgondolkoztató, hogy amíg az ókor számtalan szárnyas hibrid lényei (szárnyas oroszlán, szárnyas bika stb.) letűntek, addig az angyalábrázolások a felvilágosodást és a modernizmust is túlélve napjainkban is hatnak jelenlétükkel.
Elvont módon a segítségnyújtást is jelképezheti a szárny. Csuvas közmondások szerint „Rokonnak rokon a szárnya”, és „A férfi szárnya a ló”.[71] Hasonló értelemben beszélhetünk „védőszárnyról” is. Valaha a menyasszony így búcsúzott szüleitől: „Édös, kedves édösanyám, hugyann ereszt ke(nd) el a szárnya alú? (…) Köszönöm (…), Hogy engömet főnevé(l)t, szárnyomra eresztött”. Az édesanya pedig így szólította meg lányát: „Aranyos csillagom, drága szép madaram”[72] – aki a szülői otthonból, mint „fészekből” most „kirepül”. Általánosan ismert szólás még ma is: „Szárnyára ereszt valakit”, azaz „kibocsátja az életbe”.[73] Ha az illető nem találja a helyét, akkor valakinek „a szárnya(i) alá menekül”, azaz „rábízza magát valakinek a védelmére, menedéket keres nála”, és jó esetben az „a szárnya(i) alá veszi (fogadja) őt”. Van, aki a szerelmeséhez fordul, ily szavakkal: „Jövel hozzám, vigasztald meg én bús szivemet; / Szép szárnyaid alá hajtom, / Egy kevéssé megnyugotom / Keseredett árva fejemet”.[74] A világba vetett ember azonban leginkább Istennél kereshet biztos menedéket, amint azt egy 18. századi magyar vers költője reméli: „Én Istenem, ne felejts el, / Inkább szárnyad alá rejts el”.[75] Ennek eredete bizonyára a bibliai Zsoltárokban keresendő, amelyek Isten oltalmazó árnyékot adó kegyelmét így fejezik ki: „Védj meg, mint szemed világát, szárnyad árnyékában oltalmazz.” (Zsolt 17,8); „Fekhelyemen rólad elmélkedem, éjjel virrasztva feléd száll a lelkem. Valóban, te lettél gyámolom, szárnyad oltalmában vigadozom.” (Zsolt 63,7–8) Mintha az Isten felé szálló lélek, mint ifjú szárnyas[76] keresne védelmet az „anyamadár” szárnyai alatt. Ehhez kapcsolódik az Újszövetségben Jézus hasonlata, amely a „tyúkanyó” egészen konkrét és közismert képét idézi fel. Itt azonban a szárnyak oltalmazó szerepének evidenciája kiegészül az „összegyűjtés” szándékának fogalmával: „Jeruzsálem, Jeruzsálem (…). Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartátok.” (Mt 23,37) Frans Floris egy 1562-ben festett allegóriáján maga Jézus látható kiterjesztett szárnyú madárként (!). Alexandriai Kelemen írja Krisztushoz intézett himnuszában, hogy Ő a „Célját nem tévesztő madaraknak szárnya, (…) mennyei szárnytoll”.[77] Szent Bonaventura szerint pedig: „Jézus, a mennybe szállott (…) erejének csodálatos könnyedségével röpült a szelek szárnyain, és ült az Atya jobbjára.”[78]
A Nap „sugaraira a héberben nem volt külön szó, helyette (…) a »nap szárnya« kifejezést használták (Mal 3,20). A szárnyas Nap képe azon alapszik, hogy Izrael fiai, mint általában az ókori keleti népek, a Napot madárhoz hasonlították, mivel úgy látták, hogy »mozog« az égen. (…) Az ősi »szárnyas Nap« elképzelés alapján a madár a Nap szimbóluma (ezért van gyakran madár a gyermek Jézus kezében, aki a Nap). (…) Mivel a tojás és a Nap egyformán életforrás-szimbólum, a díszítőművészetben egymást helyettesítve is előfordulnak. Az ókori keleti népek szárnyas Nap elképzelése ismerhető fel a bukovinai Andrásfalva húsvéti »madarka«-készítésében: kifújt tojásba (Nap-szimbólum), legyezőszárnyakhoz hasonlóan, színes papírt dugtak, majd a tisztaszoba mennyezetére erősítették, s az éven át ott függött, mint a föltámadt Nap, Krisztus jelképe.” (Magyar katolikus lexikon: „Nap” szócikk.) Máshol zsineggel az ajtókilincshez kötötték és átvezették a mestergerendán vagy a lámpán, így a madárka minden ajtónyitásnál le-föl mozgott, „szállt” a gyermekek nagy örömére. A hagyományos hímzésmotívumok (elsősorban a kalotaszegi és a buzsáki minták) között is találhatunk olyat, ami „szárnyas Napnak” tekinthető. A legmeggyőzőbb azonban, ha eme képzet meglétére konkrét szöveges irodalmi adatot is találunk. Íme egy, a 18. századból: „Minap csak nem régen volt szabad életem, / Szárnyon jártam vala, mint szép Nap az égen.”[79] A „szárnyas Nap” jelenségét a természettudomány a – napfogyatkozásokkor láthatóvá váló – napkoronával magyarázza, a következő leírás viszont inkább az úgynevezett melléknapra (parhelia) vonatkozhat.[80] A csuvasoknál még a közelmúltban is élt ez a szóbeszéd: „Hideg téli reggeleken úgy látszik, mintha a Nap piros sugarai két oldalt szárnyakat alkotnának napkeltekor, erre a jelenségre azt mondja a csuvas ember, hogy »a Nap megszárnyasodva kelt fel«. A két oldalt látszó piros sugárkéve a »Nap szárnya«.” Érdekes, hogy szintén a csuvasoknál a Nap-állatnak számító ló is viselhet szárnyakat: „Némely ló olyan sebes járású, hogy alig lehet tartani, mindig vágtatna. Az ilyent »szárnyas lónak« nevezik, és azt hiszik róla, hogy két oldalt szárnyai vannak, csak az ember szeme nem látja.”[81] Itt persze eszünkbe juthat az ókori görögök Pegazusa (Pégaszosz).
Mivel a szárnyas Nap egy speciális változatának is tekinthető, itt kell visszatérnünk a „tollas Nap” jelképére. Frithjof Schuon külön könyvet írt erről The Feathered Sun címmel. Ez egy szakrális kép, „melyet a bölények köpönyegként használt irháján találhatunk meg és alkalmanként szertartások háttereként is szolgált. A Nap koncentrikus körökből áll, melyet stilizált sastollak alkotnak; az ebből fakadó benyomás különösen evokatív abban az értelemben, hogy a szimbólum egyidejűleg alkalmas a középpont, a kisugárzás, az erő és a méltóság érzékeltetésére. Ez a szimbiózis a Nap és a sas között, mely korábban a főnökök és nagy harcosok által viselt híres fejdíszen ugyancsak megtalálható, ismét eszünkbe juttatja a Naptánc szimbolizmusát: az ember spirituálisan sassá válik, az Ég felé szárnyalva és azonosulva az Isteni Nap sugaraival.”[82]
Weöres Sándor – aki szerint „Szárny nélkül élni nem lehet” (Rongyszőnyeg 144) – jó megfigyelője volt az élet legapróbb jelenségeinek is. „Figyelj meg egy fölrebbenő verébcsoportot: ami a szárnyzizzenésükben nem a természeti hang, de valami édes együgyüség: ez a verébcsapat tündére.” Egy másik közismert kép, amikor a madarak alvás közben hátrafordított fejüket a szárnyuk alá dugják. Weöres számára ez is mélyebb jelentéssel bírt: „Kiknek nevük a ruhájuk, fejüket szárnyuk alá rejtik, visszabújnak álmaikba”.[83]
Mágikus repülés mint révülés
A természeti létezőknek – materiális voltukból következően – a nehézkedés leküzdéséhez, testük levegőben tartásához szükségük van szárnyakra. Kétségtelen, hogy a levegő a legkevésbé megfogható közeg, de mégiscsak anyag ez is, van közegellenállása, ugyanakkor felhajtóereje is. A madártesten nemcsak a tollazat nagy levegőtartalmú, hanem a tüdőből szétágazó légzsákok helyenként a csontokba is betüremkednek, lehetővé téve a „kettős légzést”, vagyis a bennük tárolt levegő kilégzéskor is friss oxigénhez juttatja a madarat. Erre a repüléshez, a gyors anyagcsere miatt, különösen nagy szükségük van. Mind közül a sarki csér (Sterna paradisæa) a legnagyobb vándor, évente húszezer kilométeres utat tesz meg, hol az északi, hol a déli féltekén tartózkodik, mindig ott, ahol éppen nyár van. Nyelvünkben egyébként a különféle repülési módokra számos kifejezést találunk: a madár evez-, csapkod-, verdes a szárnyaival, száll, suhan, surran, röppen, cikáz, köröz, kering, van sikló-, vitorlázó- és zuhanórepülés, de egy helyben szitáló (vércsék, ölyvek), függögető (pacsirták), sőt forgószárnyú (kolibrik) repülés is.
Platón írja (Phaidrosz 246d): „A szárny természetes ereje a súlyosat is a magasba emeli, oda, ahol az istenek nemzetsége lakozik: mert a testszerű dolgok közül a szárny az, aminek a legtöbb része van az isteniben.”[84] Az ember a repüléshez ősidők óta a madaraktól vette a mintát – a hasonlatok tekintetében is –, mint azt az eddigiekből is láthattuk, de a benső, tudati átélés szintjén történő, spirituális értelemben vett „repüléshez” inkább csak az ihletet adták.
Mircea Eliade érdekes adalékokat idéz a „mágikus repüléssel” kapcsolatban: „A »tollas tudós« vagy a »tollas vendég« kifejezés a taoista papot jelöli. »Fölrepülni az Égbe« kínaiul a következőképpen fejeződik ki: »madártollak segítségével átalakult, és fölment, mint egy halhatatlan«. A taoistáknak és az alkimistáknak hatalmukban állt a levegőbe emelkedni. Ami a madártollakat illeti, ezek a »sámáni repülés« leggyakoribb szimbólumai (…). A »repülés« és a »szárnyak« képei [a] szimbólumoknak és a spirituális élethez, illetőleg főleg az értelem hatalmához kapcsolódó jelentéseknek jókora együtteséhez tartoznak. A »repülés« az értelmet, titkos dolgok vagy metafizikai igazságok megértését fejezi ki. »Az értelem (manasz) a leggyorsabb madár« – mondja a Rig-véda VI. 9. 5. A Pancsavinsa-bráhmana IV. 1. 13. pontosít: »Aki megért, annak szárnya van«. (…) A »repüléssel« az ember a transzcendenciát és a szabadságot éri el.”[85]
Gyerekkorunkból ismerjük a szóbeli játékot, amikor a játékvezető mondja: „Repül a…, repül a…”, és mond valamit, majd gyorsan felemeli mindkét kezét a magasba. A gyerekeknek is ezt kell tenniük, de csak akkor, ha tényleg repül az, amit utoljára mondott. Ha valaki elhibázza, zálogot kell adnia. Nos, a nyílvessző, az bizony repül, de csak ha kilőtték.
„A nyílvessző repülése (…), miként a madaraké, a szellemnek a testtől való szabadulásával azonos kép. (…) a »nyíl« lehet vagy szó szerint repülő nyílvessző, vagy metaforikusan »szárnyaló szó«: a szanszkrit patatrin, ’szárnyaló’, egyaránt utal ’madárra’ és ’nyílra’; a gondolat gyors és akadálytalan szárnyalását gyakran hasonlítják a madarakhoz, és a madarak és a szárnyak szimbolikája szorosan kapcsolódik a nyilakéhoz”.[86] Török népeknél is ismert a mondás: „Kimondott szó – kilőtt nyíl”, továbbá „Kimondott szó – szálló madár, ám az írás – hurok”; „Hitványra fecsérelt szavad pusztába lőtt nyíllal egyenlő”.[87] Magyarul „a szállóigét nevezték röpke szónak, röpszónak, szárnyas szónak, repülő mondatnak, szárnyas mondásnak” is, de a „szállóige” kifejezés honosodott meg (vö. Magyar néprajzi lexikon).
Shams-i-Tabrizi (1185–1248) perzsa költő írta: „Minden pillanat, mondhatni, egy vessző a test íján: ha elszabadul a testtől, eltalálja a célt.” Máshol így kiált fel: „Repülj, repülj, ó madár, őshazádba, mivel megszöktél kalitkádból és kibontottad szárnyaidat (…). Röppenj ki a bezártságból, mert te a szellemi világ madara vagy.” Egy másik szöveg szerint „az áldozó(pap) madárként éri el a mennyet.”[88] Háfiz (1328‒1389 körül) perzsa költő intelme akár Ikarosznak szóló figyelmeztetés is lehetne: „Ha szállni szárnyon akarsz, hát a röpke nyílra figyelj: / Merészen égbe suhant, majd a porba ült le sután.”[89]
A keresztény lelkiéletben használatos úgynevezett „röpima” egy „rövid, pár szavas szóbeli imádság, mellyel (…) Istenhez tud emelkedni a lélek.” (Magyar katolikus lexikon) Az egyik általános reggeli ima így hangzik: „Szívem első gondolata, Hozzád száll fel Istenem”. A szúfiknál is létezik ilyen szófordulat: „Az ima nyílvesszeje elérte célját”.[90] Sokan el sem hinnék, milyen „magasröptű” szövegek hangzottak el valaha a hagyományos húsvéti locsolkodáskor is: „Húsvétnap reggelén az ég igen magas, / Repül a gondolat, mint a királyi sas.”[91] Írásunk elején már említettük, hogy a gyerekmondókák adott esetben ősi szövegek maradványait rejthetik. Íme egy kiszámoló, aminek mélyebb jelentése sejthető: „Egy, ösvényt küld a hegy, Kettő, nyerget köt a felhő, Három, lendülsz fecskeszárnyon” stb.[92] Nem idézzük végig, de aki az egészet elolvassa, felismerheti benne egy spirituális út tíz állomását.
Azt, hogy milyen mozzanatai vannak vagy lehetnek a benső, szellemi szárnyalásnak, a következő idézetek jól kifejezik. A Rig-véda egyik himnusza Agnihoz (VI. 9.) így hangzik: „Fülem, szemem szárnyat bont, fölfelé száll, / velük együtt a szívemben lakó fény, / és gondolatom, messzeségbe vágyón: / ugyan mit szóljak? Vajon mit kívánjak?”[93] Ez a szárnyalás tehát az érzékszervek számára láthatatlan, természetfölötti. Amit Kabír mond: „Igaz Gurum kegyelme révén (…) megtanultam (…) szárny nélkül repülni”,[94] bizonyosan összefügg azzal, ami a Bhagavad-gítában (II. 53.) olvasható: „tudatod mozdulatlanul, szilárdan megáll révületben (szamádhi)”,[95] és Csuang Ce ezen paradoxonaival is: „A repülő madár árnyéka még sohasem mozdult.” – „A nyílvessző gyorsan repül, mégis van olyan pillanat, amikor se nem áll, se nem mozog.”[96]
Rabság és szabadság
E fogalompárban rejlő feszültség és ellentét a legnyilvánvalóbban és a legnagyobb kifejező erővel a „szárnya szegett” vagy „kalitkába bezárt madár”, és a „szabad madár” képe esetében érvényesül. A költészetben – és különösen a népköltészetben – ehhez gyakran társul a szerelem és párkeresés, illetve a magányos és páros élet szembeállításának motívuma.
Egy 17. század második feléből való kéziratos énekeskönyvben, a Mátray Kódexben fordul elő első ízben az a költemény, aminek későbbi időkből több kéziratos és szóbeli – sirató stílusú táncdallamként énekelt – változatát is ismerjük. „Ifjúság, mint sólyommadár, / Addig víg, míg szabadon jár. / De énnékem szegénynek már / Szívem víg örömet nem vár. (…) Mennék én is, ha mehetnék, / Szárnyamra, ha fölkelhetnék, / Így magányosan nem élnék, / Mint madár, társat keresnék. // De meg vagyok határozva, / Szabad fejem be van zárva, / Olyan vagyok, mint az árva, / Nagy bánatban elfáradva.” (Lédec, Bars vármegye; Kodály Zoltán gyűjtése 1907-ből).[97] Az előzővel rokon gondolatokat, de mégis eltérően fogalmaz meg a következő népdal: „Szabad élet, szabad madár. / Jaj, be szép, ki szabadon jár! / Járnék én is, ha járhatnék, / Ha magammal szabad volnék! // Nem vagyok magammal szabad: / Kezemen-lábamon lakat. / Nincs olyan kúcs, ki megzárja, / Rabságimat ki feltárja.” (Gyimesközéplok, Csík vármegye, Lajtha László gyűjtése 1912-ből).[98] Egy harmadik dalszövegünk a főcím utáni mondókával is rokonítható: „Ó, én szegény kis madár, / Mire vetemedtem, / Mikor a zöld cserében / Szemet szedegettem? / Meg van kötve lábam: / Szoros gúzsba tették; / Szárnyam fűszálakkal / Összekötözgették. / Rabja lettem, rabja, / De nem tudom, kinek. / Adja a Jóisten, / Szabadulhassak meg!” (Nagykend, Kis-Küküllő vármegye).[99] Egy további variánsnak az első két sora hasonló, de a folytatása további részletekkel gazdagítja az összképet: „Tőrbe estek lábaim, oda szabadságom. / Kötve vagynak szárnyaim, oda vigasságom. / (…) Rabja lettem holtomig a csalárd világnak, / Kelletlen kell fütyölnöm, kell e madarásznak. / (…) Csendesebb volt a lakás, jut eszembe fészkem, / Százezerte jobb vala én mezei étkem.” (Garamszentgyörgy, Bars, Kodály Zoltán gyűjtése 1912-ből).[100] Egy közmondás is úgy tartja: „Az a madár igen ritka, melynek kedves a kalitka.”
A már idézett Háfiznál is találunk leírást arról, hogy miféle madár miféle fogságba kerül, és hogyan szabadul: „Az én szivem szent madárka / Lakik az ég trónusán; / Kivágy teste kalitjából / A világot megunván. // Ha majd egykor szivmadaram / Porhonából felrepül, / Másodszor csak az ő drága / Küszöbére települ.”[101] A következő vers szintén rokonítható a címünk utáni mondókával is, mintha azt magyarázná: „Szent ligeti madár vagyok, elzengjem-e? / A kivetett hálóba, mért s hogy estem be? // Király voltam, lakom volt az édenkertben, / Ádám hozott e romba dült földre engem. // De a huri, csergő patak, Thuba árnya / Feledve lőn, teértted a földre vágyva.”[102] Ez pedig a népmesék „örökifjító madarával” lehet kapcsolatos: „Ha madárkám, aki elszállt, ide megtér hozzám: / Az elillant fiatalság hite megtér hozzám.”[103]
A keleti bölcselet egyértelműen rabságként tekint a tudatlanságra, és kiszabadulásként a megvilágosodásra: „Meg van vakítva a világ, csak kevesen látnak. / Az emberek, akár a hálóba zárt madarak; / csak néhányan szabadulnak ki, s érik el a Mennyet.” (Dhammapada 174.)[104]
„Ahogy a fonállal megkötött madár verdes jobbra-balra, és támaszt máshol nem találva a reptetőfára visszaszáll, éppen így verdes az ész is jobbra-balra, és támaszt máshol nem találva a lélegzetre visszaszáll. Mert az ész reptetőfája [más fordításban: az elme köteléke] a lélegzet, kedvesem.” (Cshándógja-upanisad VI. 8. 2.)[105]
Közismert Petőfi Sándor Alföld című verse, s benne ez a sor: „börtönéből szabadult sas lelkem”. Ez a metafora kedvelt motívum volt a romantika idején, hiszen a szabadság élményét, az élet kicsinyességétől való elszakadást, a fenséget és a végtelen magasságot egyaránt kifejezi. Meglepő módon egy hasonló képpel találkozunk az Aitaréja-upanisad (II. 4–5, hasonlóan a Rig-véda IV. 27. 1.) szövegében: „Még anyám öléből ki sem jutottam, / és minden istenek születését tudtam. / Száz ércváros tartott fogva engem, / mégis elrepültem, sasnál sebesebben. / Ezt Vámadéva még az anyaölben mondta. És mert tudta ezt, testétől elszakadva felrepült, és az égi világban minden vágya betelt. Így lett halhatatlan, így lett halhatatlan.”[106]
Mi mással fejezhetnénk be szakaszunkat, mint Pietrelcinai Szent Pio atya (1887–1968) egyik jövendölésével: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni”.
A világfa és a „madarak tanácskozása”
Amint a tojásból kikelő madár képe a kezdet és az elindulás gondolatát, úgy a fészkére szálló madár képe a megérkezés, a visszatérés gondolatát hordozza magában. A kettő között ott a vándorút, spirituális értelemben a reintegráció útja. Fölsejlik egy ősi képlet: „A madár a világfán a csúcsot jelenti.” (Mitológiai enciklopédia) A tündérmesékben ez a „világ szépen szóló madara a világ zengő fáján” (Magyar néprajzi lexikon). Hermész botjának (Caduceus) csúcsán is egy madárszárnypár látható. A vertikum, a világ tengelye, a „mindeneken való felülemelkedés”, a szárnyra kelés útvonala. A világfának azonban ágai-bogai vannak, s nem is egy, de két madár ül rajta: „»Két madár – elválaszthatatlanul összeforrott társak – ugyanazon a fán ül; az egyik a fa gyümölcsét eszi, a másik nem étkezvén szemlélődik.« (Mundaka-upanisad III. 1. 1. és Svétásvatara-upanisad IV. 6.). E két madár elseje a dzsívátmá, aki a cselekvés és következményeinek területére sodródik, a második a feltétel nélküli Átmá, aki a tiszta Megismerés; az elválaszthatatlan összeforrottság pedig azt jelenti, hogy egyik a másiktól csak káprázatszerűen különböztethető meg.”[107] Ugyanezt Hamvas Béla így kommentálja: „A fa az élet fája, az emberi test; a két madár a testi Én és az isteni Én. A testi Én eszik a fa gyümölcséből, az isteni Én nyugodtan ül, nem eszik (…), nem cselekszik, csak néz.”[108] Fórizs László is hasonlóan magyarázza: „Az egyik madár, aki csak néz, az Örök Átman, aki mindvégig Önmaga marad, akit nem érint semmilyen tett és semmilyen következmény, akit nem érint a tapasztalás, aki szüntelen érintetlenségben, teremtetlen, haláltalan azonosságként van jelen, ugyanakkor a második madár másik önmagát, az egyént szimbolizálja, aki ízlelvén a tapasztalás gyümölcseit, a gyönyörteli és a szenvedéssel teli tapasztalatokat, belemerül a létesülés világába.” Mindemellett Fórizs felhívja a figyelmet arra is, hogy „a Rig-védában [I. 164. 20–22.] ugyanez az ősi (…) kép ellentétesen interpretálódik, hiszen az egyik madár, aki megízleli a gyümölcsöt, a beavatást nyert költőt reprezentálja, aki előtt feltárul a brahman révén az addig mélyen rejtett Titok. A másik madár viszont, aki csak bámul, de nem lát, nem részesül a szent Tudásból.”[109] Íme az egyik versszak: „Az összes mézevő madár a fészkét / Mind ide építi e fára, s itt költ. / Fent az édes gyümölcs, mondják, a csúcsán, / De ahhoz csak az atyát ismerő jut.”
Talán nem érdektelen, ha itt is idézünk egy idevágó mondókát, különösebb kommentár nélkül: „Két kis madár ül a fán, / egyik Péter, másik Pál, / szállj el, Péter, Szállj el, Pál, / gyere vissza, Péter, / gyere vissza, Pál!”[110] Egy sokkal régebbi változat megkülönbözteti – vagy legalábbis másként szólítja – a két madarat: „eriggy el Péter, gyere haza Pál”.[111]
A szúfi Ferid Ed Din Attar (1119–1233) A madarak tanácskozása című jelképes értelmű műve egy csapat madárnak a madarak királya, a Tudás Fáján fészkelő, halhatatlan Szímurgh (jelentése ’harminc madár’) utáni vágyakozásáról és kereséséről szól. A búbos banka vezetésével hét völgyön át tart viszontagságos utazásuk, miközben különböző madarak fogalmaznak meg különböző kifogásokat, miért nem tartanak velük, s ezekre a búbos banka rendre megfelel. Végül éppen harmincan érik el a Szímurgh hegyét, ahol megtalálják céljukat – önmagukban. „Rájöttek, hogy ők maguk a Szímurgh.” Íme néhány jellemző idézet a könyvből: „A Földön lévő különböző madárfajok csak a Szímurgh árnyékai. (…) A felfelé való törekvésből vannak a lélekmadarak szárnyai és tollai. A törekvés madara felrepül Istenhez. A hit szárnyain emelkedik fel. (…) Aki csak egy pillanatra is felhagy önmaga kimunkálásával, az azonnal visszacsúszik.” Az egyik szúfi példázat jól beleillik jelen írásunk gondolatmenetébe: „Ez a világ olyannak tűnik nekem, mint egy kincsesláda, amelybe minket rejtettek és ránk zárták a tetejét. E ládában átadjuk magunkat a butaságnak. Ha eljön a halál, és felemeli a tetőt, aki szárnyakat kapott, felszáll az örökkévalóságig; de akinek nincsen szárnya, a ládában marad (…). Adj szárnyakat szívednek és értelmednek a lélek önkívületével. Amint a láda ajtaja kinyílik, válj a szellem madarává, aki minden pillanatban kész kitárni szárnyait.”[112]
Jegyzetek
[1] Ez a mondóka ismert volt a Kárpát-medence több táján is, különféle változatokban (lásd például Kriza János, Kiss Áron, Gágyor József gyűjtéseit).
[2] Upanisadok. Online forrás: https://terebess.hu/keletkultinfo/upanisadok.html. Tenigl-Takács László fordítása. (Minden online forrás utoljára megtekintve: 2018. 06. 01.)
[3] A címben olvasható kifejezés forrása: Csuang Ce: A virágzó délvidék igaz könyve. XVII–XXXIII. könyv. Budapest, 2000, Palatinus, 164. o. Dobos László fordítása.
[4] A következő legenda szerint az ember a bűn következményeként veszítette el szárnyait: „Azelőtt az embernek szárnya vót, azután, hogy vétközött, nem bírt többet szállni” (Lammel Annamária, Nagy Ilona: Parasztbiblia. Magyar népi biblikus történetek. Budapest, 1985, Gondolat Könyvkiadó, 85. o.). Ez eredetileg Kálmány Lajos közlése 1893-ból. Ő egy mongol buddhista párhuzamot is említ, valamint megjegyzi: „A törökök sámánvallása szerint is tudott az ember repülni, de feljebb akart Istennél emelkedni, elvesztette szálló tehetségét” (Kálmány Lajos: Magyar hitvilág. Válogatott tanulmányok. Szeged–Pécska, 2009, Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület, 200. o.). A csuvas nép hitvilága is megőrzött egy hasonló elgondolást: „»Szárnyas ember« (…) a néphit szerint voltak régente olyan emberek, akiknek szárnyuk volt. Nem mutatták ugyan senkinek sem, mert amely pillanatban meglátta valaki a szárnyukat, azon nyomban meghaltak.” Mészáros Gyula: Csuvas népköltési gyűjtemény. I. köt. A csuvas ősvallás emlékei. Budapest, 1909, Magyar Tudományos Akadémia, 53. o.
[5] Lényegében a tűz elem megnyilvánulása a testhőmérséklet is, ami madarak esetében valamennyi állat közül a legnagyobb, egyes fajoké akár 42‒44 °C is lehet. Tojásaik kiköltését testük melegével biztosítják, néhány fajnál viszont a nap fűtötte homokdomb vagy egy levelekből rakott halom (amit a rothadásból felszabaduló hő fűt) szolgál keltetőül (talegallatyúk és homoki ásótyúk Ausztráliában), sőt kivételesen a vulkáni tevékenység hőjét is hasznosítják e célra (kalapácsfejű tyúk Celebesz szigetén).
[6] Kiss Jenő: Magyar madárnevek. Budapest, 1984, Akadémiai Kiadó /Nyelvészeti tanulmányok 28/, 74. o.
[7] Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. III. köt. Online forrás: http://mek.oszk.hu/04800/04873/04873.htm. További két mese ugyanezzel a címmel: Dobos Ilona (szerk.): Bodrogkeresztúri mesék és mondák. Budapest, 1988, Akadémiai Kiadó, 121–145. o. A néprajztudomány Tűzmadár néven egy hunyós típusú gyermekjátékot is számon tart. In Megy a gyűrű vándorútra. Gyermekjátékok és mondókák. I. köt. Budapest, 1982, Gondolat, 183. o. A fenti mesére emlékeztet Az aranymadár című kirgiz mese, amelyben a címszereplő a megifjító almát eszi meg, és ezért kell elfogni. In A szürke héja. Kirgiz népmesék. Budapest, 1988, Európa Könyvkiadó /Népek meséi/, 78–82. o.
[8] A tűzmadár. Orosz varázsmesék A. Ny. Afanaszjev mesegyűjteményéből. Budapest, 2006, Magvető, 200–203. o. A főhőst a végén forró vízbe dobják, de megszépülve ugrik ki onnan, ami párhuzamba vonható a hamvaiból feltámadó főnix motívumával. E mese egyik változata képezte az alapját Sztravinszkij 1910-ben megírt A tűzmadár című balett-szvitjének.
[9] Simon Róbert (szerk.): Perzsa költők antológiája. Budapest, 1968, Európa Könyvkiadó, 127. o. Képes Géza fordítása.
[10] Ezzel kapcsolatban is érvényes a következő Blake-idézet: „Az ostoba nem ugyanazt a fát látja, mint a bölcs.” (William Blake versei. Budapest, 1977, Európa Könyvkiadó /Lyra Mundi/, 139. o. Babits Mihály fordítása.) Ennek nyomán mi is megfogalmazhatjuk: „az ostoba nem ugyanazt a tojást látja, mint a bölcs” – mert utóbbi a tollakat is „látja”, vagyis nemcsak az „okot”, hanem az „okozatot” is egyszerre.
[11] Mitológiai enciklopédia. I. köt. Budapest, 1988, Gondolat Kiadó, 276–277. o.
[12] Rig-Véda. H. n. 2000, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 23. o. Pék Zoltán fordítása.
[13] Például ’tikmony’ (= tyúktojás), és ’monyas ló’ (= csődör). Az ebből képzett ’monyorú’ szavunk monyhoz hasonló, gömbölyded vagy tojásdad formát jelentett. Vö. Szinnyei József (szerk.): Magyar tájszótár. Budapest, 1893, Hornyánszky Viktor Könyvkereskedése, 1474–1475. hasáb.
[14] Upanisadok. Id. kiad. Tenigl-Takács László fordítása. Vö. Hamvas Béla: A Véda huszonhat fejezete. Kommentár és szöveg. In uő: Az ősök nagy csarnoka. I. köt. India. H. é. n. Medio Kiadó /Hamvas Béla művei 19/, 47. o.
[15] Puránák. A hindu legendairodalom gyöngyszemei. Budapest, 2008, Corvina Kiadó, 9. o. Vekerdi József fordítása.
[16] René Guénon: Az ember sorsa a Védánta szerint. Budapest, 1998, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 114, 118. o. Darabos Pál fordítása.
[17] René Guénon: A szív és a világtojás. Tradíció évkönyv. Debrecen, 2003, Kvintesszencia Kiadó, 105–107. o. Parragh Mónika fordítása.
[18] Az ovális melléknév a latin ovum (= tojás) származéka. Jelentése: „Tojás alakú; Az ellipszishez hasonló zárt görbe, amelynek a kis tengelye a nagy tengelyt nem felezi.” Geometriailag „két egymáshoz simított fél ellipszoiddal közelíthető, melyek forgástengelye közös. Az egyik lapos, vagy közel gömb, a másik hosszúkás. A tojás alak rendszerint az egyenlítőre vett szimmetria hiányára utal.” Online forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Ellipszoid.
[19] Biblia. Kolozsvár, 2002, Koinónia Kiadó, 11. o. Kecskeméthy István fordítása.
[20] Barcza József (szerk.): Emlékkönyv a Vizsolyi Biblia megjelenésének 400. évfordulójára. Budapest, 1990, Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 120. o.
[21] Mózes Öt Könyve és a Haftárák I. Budapest, 1984, Akadémiai Kiadó /Reprint/, 4. o.
[22] A törzsek származásáról, avagy a kincsesbarlang (4. századi szír szöveg). Budapest, 1985, Helikon Kiadó /Prométheusz Könyvek 8/, 5. o. Ormos István fordítása. Fröhlich Ida jegyzete az idézethez: „Az ószövetségi hagyománynak, a keresztény szentháromság-tan Szentlélek-elképzelésének, a perzsa kozmográfia, valamint a sztoikus filozófia tűz-tanának egyesítése.”
[23] Barbara Watterson: Az ókori Egyiptom istenei. Debrecen, 2008, Hajja & Fiai Könyvkiadó, 50. o. Tóthné Vágó Tímea fordítása.
[24] Kákosy László: Ré fiai. Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Budapest, 1979, Gondolat, 327. és 368. o.
[25] Zsigmond József, Palkó Attila: Magyaró néphagyományaiból. Marosvásárhely, 1996, Mentor Kiadó, 122. o.
[26] A magyar néprajzkutatás erre vonatkozó szakirodalma olyan bőséges, hogy eltekintünk a hivatkozásoktól.
[27] C. S. Lewis: Keresztény vagyok! Budapest, 1988, Szent István Társulat, 183. o. Dr. Várhidi Gyula fordítása.
[28] ELTE Indológia Tanszék: Kislexikon („varna” címszó). Online forrás: https://ind.elte.hu/vv
[29] Idézi Mircea Eliade: Képek és jelképek. Budapest, 1997, Európa Könyvkiadó, 97. o. Kamocsay Ildikó fordítása.
[30] Kósa Gábor: Creatio ex gigante. A kínai Pangu-mítosz forrásai. Vallástudományi Szemle (Budapest) III. évf. (2007) 2. sz. 184. o.
[31] Jankovics Marcell: Archaikus világkép a szibériai sámándobokon. In uő: Ahol a madár se jár. H. n. 1996, Pontifex Kiadó, 6–19. o. Lux Éva egy tanulmánya a sámándobok rajzolatát a magyar hímes tojások díszítményeivel veti össze: Sámándobok és hímes tojások. Online forrás: https://terebess.hu/keletkultinfo/luxe.html
[32] Kalevala. Szemelvények a finnek naiv eposzából. Online forrás: http://mek.oszk.hu/02600/02684/02684.htm. Vikár Béla fordítása.
[33] Rockenbauer Zoltán: Ta’aroa. Tahiti mitológia. Budapest, 1994, Századvég Kiadó, 11–12, 95. és 133. o.
[34] Guman István: Dogon mitológia és csillagászat. Budapest, 2006, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 90. o.
[35] Bővebben lásd Várkonyi Nándor: Az elveszett paradicsom „Káosz és kozmosz” című fejezetét, valamint Kerényi Károly: Görög mitológia „Az Éj, a Tojás és Erós” című fejezetét.
[36] Molnár Dávid: A lélek, a káosz és a titokzatos Mót. A föníciai Sanchuniathón kozmogóniai töredékének platonikus olvasata. Antik Tanulmányok (Budapest) LVII. évf. (2013) 2. sz. 265. o.
[37] Hans Biedermann: Szimbólumlexikon. Budapest, 1996, Corvina, 385. o. Havas Lujza, Körber Ágnes fordítása. Hans Biedermann: A mágikus művészetek zseblexikona. Budapest, 1989, Szépirodalmi Könyvkiadó /Kentaur Könyvek/, 322. o. Viola József fordítása.
[38] Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György: Jelképtár. H. n. 2004, Helikon Kiadó, 300. o. Ipolyi egyébként a művében széles kitekintést nyújt a „világtojás” témában.
[39] Bárdosi Vilmos tanulmánya e kifejezés eredetéről: Kolumbusz tojása. Adalékok egy közismert szólás eredetéhez. Online forrás: http://epa.oszk.hu/00100/00188/00065/pdf/135409.pdf
[40] Uő: Magyar szólások, közmondások adatbázisa. Budapest, 2012, Tinta Könyvkiadó.
[41] Dr. Mödlinger Pál, Kapocsy György: A madarak világa. Budapest, 1980, Natura Kiadó, 19. o.
[42] A Czuczor–Fogarasi szótár (A magyar nyelv szótára. Pest, 1874, Emich Gusztáv) közli: „többé kevésbé egyeznek vele a mongol dali (szárny), Budenz J. szerint a lapp tolke (toll), mordvin tolga, vogul taul (szárny, toll) stb.; Vámbéry szerint az oszmanli tüj, csagataj tüg.” Megjegyzendő továbbá, hogy tol igénkből származó tolul szavunk, aminek jelentése: „önereje által nyomva előre halad”, tovább erősíti toll szavunk etimológiáját. Tegyük hozzá: a tojás „gyöke, a toj, nem egyéb, mint a tol igének lágyított módosulata, honnan tojás am. tolás, vagyis a szoros értelmű nőstényi petének kitolása, miért régebben némelyek így is írták: tolyik, tolyás. (…) A toj székelyeknél eredeti jelentéséhez közelebb ezt is teszi: tol, taszít.”
[43] Mindazonáltal a madarak egy része (például holló, szajkó, szarka, csóka, seregély, liba, kea papagáj) képvisel valamiféle „kópéságot”, némelyikük mítoszok, mesék trickster-figurájaként is megjelenik.
[44] Wikipédia. Online forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Legyező
[45] Tarr Bence László: Az amritszári Adi Grantha kultusza. Online forrás: http://www.tarrdaniel.com/documents/KulturalisAntropologia/adigrantha.htm
[46] Nyelvünkben e szó a hópehely, hópihe összetételben is előfordul. Három példa a pihetoll és a hópihe analógiájával kapcsolatban: „Az eredetileg a házi munkára felügyelő germán istennő, Holda/Holle anyó meséjében a dunnából kirázott tollpihék az égből aláhulló hóesést jelképezik.” Pál József, Újvári Edit: Szimbólumtár („toll” címszó). Budapest, 2001, Balassi Kiadó. Online forrás: https://magyarhalasz.
[47] Ehhez adalékként egy irodalmi példa Walter Scott Nigel jussa című regényéből (XXXIV. fej.): „Ha valóban azt akarja, hogy szárnyra keljek, pótolja ki a szárnyamat egy-két tollacskával. Amint látom, bőviben van a pénznek.” E műben olvashatjuk azt is, hogy amikor az egyik szereplő egy halottat vizsgált, „tollat tartott a dermedt ajkakhoz, de nem rezdült meg a pihe” (XXV. fej.). Kászonyi Ágota fordítása.
[48] A tahiti mitológia szerint: „Kezdetben – úgy hitték – az istenek sárga és vörös tollakkal voltak borítva. (…) Ez a hiedelem összefügg azzal, hogy a madarakat – mint az istenek emanációit – szentnek tartották, a vörös, illetve sárga tollakkal font övek pedig a nagyfőnökök (ari’i-nui) rangjelzései voltak. [A] vörös öv a királyság, a hajnal, a tűz szimbóluma, (…) a sárga övet elsősorban a főpapok hordták.” E madarakat tiszteletből nem vadászták, „nem ölték meg őket tollaikért, hanem elfogni igyekeztek, hogy az értékesebb tollakat kitépvén újra szabadon bocsássák őket. A toll beszerzésének ez a fáradságos módja a tollak értékének abnormális megnövekedését eredményezte.” Rockenbauer Zoltán: i. m. 166. és 209. o.
[49] „A harci fejdísz viselésére csak kevesek, a legbátrabbak voltak jogosultak, ütést viszont minden harcos szerzett. Ezeket a tetteket a hajukba tűzött tollak festésével, vágásával jelölték, és ünnepélyes alkalmakkor mindenki leolvashatta bátor tett számlálásainak történetét.” Nagy Imre: Indiánok. Az észak-amerikai Nagy Síkság harcosai. Budapest, é. n. Múzsák Közművelődési Kiadó, 64. o. Az indiánok számos tárgyuk (ütőbot, nyíl, csörgő, harci síp, békepipa, álomfogó) elkészítéséhez használtak tollakat. „A sastollakkal díszített pajzs tulajdonosáról azt tartották, hogy ő is rendelkezik ennek a madárnak gyorsaságával és bátorságával. A bagolytollak lehetővé tették, hogy a harcos éjjel is lásson, vagy hangtalanul és észrevétlenül közlekedhessen.” Uo. 84. o. A kampós lándzsa kampója „a Mennydörgésmadár görbe csőrét jelképezte (…). Négy helyen sastollakat kötöttek rá (…). A toll a sas bátorságát és erejét adja annak a harcosnak, aki a lándzsát csatába viszi, emellett még az égi hatalmak és a Nap jelképe is.” Uo. 90. o.
[50] Mircea Eliade: A samanizmus. Az eksztázis ősi technikái. Budapest, 2001, Osiris Kiadó, 152–153. o.
[51] A kócsagállományt a 19. században tizedelte meg a kócsagtoll viselésének divatja, azóta az állomány regenerálódik. A brit Királyi Madárvédelmi Egyesület, mely ma Európa legnagyobb közhasznú természetvédelmi szervezete, 1889-ben alapvetően a kócsagirtás (pontosabban a dísztoll-kereskedelem) megfékezésére jött létre.
[52] Terebess Ázsia Lexikon („tollhímzés” szócikk). Online forrás: https://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/toll.html
[53] E „légies” játék misztikus értelmezését fejti ki Horváth Róbert: Négy kisebb misztérium (A tollaslabda titkai). Magyar Hüperión (Budapest) V. évf. 3. sz. (2017. ősz) 280–285. o.
[54] Barbara Watterson: i. m. 46. és 52. o. Továbbá Barry Kemp: 100 hieroglifa. A világ egyiptomi szemmel. Budapest, 2005, Corvina Kiadó, 128‒129. o. Árokszállásy Zoltán fordítása.
[55] Sári László: „Tested ízes húsú barack”. Cangjang Gjaco, a 6. dalai láma szerelmi élete az istenek városában. Online forrás: https://terebess.hu/keletkultinfo/sari.html. Sári László fordítása.
[56] Cesare Ripa: Iconologia. Budapest, 1997, Balassi Kiadó, 75, 354, 418, 518. o. Sajó Tamás fordítása.
[57] Szimbólumtár. Id. kiad. Egy dokumentumfilmben hallottam egy kanadai, nyugati parti indián mondását: „Felül sas vagyok, alul lazac”, ami jól kifejezi a felső- és alsó világ egyszerre történő benső átélését, egy személyben.
[58] Marco Polo utazásai. Budapest, 1963, Gondolat Kiadó /Világjárók, Klasszikus Útleírások 3/ 339–340. o. Vajda Endre fordítása. Továbbá Jorge Luis Borges: Képzelt lények könyve. H. n. 1988, Helikon Kiadó, 107. o. Scholz László fordítása.
[59] Hoppál Mihály (szerk.): Fehérlófia. Budapest, 2007, L’Harmattan Kiadó (A keleti változatok Buda Ferenc, Kara György és Somfai Kara Dávid fordításai).
[60] Világszárnya. Moldvai magyar népmesék. Gyűjtötte Kallós Zoltán 1956 és 1964 között. Elmesélte Demeter Antiné Jánó Anna. Kolozsvár, 2003, Stúdium Könyvkiadó. Az idézett mese két változatban is szerepel: 7–13. és 77–86. o.
[61] Benedek Elek: i. m.
[62] Ortutay Gyula (szerk.): i. m.
[63] Énekes poézis. Válogatás Pálóczi Horváth Ádám ötödfélszáz énekeiből. Budapest, 1979, Magyar Helikon, 84. o. Megjegyzendő, hogy a görög Erósz, a római Ámor és Cupido alakjait szinte mindig szárnyakkal ábrázolják. Az ókori görög és római művészetben létezett a „szárnyas pénisz” (flying phallus) illetve „fallikus madár” ábrázolás is, mint bajelhárító-, termékenység- és szerencseszimbólum (például Pompeiben találtak számos ilyen formájú bronz szélcsengettyűt). Ezek részben a Dionüszosz-kultuszhoz, illetve Priaposz alakjához kapcsolódtak. E motívum nemcsak obszcén grafittikként él tovább, de burkoltan megjelenik a népköltészetben is. Vogul nyelven a „madárorral magot csipegetni” jelentése: coitus, a szibériai nanajok hite szerint pedig az első nemzés „úgy történt, hogy a világfáról a földre leszálló lélekmadár bement a nő méhébe.” Bernáth Béla: A szerelem titkos nyelvén. Erotikus szólások és egyéb folklórszövegek magyarázata. Budapest, 1986, Gondolat, 145. o. A szerző egyébként ezzel magyarázza a címünk utáni mondókát is, ami persze nem lehet kizárólagos értelmezés.
[64] Dzsajadéva: Gíta Govinda. Budapest, 1982, Magvető Kiadó, 53. o. Weöres Sándor fordítása.
[65] Horváth István: Magyarózdi toronyalja. Írói falurajz egy erdélyi magyar faluról. Budapest, 1980, Magyar Helikon, 390. o.
[66] Rúmí – Mint a felhő, mint a szél. Marosvásárhely, 2003, Mentor Kiadó, 9. o. Nagy Imola fordítása.
[67] Æneis. 8. ének. Lakatos István fordítása.
[68] Énekes poézis. Id. kiad. 135. o. Hesperus az álomhozó „Esti csillag” neve.
[69] Ókori lexikon. Budapest, 1902–1904. Online forrás: http://mek.oszk.hu/03400/03410/html/5543.html
[70] Az angyal-ábrázolások a reneszánsz után egyre naturálisabbak és giccsesek lettek. Egy kiváló művészettörténész egy adekvát ábrázolásra mutat példát, ami a Jelenések könyve 8,7-et illusztrálja: „A St-Sever-i Apokalipszisből [1028–1072 között] származik az a lap, mely ezt a jelenetet ábrázolja. Ezen a képen a tárgyiasság maradványai csaknem az absztrakció határesetei. Az űrben megjelenik az angyal. Nem áll valahol, hanem tér nélkül van jelen. Szárnyai grafikusan ábrázolt, ritmikusan ismétlődő elemekből álló erőtérré alakultak; ezek a szárnyak túlságosan szigorú és merev rend szerint vannak elrendezve ahhoz, hogy velük kapcsolatban még szárnysuhogás jusson az eszünkbe.” Heinrich Lützeler: Absztrakt festészet. Budapest, 1970, Corvina Kiadó, 140. o. Angyal témában nemrég megjelent egy kiváló tanulmány: Takács György: „Nem szép madár, szárnyas angyal…” Angyalok, madarak és a hajnal az archaikus népi imádságokban. Erdélyi Múzeum (Kolozsvár) LXXIX. évf. (2017) 2. sz. 32–66. o.
[71] Mészáros Gyula (szerk.): Csuvas népköltési gyűjtemény. II. köt. Közmondások, találósmondások, dalok, mesék. Budapest, 1912, Magyar Tudományos Akadémia, 2. o.
[72] Ortutay Gyula (szerk.): i. m.
[73] Balogh Elemér: Göcseji szólások és közmondások. Zalaegerszeg, 1995 /Zalai Gyűjtemény 38/, 154. o.
[74] Vásárhelyi daloskönyv. XVI–XVIII. századi szerelmi és tréfás énekek. Online forrás: http://mek.oszk.hu/15000/15016/?from=rss
[75] Régi magyar költők tára. XVIII. század. Budapest, 2015, Universitas Kiadó, 539. o.
[76] Ezzel analóg gondolat, amit Hamvas Béla ír Baader nyomán, hogy az ember mikrotheosz (’kis isten’). – Találunk egy olyan képet is a Zsoltárok könyvében, ami hasonlít ahhoz, mint amikor a gondos madárszülő az örökké éhes fiókáinak tátogó csőrét teletömi eleséggel: „Én vagyok az Úr, a te Istened (…). Nyisd ki a szádat és én teletöltöm.” (Zsolt 81,11), amit érthetünk Isten Igéjére, mint szellemi táplálékra, és az Eucharisztiára is.
[77] Vanyó László (szerk.): Apostoli atyák. Budapest, 1988, Szent István Társulat /Ókeresztény Írók 3/, 11–12. o. Ladocsi Gáspár fordítása.
[78]Szent Bonaventura misztikus művei. Budapest, 1991, Szent István Társulat, 101. o. Barsi Balázs és Várnai Jakab fordítása. Azt is írja, hogy Szent Ferenc látomásában a hatszárnyú szeráfként megjelenő Keresztrefeszített hat szárnya a „megvilágosodás hat foka”, amelyre csakis Krisztus „lángoló szeretete vezet, [és] amely Pált a harmadik égig ragadta” (2Kor 12,2).
[79] Régi magyar költők tára. Id. kiad. 226. o.
[80] Saito Takao: Naptevékenység és művészet. Természet Világa (Budapest) CXVII. évf. (1986) 5. sz. 224–227. o. Verő József fordítása.
[81] Mészáros Gyula: i. m. I. köt. 79. és 89. o.
[82] Ars Naturæ (Szeged) III–IV. évf. (2012–2013) 5–8. sz. 255–256. o. Umenhoffer István fordítása.
[83] Weöres Sándor: A teljesség felé. Budapest, 1995, Tericum Kiadó, 112. és 136. o.
[84] Platón: Phaidrosz. In Platón összes művei. II. köt. Budapest, 1984, Európa Könyvkiadó, 745–746. o. Kövendi Dénes fordítása.
[85] Mircea Eliade: Mítoszok, álmok és misztériumok. Budapest, 2006, Cartaphilus Kiadó, 150–159. o. Saly Noémi fordítása.
[86] A. K. Coomaraswamy: Az íjászat szimbolikája. In Tanulmányok a tradicionális íjászatról. Debrecen, 2009, Kvintesszencia Kiadó, 12–13. o. Umenhoffer István fordítása.
[87] Kimondott szó – kilőtt nyíl. Török népek szólásai és közmondásai. Budapest, 1998, Terebess Kiadó, 46–47. és 51. o. Buda Ferenc fordítása.
[88] A. K. Coomaraswamy: i. m. 30. o.
[89] Háfiz: Versek. H. n. 1960, Magyar Helikon, 12. o. (25. ghazal) Képes Géza fordítása.
[90] Ferid Ed Din Attar: A madarak tanácskozása. Az iszlám misztika gyöngyszemei. Budapest, 2001, Hermit Könyvkiadó, 50. o. Nádassy László fordítása.
[91] P. Punykó Mária, Hutterer Éva: Egyedem, begyedem tengertánc. Kárpátaljai gyermekmondókák. Beregszász, 2004, Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség Tankönyv- és Taneszköztanácsa, 39. o.
[92] Faragó József, Fábián Imre (szerk.): Bihari gyermekmondókák. Bukarest, 1982, Kriterion Kiadó, 112. o.
[93] Szanszkrit líra. Budapest, 1988, Európa /Lyra Mundi/. Weöres Sándor és Szabó Lőrinc fordítása. Online forrás: https://terebess.hu/keletkultinfo/rigveda.html
[94] Kabír misztikus dalai. Budapest, 2007, Filosz, 46. o. Malik Tóth István fordítása.
[95] Bhagavad-gítá. A Magasztos szózata. Budapest, 1997, Terebess. Online forrás: http://mek.oszk.hu/00100/00160/00160.htm. Vekerdi József fordítása.
[96] Csuang Ce: i. m.
[97] Ortutay Gyula (szerk.): i. m. Ennek egy változatát megtaláljuk például a Szentsei-daloskönyvben is. Kezdősora visszaköszön Nagy László Menyegző (1964) című versében.
[98] Uo. E helyen hibásan közlik: „megzárja” helyett „megjárja” áll. Az eredeti kézirat: Bartók Béla: Magyar népdalok. Egyetemes Gyűjtemény. Digitális közreadás. Online forrás: http://systems.zti.hu/br/hu/browse/15/1758. E dal egy mezőségi változata a Muzsikás együttes lemezfelvételéről híresült el, részint azért, mert a média az 1990-es években, sajnos, politikai propaganda céljára is felhasználta.
[99] Ortutay Gyula (szerk.): i. m.
[100] Uo.
[101] Hafiz költeményei. 57. Budapest, Aigner Lajos. Online forrás: https://terebess.hu/keletkultinfo/hafiz2.html. Erődi Béla fordítása.
[102] Hafiz dalai. LX. Pest, 1872, Tettey Nándor és társa. Erődi Harrach Béla fordítása. Online forrás: https://terebess.hu/keletkultinfo/hafiz.html
[103] Samszu’d-Dín Muhammad Háfiz: Versek. 236. ghazal. Online forrás: http://mek.oszk.hu/00200/00211/00211.htm. Képes Géza fordítása.
[104] Dhammapada. Az erény útja. Budapest, 2002, Gaia. Online forrás: http://www.tarrdaniel.com/documents/Hinayana/dhammapada2.htm. Fórizs László fordítása.
[105] Upanisadok. Id. kiad. Tenigl-Takács László fordítása.
[106] Uo.
[107] René Guénon: Az ember sorsa a Védánta szerint. Id. kiad. 45. o. Weöres Sándor ezt leleményes szójátékkal fordítja: „a másik étlenül figyeli tétlen.” In Szanszkrit líra. Id. kiad. 58. o.
[108] Hamvas Béla: i. m. 139. o.
[109] Rigvéda. Teremtéshimnuszok. Budapest, 1995, Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 92–93. o. Fórizs László fordítása.
[110] Vö. például a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet honlapján: http://csemadok.sk/nepi-jatekok/ket-kis-madar-ul-a-fan/
[111] Vö. Viski Károly: A szalontai nép nyelvéből. Magyar Nyelvőr XLIII. évf. (1914) 3. sz. (március 15.) 130. o.
[112] Ferid Ed Din Attar: i. m. 38, 88, 90, 117. és 155. o.
