Vizsgáljuk meg,[*] különös tekintettel a vallásra és azon belül is a kereszténységre, az oktatás szerepét a modern nyugati világban. Általánosságban szólva, és mindig megengedve a kivételeket, megfelelne az igazságnak, ha azt mondanánk, hogy a tanulókba a legtöbb órán a modern pszeudovallást nevelik bele, részben azáltal, amit tanítanak nekik, részben pedig a tanárok körében túlságosan is egyértelműen uralkodó általános szemléletmódnak köszönhetően. A Biblia tanulmányozására elkülönített heti egy-két órában egy ezzel ellentétes perspektívába engednek bepillantást, bár az ellentmondásokat a lehető „legtapintatosabban” mutatják be, ám mindig a vallás rovására. Bizonyos esetekben a Teremtés könyvének első szakaszai kimaradnak, máskor megjegyzés nélkül tanítják őket, olykor pedig „mítoszokként”, e nemes szó modern, méltatlanul helytelen használatában. A tanulók figyelmét javarészt valószínűleg nem hívják fel arra a tényre, hogy ezekben a szakaszokban vannak a kereszténység legmélyebb gyökerei, olyannyira, hogy ha ezek hamisak, akkor az előbbi is hamis. De egy kis elmélkedés feltárja ezt, és a langyosan, töredékesen, bocsánatkérően bemutatott vallásnak nem sok esélye van, amikor a tanulók komoly választással szembesülnek közte és a modernizmus között. Ennek eredményeként azok, akik ragaszkodnak már amúgy is bizonytalan hitükhöz, ösztönösen lezárják saját spirituális gondolkodásuk csatornáit, és egyfajta önként vállalt mentális bénulás révén alig mernek gondolni a vallásukra. Feláldozzák az őszinteség egy létfontosságú vonatkozását, amelyet Krisztus az első parancsolatában úgy határozott meg: „Szeresd Uradat, Istenedet (...) teljes elmédből” (Mt 22,37), pedig a parancsolatnak éppen ez a része függ leginkább emberi kezdeményezésünktől, ez az, amit saját erőfeszítéseinkkel a legjobban be kellene tudnunk teljesíteni, bár a kegyelem problémáját nem szabad figyelmen kívül hagyni.
A mentális bénultság eme keretén belül előkelő gyanúsított Teilhard de Chardin, aki a vallás és az evolucionizmus összekapcsolására tett kétségbeesett próbálkozásaiban ugyancsak elzárja a gondolkodás fő és nyilvánvaló csatornáit. Vonzereje abban rejlik, hogy bizonyos zseniálisan kidolgozott mellékcsatornákat biztosít, amelyek enyhítik a bénultságot azáltal, hogy fenntartják a normális mentális tevékenység illúzióját. Más szavakkal, ama rendkívüli képességével, hogy vak és süket legyen egyre s másra, egyfajta mentális hangzavart hoz létre, hogy elfojtsa az értelem hangját, és már arra sem hajlandó, hogy egyáltalán feltegye magának a következő kérdéseket, amelyek bárki számára, aki modern nyugati oktatásban részesült, hangosan kiáltanak azért, hogy megkérdezzék.
Ha Isten létezik – minthogy arra tanítanak bennünket, hogy higgyünk benne –, és ha az evolúció tudományos tény – minthogy ebben tilos kételkednünk –, akkor Isten miféle lét(ező) lehet? Miért döntött úgy, hogy visszafordítja az emberiséget a múlt felé az elveszett Paradicsom utáni vágyakozással, és ilyen kifordultságban hagyja az embereket a világ minden pontján évezredekre – ha tudta, hogy az igazság éppen az ellenkező irányba mutat? Miért ne taníthatta volna őket az evolúcióról már a kezdetektől? Vagy miért nem juttatta el legalább fokozatosan őket ehhez a felismeréshez, ahelyett, hogy megengedje, hogy egyik vallás a másik után ismételje és erősítse meg ugyanazt a régi gondolkodásmódot? És miért engedte, hogy ez a gondolkodásmód – legalábbis a nyugati világ számára – egy olyan vallásban csúcsosodjon ki, amely talán minden más vallásnál elválaszthatatlanabbul kötődik az ember bukásának tanához?[1] És miután megakadályozta minden prófétáját, hogy elárulja az evolúciót, miért engedte, hogy egy egyszerű laikus rábukkanjon és terjessze, dacolva minden korabeli spirituális tekintéllyel, hogy ezáltal emberek milliói veszítsék el a vallásba és Istenbe vetett hitüket?
„Isten útjai kifürkészhetetlenek” – érvelnek egyesek, eszeveszetten próbálva megtartani egyaránt Istent és az evolucionizmust. De egy tátongó űrt nem lehet összefércelni ilyen tűvel és cérnával. Ha ennek a két összeegyeztethetetlen dolognak megtartására törekszünk, egy olyan istenség marad, aki nem Ura minden misztériumnak, hanem az alkalmatlanság emberalatti szörnyetege – pontosan az, amit a teilhardizmus Istenről sugall.[2] Ám ennek az álmisztikus fantáziának az egészen különleges légkörén kívül csak össze kell tudni adni kettőt meg kettőt ahhoz, hogy lássuk: vagy az evolucionizmusnak, vagy Istennek el kell tűnnie. A modern oktatás pedig egyre koraibb életkorban kezdi elbillenteni a mérleget az evolucionizmus javára.
„Először is Kopernikusz és a felfedezés, hogy a Föld kering a Nap körül; aztán Darwin és a felfedezés, hogy az emberek a majmokból fejlődtek ki.” Ez az a gondolatmenet, amelynek az érvényesülését ösztönzik. Soha nem mutatnak rá, hogy az implicit logika hamis, hogy a szóban forgó két embert nem lehet összehasonlítani, és hogy elméleteik nem is ugyanabból a gondolkodási folyamatból erednek, mivel Darwin elmélete színtiszta hipotézis. Ez utóbbi tény mindenesetre ismeretlen a legtöbb tanár számára, akiket félrevezettek fiatalkorukban, ahogy most ők vezetnek félre. A két felfedezés látszólag megcáfolhatatlan és perdöntő érve tehát megkérdőjelezetlen marad,[3] hogy beszivárogjon a fiatalok lelkébe, és ott megszüntessen minden hagyománytiszteletet, miközben a modern szkepticizmus érvényességét „bizonyítja”. Ezért nem meglepő, hogy sok nyugati már az iskola befejezése előtt, ha nem is az ateizmus, de legalábbis az állásfoglalástól való agnosztikus tartózkodás mellett döntött, amelyet szüleihez hasonlóan valószínűleg soha nem lát majd indokoltnak feladni. De egy normálisan működő elmének, amelytől éppen módszeresen megfosztják őket – vagyis egy olyan elmének, amelyet sem a racionalizmus nem torzított el, sem a materialista tudomány nem nyűgözött le –, nem jelentene nehézséget a fenti kérdésekkel szemben megtalálni a megfelelő választ, és lerombolni a modern ideológia „kártyavárát”.
„Akkor mit tanítsunk?” – kérdezhetjük. A válasz: amennyire csak lehetséges, a teljes igazságot, ami azt jelenti, hogy sok olyan igazságot is, amelyeket jobb időkben nem tanítottak – mert a tizenegyedik óra szükségletei nem ugyanazok, mint a hatodik vagy a hetedik óráéi. Példának okáért hadd tanítsák meg a fiataloknak iskolás éveik vége felé, hogy sok tudós azt feltételezte – de semmiképpen nem bizonyította –, hogy az emberiség egy alacsonyabb rendű fajból fejlődött ki. Ez a feltevés napjaink történelmének kísérőjelensége. De hadd tanítsák meg nekik egyúttal, hogy a szóban forgó elmélet, amely csak az utóbbi időben fordult meg az ember fejében, pontos ellentéte nemcsak annak, amit a Biblia tanít nekünk, hanem az egész bibliaelőtti világ egyöntetű nézetének is a földkerekség minden részén. Többek között az időbeli ciklus négy korszakának, az arany-, ezüst-, bronz- és vaskorszaknak a hagyománya, amely a klasszikus ókor szemléletét uralta, és a történelem előtti korok homályába nyúlik vissza, egyformán elterjedt volt ősi időktől fogva a hindúk és az amerikai indiánok között is.[4] Vagy vegyük az evolúció feltevésének egyik módozatát, nevezetesen, hogy az emberi nyelv az állatok artikulálatlan hangjaiból fejlődött ki, és mutassunk rá, hogy bár a nyelv eredete minden vizsgálat felett áll, a nyelvtudomány mindazonáltal vissza tud vezetni minket egy nagyon távoli múltba, és azt tanítja nekünk, hogy a legrégebbi nyelvek a legösszetettebbek és legméltóságteljesebbek, egyúttal a leggazdagabbak is a mássalhangzók változatosságában. Minden ma használatos nyelv a bonyolultabb nyelvekből ered, amelyeket leegyszerűsítettek, és általában megcsonkítottak és lerontottak. Sok szó jelentésének a sorsa szintén a hanyatlás, nem pedig a fejlődés. Minden hallgatónak meg kellene tanulnia az ’értelem’ (intellect) szó már említett lefokozódását.[5] Tudományos tény, hogy az emberi képességek elgondolása az archaikus világban mindenütt emelkedettebb és szélesebb körű volt, mint manapság.
Kerüljön egymás mellé a világegyetem – vagy ha úgy tetszik, a valóság – hagyományos és modern fogalma. A jellegzetesen modern felfogás szerint a ’valóság’ eredendően egyedül az anyagi világból áll. Azt mondják, hogy az élet szikrája valamilyen még megmagyarázhatatlan módon az anyagból „pattant ki”, és hogy az élő szervezetek pszichikai képességeket fejlesztettek ki, mindenekelőtt az érzékszerveket, utána az érzést és az emlékezetet, majd ahogy fokozatosan fejlődött maga az ember is, a képzeletet és az észt. A tradicionális értelmezés szerint viszont nem a magasabb ered az alacsonyabból, hanem az alacsonyabb a magasabból, s a létezés sem korlátozódik a pszichikaira és az anyagira. Minden dolog végső eredete – és vége – az abszolút Igazság, amely egyedül rendelkezik a teljes értelemben vett Valósággal, és amely a valóság alacsonyabb fokain a létezés[6] egészét nyilvánítja meg vagy teremti. A létezés minden vallás számára közös tradicionális elmélete így foglalható össze az iszlám szent[7] hagyományban: „Rejtett kincs voltam, és szerettem volna, ha megismernek, így megteremtettem a világot.” A lélek és az anyagi test a valóság két legalacsonyabb szintje, és együtt alkotják azt, amit „világnak” nevezünk. Felettük van a Szellem területe, amelyet a földi élet szempontjából „a következő világnak” neveznek, de valójában első a teremtés sorrendjében, mivel ez nem kevesebb, mint maga az isteni Valóság elsődleges „kiáradása”. A rejtett Kincs eme közvetlen visszatükrözéséből a lelki terület egy kivetített kép, ami viszont a testi területet vetíti ki.
A szimbolizmus nyelve, mely az ember ősi örökségének része, a világegyetem különböző fokozatainak e hierarchiáján alapul. A szimbólum nem olyasmi, amit az ember önkényesen választott egy magasabb valóság szemléltetésére; pontosan azért szemlélteti az utóbbit, mert ebben a valóságban gyökerezik, amely árnyékként vagy tükröződésként kivetítette a föld síkjára. Minden földi dolog egy sor kivetítés eredménye, az istenitől a szellemiig, a szellemitől a lelkiig, a lelkitől az anyagiig. De ezen a legalacsonyabb síkon, amely a legtávolabb van az isteni archetípusoktól, és amely időben és térben felvonultatva rendkívüli differenciálódáson és széttöredezésen megy keresztül, különbséget kell tenni a periferikus jelenségek – amelyek nem többek halvány és töredékes tükröződéseknél –, valamint az egyes területek, vagyis az állati, növényi és ásványi birodalmak egyes alosztályainak központibb jelenségei között. A szimbólum kifejezést azokra a legközvetlenebb megnyilvánulásokra tartjuk fenn, amelyek a legtisztábban tükrözik archetípusaikat, és amelyeknek így hatalmukban áll, hogy a szimbolizált transzcendens igazság platóni értelemben vett „emlékezetét” felidézzék.
Minden területen vannak olyan fontossági sorrendek, amelyek még mindig érezhetők, de többnyire már nem érthetők. Egy jelenség rangjának kritériuma a szimbolikus értéke. Például az arany elsőbbséget élvez más fémekkel szemben, mint ahogy a gyémánt, a rubin, a zafír és a smaragd a legmagasabb rangú a kövek között, és ezek mind erőteljesen szimbolikusak. Egy másik területen ugyanez mondható el az olyan rovarokról, mint a méh, a pillangó és a pók. Különösen a pók szimbolikája nagyon releváns a mi kontextusunkban, mert képtelen lenne megszőni hálóját a saját anyagából, ha a teremtés nem a Teremtő szubsztanciájából lenne szőve. A háló sem ölthetné koncentrikus körök formáját a középponttól egyre növekvő távolságban, ha az isteni teremtő tett nem vetítené ki a létezés síkjait fokozatok hierarchiájában, amelyben minden következő sík egyre távolabb van isteni eredetétől. A póknak sem lehetne központi szerepe és szinte ugyanakkor gyors mindenütt-jelenvalósága, amely teljes fennhatóságot biztosít számára a háló felett, ha a végtelen és örök igazság nem lenne titokzatos módon minden teremtés központja és magában foglalója egyaránt. Ezzel összefüggésben visszautalhatunk Kopernikusz már említett újrafelfedezésére, ugyanis a geocentrizmus és a heliocentrizmus metafizikai egyeztetése szorosan összefügg az imént hivatkozott két isteni aspektussal. E világ síkján mind az ember, mind a Nap az istenség kiemelkedő megnyilvánulásai vagy visszatükröződései, akit középpontként a Nap tényleges központi helyzete, mindent magában foglalóként a Nap érzékelhető Föld körüli keringése képvisel. Fordítottan, az ember esetében az isteni középpontot érzékelhető központisága szimbolizálja, míg az ember Földjének tényleges keringése a Nap körül az isteni magában foglalás képe. Ily módon nézve mind a geocentristák tájékozatlansága, mind a heliocentristák felvilágosultsága kevésbé tűnik abszolútnak, mint ahogyan azt gyakran feltételezik.
Eme utolsó bekezdések témájául választott hagyományos alapfogalmak ismerete nélkül lehetetlen megérteni az ősi gondolkodást, és így többek között a szakrális művészetet, amely a szimbolizmus nyelvét beszéli. Továbbá észrevehetjük, hogy az egyetemes létezés különböző fokairól szóló tanítás nélkül a szavak egész csoportja – nem csak az ’intellektus’ – válik használhatatlanná, legalábbis a létezésüket egyedül igazoló jelentések szerint. Sajátos módon a modern gondolkodás nem hajlandó elhinni, hogy bármi létezne a lelki szint felett, ezáltal megtagadja magától a jogot az olyan szavakhoz, mint ’metafizikai’ és ’transzcendens’. Még a ’bölcsesség’ szó is veszélyben van – vagy lenne, ha nem lehetne a ’világi’ jelzővel minősíteni –, mert a hierarchia érzéke és a metafizikai igazságok ismerete nélkül még csak az első felsejlése sem jönne létre annak, amit távoli eleink ’bölcsességen’ értettek.
Ha egyszer bizonyítást nyer a pontos kapcsolat a tudomány és az evolucionizmus között, és a teremtés tradicionális doktrínáját úgy magyarázzák, hogy az igazságot szolgáltat neki,[8] vagyis olyan módon, amely elég egyetemes ahhoz, hogy elkerülje egy részleges nézőpont korlátait, és ajtót nyisson bármilyen alkalmazott kép szimbolikus értelmezéséhez, akkor a darwinista hipotézist enyhén szólva az a veszély fenyegeti, hogy elveszti uralmát. Ugyanakkor a szimbólumok tudományának fényében a szakrális szövegek számos olyan vonása új jelentőséget kap, amelyeket az úgynevezett magasabb szintű kritika gyakran gyerekesnek ítél. A létezés fokozatainak egész tana rejlik abban, amit az Ószövetség első oldalán a „vizek kettéválasztásáról”[9] mondanak, ami valójában maga a fő felosztás a teremtett dolgok hierarchiájában, a lélek és a test területének elválasztása a szellem területétől.[10] Vagy vegyünk egy másik példát, az ember teremtését „a hatodik napon”, ami rendkívül jelentős, az itt használt jelző szó szerinti értelmében. A számok szimbolikája szerint a négy a földi állapotot jelöli, ahogyan a rá jellemző négyességek, például az elemek, évszakok és az iránytű pontjai is. Az öt az ember helyét jelzi ezen állapot középpontjában, az ő kvintesszencialitását, míg a hat – mivel 5+1 – kiegészíti az ember teljes státuszát azáltal, hogy hozzáadja a transzcendens dimenziót, amelynek értelmében közvetítő[11] ég és föld között.
„Az emberi forma nemcsak a földi teremtmények csúcsát jelzi, hanem – és éppen ezért – az állapotukból vagy a szanszárából való kilépést is, ahogy a buddhisták mondanák. Az embert látni azt jelenti, hogy nemcsak Isten képmását látjuk, hanem egy ajtót is, ami a bódhi, a megszabadító megvilágosodás felé nyílik, vagy mondjuk egy áldott létesülés felé az isteni Közelségben. (...). Az állat, amely képes megjeleníteni egy tökéletességet, de az Abszolútumot nem, olyan, mint egy zárt ajtó, mintha saját tökéletességébe lenne zárva, míg az ember olyan, mint egy nyitott ajtó, amely lehetővé teszi számára, hogy megszabaduljon korlátai közül, amelyek inkább a világéi, mint az övéi. (...). A szarvas pompája kizárja az oroszlánét, a sas nem lehet hattyú, sem a vízililiom rózsa (...), csak az ember a Teremtő képmásainak szintézise azáltal, hogy birtokolja az értelmet – így az észt és a nyelvet is –, és saját maga formáján keresztül megnyilvánítja azt.”[12]
Az evolucionista számára az egész kérdést elhomályosítja, hogy perspektívájából hiányzik a normalitás bármiféle fogalma. Számára az emberi norma, amely a maga testi vonatkozásában az utolsó idézet témája, bizonytalan vélemény kérdése. Hite arra kötelezi őt: önmaga ellenére is fenntartsa, hogy ami egy korban normának tűnhetett, azt a későbbi korok „primitívként” fogják elvetni. Azért mondjuk, hogy „önmaga ellenére”, mert az emberi faj széles körben elterjedt degenerációja ellenére, amely mindenekelőtt az arcokon mutatkozik meg, szinte minden ma élő ember látott már legalább egy-két példát az emberi szépségre, amelyek az Abszolútum nyomát viselik, és amelyek ezért – miként azt ösztöneiknek meg kell súgnia – elavulhatatlan normák.
Különösen fontos jelen összefüggésben a From the Divine to the Human [’Az istenitől az emberiig’] című könyv, amelyből az imént idéztünk. Címe előre hirdeti az időszerűségét egy olyan világ számára, amit az elmúlt száz évben vagy még régebb óta nagyrészt az a vélekedés uralt, melyet úgy lehet kifejezni: „az emberalattitól az emberiig”. Schuon felhívja a figyelmünket bizonyos alapvető tulajdonságok jelentőségére, amelyek minden emberben közösek, és ha megfelelően mérlegeljük azokat, lehetetlenné teszik, hogy higgyünk az anyag elsőbbségében. Nincs köztünk olyan, aki ne lenne tudatában olyan belső erőknek, amelyek összehasonlíthatatlanul magasabb szinten állnak, mint bármi külső és látható. Ezeket úgy lehetne összefoglalni, mint szubjektivitásunk és objektivitásunk, az „énség” szubjektív tudata, amely elválaszthatatlanul kapcsolódik az élet misztériumához, és objektív intelligenciánk, amely képes megragadni az érzékszervi tapasztalatainkon végtelenül túlmutató igazságokat.
Egy nagyon fontos érvet a vallás hivatalos képviselői figyelmen kívül hagytak, mégpedig azt, hogy „a ’Nagy Szellem’ eszméi és a Láthatatlan elsőbbsége természetes az ember számára, olyan tény, amit nem kell bizonyítani”, és hogy „ami természetes az emberi tudat számára, az ipso facto bizonyítja lényegi igazságát, mivel az intelligencia nem más okból létezik, mint hogy megfeleljen a valóságnak.” Hasonlóképpen azt is mondhatnánk, hogy a fül léte bizonyítja a hang létezését; vagy ahogy Schuon megjegyzi: „Hallottunk egy érvet valakitől, miszerint a madarak szárnyai bizonyítják a levegő létezését, és ugyanígy a vallási jelenség, amely a priori minden népnél közös, bizonyítja annak tartalma, vagyis Isten és a túlvilág létezését: ez a lényegre tapint, ha valaki veszi a fáradságot az érvelés mélyreható vizsgálatára.”[13] A szimbolizmus itt önmagában is megvilágító, mert a vallás „szárnyakat” ad az embernek, és a szóban forgó levegő a transzcendens területe, amiért a szárnyak készültek, és a valóság, amit „bizonyítanak”. Igaz, hogy az ilyen bizonyítékok „egyes elmék számára elérhetetlenek”; de Schuon a józan ész érveit is felhozza, aminők meggyőzhetnek néhány embert azok közül, akik nem – vagy még nem – nyitottak a magasabb szintű bizonyításokra.
„Azok, akik az intellektuális fejlődés evolucionista érvét támogatják, szeretik a vallási és metafizikai elképzeléseket alacsonyabb rendű pszichológiai tényezőkkel magyarázni, mint például az ismeretlentől való félelem, az örök boldogság gyermeki reménysége, a kedvessé vált képzethez való ragaszkodás, az álmokba menekülés, mások elnyomásának vágya kis ráfordítással, et cetera; hogyan lehet nem észrevenni, hogy az ilyen feltételezések, amelyeket szemérmetlenül bizonyított tényekként mutatnak be, olyan pszichológiai következetlenségeket és lehetetlenségeket tartalmaznak, amelyek egyetlen pártatlan szemlélő figyelmét sem kerülhetik el? Ha az emberiség ostoba volt évezredeken át, nem lehet megmagyarázni, miként múlhatott ez el, különösen azért, mert a feltevés szerint ennek viszonylag nagyon rövid idő alatt kellett megtörténnie; és még kevésbé lehet megmagyarázni, ha megfigyeljük, milyen intelligenciával és hősiességgel volt olyan sokáig ostoba, és milyen filozófiai rövidlátással és erkölcsi hanyatlással vált végül »értelmessé« és »felnőtté«.”[14]
Fordította: Csörgő Zoltán
Jegyzetek
[*] Forrás: Jane Casewit (szerk.): Education in the Light of Tradition. Studies in Comparative Religion. Bloomington, 2011, World Wisdom, 99–104. o.
[1] Az iszlám ugyanolyan nyíltan beszél a bukásról, mint a kereszténység, de a kereszténységtől eltérően nem összpontosít a bukás miatt semmilyen történelmi megváltó áldozatra.
[2] Ez elkerüli a teilhardisták figyelmét, mert nem igazán érdekli őket Isten. Magát Teilhard de Chardint sem érdekelte, amint azt a következő vallomásában világossá teszi: „Ha valamely belső szubverzió következményeképpen folyamatosan elveszíteném hitemet Krisztusban, hitemet egy személyes Istenben, hitemet a Szentlélekben, úgy tűnik számomra, tovább hinnék a világban. A világ – annak értéke, csalhatatlansága és jósága – az, amiben végül is elsőként és egyedül hiszek.” Lásd Kurt Almquist: Aspects of Teilhardian Idolatry. Studies in Comparative Religion XII. évf. 3–4. sz. (1978. nyár–ősz) 195−203. o. [Magyar nyelven uő: A teilhardiánus bálványimádás szempontjai. Ars Naturæ (Szeged) VII. évf. 13–14. sz. (2016) 206–2013. o. – A szerk.] Lásd továbbá Wolfgang Smith: Teilhardism and the New Religion (Rockford, 1988, Tan Books and Publishers), valamint az erről szóló ismertetőmet a Sophia 1997 nyári számában.
[3] Ha megkérdőjelezik egyáltalán, az érvelés semmivé foszlik, mert Kopernikusz felfedezése – a kettő közül az egyedüli, amely méltó e névre – inkább újrafelfedezés volt, hiszen okkal feltételezhető, hogy a szóban forgó tényt néhányan az ókorban éltek közül már ismerték. Mindazonáltal az is kozmológiai tény, hogy a Nap úgy jelenik meg, mint ami megkerüli a Földet, és az emberi faj kétségtelenül továbbra is a napfelkeltéről és a napnyugtáról fog beszélni, amíg a világ létezik.
[4] Joseph E. Brown: The Sacred Pipe. Norman, 1953, University of Oklahoma Press, 9. o. [Magyar nyelven uő: A szent pipa. Budapest, 2004, Osiris Kiadó, 484. o., valamint 604. o. 15. jegyzet. – A szerk.]
[5] A „sötét középkorban” a diákoknak azt tanították, hogy a képességek hierarchiába rendezettek, amelynek csúcsa az intellektus, amennyiben a transzcendens valósághoz kapcsolódik, míg az ész, amely alárendeltjeként a második helyen áll, erre a világra korlátozódik. A „felvilágosodás” óta azonban az intellektus eredeti jelentésében kikerült a diákok figyelméből, de magát a szót, a természetfeletti szintről lehozva, a hangzatos hatása miatt megtartották. Különösen a sokat használt melléknévi alakja vette fel mára a ’szellemileg aktív’ jelentést, és mivel eme tevékenység nagy része transzcendens létezésének megkérdőjelezésére irányul, az úgynevezett „értelmiségiek” közül sokan a valódi intellektus ellenpólusát képezik.
[6] Ennek a szónak az etimológiai értelme – ex + sistere, ’valamiből kiemelkedni’ – releváns a mi szövegösszefüggésünk szempontjából, mert a létezés ennek okán különbözik a Léttől. Egyedül Isten van; a létezés az ő Létéből indul ki, és végül ebbe integrálódik vissza.
[7] Azért nevezik így, mert benne az Istenség első személyben beszél a próféta nyelvén.
[8] El kell ismerni, hogy a vallási fundamentalisták a szent szövegek szó szerinti értelmezésével sokat tettek azért, hogy aláássák a tradicionális szemléletet sokak szemében, akik potenciálisan intelligensek, de szellemileg tájékozatlanok. Kevés dolog tesz többet az evolucionizmus elfogadásáért, mint az a fundamentalista állítás, hogy a világ teremtése Kr. e. 4004-ben történt.
[9] A hinduizmus párhuzamához lásd René Guénon: Man and his Becoming According to the Vedanta. 5. fejezet (záró bekezdések). [Magyar nyelven uő: Az ember sorsa a Védánta szerint. Budapest, 1998, Farkas Lőrinc Imre Kiadó. – A szerk.]
[10] Vagyis a maga teremtett vonatkozásában, mert a szellemnek van mindenekelőtt egy isteni vonatkozása is.
[11] Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy az arabban a wáw, a héberben a váv betű számértéke egyaránt hat, és mindkettő a maga megfelelő nyelvi közegében a nyelvi közvetítőt, nevezetesen az „és” szót jelenti.
[12] Frithjof Schuon: From the Divine to the Human. Bloomington, 1982, World Wisdom, 87. o.
[13] Uo. 6. o.
[14] Uo. 12. o.