Miközben a világot egyre inkább elárasztja a műanyag hulladék, felértékelődik, fel kell, hogy értékelődjön a természetes (vagyis a természetből származó, és oda visszaépülni képes) anyagok használata. Az egyik ilyen, leggyakrabban és legsokoldalúbban felhasznált anyag – legalábbis Dél- és Délkelet-Ázsiában, illetve Távol-Keleten – a bambusz.
Sorozatunk negyedik, befejező részében a bambuszhoz kapcsolódó költészetről és zenéről lesz szó.
♦
Bambuszköltészet
Mint már említettük, a bambuszok látványa különös hatást gyakorol szemlélőjükre, így érthető, hogy ez sok költőt és művészt ihletett meg évszázadokon át. A kínai művészet több mint háromezer éves ága, a kalligráfia lényegében az irodalom és a festészet szoros egysége, ahol „az írás kép-festés, a festés kép-írás” – ahogy mondják. A tussal és ecsettel festett kalligrafikus írásjelek – ahol egy-egy jel egy-egy szónak felel meg – elősegítik az intuitív észlelést, a megalkotásukhoz szükséges mozdulatok pedig alapul szolgálnak a hagyományos tusfestményekhez is. A festményeket ugyanakkor rendszerint feliratok – versrészletek, bölcs mondások – kísérik, amelyek révén a képi tartalom többletjelentést nyer. A bambuszlevelek formája egyébként nagymértékben befolyásolta a kalligráfusok munkáját, amit a bambusznyelű ecsettel a bambuszból készült papíron végeztek.
A kínai Szu Tung-Po (Su Dongpo, 1037–1101) a Song-dinasztia egyik leghíresebb költője, festője és kalligráfusa írta egy versében: „Inkább enném minden ételem hús nélkül, / Mintsem hogy ott éljek, ahol nincsen bambusz. / Hús nélkül az ember csak lesoványodhat, / Bambusz nélkül viszont lealacsonyodik”[1] (más fordításban: „nyerssé, lélektelenné válik”). Egy másik verse (A bambuszlevél-bor című) arról tanúskodik, hogy e növény leveleiből értékes nedű is készíthető: „A Han folyónál ős Csou lakói / bort erjesztenek bambuszlevélből. / Tavaszi szél jön, a bor megérik, / és tisztasága, Han-habbal ér föl. / Az ősök közül vajon ki él még? / Sírjaik rogynak az öregségtől. / Bambuszlevél-bor őrzi a múltat, / forrva ezernyi ó szenvedélytől.”[2]
A japán költészet egyik jellegzetes versformája a haiku, amit rövidség, kötöttség (három sorban 5-7-5 szótagszám) és erős zeneiség jellemez. A tengernyi haikuból választottunk ki néhányat, mely tematikánkba illő motívumokat mutat be. Ezek közül az első a bambuszos által nyújtott „hűsítő árnyék és menedék” alapmotívuma. Ennek mélyebb értelmére így mutat rá a legnagyobb klasszikus, Macuo Basó (1644–1694):
„Hőben-a-Hűset
testesíti meg hars-zöld
bambuszligetünk.”[3]
Erre emlékeztet később Rjókan Taigu (1758–1831) haikuja:
„Hűsítő zöldjét
idei bambuszunknak
el ne feledjük.”[4]
Egy jóval régebbi költő Dzsóben (1256–?) az ősibb vaka versformában – ami öt sorból és 31 szótagból (5-7-5-7-7) áll –, ezt írja:
„Ha nem bambusz közt,
mi kertedben égre nő,
másutt hol, merre
lelhetek én árnyékot,
ami biztos, hűs rejtek?”[5]
Basó egy másik haikujában a bambuszok még a hideg szelet is felfogják, ami a világ nyugtalanságának elcsendesítését jelképezi.
„Facsupáló szél
bambusznádasba bújik,
el is csöndesül.”[6]
A következő alapmotívum a „meghajlás”, hiszen közismerten még a fás szárú bambuszok is hajlékonyak, ami a költészetben mélyebb jelentéssel bír. Csijo-ni (1703–1775) Sors címet viselő haikujában ez az emberi életet példázza:
„Hajlani muszáj!
E világon az ember:
bambusz hó alatt.”[7]
Rjókan Taigu is költött egy ehhez hasonlót, de nála az öregkor gondjait fejezi ki:
„Hideg-sújtotta
öregember: hó alatt
bambusz görnyedez.”[8]
Ezen haikukra is illik, amit az egyik Basó-vers fordítója a magyarázatában írt: „A sioru (meghajlítani, feszíteni, görbíteni) igéből származó siori ahhoz az érzelmi állapothoz kapcsolódik, amikor valami meghajlik egy ellenállhatatlan erő hatására. Ilyen például a fa a szélben, vagy a bambusz a hóesésben. Más értelemben pedig egy öreg emberhez hasonlítható, aki meggörnyed éveinek súlya alatt. Basónál a siori minősége olyan dolgokra vonatkozik, mint a szánalom felkeltése valami iránt, és azoknak az érzelmeknek a megjelenítése, amelyeket az ilyen helyzetek kiváltanak.”[9]
Seira (1742–1792) haikuja sejtetőbb, csak a bambusz „feje” utal az emberi párhuzamra:
„fehérlő hóra
fejét hajtja a bambusz
a holdsugárban”.[10]
Basó kétféleképpen is megjeleníti a meghajlás motívumát:
„várják a havat
előre meghajoltak
a bambuszok”,
és
„bambuszt a földig
hópelyhek súlya húzza
furcsa egy világ”.[11]
Ez utóbbit érdemes egy másik fordításban is idéznünk:
„Konyul világa:
oda az ízek rendje.
Bambusznád hóval.”[12]
Így jobban kifejeződik az, hogy amint a szártagok (ízek) egymásutánisága a generációk egymásra következését jelképezi (erről fentebb írtunk), úgy ezek sorrendjének megfordulása drámaivá teszi e képet. A költő megjegyzése: „Egy házban, ahol meghalt a gyermek” egyértelműsíti a jelentést. A fordítók szerint ez „szójáték: a jo világot és szárat is jelenthet, tehát felfordult világ, ahol egyrészt egy gyermek is meghalhat, másrészt a bambusznád teteje a földre hajlik a hótól.”
Egy további gyakori motívum, hogy „szél zörget bambuszt”, ami rezeg, zizzen, megzörren, vagy éppen susog, és ez valamilyen hatással van az emberre: például „ellopja az álmot”, vagy úgy tűnik, mintha valakinek a nevét suttogná. Ezekből most nem idézünk, viszont álljon itt két olyan vers, ami főcímünkhöz híven rajongva dicséri a megunhatatlan bambuszt. Az első Rjókan Taigu-é:
„Naponta ezerszer látom
lakom előtt a bambuszligetet
De nem tudok vele betelni”.[13]
A másik Kobajasi Issza (1763–1828) örvendező haikuja:
„Áldó dal szóljon!
A bambusz tegnap éjjel
rügyeket bontott.”[14]
Ugyanő máshol rezignáltan nyilatkozik, egyfajta teológiai konklúzióval:
„Bambuszliget –
ez sem, a világon semmi sem
tökéletes.”[15]
Bambuszmuzikológia
Csuang-ce szerint „amikor a Nagy Természet erősen kilélegzik (…), ezt úgy hívják, hogy szél. (…) amikor fúj, ezernyi nyílásból búg vad zsivaja. (…) A Föld orgonajátéka (…) az, ami az ezernyi nyílásból és üregből zeng elő éppúgy, mint az embereké a bambuszcsövekből.”[16] A természet hangját leginkább maga a Természet szólaltathatja meg. A vele való összhangba kerülés egyik módja, hogy az ember olyan eszközt („hang-szert”) alkot, amin azután a víz vagy a szél játszik. Előbbire jó példa a már említett shishi odoshi, utóbbira pedig az európai szélhárfa vagy aeolhárfa – ami valójában egy citeraféle –, a különféle szélcsengők és a szélorgona.
A szélcsengők az ázsiai kultúrákban már az ókor óta jelen vannak. „A kínai mondák szerint a szélcsengő segít a jó energiákat gerjeszteni, felélénkíteni. A csilingelése pozitív töltetű hanggal tölti be a teret. Kínaiul feng-ling, és a feng szó jelentése ’szél’. A buddhisták előszeretettel akasztották ki a szélcsengőket a templomok, szent helyek vagy padogák ereszeire.”[17] Ennek bambuszból készült változatai persze nem csilingelnek, inkább kolompolnak.
A szélorgona neve az etnomuzikológiában franciául orgue éolien, az óceániai Salamon-szigetek lakói ghau kilorinak hívják. Helyi változatai megtalálhatók Malajziában, Borneón, Jáván és Balin is. Az első európai utazók bizonyára meglepődtek, amikor először találkoztak ezzel: „Mikor az angol Logan a malakkai Kandingar faluhoz közeledett, sajátságos zenét hallott, melybe lágy és erős hangok csodálatos módon vegyültek össze; Logan észrevette, hogy e hangok egy negyven láb magas bambuszból keletkeznek, úgy hogy a szél átfú a bambusznak a bennszülöttektől fúrt különböző nyílásain; a bennszülöttek ezt »zenélő bambusznak« nevezik.”[18] Más leírásokban „panaszos vagy síró bambuszként” említik. A bambuszcsövekbe vágott rések alakjától és méretétől, valamint a szél erősségétől függően különböző magasságú és erősségű hangok szólalnak meg belőlük. Vietnámban a papírsárkányokra szerelnek bambuszfurulyákat, így amikor a magasba eresztik őket, a szél muzsikálhat rajtuk.[19]
Hangszerek készítésére egyrészt üreges volta, másrészt anyagának sajátos rezonanciája teszi alkalmassá a bambuszt. Formájából adódóan legkézenfekvőbb, hogy valamilyen fúvós hangszer legyen belőle, de ütős és húros hangszerekhez is megfelelő alapanyagul szolgál. A régi időkben zenei mértéket is meghatároztak vele: „Amikor a legendás »sárga császár« Huang-ti megparancsolta Ling Lunnak, az udvari zenésznek, hogy hozzon létre egyedi kínai zenét, Ling (…) tizenkét különböző hosszúságú bambuszcsövet rakott össze, szimbolizálva az akkor használatos hat női és hat férfi hangjegyet.”[20]
Sakuhacsi / Galéria (a nagyításhoz kattintson a képre)
A fúvós aerofon hangszerek közül kiemelten mutatjuk be a sakuhacsi (shakuhachi) néven híressé vált japán peremfúvós bambuszfuvolát. Elnevezése arra utal, hogy eredetileg „egy láb nyolc hüvelyk” (= ichi shaku hachi sun) hosszúra készítették mindegyiket, hagyományosan csakis madake bambuszból, annak is a gyökér közeli hét csomót magában foglaló részéből. A szárcsomók harántfalainak átfúrása után öt hanglyukat is fúrnak rajta, a pentaton hangsornak megfelelően. Eleinte csak zen buddhista kolostorokban használták, leginkább meditációs eszközként, s nem kifejezetten hangszerként. A sakuhacsi-repertoár klasszikus darabjai, a honkyokuk ezért elsősorban meditációs instrukciók, eljátszásuk légzési gyakorlatnak is tekinthető, mintegy a spirituális praxis részeként. „A japán fuvola klasszikus hangzása olyan, mint »a bambuszlevelek között zúgó szél«, vagyis a zaj a hangzás inherens része, nem pedig a tiszta zenei információ áramlásának zavaró tényezője (…). Az egyik karakteres fúvásmód az úgynevezett sasabuki, vagyis a »bambuszlevél fúvás«, amely a levél viszonylag gyorsan kiszélesedő, majd lassan elkeskenyedő alakjáról kapta nevét. (…). A felharmonikusokkal telített alaphang, a hangzó bambuszlevél megszólaltatása (egyfajta) gyakorlat, amelynek nem tárgyi eredménye a lényeges, hanem megvalósítási folyamata, egyedüli tekintettel a gyakorló tudatállapotára.”[21] Az idézett cikk szerint a bambuszfuvola játék alapvető technikai eleme a világos és a sötét, a kari és a meri hangok közötti hangszínbeli különbség. E két tónus váltakozása és kiegyenlítettsége, valamint a darabok alapritmusát adó be- és kilégzés megfeleltethető a taoizmus jin és a jang principiumának, habár a valóság közvetlen megtapasztalását célzó zen buddhizmusban mindennek nincs igazán jelentősége. Meg kell még említenünk a zen buddhizmus Fuke iskolájának kolduló szerzeteseit, akik komuso (hozzávetőlegesen ’a semmiség papja’ vagy ’az üresség szerzetese’) néven váltak ismertté az Edo korszakban (1600–1868). Ők miközben sakuhacsin játszottak alamizsnáért, a fejükön szalmakosarat viseltek az egójukról való lemondás jeleként.
Szinte mindenütt, ahol a bambusz őshonos, készítenek belőle valamilyen hagyományos furulyát vagy fuvolát. Ilyenek például Indiában a bansuri, Kínában a dizi, Koreában a taegum, Indonéziában a suling, a Fülöp-szigeteken a palendag. Létezik viszont egy teljesen speciális, csak a Távol-Keletre, illetve Délkelet-Ázsiára jellemző hangszer-különlegesség, a szájorgona, ami több vékony bambuszsípból áll, alsó végükkel egyetlen légkamrába illesztve. Kínában sheng,[22] Koreában saenghwang, Laoszban és Észak-Thaiföldön khaen vagy khene,[23] Vietnámban đing nǎm, Kambodzsában ploy, Japánban pedig sho a neve. Ezeket vagy szólisztikusan, vagy ének és tánc kíséretéhez használják, Kínában és Japánban pedig már nagyobb koncerttermekben, szimfonikus zenekarok részeként is megtaláljuk, mivel kortárs darabokat is írnak kifejezetten erre a hangszerre. Egyes leírások szerint a sheng bambuszcsöveinek elrendezése a főnix összecsukott szárnyait reprezentálja, hangja pedig a főnix hangját idézi.
Megemlítendő még, hogy Dél-Amerika őslakos indiánjai is készítenek különféle – olykor két-három méter hosszú – fúvós hangszereket az ottani bambuszokból. Ezek egyike a mélyhangú moseño,[24] de a pánsíp (syrinx) egyik fajtája, a siku[25] is előfordul az Andokban. Továbbá Ausztrália őslakosainak mára világhírűvé vált ősi fúvós hangszere, a didzseridu (didgeridoo) – bár hagyományosan termeszek által kivájt eukaliptuszfából készül – anyaga szintén lehet bambusz. Ez újabb keletűnek tűnik, de egy etimológiai magyarázat szerint,[26] valamint figyelembe véve, hogy e hangszer regionális elnevezései között ilyeneket is találunk: „bambu, bombo, kambu, pampu”, lehetséges, hogy régen is készült bambuszból didzseridu.
Az aerofonok közé sorolt ősi rituális eszköz, a zúgattyú (Schwirrholz, Bullroarer) világszerte ismert, leginkább gyermekjátékként maradt fenn. Ez egy hosszú vékony kötélre kötött falemez, amit ha a kötél szabad végénél fogva erőteljesen megforgatnak – miközben az a saját hosszanti tengelye körül is pörög – zúgó vagy surrogó hangot ad. Ennek bambuszból készült változatát ismerjük Indiából, Indonéziából és Afrikából.[27] A „legkiforrottabb hagyománya az ausztrál bennszülöttek körében maradt fenn, ahol a csurungának nevezett zúgattyú, szakrális hangszer és egyben az őskultuszhoz kapcsolódó totem is, amely a vér és az élet jelképe.”[28]
Az idiofon hangszerek – amelyek rugalmas szilárd testük rezgése által adnak hangot – lehetnek ütéssel, rázással, kaparással, dörzsöléssel vagy pengetéssel megszólaltathatók. Az egyik legegyszerűbb ilyen hangszer Kínában a paiban, ami egy fa- vagy bambuszlapokból álló csattogó. Ezt egy kézzel függőlegesen tartva, majd összecsapva, éles csattanó hangot kelthetünk. Történet-éneklés ritmuskíséreteként, és a Pekingi Operában használják. A kagul egy fülöp-szigeteki kaparós ritmushangszer bambuszból, két ütővel játszanak rajta, az egyikkel a recés szélét kaparják, a másikkal az ütemet verik. Lényegében az úgynevezett résdobok (slit drum) közé is besorolható, mivel végighúzódik rajta egy hasíték.
A xilofon típusú, hangolt bambuszlemezekből álló, szintén két ütővel megszólaltatott hangszerek legegyszerűbb, és valószínűleg legősibb változata a lábxilofon: „a Fülöp-szigeteken az úgynevezett patatag együttes tagjai combra helyezett bambuszlapokat ütögetve zenélnek, amely hattagú együttes a fejlettebb xilofon együttesek előképeinek tekinthető.”[29] A Fülöp-szigetek déli részén viszont megtalálható az egybeépített bambuszxilofon is, a gabbang, amit dalok és táncok kíséretéhez, vagy szólóhangszerként használnak. Ehhez hasonló a burmai pattala, valamint Kambodzsa ősi hangszere, a roneat, ami a khmer roneap szóból származik, s ez bambuszcsíkokat vagy bambuszrudakat jelent. Már az első khmer királyság ünnepségein és szertartásain is használtak ilyet. A bali szigeti rindik viszont egy olyan xilofon, ami nem bambuszlapokból, hanem bambuszcsövekből áll.
Az angklung csakis Délkelet-Ázsiára, azon belül is leginkább Bali szigetére jellemző idiofon hangszer, amit rövid, rántásszerű mozdulattal, vagy hosszabb, tremolószerű rázással szólaltatnak meg. Egy bambuszkeretre kettő, néha három bambuszból készült hangkeltő testet szerelnek, amiket egymáshoz képest oktáv hangközbe hangolnak, hogy minél zengőbb, színesebb hangja legyen. Mivel egy angklung csak egyetlen zenei hang kiadására képes, dallamok játszásához több különböző hangú angklung szükséges, több játékossal – akik a megfelelő pillanatban a megfelelő hangot megszólaltatják –, vagy állványra szerelve a készletet, egyetlen ember is zenélhet rajtuk.
Az Eurázsia-szerte ismert doromb egy bambuszba vágott, vagy fémkeretbe illesztett nyelv, aminek az egyik vége szabadon rezeg, miközben ujjal pengetik, vagy rákötött zsineggel rángatják. A számtalan változat közül most csak egyet említünk, a Japán északi részén, Hokkaidón élő őslakos ainu nép bambuszdorombját, a mukkurit.[30]
A kordofon (húros) hangszerek felé egyfajta átmenetet képeznek azok a bambuszcső citerák, amelyeknél a „húrokat” magából a bambuszból hasítják ki, de úgy, hogy mindkét végükön rögzítve maradnak, és a végek közelében két kis fa- vagy bambuszdarabot illesztenek alájuk, egyfajta érintőként (fret). Mivel itt a „húrok” ugyanabból az anyagból vannak, mint a rezonáló test, idiokord hangszerként határozhatjuk meg ezeket. Vannak közöttük olyanok, amit pengetéssel szólaltatnak meg, mint például a fülöp-szigeteki kolitong (aminek mindkét végén a szárcsomó harántfalát részben kifúrják a nagyobb rezonancia érdekében), és olyanok is, amit ütősként használnak (dobciterának is nevezhetnénk). Utóbbira példa az indiai dhutang, a balinéz guntang, vagy a fülöp-szigeteki takumbo (ez mindkét végén zárt, viszont középen van egy lyuk, amit a húrokon átfektetett bambuszlemez borít, ezt ütik). Valószínűleg későbbi fejlemény, hogy a bambuszcsövekre valódi – tehát más anyagból készült – húrokat feszítenek kívülről, s így már heterochord, valódi kordofon hangszerekről beszélhetünk. Ide tartozik az ősi indiai pengetős rudra vina (been), ami bambuszból (vagy tikfából) és két tökhéj rezonátorból készül, a kambodzsai kong ring vagy gung treng, és a Kis-Szunda-szigeteken elterjedt sasando, amelynél egy – a húrozott bambuszcsövet vitorla-szerűen körülvevő – pálmalevél a rezonátor. A Madagaszkáron használatos valiha is egy csőcitera, indonéz eredetűnek tartják.
A vonós hangszerekre példa az Indiában és Srí Lankán még ma is népszerű ravanhatha vagy ravanahatha, amelynek neve a mitológiai Ravana királyra utal. A nyaka bambuszból készül, és a hegedű ősének tartják. A kínai kéthúros hegedű, a csing-hu (jinghu) a Pekingi Opera legfontosabb kísérő hangszere. Ennek nemcsak nyaka, de kígyóbőrrel fedett rezonátorteste, sőt vonója is bambuszból van.
Végül a membranofon hangszercsaládot az Indonéziából és Óceániából ismert, bambuszból készült csődobok, valamint a kínai virágdob (hua gu)[31] képviselik. A dobok időjelző funkcióját is érdemes megemlítenünk. A régi Kínában az utcákat vigyázó éjjeliőr egy bambuszdobot hordott magánál, amivel „folyton dobolt s ezzel ébren létét igazolta, egyszersmind pedig az órát tudatta.”[32]
Bambuszszimbolika
Összegezve és kiegészítve az eddigieket, tekintsük át, mi mindent jelképezhet ez a csodálatos növény. Az ázsiai emberek szemében a bambusz életfelfogás és filozófia is, amit vallanak és alkalmaznak a mindennapi életük során. Po Csü-ji (772–846) kínai költő fogalmazta meg, hogy „egy úriember mindig egyenes és erős, mint a bambusz”, és miként ennek szártagjai üregesek, úgy „a tökéletes úriember is nyitott, soha nem él előítéletekkel és rossz gondolatokkal”.[33] Egy kínai közmondás azt tanácsolja: „Légy olyan, mint a bambusz: minél magasabbra jutsz, annál mélyebbre hajolj!”. Vietnámban úgy tartják, hogy miként a bambusz minden talajon megtelepszik, úgy a vietnámi ember is szorgalmával mindenhol megél. Japánban máig használják emberekkel kapcsolatban a „bambuszmentalitás” kifejezést: „egyezséget kötni, megbékélni és a harcoktól meg nem töretve haladni előre”.[34] Annak a tanult embernek is példája, aki életében csak ritkán hibázik.
Kínában a fenyő és a szilva mellett a bambusz a „Tél három barátjának” egyike (vagyis amelyek elviselik a hideget), de ezek jelképezik a három nagy tanítót is: Buddhát, Lao-cét és Konfuciuszt. A szilva, az orchidea és a krizantém társaságában tagja a „négy nemes úrnak”, amelyeket a „szerencse és jólét” kívánságának kifejezésére ajándékoznak ünnepek alkalmával. A bambuszt gyakran ábrázolják valamilyen virággal (szilva, barack, vagy orchidea), ami – például üdvözlőképeken – a férjre és a feleségre utal, ahol a bambusz a jang, azaz a férfi elv, a virág pedig a jin, a női elv szimbóluma.
Örökzöld lévén egyszerre jelképezi az örök ifjúságot és az öregkort, a hosszú életet. Üreges szára a kiüresített elmét és a teljes megnyugvást, továbbá – lecsüngő levelei okán is – az alázatot, szerénységet, szegénységet és mértéktartást szimbolizálja. Ugyanakkor a rügyező bambusz a féktelen erő, az „élénk és fékezhetetlen elme”,[35] a törekvés, a kitartás és az állhatatosság jelképe is. Olyan fogalmakat is társíthatunk a bambuszhoz, mint az erényesség, nemesség, becsületesség, rugalmasság, hajlékonyság, alkalmazkodás, ellenálló képesség, túlélés. Meg kell még említenünk egy érdekes újkori kifejezést, ami bizonyára a bambuszok terebélyes, szövevényes és nagy kiterjedésű gyökérrendszerét emelte a jelképiség szintjére. A „Bambuszhálózat” (bamboo network) a délkelet-ázsiai térségben élő kínai diaszpóra családi kapcsolatokra épülő informális gazdasági hálózatát jelenti.[36]
Jegyzetek
[1] Jonathan Fenby (szerk.): Hetven csoda Kínából. Budapest, 2008, Athenaeum 2000 Kiadó, 57. o. Rohonyi András és Rohonyi Borbála fordítása.
[2] Weöres Sándor fordítása. Online: https://terebess.hu/keletkultinfo/kk/_Szu_Tung-po.html
[3] Macuo Basó: Százhetven haiku Fodor Ákos fordításában. Budapest, 1998, Terebess Kiadó, 25. o. Online: https://terebess.hu/haiku/japan/macuo.html
[4] Terebess Gábor fordítása. Online: https://terebess.hu/haiku/japan/rjokan.html
[5] 365 waka. Klasszikus japán versek az év minden napjára. H. n. 2006, Trajan Könyvesműhely, 136. o. Szántai Zsolt fordítása.
[6] Macuo Basó: 333 haiku. Budapest, 2009, Európa Könyvkiadó /Lyra Mundi/, 25. o. Gy. Horváth László és Tandori Dezső fordítása.
[7] 1000 japán vers. Haikuk, wakák. Kistarcsa, 2009, STB Kiadó, 13. o. Szántai Zsolt fordítása. Online (csak részben azonos): http://golokabolt.blogspot.com/2009/01/haikuk-s-wakk.html – A „meghajlás” motívuma a történelmi Magyarország nagy részén, többféle változatban ismert népdalban is szerepel: „Édesanyám voltál, mért nem tanítottál, / Gyenge vessző [fűszál, nádszál] voltam, mért nem hajlítottál? / Hajlítottál volna, meghajlottam volna, / Ilyen nagy bánatra [árvaságra] ne jutottam volna.” Egy irodalmi példa: „minthogy a megromlott természetért az ifiúság mindenkor a rosszra hajol, azért amikor még az ág gyenge […], addig kell meghajtani; mert ha még azt várják, hogy megkeményedjék a rossz szokásban, akkor már nem hajthatni a jóra, valamint a vastag fát, aki inkább eltörik, mintsem meghajaljon.” (Mikes Kelemen: Az idő jól eltöltésének módja. Online: https://mek.oszk.hu/04900/04943/html/mikesazido0002.html). Közmondásként idézi Jókai Mór: „Ami hajolni nem akar, annak törnie kell” (Erdély aranykora, 14. fejezet végén). A legrégebbi irodalmi példa bizonyosan a Mahábhárata „Nád és fa” című fejezetében (XII. 113.) olvasható, ahol a hajlékony nád a bölcs uralkodót példázza.
[8] Ryókan: 44 haiku. Budapest, 1999, Terebess Kiadó, 46. o. Terebess Gábor fordítása.
[9] Greguss Sándor: Tört nád. Japán versfordítások. Budapest, 2007, Canon Hungária Kft., Online: https://terebess.hu/haiku/japan/greguss_tort.html
[10] Sötét fenyő-árny. 276 japán haiku. Martonvásár, 2002, Kairosz Kiadó, 53. o. Kulcsár F. Imre fordítása.
[11] Terebess Gábor fordítása. Online: https://terebess.hu/haiku/document/Matsuo%20Basho%20hu.pdf
[12] Macuo Basó: 333 haiku. Id. kiad. 9. és 162. o.
[13] Ablakban feledett Hold. Ryókan japán zen költő válogatott versei. Budapest, 1999, Terebess Kiadó, 100. o. Oravecz Imre fordítása. Online: http://mek.niif.hu/03800/03808/03808.pdf
[14] 1000 japán vers. Id. kiad. 86. o.
[15] Egy csésze tea Isszával. Kobajasi Issza haikuversei Terebess Gábor fordításában. Budapest, 2000, Orpheusz Kiadó, 36. o. Online: https://terebess.hu/keletkultinfo/issza.html
[16] Csuang Ce bölcsessége. II. 1. Budapest, 1944, ABC Könyvkiadó Részvénytársaság, 39-40. o. Fordította: Brelich Angelo. Online: https://terebess.hu/keletkultinfo/csuangce.html
[17] Online: https://mandadb.hu/tetel/307896/Szelcsengo
[18] Ifj. Jankó János: A bambusz. Természettudományi Közlöny, XXI. köt. 242. füz. (1889. október) 494. o. Online: http://epa.niif.hu/02100/02181/00242/pdf/EPA02181_Termeszettudomanyi_kozlony_1889_490-496.pdf További érdekes leírásokat olvashatunk a szélorgonáról itt: http://www.windmusik.com/html/bamborgl.htm
[19] Ezek részletes leírása itt olvasható: http://www.windmusik.com/html/caisao.htm
[20] Bill Laws: Ötven növény, amely megváltoztatta a történelmet. Budapest, 2016, Kossuth Kiadó, 19. o. Molnár V. Attila és Papp Mária fordítása. – Ezt a régészet is igazolja: „Az ókori Kínában pai-hsziao volt a neve egy pánsípféleségnek. Az ásatások során előkerült legrégebbi példányai több, mint 3000 évesek (…). Tizenhárom festett, hangmagasság szerint sorba rendezett bambuszcsőből állnak. Valószínűleg nem zenei célokat szolgált, a hangmagasságok, skálák szabványosítása lehetett a feladata.” Online: https://hu.wikipedia.org/wiki/Pánsíp
[21] Kenéz László: A japán bambuszfuvola szimbolikája. In „Közel, s Távol” VI. Az Eötvös Collegium Orientalisztika Műhely éves konferenciájának előadásaiból. 2016. 1. kötet, 11–21. o. Online: https://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/Kozel_s_Tavol_VI-bambuszfuvola11-21.pdf
[22] A sheng szó első megjelenése a Dalok könyve (Si csing) néhány versében olvasható, kb. a Kr. e. 7. századból. In https://en.wikipedia.org/wiki/Sheng_(instrument)
[23] Hagyományos khen zenék hallgathatók itt: http://www.seasite.niu.edu/lao/culture/traditional_Music/music_collection3.htm
[24] Online: http://www.nativefluteswalking.com/moseno-flute.shtml
[25] Online: https://hu.wikipedia.org/wiki/Siku_(hangszer) – A pánsíp más változatai ismertek Afrikában, Délkelet-Ázsiában és Óceániában is, de világhírűvé leginkább a román népzenében használatos nai-nak köszönhetően vált.
[26] Egy 1908-as leírásban szerepel a „did-gery-do (hollow bamboo)” magyarázat. Online: https://en.wikipedia.org/wiki/Didgeridoo
[27] Az indonéziai fényképét lásd Julien Ries (szerk.): A mítosz az emberiség történetében. Budapest, 2007, Officina Kiadó, 72. o. Az indiai és afrikai példa: http://objects.prm.ox.ac.uk/pages/PRMUID19596.html és http://objects.prm.ox.ac.uk/pages/PRMUID19646.html
[28] Brauer-Benke József: Népi hangszereink történeti-néprajzi vizsgálata. (Doktori disszertáció) Budapest, 2010, 61. o. Online: http://doktori.btk.elte.hu/hist/bauerbenkejozsef/diss.pdf
[29] Brauer-Benke József: Az afrikai xilofonok történeti és tipológiai vizsgálata. In Afrika Tanulmányok, X. évf. III. sz. (2016. ősz) Online: http://real.mtak.hu/72769/1/afrikai%20xilofonok.pdf
[30] Online: https://en.wikipedia.org/wiki/Mukkuri
[31] Online: https://www.metmuseum.org/art/collection/search/502091
[32] Fluck Jolán: Időjelzés Khinában. Természettudományi Közlöny, XXVIII. köt. 319. füz. (1896. március) 142. o. Online: http://epa.niif.hu/02100/02181/00319/pdf/EPA02181_Termeszettudomanyi_kozlony_1896_142-146.pdf
[33] Bill Laws: i.m. 18. o.
[34] Tihanyi György, Kósa Géza: Bambuszok és díszfüvek képeskönyve. Budapest, 1998, Kertek 2000 Kiadó, 36. o.
[35] Natale Spineto: Szimbólumok az emberiség történetében. Budapest, 2003, Officina ’96 Kiadó, 170. o.
