Az ember saját találmányainak és mesterkedéseinek összeütközése a technológia és az emberi kultúra alakjában,[*] valamint a természetről szerzett ismeretek alkalmazásának erőszakos hatása a természeti környezet pusztítására olyan méreteket öltött, hogy sokan a modern világban végre kezdik megkérdőjelezni a modern civilizáció kialakulása óta Nyugaton uralkodó emberkép érvényességét.
Egy ilyen terjedelmes probléma értelmes és konstruktív megvitatását nem lehet másként kezdeni, mint hogy megtisztítjuk a terepet azoktól az akadályoktól, amelyek általában gátolják a legmélyebb kérdések kifejtését. A modern ember megégette a kezét abban a tűzben, amelyet ő maga gyújtott azáltal, hogy engedte magát megfeledkezni arról, ki is valójában. Miután Faust módjára eladta a lelkét, hogy uralmat szerezzen a természeti környezet felett, olyan helyzetet teremtett, amelyben a környezet feletti uralom a környezet megfojtásává válik, és nemcsak ökocídiumot, hanem végső soron öngyilkosságot is eredményez. A veszély immár elég nyilvánvaló, nem szükséges folyton ismételgetni. Míg két évtizeddel ezelőtt még mindenki az ember fizikai és materialista értelemben vett korlátlan fejlődési lehetőségéről beszélt, ma már a „növekedés korlátairól” – ez a kifejezés napjainkban már sokak számára ismerős Nyugaton –, vagy akár a közelgő apokalipszisről is szó esik. De a fogalmak és tényezők, amelyek szerint a válságot elemzik, a keresett megoldások, sőt még a színek is, amelyekkel a közelgő végzet képét elénk festik, mind-mind azokra az elemekre épülnek, amelyek a modern ember válságát létrehozták. A világra még mindig úgy tekintenek, mint ami nélkülözi a szellemi horizontot, de nem azért, mert nincs jelen ilyen horizont, hanem azért, mert a jelenkori tájat szemlélő alany leggyakrabban az az embertípus, aki a lét körforgásának peremén él, és ezért mindent a perifériáról szemlél. Közömbös marad a küllők iránt, és teljesen megfeledkezik a tengelyről vagy a középpontról, amely a létezés kerekének küllőin keresztül mindig elérhető marad számára.
A technológia által a környezetre gyakorolt pusztítás problémája, az ökológiai válság és hasonlók mind az amnézia avagy feledékenység betegségéből fakadnak, amelyben a modern ember szenved. A modern ember egyszerűen elfelejtette, ki is valójában. Saját létezési körének perifériáján élve képes volt minőségileg felszínes, ám mennyiségileg elképesztő ismereteket szerezni a világról. Önmaga külsőleges és felszínes képét vetítette a világra.[1] Majd miután ilyen külsőlegesen megismerte a világot, e külső ismeretek alapján igyekezett rekonstruálni önmagáról alkotott képét. „Bukások” sorozata következett be, amelyek révén az ember egyre kevésbé ingadozott az önmagáról és az őt körülvevő világról alkotott, egyre külsőlegesebb képek között, egyre távolabb kerülve mind önmaga, mind kozmikus környezete középpontjától. A modern ember úgynevezett „fejlődésének” belső története – amely a hagyományos ember történelmi hátteréből bontakozott ki, aki egyszerre őse az időben és központja a térben – a középponttól és a tengelytől való fokozatos eltávolodás a küllőkön keresztül a peremig, ahol a modern ember lakozik. De ahogyan minden perem feltételezi a küllőket, amelyek összekötik a kerék tengelyével, úgy maga az emberi létezés ténye is feltételezi a középpont és a tengely jelenlétét, és így minden kor emberének elkerülhetetlen kapcsolatát az Emberrel mint olyannal, az anthroposzszal, vagy a szúfizmus al-inszán al-kámiljával, ahogyan az volt, van és lesz, minden külső változáson és átalakuláson túl.[2]
Sehol sem nyilvánvalóbb a kísérlet, hogy a modern ember különböző tevékenységei által okozott problémákat az okok negatív természetének figyelembevétele nélkül igyekeznek megoldani, mint általában a humán tudományok és különösen az emberrel foglalkozó tudományok területén, amelyeknek az volna a feladatuk, hogy betekintést nyújtsanak az emberi természetbe. A modern ember, miután fellázadt az Ég ellen, olyan tudományt hozott létre, amely nem az értelem fényén, hanem az érzékek adatait rostálgató emberi ész erején alapul. E tudomány sikere azonban olyan nagy volt a maga területén, hogy hamarosan az összes többi tudomány elkezdte utánozni, ami az elmúlt évszázad durva pozitivizmusához vezetett, amelynek következtében az örökérvényű filozófia összekeveredett a logikai elemzéssel, a szellemi akrobatikával vagy éppen a puszta információelmélettel, a humán tudományok klasszikus területei pedig számszerűsített társadalomtudományokká alakultak át, amelyek még az irodalomnak az ember természetéről szóló intuícióit is elérhetetlenné teszik sok mai diák és kereső számára. A tudósok egy része valóban azok közé tartozik, akik a legkritikusabban szemlélik a számos egyetemen a természettudományokkal és a matematikával szembeni pszichológiai és szellemi kisebbrendűségi komplexus légkörében oktatott álhumán tudományokat, egy olyan „humán tudományt”, amely kétségbeesetten próbál „tudományos” lenni, hogy aztán a felszínesség, sőt, a trivialitás állapotába kerüljön.[3] A modern kor humán tudományainak hanyatlását az okozza, hogy az ember elveszítette azt a tudást, amellyel mindig is közvetlenül rendelkezett önmagáról és az Önvalóról, és egy külsődleges, közvetett tudásra támaszkodik, amelyet a modern ember kívülről próbál megszerezni magáról, egy szó szerint „felszínes” tudásra, amely a peremről származik, és mit sem tud a kerék tengelyéről és a küllőkről, amelyek mindig az ember előtt állnak és fénysugárként kötik össze őt a mennyei nappal.
Ezt a hátteret figyelembe véve kell elemezni és megválaszolni bizonyos sajátos kérdéseket, amelyek felmerülnek. Az első az emberi viselkedésről szóló kisebb tudományos bizonyítékok és az „emberi természet” kapcsolatára vonatkozik. E kérdés megválaszolásakor nem szabad megfeledkezni arról, hogy az emberi állapot valósága nem merülhet ki egyetlen külsőleges kivetülésében sem. Egy adott emberi cselekvés vagy viselkedés mindig egy létállapotot tükröz, tanulmányozása pedig elvezethet a cselekvő létállapotának egy bizonyos fajta megismeréséhez, feltéve, hogy már van tudomásunk az egészről, amelyhez a töredék viszonyítható. Az emberi viselkedésről szóló töredékes ismeretek ugyanúgy kapcsolódnak az emberi természethez, mint ahogy a tenger hullámai a tengerhez. Kétségtelenül van közöttük valamiféle ok-okozati és szubsztanciális kapcsolat. De ha valaki nem látta a tengert a maga tágasságában és határtalan horizontjaiban, amelyek a Végtelent és annak utánozhatatlan békéjét és nyugalmát tükrözik, akkor a hullámok tanulmányozásán keresztül nem szerezhet lényegi ismereteket a tengerről. A töredékes ismeretek csak akkor kapcsolódhatnak az egészhez, ha már létezik az egésznek egy intellektuális látomása.
A töredezett emberi viselkedés gondos „tudományos” tanulmányozása képtelen feltárni az emberi természet mélyebb aspektusát, pontosan ama a priori korlátozás miatt, amelyet az emberről szóló modern viselkedéstudományi tanulmányok nagy része – az áltudományok valóságos konglomerátuma, ha valaha is létezett ilyen[4] – magának az emberi állapotnak a jelentésére alkalmazott. A különböző emberi kultúrák tudása sosem volt olyan csekély az emberre, az anthroposzra vonatkozóan, mint ma a legtöbb modern antropológusé. Az afrikai varázslók mélyebb betekintést nyertek az emberi természetbe, mint a modern viselkedéskutatók és csapataik, mert az előbbiek a lényeggel, utóbbiak pedig a véletlenszerűséggel foglalkoztak. Nos, a véletlenek valóban rendelkeznek valósággal, de csak az őket ontológiailag alátámasztó szubsztanciához viszonyítva bírnak jelentéssel. Máskülönben végtelenségig lehetne gyűjteni véletleneket és külső tényeket anélkül, hogy valaha is elérnénk a szubsztanciához vagy ahhoz, ami lényeges. A modern civilizáció klasszikus hibája, hogy az információk mennyiségi felhalmozását összetéveszti a dolgok belső jelentésébe való minőségi behatolással, itt is éppúgy érvényes, mint másutt. A töredékes viselkedés tanulmányozása a viselkedést kiváltó emberi természet látása nélkül önmagában nem vezethet az emberi természet megismeréséhez. A végtelenségig járhat körbe a kerék peremén anélkül, hogy a küllőkre lépve megközelítené a tengelyt és a Középpontot. De ha a látás már jelen van, akkor a külsőleges emberi viselkedésre vonatkozó ismeretek megszerzése mindig alkalmat adhat az újbóli szemlélődésre és a külső hatáson keresztül az okhoz való visszatérésre.
Az iszlám metafizikában a végső Valóságnak négy alapvető minőséget tulajdonítanak, a következő Korán-vers alapján: „Ő az Első és az Utolsó, a Külső és a Belső” (57,3). Ez az elnevezés, más jelentésszintek mellett, olyan jelentéssel is rendelkezik, amely közvetlenül kapcsolódik mostani érvelésünkhöz. Isten, a végső Valóság, egyszerre a Belső (al-bátin) és a Külső (al-záhir), a Központ és a Körülhatárolt. A vallásos ember Istent a Belsőnek látja; a profán ember, aki teljesen elfeledkezett a szellem világáról, csak a Külsőt látja, de éppen a középpontról való tudatlansága miatt nem veszi észre, hogy még a Külső is a Középpont vagy az isteni megnyilvánulása. Ezért töredékes tudása képtelen marad arra, hogy a perem vagy a kerület egészét, és így a Középpontot megelőlegezve megragadja. A perem egy szelete nem marad más, mint egy viszonyítási pont vagy Középpont nélküli alakzat, ám az egész perem nem képes rá, hogy ne a Középpontot tükrözze. Végül a bölcs egyszerre látja Istent befelé és kifelé irányulónak. Képes a töredékes külső tudást a Középponthoz viszonyítani, és a peremben a Középpont visszatükröződését látja. Erre azonban csak a Középpontra vonatkozó a priori tudatossága miatt képes. Mielőtt az ember képes lenne a külső világot – legyen az a körülöttünk lévő fizikai világ vagy az emberi psziché külső kérge – a Belső megnyilvánulásának tekinteni, a hit és a tudás révén már kötődnie kell a Belsőhöz.[5] A bölcs tehát ezt az elvet alkalmazva az emberi természet mélyebb rétegeihez kapcsolhatná a töredékes tudást, de annak, aki még nem ismerte fel a Belső dimenziót önmagában és a körülötte lévő Univerzumban, ez a tudás nem maradhat más, mint töredékes rész, különösen, ha az emberi viselkedésről szóló részleges ismeret egy olyan emberi kollektíva viselkedésének megfigyelésén alapul, amelynek tagjai többnyire maguk is csak lényük legkülső rétegeiben élnek, és akiknek viselkedése csak ritkán tükrözi saját lényük mélyebb dimenzióját.
Ez utóbbi pont egy olyan megfigyeléshez vezet, amely kiegészíti az említett elvekről szóló vitát. A modern ember általában kevés olyan személlyel találkozik a világában, aki a tudatosság magasabb síkjain vagy lényének mélyebb rétegeiben él.
Ezért az emberi viselkedésnek többnyire csak bizonyos típusait ismeri. Ez a töredékes ismeret, még ha külső megfigyelésen alapul is, segítséget nyújthat a modern ember számára, hogy legalább közvetve megismerje az emberi természet más dimenzióit is, feltéve, hogy tanulmányozza a tradicionális ember, a Középponttal rendelkező világban élő ember viselkedését. A különböző társadalmak hagyományos embereinek megfigyelése, különösen a szentek és bölcsek legmagasabb szintjén, legyenek azok kínai, iszlám, észak-amerikai indián vagy bármilyen más hagyományos háttérrel rendelkező emberek, magatartásuk a nagy megpróbáltatásokkal szemben, a halál előtt, a szűz természet és a szent művészet szépségeinek jelenlétében, vagy az emberi és isteni szerelem tüzében, minden bizonnyal támpontokat ad az emberi természet jellegzetességeiről a modern megfigyelő számára. Az ilyen viselkedés az emberi természet olyan állandóságát és maradandóságát tárhatja fel, amely valóban megdöbbentő, és az emberi természet nagyszerűségének ábrázolásában is segíthet, ami nagyrészt feledésbe merült egy olyan világban, ahol az ember saját triviális alkotásai és találmányai kicsinyességének foglya lett. Ebben a megvilágításban az emberi viselkedés töredékes ismerete segíthet az emberi természet bizonyos jellegzetességeinek megismerésében. Az emberi természet teljes megismerése azonban mindenképpen csak a tengely középpontjának ismerete révén érhető el, amely a küllőket és a peremet is „tartalmazza”. Az iszlám próféta egyik híres mondása szerint: „Aki ismeri önmagát, ismeri Urát”. De éppen azért, mert az „önmaga” az Önvalóra utal, amely az ember lényének középpontjában lakozik, egy másik szempontból ez a kijelentés megfordítható, és elmondható, hogy az ember csak Isten fényében ismerheti meg magát teljesen, mert a relatív nem ismerhető meg, csak az Abszolútumhoz viszonyítva.
A második kérdés, amivel foglalkoznunk kell, a tudományos „objektivitás” és annak eredményei, valamint az „emberi természet” kifejezésben szereplő „egyetemes és változatlan” kritériumok viszonyára vonatkozik. E kérdés megválaszolásához mindenekelőtt újra meg kell határoznunk, hogy mit értünk tudományos „objektivitás” alatt, különösen, ha az ember tanulmányozásáról van szó. Szokássá vált, legalábbis a tudományfilozófiában nem jártas szakemberek számára, hogy a modern tudománynak objektivitást tulajdonítanak, mintha az egyik a másikat feltételezné. Kétségtelen, hogy a modern tudomány a fizikai világ tanulmányozásában rendelkezik az „objektivitás” egy korlátozott formájával, de még ezen a területen is az „objektivitást” egy sajátos emberiség kollektív szubjektivitása öleli körül történelmi létezésének egy bizonyos pillanatában, amikor a szimbolista szellem elsorvadt, és szinte teljesen elveszett a képesség, hogy meglássák a szellem világát a fizikai világon keresztül és azon túl. Még a fizikai világban is kollektíve elhanyagolják mindazt, ami nem akad fenn a modern tudomány hálójában, hogy Arthur Eddington jól ismert képét idézzem, és nemlétezésére „objektíven” esküsznek. Olyan ez, mintha egy süketekből álló közönség együtt vallaná, hogy nem hallanak semmilyen zenét az előttük játszó zenészektől, véleményük egyhangúságát pedig objektivitásuk bizonyítékának tekintenék.
Nos, ha magának a fizikai világnak a területén a modern tudomány úgynevezett „objektivitás”-fogalmát nagy körültekintéssel kell alkalmazni, s nem szabad elhanyagolni a természet minőségi és szimbolikus aspektusait, mert azok kívül esnek a modern tudomány „objektíven” meghatározott világképén, annál inkább újra kell gondolni ezt az „objektivitást” az ember tanulmányozásának területén. A természettudományok módszereinek átvitele az ember tanulmányozására lehetővé tette a tudósok számára, hogy sok információt gyűjtsenek minden kor és éghajlat embereiről, de magáról az emberről keveset, azon egyszerű oknál fogva, hogy a modern tudomány filozófiai alapja, amely végső soron a kartezianizmusra vezethető vissza, nem képes biztosítani az ember tanulmányozásához szükséges hátteret. Descartes test–elme dualizmusa már a 17. században elferdítette az európai elmében az ember lényének a hermetikus hagyományban oly részletesen kifejtett, sokkal mélyebb, corpusból, animából és spiritusból álló hármas felosztásának képét. Ehhez a tévedéshez a 19. században egy még rosszabb illúzió is társult, amely megakadályozta, hogy a különböző korok embereire vonatkozó tények összegyűjtése az emberrel kapcsolatos tudás legalább valamilyen formájának eléréséhez vezető út legyen.
Ez az evolúció illúziója, ahogyan ma általában értelmezik. Az evolúció nem több, mint tudományos hipotézis, amely az elmúlt évszázadban tudományos igazságként tetszelgett, annak ellenére, hogy biológiai síkon a legkevésbé sem bizonyított, hogy végbement, és annak ellenére, hogy az iskolákban általában bizonyított tényként tanítják. Jelen fejtegetés nem teszi lehetővé, hogy elmerüljünk a biológiai evolúcióról szóló vitákban, bár a biológusok és geológusok ellene szóló írásainak, különösen az utóbbi években írt műveknek a száma korántsem csekély.[6] Ami azonban az ember tanulmányozását illeti, éppen az evolúció eszméjének az antropológiába való behatolása tette szinte lehetetlenné azt a pozitív kapcsolatot, amely a tudományosan felhalmozott tények révén az „emberi természet” egyetemes és változatlan aspektusának megértéséhez vezethetett volna. Az antropológia, a társadalomtudományok, sőt a humán tudományok területén dolgozó tudósokat és kutatókat szinte teljes mértékben arra képezték ki, hogy csak a változást tanulmányozzák. Minden változást, legyen az bármilyen jelentéktelen, a legtöbbször jelentősnek tekintenek, míg a változhatatlant szinte öntudatlanul azonosítják a jelentéktelennel vagy a halottal. Olyan ez, mintha az embert arra képeznék, hogy csak a felhők mozgását tanulmányozza, és teljesen megfeledkezne a változhatatlan és végtelen kiterjedésű égboltról, amely a felhőmozgások megfigyelésének hátterét biztosítja. Nem csoda, hogy a modern tudományok által az emberről folytatott tanulmányok oly nagy része valójában nem több, mint triviális vizsgálódás, amely a legtöbbször jelentéktelen eredményeket produkál, és szinte minden lépésnél kudarcot vall a társadalmi rendben jelentőséggel bíró változások előrejelzésében. Sok egyszerű, hagyományos népmese többet árul el az emberről, mint az általában „létfontosságú változásoknak” nevezett dolgokról szóló, statisztikákkal ellátott vastag kötetek. Valójában az egyetlen létfontosságú változás, ami ma történik, az az ember egyre nagyobb elidegenedése saját állandó természetétől, és e természet elfelejtése – egy olyan feledékenység, amely nem lehet más, mint mulandó, és amelynek katasztrofális hatásai lesznek arra az embertípusra, aki úgy döntött, hogy elfelejti, ki is ő valójában. Az „objektív” tudományos módszerek viszont éppen e változás tanulmányozására képtelenek.
Mégis, elvileg nincs szükségszerű ellentmondás az objektív módon felhalmozott tudományos tények és az „emberi természet” fogalma között, annak állandó és egyetemes vonatkozásaival. Ha az evolúciós gondolkodásnak nevezett szellemi deformáció – amely sem nem „objektív”, sem nem tudományos – akadályai elhárulnának, az emberre vonatkozóan felhalmozott tények vakító világossággal mutatnák meg az ember téren és időn kívüli jellegét, ha nem is a történelmen túl – mert ez a tények hatókörén kívül esne –, de legalább a történelem egyes időszakaiban és a világ különböző régióiban. Egy ilyen gyakorlat úgy mutatná be az emberi természetet, mint valami állandó és maradandó dolgot, amitől a történelem bizonyos pillanataiban egyes népek esetében eltérések és eltávolodások történtek, nem sokkal később pedig a norma visszaállításához vezető tragédiák vagy katasztrófák szüntették meg ezeket. A szent könyvek, mint például a Korán, más jelentésszintek mellett tartalmazzák az emberi lélek „történetét”, fenséges módon hangsúlyozzák az emberi természet eme felfogását.[7] Ezért a cél, amelyet minden szent könyv az ember elé állít, a norma megismerése és a visszatérés a normához, az ember állandó és eredeti természetéhez, a Korán fitrah-jához. Ahogy a Tao-tö-king (19) mondja: „Ismerd fel egyszerű énedet. Öleld magadhoz eredeti természetedet”. Mert az ember célja nem lehet más, mint az önmagára vonatkozó tudás, hogy ki is ő valójában.
Aki mást ismer, okos,
aki magát ismeri, bölcs.
(Tao-tö-king 33.)[8]
Vagy, hogy egy nyugati gondolkozót idézzek:
„Ha az elme szívesen emelkedne a tudomány magaslatára, első és fő tanulmánya legyen önmaga megismerése.”
(Szentviktori Richárd)
Ama felfogás fényében, amelyet mind a kinyilatkoztatás, mind az intellektuális látásmód az idők során az ember természetéről nyújtott, a gyakran feltett kérdésre, miszerint: „Tudhatjuk-e, hogy bármilyen megszerezhető tudományos ismeret megragad valami lényegest az emberről?”, csak a következő lehet a válasz: nem nyerhetünk lényegi ismeretet az emberről olyan módszerrel, amely belső lényének külsőleges megismerésén alapul, majd e külsőleges, a létkerék szélén álló embert állítja be megismerő alanyként. Ha a lényegi szónak egyáltalán van értelme, akkor annak a lényeghez kell kapcsolódnia, a középponthoz vagy tengelyhez, amely egyszerre hozza létre a küllőket és a peremet. Csak a magasabb rendű képes felfogni az alacsonyabb rendűeket, mert felfogni szó szerint azt jelenti, hogy átfogni, és csak az, ami a létezés magasabb szintjén áll, képes átfogni azt, ami alatta van. Az ember testből, pszichéből és intellektusból áll, ez utóbbi egyszerre van az ember fölött és lénye középpontjában. Az ember lényegét – azt, ami lényegi az emberben – csak az intellektus értheti meg, a „szív szeme”, ahogyan azt hagyományosan értelmezik, az értelem által, amely egyszerre áll az ember lényének középpontjában és foglalja magába létezésének minden más szintjét. Ha a szív szeme egyszer bezárul, és az eredeti értelmében vett intellektus képessége elsorvad, nem lehetséges az emberről lényegi ismereteket szerezni. Az intellektusnak a psziché és az elme síkján való tükröződése, amely az értelem, soha nem juthat el az ember lényegéhez, vagy éppenséggel akármi másnak a lényegéhez, foglalkozzék bármennyit is kísérletezéssel és megfigyeléssel, vagy végezze bármeddig a rá jellemző felosztást és elemzést, a ratio törvényes és jogos funkcióját. Periferikus ismereteket szerezhet a véletlenekről, a hatásokról, a külső viselkedésről, de a lényegről nem. Az intellektus vezérlő fényétől elválasztott ész legfeljebb megerősítheti a noumenon, a dolgok lényegének létezését, amint azt Kant filozófiájában látjuk, de nem ismerheti meg e lényeget. Az a megismerés a lényeges, amely végső soron a megismerő és a megismert azonosságán, a megismerés tüzében való felemésztődésén alapul. Az ember sajátos és előnyös helyzetben van, lényegében egyetlen dolgot kellene megismernie, és ez ő maga, csak tudná leküzdeni azt az illúziót, hogy – védántin szóhasználattal élve – önmaga külsőleges és tárgyiasított képét tekinti valódi Önvalójának, annak az énnek, amely természeténél fogva nem külsőleges. A tudománynak, mint minden más megismerési formának, amely definíciója szerint a megismerő szubjektum és a megismert objektum megkülönböztetésén alapul, szükségszerűen meg kell elégednie egy olyan tudással, amely periferikus és nem lényegi.
Természetesen felmerül a kérdés, hogy mi a konkrét tudományos kutatás viszonya az emberiséggel kapcsolatos másfajta ismeretek kereséséhez általában. Törvényes és értelmes kapcsolat akkor állhat fenn, ha szem előtt tartjuk a megismerési módok közötti helyes arányt és viszonyulást. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha elfogadunk egy olyan tudást, amely túlmutat a tudományon, ahogyan azt jelenleg értelmezik. A perem csak akkor szolgálhat a tengelyhez és a középponthoz való hozzáférés pontjaként, ha annak tekintjük, ami valójában, nevezetesen a peremnek. Amint elfelejtjük, hogy a perem a periféria, a középpont is megszűnik jelentőséggel bírni, és hozzáférhetetlenné válik. Ha a valódi metafizika, a scientia sacra ismét élő valóság lenne Nyugaton, akkor az emberről a tudományos kutatás révén szerzett ismereteket be lehetne illeszteni egy olyan mintába, amely a tudás más formáit is magába foglalná, a tisztán metafizikai ismeretektől kezdve a hagyományos pszichológiai és kozmológiai iskolákból származókig. De az emberről szóló tudományok – akárcsak a természettudományok – területén éppen az a monolitikus és monopolisztikus jelleg képez nagy akadályt, amelyet a modern nyugati tudomány a 17. század óta képvisel. Félretéve a modern embertudományokban, így például az antropológiában és a pszichológiában uralkodó rengeteg áltudományos vagy egyszerűen téves elméletet, az emberi viselkedés vagy az emberi psziché különböző körülmények közötti gondos megfigyelésén alapuló elemek minden logikai ellentmondás nélkül összefüggésbe hozhatók mindazzal, amit a hagyományos pszichológiai iskolákban, például a szúfizmusban, a jógában vagy a zenben szintén feltártak az emberi pszichéről, és különösen annak bizonyos aspektusairól, amelyek a legtöbb modern ember számára teljesen ismeretlenek.[9] Ez azonban csak akkor lehetséges, ha az ember fogalmát a maga teljességében úgy fogadjuk el, amint az iszlám ezotéria „egyetemes embere” (al-inszán al-kámil) és a hagyományos metafizika kifejti, mert mint már említettük, csak a nagyobb képes átölelni a kisebbet. De ha azt állítjuk, hogy az emberi psziché a szellem (vagy az intellektus) segítsége nélkül is megismerhető, és hogy az így szerzett tudás megfellebbezhetetlen érvényű – mint „valódi tudományos ismeret”, amely független minden más megismerési formától –, akkor ez nem vezethet máshoz, mint ahhoz a zsákutcához, amellyel a modern világ ma szembesül. Ez csak egy csonka és hiányos, hogy ne mondjam, egyenesen téves „embertudományhoz” vezethet, amely olyan szerepet kíván eljátszani, amelyhez nem ért, és amely legtöbbször veszélyesebb, mint a tiszta és egyszerű tudatlanság, az egyszerű tudatlanságnál ugyanis csak az jelent nagyobb veszélyt, ami a tudás és a bölcsesség igényével lép fel. Az ember természetének tudományos kutatása csak akkor állhat építő jellegű kapcsolatban az ember megismerésének egyetemes és örökkévaló módjaival, ha felismeri saját határait, és nem törekszik a megközelítésében rejlő korlátok áthágására. Csak akkor lehet legitim, ha képes túllépni a modern tudományban rejlő – bár sok tudós által nem elismert – „totalitárius racionalizmuson”, és elfogadja, hogy azzá váljon, ami valójában, nevezetesen a megismerés korlátozott és partikuláris módjává, amely a dolgok külső aspektusainak, a jelenségeknek (phenomena) a megfigyelésén és a dolgokkal való empirikus kapcsolatuk racionális értelmezésén alapszik; tehát egy olyan módszerré, amely elfogadható lenne, ha annak vennénk, ami, mert a dolgok is rendelkeznek olyan arculattal, ami a külső és tárgyiasult világ irányában áll.[10]
Arra a kérdésre, hogy mit ér a tudományos kutatás, mint az emberre vonatkozó egyetemes vagy alapvető ismeretek forrása, azt a választ kell adnunk, hogy ha forrásként tekintünk rá, értéktelen. Hogyan szolgálhat az olyan tudás, ami tagadja a metafizikai értelemben vett egyetemes rendet, és tagadja az lényegi minőségekre irányuló tudás lehetőségét, a lényegi és egyetemes tudás forrásaként? A tudományos kutatás akkor válhat a lényegi minőségekre irányuló tudás forrásává, ha a scientia sacra egy formájává válik – amint már említettük –, feltéve, hogy a „tudományos” szót hagyományos értelemben olyan tudásként értelmezzük, amely a középpontból vagy a princípium rendjéből ered és oda vezet vissza.
Van azonban egy mód, ahogyan a tudományos kutatás segíthet abban, hogy felismerjünk valami lényeges dolgot, ha nem is az ember örök természetével, de legalább jelenlegi helyzetével kapcsolatban. Ez pedig az, hogy a tudomány által alkalmazott módszert a modern tudományos és ipari civilizáció tanulmányozásában hasznosítjuk. A tudományban valahányszor egy kísérlet nem sikerül, abbahagyják, függetlenül attól, hogy a kísérlet mennyi erőfeszítéssel járt, és megpróbálnak tanulni azokból a hibákból, amelyek a kísérlet sikertelenségéért felelősek voltak.
A reneszánsz óta Nyugaton kialakult modern civilizáció ugyanis egy kísérlet,[11] amely kudarcot vallott, méghozzá olyan mélységesen, hogy kétségessé teszi az ember számára egy más utakat kereső jövő lehetőségét. Ma már igen „tudománytalan” lenne ezt a civilizációt az ember és az univerzum természetére vonatkozó minden feltételezésével együtt – amelyek az alapját képezik – másnak tekinteni, mint kudarcot vallott kísérletnek. És valójában a „tudományos” kutatásnak, ha nem sorvasztja el a racionalizmus és az empirizmus fentebb említett totalitárius uralma, a legkönnyebb utat kellene biztosítania a mai ember számára annak felismeréséhez, hogy a modern civilizáció éppen azért bukott meg, mert az előfeltételek, amelyekre épült, hamisak voltak, mert e civilizáció alapját képező emberfelfogás kizárja azt, ami az emberi állapot szempontjából a leglényegesebb.
Paradox módon a modern civilizáció hiányosságaira nem az ember elfeledett természetének hirtelen felismerése, hanem a természeti környezet rohamos pusztulása miatt kezdett ráébredni a nyugati közvélemény – jóllehet egy szűk értelmiségi elit már több mint fél évszázaddal ezelőtt beszélt a modern világ válságáról.[12] A modern ember mentalitásának egyik tünete, hogy a lelkének gyökereit fokozatosan sorvasztó mély szellemi válságra a fizikai környezet válságán keresztül kellett felfigyelnie.[13]
Az elmúlt néhány évben olyan sokat írtak a környezeti és ökológiai válságról, hogy itt nem szükséges hangsúlyozni a problémák nagyságrendjét. A Massachusetts Institute of Technology híres tanulmánya, nevezetesen A növekedés határai,[14] éppen a modern tudomány módszereit igyekezett alkalmazni e tudomány jövőbeni hatásainak vizsgálatára, és e munka szerzői, valamint sok más, az ökológiai válsággal komolyan foglalkozó személy javasolta az ember növekedésről alkotott felfogásának megváltoztatását, a nem anyagi jellegű tevékenységekhez való visszatérést, a kevesebb anyagi tárggyal való elégedettséget és sok más jószándékú változtatást. Nagyon kevesen ismerték fel azonban, hogy a környezetszennyezés nem más, mint az emberi lélek szennyezésének utóhatása, amely abban a pillanatban jött létre, amikor a nyugati ember úgy döntött, hogy az istenség szerepét játssza a Föld felszínén, és életéből kizárja a transzcendens dimenziót.[15]
Az emberi történelem e késői órájában két tragédiát figyelhetünk meg, az egyiket Nyugaton, a másikat Keleten. Nyugaton, ahol a modern civilizáció válsága – amely végül is a Nyugat terméke – a legteljesebben érezhető, mivel általában a környezeti válsághoz kapcsolódik, olyan megoldásokat javasolnak, amelyek magukban foglalják a válsághoz vezető tényezőket. Az embereket arra kérik, hogy fegyelmezzék szenvedélyeiket, legyenek racionális humanisták, legyenek tekintettel felebarátaikra, emberekre és nem emberekre egyaránt. De kevesen veszik észre, hogy ezeket a felszólításokat lehetetlen végrehajtani mindaddig, amíg nincs szellemi erő, amely megfékezné az emberi lélek pokoli és szenvedélyes hajlamait. Éppen az ember humanista felfogása az, ami az embert emberalatti világba taszította. Az ilyen egyszerű megoldásokat azért javasolják, mert nem ismerik az ember lényegét, a sötétség mélységeinek és a megvilágosodás magasságainak lehetőségeit, amelyeket magában hordoz. A vallások évezredeken át arra tanították az embereket, hogy kerüljék a rosszat és műveljék az erényt. A modern ember először a vallás lélek feletti hatalmát igyekezett lerombolni, majd a rossz és a bűn értelmét is megkérdőjelezni. Most sokan a hagyományos erényekhez való visszatérést javasolják a környezeti válság megoldására, bár általában nem így fogalmazzák meg azokat, mert a legtöbbjük világi marad, és amellett foglal állást, hogy az emberek életét továbbra is válasszák el a szenttől. Azt mondhatnánk, hogy a környezeti válság, valamint oly sok férfi és nő lelki kiegyensúlyozatlansága, a városi környezet csúfsága és hasonlók annak a kísérletnek az eredményei, hogy az ember egyedül kenyérből akar élni, „megölni minden istent” és bejelenteni az Égtől való függetlenségét. Az ember azonban nem menekülhet cselekedeteinek hatása elől, amelyek maguk is jelenlegi létállapotának gyümölcsei. Egyetlen reménye, hogy megszűnik az a lázadó teremtmény lenni, akivé vált, hogy békét kössön mind a mennyel, mind a földdel, és alávesse magát az isteninek. Ez önmagában egyenlő lenne a modernség megszűnésével, ahogyan ezt a kifejezést általában értelmezik, a halállal és újjászületéssel. Ebből adódóan a probléma e dimenzióját ritkán veszik figyelembe a környezeti válságról szóló általános vitákban. Az ökológiai vita hiányzó dimenziója magának az embernek a szerepe és természete, valamint az a szellemi átalakulás, amelyen keresztül kell mennie, ha meg akarja oldani a saját maga által előidézett válságot.
A második tragédia, ami Keleten, vagy általánosabban a nem nyugati világban történik, hogy Kelet nagyrészt éppen azokat a hibákat ismétli, amelyek a városi-ipari társadalom és az azt létrehozó modern civilizáció kudarcához vezettek, miközben úgy kellene hozzáállniuk a Nyugathoz, hogy esettanulmányként tekintenek rá, amiből inkább okulni kell, nem pedig vakon utánozni. Természetesen az iparosodott világból a nem nyugati világra nehezedő politikai-gazdasági és katonai nyomás olyan nagy, hogy számos döntést lehetetlenné tesz, és sok választási lehetőséget szinte kizár. Ugyanakkor nincs mentség bizonyos cselekedetek elkövetésére, amelyek negatív eredményei nyilvánvalóak, és semmi más oka nincs végrehajtásuknak, mint az, hogy Nyugaton is megvalósították őket. A Föld nem bírja el még egyszer a nyugati civilizáció által elkövetett hibákat, és nagyon sajnálatos, hogy egyetlen mai nagyhatalma sem rendelkezik elég széles látókörrel ahhoz, hogy az egész Föld és lakóinak jólétét tartsa szem előtt.
E két tragédia közül az első minden bizonnyal háttérbe szorítja a másodikat, mivel a modernizált, iparosodott világban végrehajtott intézkedések közvetlenebbül érintik a világ többi részét. Ha például az ökológiai válságot valóban komolyan venné bármelyik nagy ipari hatalom a gazdasági és technológiai politikájában, az mérhetetlenül nagy hatással lenne azokra, akik szükségszerűen utánozzák ezeket a hatalmakat az ilyen területeken. Mennyire más lenne az ember jövője, ha a Nyugat újra emlékezne arra, hogy ki is az ember, mielőtt a Kelet elfelejtené a tudást, amit az ember valódi természetéről az idők során megőrzött!
Amire a mai embernek szüksége van az őt körülvevő zűrzavar és rendetlenség mocsarában mind szellemi, mind fizikai értelemben, az mindenekelőtt egy üzenet arról, hogy ki az ember, ám olyan üzenet, amely a Középpontból jön, és meghatározza a peremet a Középponttal szemben. Ez az üzenet élő formában még mindig elérhető a keleti tradíciókban, és újraéleszthető a nyugati hagyományban. De bárhol is található, akár Keleten, akár Nyugaton, ha a Középpontból ered, mindig felhívás az ember számára, aki a létkerék perifériáján és peremén él, hogy kövesse a küllőket a tengely vagy a Középpont felé, amely egyszerre a saját és minden dolog eredete. Felhívás, hogy felismerje, ki is ő valójában, és tudatára ébredjen az örökkévalóság ama szikrájának, amit magában hordoz. „Minden emberben van egy romolhatatlan csillag, egy szubsztancia, amely arra hivatott, hogy a halhatatlanságban kristályosodjon ki; ezt jelzi előre örökké az Önvaló fénylő közelsége. Az ember ezt a csillagot az igazságban, az imádságban és az erényben, és csakis ezekben szabadíthatja meg időbeli összefonódásaitól.”[16] Aki e csillagot kikristályosította, békében van önmagával és a világgal egyaránt. Az ember csak akkor képes harmóniában élni a világgal, és megoldani a földi lét természeténél fogva ránehezedő problémákat, ha mulandó utazása során a földi életét alkotó időben arra törekszik, hogy meghaladja a világot, és a szellemi égbolt csillagává váljon.
Fordította: Umenhoffer István
Jegyzetek
[*] Ez az esszé egy előadás alapjául szolgált, amely 1972 áprilisában hangzott el Cambridge-ben [MA] a Massachusettsi Műszaki Egyetemen a „Képek az emberről” című, technológiáról és kultúráról szóló szemináriumhoz kapcsolódóan. A szeminárium szervezői az ember természetére vonatkozóan tettek fel bizonyos kérdéseket, amelyekre a jelen esszé igyekezett választ adni. [Forrás: Studies in Comparative Religion, VII. évf. (1973) 2. sz. (tavasz). Online: http://www.studiesincomparativereligion.com/uploads/ArticlePDFs/222.pdf. Minden online forrás utoljára megtekintve: 2022. október 31. – A szerk.]
[1] Nem szabad elfelejteni, hogy Nyugaton az ember először a reneszánsz humanizmusával lázadt fel az Ég ellen, és csak később jöttek létre a modern tudományok. A reneszánsz humanista antropológiája biztosította a szükséges hátteret a 17. század tudományos forradalmához és egy olyan tudomány megteremtéséhez, amely bár bizonyos értelemben nem emberi, más értelemben mégis a lehető legantropomorfabb ismeretforma, mivel az emberi észt és az emberi érzékszerveken alapuló empirikus adatokat teszi meg minden tudás érvényességének egyetlen kritériumává.
Az emberkép fokozatos eltorzulásáról Nyugaton lásd Gilbert Durand: Défiguration philosophique et figure traditionelle de l’homme en Occident. Eranos-Jahrbuch, XXXVIII. köt. (1969) 45–93. o.
[2] Ha ez a kapcsolat nem létezne, akkor az ember képtelen lenne azonosítani magát az emberi történelem más korszakaival, még kevésbé tudnának az emberi természet állandó aspektusai megnyilvánulni a modern világban is, éppúgy a múltban, mint manapság.
[3] Egyes amerikai tudósok, mint például William Arrowsmith, már bírálták azt, amit a „humán tudományok szennyezésének” nevezhetnénk, ám a környezetszennyezéshez hasonlóan itt is az a tendencia, hogy többnyire csak a káros hatásokat próbálják megszüntetni anélkül, hogy a kiváltó okokat gyógyítanák.
[4] A modern korban az okkult tudományok, amelyek metafizikai alapelvei feledésbe merültek, áltudományokként váltak ismertté, miközben valójában mély tanítást tartalmaznak az ember és a kozmosz természetéről. A mai társadalom- és humán tudományok nagy része ezzel szemben tudományos köntösbe bújtatva rejti el az emberi természettel kapcsolatos teljes tudatlanságát, és bizonyos értelemben az okkult tudományok ellentéte.
[5] Ezt a témát alaposan elemzi Frithjof Schuon Dimensions of Islam című művében (London, 1970, George Allen & Unwin, 2. fejezet). A bölcsről vagy a szúfiról így ír: „A szúfi az al-Awwal (az Első), az al-Akhir (az Utolsó), az az-Záhir (a Külső) és az al-Bájin (a Belső) tekintete alatt él. Konkrétan úgy él ezekben a metafizikai dimenziókban, ahogyan a közönséges teremtmények mozognak térben és időben, és ahogyan ő maga is mozog, már amennyire maga is halandó teremtmény. Tudatosan metszéspontja az isteni dimenziók találkozásának; egyértelműen részt vesz az egyetemes drámában, nem táplál illúziót a lehetetlen menekülési utakról, és soha nem helyezi magát a profán ember téves »területenkívüliségébe«, aki azt képzeli, hogy a szellemi Valóságon, az egyetlen létező valóságon kívül élhet.” Uo. 36–37. o.
[6] Lásd például Louis Bounoure: Déterminisme et finalité, double loi de la vie. Párizs, 1957, Flammarion. Uő: Recherche d’une doctrine de la vie. Párizs, 1964, Robert Laffont. Továbbá Douglas Dewar: The Transformist Illusion. Murfreesboro, 1957, Dehoff Publications. Lásd még Seyyed Hossein Nasr: The Encounter of Man and Nature. The Spiritual Crisis of Modern Man (London, 1968, George Allen & Unwin), a 124. oldaltól, ahol az evolúcióval szemben álló művekről és nézetekről esik szó.
[7] A Korán epizódjairól, amelyeket az emberi lélek eseményeinek és belső „történetének” tekintenek, lásd Frithjof Schuon: Understanding Islam. London, 1963, George Allen & Unwin és Baltimore, 1972, Penguin Books, második fejezet.
[8] [Hamvas Béla fordítása. Weöres Sándor fordításában: „Okos, aki érti az embereket; / aki önmagát érti: ihletett.” H. é. n., Tericum. – A ford.]
[9] Sajnos nagyon kevés komoly, a tradicionális nézőponton alapuló tanulmány készült eddig a különböző keleti hagyományok hagyományos pszichológiai tudományairól, amelyek csak a metafizikai elvek fényében érthetők meg, és csak az élő hagyományban jelen lévő szellemi kegyelem segítségével gyakorolhatók. Lásd Ananda Kentish Coomaraswamy: On the indian and traditional psychology, or rather pneumatology. In Roger Lipsey (szerk.): Selected Writings of Ananda K. Coomaraswamy. Princeton (NJ), 1977, Princeton University Press /Bollingen Series LXXXIX/. [Magyar nyelven uő: Az indiai és tradicionális pszichológiáról, avagy inkább pneumatológiáról. Ars Naturæ, II. évf. (2011) 3–4. sz. 316–364. o. – A szerk.]
[10] Frithjof Schuon: Light on the Ancient Worlds. London, 1965, Perennial Books, 117. o.
[11] „A városi indusztrializmust azonban kísérletnek kell tekinteni. S ha a tudományos szellem tanított nekünk valami értékeset, akkor az az, hogy a becsületes kísérletek könnyen kudarcot vallhatnak. Ha ez megtörténik, akkor radikálisan újra kell gondolni a dolgot, még a projekt feladásától sem riadva vissza. A huszadik század közepétől kezdve a városi indusztrializmus bizonyítottan egy ilyen sikertelen kísérlet, amely minden rosszat magával hoz, amit a haladásnak le kellett volna győznie”. Theodore Roszak: Where the Wasteland Ends. Politics and Transcendence in Post-industrial Society. New York, 1973, Garden City, Bevezetés, XXIV. o.
[12] Olyanok, mint René Guénon a Crisis of the Modern World (London, 1962, Luzac and Company, Marco Pallis és Richard Nicholson fordítása [magyar nyelven uő: A modern világ válsága. Debrecen, 2008, Kvintesszencia. – A szerk.]) című művében, amelynek eredeti francia kiadása először 1927-ben jelent meg, majd más tradicionális szerzők, különösen Frithjof Schuon és Ananda Kentish Coomaraswamy az elmúlt évtizedekben sokat írtak a Nyugat válságáról az örök metafizikai kritériumok mai helyzetre való alkalmazása alapján. Írásaikat azonban akadémiai körökben sokáig figyelmen kívül hagyták, és nagyrészt még ma is így van ez. A válságnak a fizikai szinten kellett megjelennie ahhoz, hogy a modern civilizáció veszélyes tendenciáit a modern ember szeme elé tárja.
[13] [E bekezdésben olvasható megállapítások részletesebb kifejtéséhez lásd John Griffin „Az ökofilozófia különlegessége” című írását a jelen számban. – A szerk.]
[14] [Donatella Meadows, Dennis Meadows, Jorgen Randers: Limits to Growth. New York, 1972, Universe Books. Magyar nyelven uők: A növekedés határai. Budapest, 2022, Kossuth. – A szerk.]
[15] The Encounter of Man and Nature. The Spiritual Crisis of Modern Man (id. kiad.) című könyvünkben részletesen foglalkoztunk ezzel a témával.
„Végül is mi más lenne az ökológiai válság, amely most oly sok megkésett figyelmet vonz, mint a megromlott psziché elkerülhetetlen extrovertálódása? Amint belül, úgy kívül. A tizenegyedik órában hirtelen maga a fizikai környezet jelenik meg előttünk belső állapotunk külső tükörképeként, sokak számára a belső, előrehaladott betegség első észrevehető tüneteként”. Theodor Roszak: i. m., Bevezetés, XVII. o.
[16] Frithjof Schuon: Light on the Ancient Worlds. Id. kiad. 117. o.
