Az idők jeleinek egyike, hogy egyre több tudós válik istenhívővé és egyre több teológus tudományhívővé.[1] Az ember papi spiritualitás helyett tudományhívő teológiával találkozik. A felvilágosult teológusok az ima erejét és érvényét relativizálják, vagy – atavisztikus önszuggesztióként tekintve rá – nagyvonalúan eltűrik. Sőt, mindez odáig megy, hogy a vallásos természettudósok a tudományhívő teológusok részéről nemkívánatosak, mert Istenbe vetett hitükkel zavarják a modern – jobban mondva modernista – teológiát. Így elfelejtődik, hogy a modern tudomány rendszerszintű valódisága és nem az evangéliumok igazságai azok, amik elavulnak. Sajnos, ebben az elavulásban áll a természettudományos materializmus haladása.
A tudományhívő teológusok azoknak a modern természettudósoknak a véleményeire építik nézeteiket, akik kizárólag a hogyanra kérdeznek rá, és a materializmus számára a know how-t kínálják elégséges válaszként. A természettudósoktól többek között egy olyan hitet vettek át, amely ellen szenvedélyesen harcoltak egykor: az evolúciós hipotézist, annak számos válfajával, amelyek mindegyikéhez nagy hit szükséges, mert kiterjedt spekulációkon és kevésbé tudományosan igazolt tényeken nyugszanak. Mivel a legtöbb evolúcióhívő teológus keveset ért a természettudományokból, kétszeres értelemben is kénytelenek hinni: hinniük kell azt, amit a tudósok hisznek. Annál inkább tragikus ez, mert a Genezis elégséges teológiai szemlélésével az egyetlen hitelt érdemlőben hihetnének: Istenben.
A nagy bázeli biológus, Adolf Portmann folyvást tartózkodását fejezte ki a különböző evolúciós hipotézisek spekulációival szemben. A darwinizmust nem fogadta el, mert a mutációra és szelekcióra redukált evolúciós tényezők nem magyarázzák meg az élőlények olyan tulajdonságait, amelyek felülmúlják a megőrzésre érdemeseket, tudniillik a kifejező értékeket: mint az alak, a minta, a színkavalkád és harmónia. Portmann nem hitt tudományosan igazolt evolúcióban, ugyanakkor nem utasította el egy ilyesféle gondolatát. Tudományos szigora annak kimondására kényszerítette, hogy: „Egyelőre nem hiszek abban, hogy az evolúció egy lényegében kiismert történés. Egy ilyen hitvalló állítás ma több mint lehetetlennek tűnik számomra.”
Annak a természettudósnak, aki látja a teremtés szépségét és van mersze az alázathoz, irtóznia kell a darwinista mechanizmusok ridegségétől és ezáltal csúfságától. Bizonyos, hogy a mutáció és a szelekció szerepet játszik a teremtésben, de korántsem elegendőek önmagukban. Egy részigazság teljes igazságként való kihirdetése – ahogy a materialisták teszik – a legrosszabb hazugságok közé tartozik, mert a visszakérdezésnél mindig az igaz részekre lehet utalni. A darwinizmus egy olyan enyv, amibe már öt tudósgeneráció belelépett, és a legtöbbjük bele is ragadt. Végül a teológusok is, ami remélhetőleg annak a jele, hogy a tévedés hamarosan láthatóvá válik.
Kívánatos lenne, hogy a természettudósok – akik sok, részben egymásnak ellentmondó evolúciós elméletet képviselnek – tisztán és érthetően mindig újra kiemeljék, hogy ezekben a vizsgálatokban olyan spekulációkról van szó, amelyek a kémia és a fizika módszereivel, valamint laboratóriumi kísérletek rendszeresen ismételhető méréseivel nem bizonyíthatók. Az evolúciós elméletek esetében ezért nem józan természettudományról van szó, hanem fantáziadús természetspekulációkról, nem tudásról, hanem hitről. Sok evolúciós elképzelés azon a hiten nyugszik, hogy ne higgyünk Istenben. Ezekben az elméletekben a teremtés ősoka bármi lehet, még a legvalószínűtlenebb valószínűségek és véletlenek is, csak Isten nem. Egy a természettudományból származtatott „evolúciós ismeretelmélet” nem, csak az igazság felé való istenfélő törekvés adhat választ. A modern természettudomány világképében az évmilliárdok – Isten szavával szemben – egy másodpercet jelentenek azokon az órákon, melyekkel az előbbi az időt méri.
A természettudományokban természetesen nem tiltott a spekuláció, ugyanakkor ha elméleteket állítunk fel – amiket laboratóriumi körülmények között soha nem vagyunk képesek verifikálni illetve falszifikálni –, egy komoly természettudós számára kötelesség ezt világosan és érthetően kifejezésre juttatni. A különböző evolúciós elméletek képviselői azonban aligha veszik komolyan ezt a kötelességet, ellenkezőleg, úgy csinálnak, mintha ez tudományosan igazolt tényekről szólna. Különösen azok, akik legerősebben hisznek saját elméleteikben, legtöbbször színlelik a tudást. Így hatolt be az evolúciós elmélet a tankönyvekbe, és tartja több millió ember bizonyítható tudománynak.
A göttingeni anatómus, Erich Blechschmidt évtizedes humánembriológiai kutatásaival bizonyította, hogy Ernst Haeckel úgynevezett „biogenetikai alaptörvénye” spekuláció, ami nem felel meg a tényeknek, és hogy az emberi embrió az első naptól kezdődően ember. Ez egy tény, amit mindenki megtekinthet Göttingenben a „Blechschmidt Humánembriológiai Dokumentációs Gyűjteményben” (Humanembryologischen Dokumentationssammlung Blechschmidt). Jóllehet ez a komoly kutatás megcáfolja, Haeckel spekulációja – mely szerint az embernek az anyaméhben különböző állati állapotok hipotetikus evolúcióján kell keresztülmennie –, mint korábban is, tudományosan igazolt tényként kísért a tankönyvekben.
A gondolkodás, tehát az én evolúciójáról egyáltalán szó sem lehet. Az én vagy jelen van, vagy nincs. Az, hogy egy nem-énből először egy elő-én, majd egy szinte-én és végül – egyre inkább „énebbé” válva – egy én-vagyok-én lesz, olyannyira elgondolhatatlan, mint egy négyszögletű kör. Azt, aki nem elégszik meg molekuláris biológiai spekulációkkal és az ént a megismeréssel mint a gondolkozás eredményével komolyan veszi, a bibliai teremtéstörténet nem fogja megrázni. Aki a csodát tudományosan érthetetlenként határozza meg, azt csodák veszik körül, és a legnagyobb csoda önmaga, mert képes azt mondani: én vagyok én. Minden tudás, a tudomány tudása is a hit titkán nyugszik, melynek a „Ki vagyok én?” kérdés a veleje. A teremtés egy felfoghatatlan titok, ami a tudomány eszközeivel felfedhetetlen. Csak egy hihetetlen önhittség csábítja az embert arra, hogy a világot természettudományos módon törekedjen magyarázni. A legrosszabbak a molekuláris biológia azon önszervezői, akik gőgjükben szerénynek mutatják magukat. Az arrogancia ruhájában a gőg kisebb hazugság, mint az álcázva előadott tanult szerénység. A tudós, aki nem a tudományban, hanem Istenben hisz, ugyanakkor komolyan veszi a tudományt, egyet fog érteni Goethével: „A gondolkodó ember legszebb boldogsága a kutatható kutatása és a kutathatatlan nyugodt tisztelete.”
Értelmetlen lenne azt akarni, hogy Istent felvilágosítsuk arról, miként teremtette a világot. Mindenhatóságában természetesen mindkét mód lehetséges számára, tudniillik vagy egyszeri aktusként – az emanáción – vagy kialakulás által – az evolúción keresztül – teremteni. Természettudományosan sem egyik, sem másik nem igazolható. Csak egyvalami tarthatatlan teológiailag, filozófiailag és ismeretelméletileg: hogy az emberi szellem az állati átlelkesültségből alakult ki az evolúció során. Az ember a kezdetektől teljességgel ember, ezáltal – ahogy Adolf Portmann nevezi – ő a „teljesen más” („der ganz Andere”) a teremtésben.[2]
Fordította: Stamler Ábel
Jegyzetek
[1] Forrás: Zeitschrift für Ganzheitsforschung, XXVIII. évf. (1984) 4. sz. 147–149. o. Dr. Max Thürkauf [1925–1993] a Bázeli Egyetemen volt a fizikai kémia professzora. Magyarul is olvasható aforizmagyűjteménye: A tudás még nem bölcsesség. Egy természettudós bölcs mondásai. Budapest, 2008, Kairosz kiadó. – A szerk.
[2] Az itt tárgyaltakhoz lásd a szerző két könyvét: Christuswärts. Glaubenshilfe gegen den naturwissenschaftlichen Atheismus (Stein am Rhein, 1983, Christiana-Verlag), és Die Gottesanbeterin. Zwei Naturwissenschafter auf der suche nach Gott (Stein am Rhein, 1984, Christiana-Verlag).
