Igen a reményre, nem a haladásra

„Immár nem kívántam, hogy bár ez vagy az jobb lenne, mert az egészet vettem fontolóra, s higgadtabb ítélettel mértem meg, hogy a magasabb rangú lények jobbak ugyan, mint az alsóbb rangúak, viszont azonban az egész mindenség több érték, mint a magasabb rangúak egyedül.”
Szent Ágoston: Vallomások VII. 13. 19.

„Csak azt adhatom tovább másoknak, amit nekem is átadtak. Ha írásomban az olvasó a tudás hiányát, bármely kifejezésbeli homályosságot vagy felületességet fedez fel, biztos lehet benne, hogy e helyeken voltam a lehető legeredetibb.”
Bellarmin Szent Róbert

A remény nélkülözhetetlen az ember egészségéhez – a pszichológiai egészséghez a legközvetlenebbül, ám mivel az ember pszichoszomatikus egész, a fizikaihoz éppúgy.[1] Minthogy itt helyezkedünk el a középső (ebből fakadóan középszerű) világban, a viszontagságok részét képezik az emberi sorsnak: a külső hányattatások (nehéz idők) és a belső nehézségek – a psziché „gravitációs összeomlása”, mely úgy szippant minket a depresszióba, mintha fekete lyuk lenne. Az efféle bajok ellen a remény az elsőleges menedékünk. Egy merőleges sziklafalon felfelé haladva a hegymászó beverheti csákányát egy feje feletti hasadékba és felhúzva magát haladhat előre. A remény a lélek csákánya.

A primordiális szemléletmódban a remény vertikális vagy legalábbis a történelem felett álló, történelemtől független. A „vertikális” itt azt jelenti, hogy a remélt alapvető változás az egyéni lelken való felülemelkedés egy közvetítőn – a világon – keresztül, amely maga nem változik meg lényegileg, viszont stabil hágcsókat biztosít, melyeken a lélek felkapaszkodhat. Olyan esetekben, amikor a reményre kollektív módon és evilági viszonylatokban tekintenek – ilyen például Isten Királysága, mely eljövendő „itt a földön is”, a Maitreja Buddha elkövetkezendő korszaka, vagy az iszlámban a Feltámadás Napja –, azt feltételezik, hogy e Királyság jellegében eltérő lesz a történelemben őt megelőzőtől, és Isten közvetlen, ha nem éppen apokaliptikus beavatkozása fogja életbe léptetni. Hagyományos értelemben ez sem individuális, sem kollektív változatában nem tekinthető haladásnak, egyfajta társadalmi-politikai, fokozatos javulásnak az emberiség egyesített sorsában, annak kollektív erőfeszítései és leleményessége által.

Ezzel ellentétben a remény modern verziója nyomatékosan történelmi. Képzeteiben pedig horizontális, mivel tekintetét a menny helyett egy földi jövőre szegezi. Bizonyos értelemben minden remény jövőorientált, ám a modernitásé kétszeresen az – az emberiség mint egész, és az egyén szempontjából is. Az egyének reménye valójában többnyire kötődik a jövőbe vetett reményhez; az egyéni remény azon alapszik, hogy a teljes egészében vett emberi élet jobbá tehető. Ha a tradicionális nézet álláspontja azon a tényen alapszik, hogy a forrásban lévő vízben buborékok emelkednek fel, a modern nézőpont magát a vizet igyekszik kiterjeszteni.

Mi okozta ezt a kopernikuszi fordulatot a remény – vagy a haladás; hiszen ugyanarról van szó – felfogásában? Három indítóok.

Az első a tudomány. A tizenhetedik század környékén a tudományos módszer exponenciálisan növekvő mértékben kezdte meg az információk begyűjtését. Igaz, hogy amire rábukkant, csupán a fizikai természethez tartozott, de a feltáruló távlatok így is lélegzetelállítóak voltak. Továbbá a kísérleti módszerek tökéletesedésének következtében a természet új felfogásáról kimutathatóvá vált, hogy valós. Ennek következtében nyilvánvalónak tűnt, hogy legalábbis ebben az egy vonatkozásban közösségileg előrelépés történt. Az emberiség soha még egyszer nem lehet oly naiv, mint amennyire élőhelyét illetőleg az.

Az elméleti felfogás terén tett előrelépés nyomában járt a tudomány hasznos mellékterméke, a technológia. Megsokszorozta a javakat, megkönnyítette a korábban nagy fáradsággal végzett munkákat, szembeszállt a betegségekkel. Minthogy ezek nem jelentéktelen előnyök, és a tiszta tudomány találmányaihoz hasonlóan szétoszthatók – mintegy ráruházhatók az emberekre, ellentétben a jellemmel, amelyre minden egyénnek magának kell szert tennie –, ismételten úgy tűnhetett, mintha az emberiség egésze haladt volna előre. A történelem már-már eljutott valahová.

Jól ismert e két ok, mely a történelmi haladás ábrándképének felemelkedéséért felelős. A harmadik azonban kevésbé észrevehető, lévén negatív; nem valaminek a megjelenését, hanem valaminek az eltűnését vonta maga után. A tudomány és a technológia egy szemernyit sem változtatott volna az ember szemléletmódján, ha nem támogatta volna meg a szcientizmus. Ismeretelméleti előfeltevése, miszerint csak a tudományos módszer képes „tudósítani az univerzumról”, kitermelte azt az ontológiai következtetést, hogy a testi valóság az egyetlen tényleges és önmagában is megálló valóság, ami létezik. A lét épületét egy csapással földszintesre redukálta. Ennek következménye a remény vonatkozásában nyilvánvaló: ha nincsenek felsőbb szintek, a reménynek sincsen vertikális távlata. Ha van is hová menni – márpedig a remény természetéből fakadóan magában foglal valamilyen haladást –, akkor az csakis előre vagy horizontálisan történhet. Hogy a haladás modern doktrínája mennyire nem a bizonyosság szülötte, mint azt hinni szeretnénk, hanem a reményből fakadó lendületé – nélkülözhetetlenségének ténye örökkön az emberi kebelből fakad, és a modern szemléletmód szerint nincs hová áramolnia, csak előre –, az intellektuális történelem alábecsült tényei közül való. Ha nyíltan elénk helyeznék a bizonyosság és a remény közötti arányt a történelmi fejlődés eszméjében, megszégyenülnénk a tekintetben, hogy magunkat racionális teremtményeknek értékeljük.

A dolgok jelenlegi állása szerint azonban e képet nem látjuk tisztán, és a történelmi fejlődés továbbra is a modern szemlélet vezércsillaga. Szivárogva és beszűrődve, átitatva és a dolgok mélyére hatolva, ködként terjengve tölt ki minden zugot, telít el minden sejtet. A biológiában itt van nekünk a darwinizmus és az evolúció, a kozmológiában egy kiáradó világegyetem. A történelemben A haladás eszméje (J. B. Bury) és Marx mozgólépcsője, amely a rabszolgatartásból és jobbágyságból a kapitalizmuson át emelkedik az eljövendő osztály nélküli társadalomig. A filozófiában Henri Bergson század eleji Teremtő fejlődése, majd a század közepén Ernst Bloch Remény-elve, a teológiában pedig Jürgen Moltmann protestáns Kis reménytana és Johannes Metz katolikus írásai. Majd az egészet átfogva, mintegy egyberántva a látomást, ott a tudós, költő és misztikus Teilhard de Chardin munkássága, Az emberi jelenségben összpontosulván.

A Mindenség és a Minden című tömör művében Gurdjieff valahol azt írja: „Most olyasmit fogok elmondani, amit az emberek nem fognak elhinni”. E kijelentés felkeltette figyelmünket, mivel úgy tűnt számunkra, a szerző csak üzérkedik az ilyesfajta megfogalmazásokkal oldalakon keresztül. Az így felkeltett érdeklődés lendületét kihasználva, gyorsan átfutottuk írását, hogy felfedezzük, mi is ez a hihetetlen igazság. Felsejlett, hogy a háborúk okával áll összefüggésben, és ez ígéretesnek tűnt; valóban nagyon jó lenne tudni, gondoltuk, az emberi lény miért is tizedeli saját fajtáját. Ám nem voltunk felkészülve a válaszra. A háborúk oka, mint kiderült, hogy a Hold az emberi lényekből táplálkozik. Időnként elvékonyodik, és egy háborúra van szükség a felhizlalásához. Arra jutottunk: ez a szerző igazat mondott – feltétlenül, a legteljesebb mértékben, egyértelműen igazat. Ezt az emberek tényleg nem fogják elhinni.

Azért beszéltük el ezt az esetet, mert érzékeljük, hogy esetleg újból lejátszódhat, fordított szerepekkel. Azok az olvasók, akik úgy érzik, hogy az utóbbi néhány fejezet megfogalmazásai már így is a hiszékenység határait feszegetik – olyan elgondolásokkal például, mint a testi halál túlélése, a fizikaiaknál valósabb anyagtalan birodalmak, vagy éppen a végtelen boldogság mint emberi lehetőség –, akár túlzónak is érezhetik azt, amit most bizonyítani akarunk, e mű utolsó nagy tételeként; de trop – ahogy a francia mondaná: túl sok. A tradicionális Kínában megeshet, hogy egy úriember tiltakozik, ha egy barátja szerénysége „meghaladja a megengedett mértéket”. Az olvasók ugyancsak érezhetik úgy, hogy amit mondani akarunk, hasonlóképpen túllép bizonyos határokon; legnyilvánvalóbban a hiszékenység határain, ám esetleg az illendőségén is. Ugyanis azt fogjuk mondani, hogy a haladás egy illúzió; nem csupán a jövőbeli progresszió, hanem a múltbéli fejlődés is. E kijelentés utóbbi részét ugyan még finomítanunk kell, de lényegileg helytálló. Az utópia egy álom, az evolúció egy mítosz.

Hogy erre az illúzióra teljes horderejét és hatáskörét figyelembe véve utalhassunk, megalkottuk a „prevolúció” kifejezést. Fonetikailag a szó egyesíti a progressziót és az evolúciót, rámutatván, hogy e kettő ugyanannak a Janus-szerű istenségnek a két – előre- és hátratekintő – arca. Emellett érzékelteti ennek az istennek a jelenleg uralkodó [prevalent] kultuszát is. Ezen ideák egyetlen szóba történő sűrítése után neki is futhatunk témánknak.

Ha a nyugati ember belátná, hogy ez az isten hamis – vagy másképpen fogalmazva, a prevolúció csupán képzelgés; ez persze eddig nem történt meg és nem is fog megtörténni – akkor a modern világ véget érne, mivel e fogalom olyannyira a sarokkövévé vált, hogy nélküle összeomlana, és új építményt kellene emelni helyette. Ugyanezen okból vádat emelni is nehéz e képzet ellen, mivel nem könnyű elmozdítani egy fogalmat, amely egy egész korszakot támaszt alá. Ezért részleteiben fogunk hozzá. Sorban visszafelé haladva előbb a hosszú távú jövőt, a rövid távú jövőt, majd a rövid távú múltat és a hosszú távú múltat vesszük szemügyre.

Univerzumunk hosszú távú kilátásai nem túl biztatóak. Hogy egy táguló fekete lyukba[2] belezuhanva ér véget, vagy éppen lelassulva az abszolút nulla fok alatt négy fokon megfagy, az nem sokat számít; hogy a finálé csattanós vagy csikorgós, annak emberi jelentősége ugyanaz: világegyetemünk nem fogja támogatni az életet a végtelenségig.[3] Amilyen gyorsasággal a Nap energiáit fogyasztja, a naprendszerünk természetesen sokkal hamarabb elpusztul, mint az univerzumunk. Ötmillió éven belül a mainál kétszázötvenszer kisebb lesz az átmérője, és benyeli majd a bolygónkat.

Az ilyesfajta kilátások miatt a can­­terbury-i katedrális egy korábbi főesperese egyszer így kiáltott fel: „Rövidebb távlatot, az Isten szerelmére, rövidebbet!” De az ökológiai válsággal, az energiaforrások kimerülésével, a népességrobbanással, valamint a nukleáris fegyverek elburjánzásával, nem is beszélve az élet mindent átfonó, személytelen bürokratizálódásáról,[4] a rövid távú jövőnk is elég barátságtalannak látszik. A rendszerelemzők számítógépes adataikat szintetizálva azt mondják, katasztrófába torkolló ütközőpályán haladunk; Robert Heilbroner The Human Prospect című könyve nem éppen kellemes olvasmány. Költők és filozófusok is megírták figyelmeztetéseiket. Az évszázad, melyben példátlan módon élősködtek a politikusok a reményen, megígérvén: „Az átlagember évszázadát” (Century of the Common Man), „A minden háborút lezáró háborút” (The War to End All Wars), „A világot a demokrácia számára biztonságossá tévő háborút” (War to Make the World Safe for Democracy), „A négy szabadságot” (The Four Freedoms), „A nagy társadalmat” (The Great Society) – a mániákusan felfújt elvárások ezen évszázada elhozta hát az utópikus írások hirtelen kimerülését.[5] „A remény – vonja le Kazantszakisz a következtetést – egy rothadó combú szajha”. Még Bergson is, aki behozta Darwint a filozófiába, végül arra a nézőpontra jutott, hogy az embert „összetöri az az óriási haladás”, amit megtett. Sartre nem igazán mély, de éles eszű fenomenológus, és az egzisztenciális szinten, ahol tevékenykedik, azt tanácsolja, hogy „meg kell tanulnunk remény nélkül élni”. A reggeli újság említ egy filmet, melyet a helyi mozikban vetítenek, az „érett” közönség számára. A címe: Láttam a jövőt és nem működik.

De ha a jövő nem is működik, a múlt bezzeg igen. Vagy esetleg a jelenig tartó fejlődés – az iszapban kezdődő és intelligenciában végződő élet – mégsem bevégzett tény?

Lássuk csak.

Kezdjük a rövid távú múlttal, magának a Homo sapiensnek a pályafutásával. A prevolucionisták számára pályafutása a nagy minta ferde síkjának ismétlése: a faj a majomemberből kiindulván a primitív vadembereken keresztül jut el ama intelligens teremtményekig, amikké mostanra lettünk. E nézetet annyira bizonyosnak veszik, hogy amikor egy vezető múzeum igazgatójától azt halljuk: „A kőkortól napjainkig – micsoda hanyatlás!”, arra gyanakszunk, hogy esetleg gúnyolódik, vagy éppen szembemegy egy múzeum hagyományos érdekeivel. Talán a felfedezés, hogy a neandervölgyi agya nagyobb volt, mint a miénk, segít abban, hogy komolyabban vegyük e véleményt.[6] Vagy épp Lévi-Strauss értékelését; az ember–természet egyensúly szempontjából, amely hosszú távon mértékadó tényezőnek tekintendő, ő az emberiség aranykorát valahová a neolitikum környékére teszi.[7] Az ökológiaiakról az intellektuális kritériumokra váltva ugyancsak nem lát egyértelmű fejlődést; bizonyos értelemben egész művének az a lényege, hogy világossá tegye: „a vadember elméje” éppen olyan komplex és racionális, mint a miénk. S ha vele együtt teszünk egy végső lépést, a racionalitáson túl azokra a motívumokra pillantva, amelyek meghatározzák használatát, Lévi-Strauss itt is hanyatlást lát. Talán az analitikus gondolkozásba (amelybe az ember zuhant) észrevétlenül beépült az erőszak? – kérdezi; vagy az embert megszállta valamiféle obskúrus düh az éden ellen, amelyre halványan emlékezik és tudattalanul ráébred, hogy elveszítette?

Bármi legyen is az ok, ha az ember ma olyan tájakra vagy közösségekbe téved, melyek emlékeztetik elveszett ártatlanságának képére, kirobban és pusztít. A gyarmatosítók, a pénzéhes fehér emberek és technológiájuk nyilvánvalóan bűnösök, de Lévi-Strauss nem mentegeti sem magát, sem saját szaktárgyát. Az erőszak be van építve a Nyugat velejéig analitikus és objektív tudás utáni hajtóvadászatába. Az analitikus megismerés ugyanis nem egyéb, mint az ismeret tárgyának, legyen az bármennyire is eleven és összetett, puszta objektummá való redukálása. Miután ez a helyzet, a nyugati vadászat a tudás után, az antropológiát is beleértve, tragikus értelemben véve egyfajta végső kizsákmányolás, és ahogyan George Steiner megállapította, a Szomorú trópusok (Tristes Tropiques)[8] pedig jelenlegi hömpölygő ökológiai aggodalmunk első klasszikusa.

„Fennhéjázó melankóliával már előre örül a bolygó képének – kihűlő, az embertől kiüresedett, sze­­metétől megtisztult –, amint az a My­­­­tho­­­­­­logiques végén megjelenik. Az »ant­ropológia«, mondja Lévi­-Strauss a Szomorú trópusok konklúziójaként, immár tekinthető »ent­­ro­­­poló­giá­nak«: az ember tanulmányozása a felbomlás, a széthullás és a biztos kipusztulás tanulmányozásává lett. Nem létezik ennél sötétebb szójáték a modern irodalomban.”[9]

Kiterjesztve visszatekintésünket az emberen túl az élet egészének történetére, eljutunk az evolúcióhoz, annak klasszikus, darwini értelmében. Ez kulcsfontosságú terület, mivel a biológiai evolúció az, amire a prevolúció végül is építkezik; ez a felszín alatti kőzetréteg és az elsődleges alap. Ahogy Lewis Thomas biológus megfogalmazta: „Az evolúció a legerőteljesebb történetünk, a maga módján egy univerzális mítosszal egyenértékű”.

Személyes tudás (Personal Knowledge) című könyvében – amit egykor Noam Chomsky úgy ajánlott nekünk, mint a tudományfilozófiáról valaha írott legjobb művet – Polányi Mihály az alábbi érdekes megjegyzéssel indítja a neodarwinizmussal kapcsolatos kritikáját: „Csak egy zsenialitással megtámogatott előítélet homályosíthatja el azokat az elemi tényeket, amelyeket itt meg kívánok állapítani.”[10]

Ehelyütt nem áll módunkban megismételni érvelésének részleteit; be kell érnünk összefoglalásukkal. A természet történetében megmutatkozik „a változásoknak egy kumulatív trendje, amely a magasabb szintű szervezettség felé mutat, ennek legfeltűnőbb példája az érzékenység kifinomodása és a gondolkodás kialakulása” (232. o.). „E hősies folyamat minden egyes szakaszában kiemelkedik néhány, a megelőző szint fogalmaival meghatározhatatlan, új művelet” (239. o.); így például, „bár a kvantummechanika elvben minden kémiai reakciót meg tud magyarázni, még elvben sem helyettesítheti kémiai tudásunkat” (247. o.). Ugyanez érvényes természetesen a biológia és a kémia, a pszichológia és a biológia stb. közti viszonyra is. Továbbá:

„egy hosszú távú evolúciós fejlődés egymást követő lépéseit – például az emberi tudat kialakulását – nem határozhatja meg pusztán e lépések adaptív előnye, mert ezek az előnyök egy ilyen haladásnak csak akkor lehetnek a részei, ha különleges módon bizonyulnak adaptívnak: nevezetesen egy folyamatosan felfelé tartó evolúciós teljesítmény vonatkozásában. Az ilyen tartós kreatív trend alapjául szolgáló rendezőelv működését szükségképpen figyelmen kívül hagyja vagy tagadja a természetes kiválogatódás elmélete, mert erről nem lehet számot adni a véletlenszerű mutációkkal plusz a természetes kiválogatódással. Ha elismernék, akkor a mutáció és a kiválogatódás valóban a helyére kerülne: mindössze kiváltói és fenntartói lennének a minden fontosabb evolúciós teljesítményt meghatározó evolúciós elvek működésének.” (233. o.)

„Ezért nyilvánvaló, hogy az ember kiemelkedéséről csak más elvekkel lehet számot adni, mint amilyeneket ma a fizika és a kémia ismer. Ha ez vitalizmus, akkor a vitalizmus egyszerűen a józan ész, amit csak egy erőszakosan bigott mechanisztikus szemlélet képes semmibe venni. És amíg képtelenek vagyunk fogalmat alkotni arról, hogy hogyan válik egy anyagi rendszer tudatos, felelősségteljes személlyé, addig üres önáltatás azt állítani, hogy van magyarázatunk az ember keletkezésére. A darwinizmus száz évre elterelte a figyelmet az ember származásáról azzal, hogy az evolúció feltételeit vizsgálta, és figyelmen kívül hagyta működését. Az evolúciót csak az emergencia hőstetteként lehet megérteni.” (240. o.)

Az utolsó szó, a „kiemelkedés” sűrítve foglalja össze Polányi alternatíváját a darwinizmusra, valamint összekapcsolja őt az általa is elismert előfutárokkal, Lloyd Morgannel és Samuel Alexanderrel. Polányi filozófiai munkássága teljes egészében a redukcionizmus ellen irányul, ama kísérlet ellen, hogy a magasabbat az alacsonyabb, az egészt a részek szempontjából magyarázzák meg. Ebben a negatív polémiában biztos talajon áll; a kérdés az alternatívájára vonatkozik. A kiemelkedés helyes és jó, de honnan? Honnan fakadnak azok a „szabályos újító elvek”, melyekhez ragaszkodik? Ha egyszerűbb, korábbi alapelvekkel nem magyarázhatóak, a „semmi” – a ritka levegő – valószerűbb forrás? Ugyanis ami a forrásokat illeti, a „semmi” és a „ritka levegő” az, ahová a kiemelkedés történik. „Mindössze annyit mondhatunk, hogy az egyik pillanatban nincs ott semmi, a másikban pedig már ott van valami” – feleli Hoyle arra a kérdésre, hogy a saját steady-state (állandó állapotú) elméletében a hidrogén honnan származik. Aetiológiaként [kóroktan] sem mond többet a felbukkanás.

Származhat bármi a semmiből? Képes egy patak magasabbra emelkedni a forrásánál? Visszajutottunk a tartós imponderábiliákhoz. Ilyen alapvető kér­désekben, ily közel az ontológiai érzékenység gyökeréhez és lényegéhez, semmilyen érv nem dönthet, így mi sem megyünk bele ilyesmibe. Ehelyett leírunk, megállapításokat teszünk. Ha a kiemelkedés tagadja azt, hogy egy patak magasabbra emelkedhet a forrásánál, amiatt, hogy az egyszerűbb rendező alapelvek nem szolgálhatnak magyarázatul az összetettebbekre, a primordiális szemléletmód egyetért ezzel a tagadással, hozzátéve azt is, hogy valami nem keletkezhet a semmiből. Ex nihilo nihil fit.

Mit jelent ez az evolúció számára? Nem helyezkedik szembe azzal a ténnyel, hogy az időbeli rendben az egyszerűbb megelőzi az összetettet. Előbb az élő anyag vírusszerű szemcséi; majd bacilusok a túlélést szolgáló fiziológiai funkciókkal; aztán véglények, akik képesek maguktól mozogni és szándékos tevékenységet végezni; aztán többsejtű organizmusok szexuális reprodukcióval, egyre összetettebb idegrendszerekkel és tapintószervekkel, melyek mélyebbre terjesztik ki az érintkezést a környező térrel. Nem tudjuk, a tudat mikor lépett a sorba, de úgy tűnik, a gondolat a nyelvvel együtt jelent meg, ami az emberre korlátozódik. Nem szükséges bármit is tagadni abból a sorozatból, amely a karbonos kormeghatározásból kitudódik. A Teremtés könyve már kihirdette a princípiumot, amint más szent szövegek és kommentárjaik is.

„Az Ember – mondja Palamasz Szent Gergely – ez a nagyobb világ, melyet magában foglal egy kisebb, minden Isten által teremtett dolog összegzése, egyetlen egészbe sűrítése mindennek, ami létezik. Ebből következően legutoljára teremtetett, miként mi is kikerekítjük beszédünkben, amit konklúzió gyanánt ki kell mondanunk.”[11]

Távol attól, hogy az élet progresszióját tagadná, a tradíció még magyarázattal is szolgál hozzá (természetesen a saját értelmezési rendjének megfelelően). A mikrokozmosz tükrözi a makrokozmoszt, a föld tükrözi az eget. Ám, amint megfigyelhettük, fordítva tükröz. Ebből az következik, hogy ami az ontológiai rendben az első helyen van, utolsóként jelenik meg az időbeli rendben. Tehát nem a magasabbnak az alacsonyabb után való megjelenését, hanem hogy az alacsonyabból jönne létre – ezt tagadja a hagyomány. Ezzel szembemegy korunk domináns következtetési módjával. A forradalomból születő rend (Marx), az idből lett ego (Freud), az ősiszapból létrejött élet (Darwin); a reflexív impulzus mindenütt ugyanaz, a kevesebből eredeztetni a többet. A hagyomány másként jár el.

Ugyan mit számít az, melyik úton indulunk el – hogy felfelé vagy lefelé tekintünk, magyarázatokat keresve? Igyekszünk kellő óvatossággal, ám nyíltan feltenni e kérdést, ugyanis attól félünk, e ponton az olvasó csalódást tapasztal majd. Kiindulva Gurdjieff „ezt nem fogják elhinni” kijelentéséből, szinte bizonyosra vehető volt, hogy az élet eredetének kérdése kapcsán valami meghökkentőt szándékozunk mondani. Csak sejthetőek ama egzotikus elvárások, amelyeket eme introitus elővarázsolhatott az olvasók elméjéből. Hogy az ember egy másik bolygóról érkezett? Hogy közvetlenül porból lett megformálva? S eme felvezetés után a várt meglepetésről kiderül, hogy egyáltalán nem is az. Az evolúciós sorozaton nincs mit tagadni: az amőbák jöttek elsőként; az élet fejlődik. Az egyetlen különbség olyasvalamihez kapcsolódik, ami másodlagos ügynek tűnhet: az eszközökhöz, amelyek által e fejlődés megvalósul. Minden más tekintetben az uralkodó nézet jóváhagyható, és ami nagy lökéshullámnak tűnt, arról kiderül, hogy fodrozódás csupán. Az élet fejlődik.

De nem, mégsem. A szóban forgó téma sem holmi részletkérdés vagy másodlagos ügy csupán. Ugyanis az evolúció nem puszta krónikaként, vagy úgynevezett időrendként jelentkezik, melyen a kurátorok bejelölgetik a fosszília-maradványokat megjelenésük sorrendjében. Az evolúció egy értelmező elmélet kíván lenni. Azzal az igénnyel lép fel, hogy az emberrel kapcsolatban mindent, képességeinek és lehetőségeinek teljességét visszavezesse egy folyamatra, a természetes szelekcióra, amely mechanikusan fejti ki hatását a véletlenszerű variációkra. Hadd idézzük itt egyik legkiemelkedőbb jelenlegi szószólójának szavait. „Az evolúció (…) egy roppant szerencsejáték eredménye, melynek élén a természetes szelekció elnököl, vakon választva ki a ritka nyerteseket a teljesen véletlenül kihúzott számok közül. (…) Egyedül ez a koncepció egyeztethető össze a tényekkel. A csoda »megmagyaráztatott«.”[12]

Az utolsó szó körüli idézőjelek érdekesek, mintha annak elismerését jeleznék, hogy Monod maga is felismeri: a tipikustól eltérően használja a „megmagyarázni” szót. Nem közli ugyan velünk azt az eltérő értelmezést, amire gondol, ám a mi megvilágításunkban elhajlása a normális szóhasználattól jelentős. Ugyanis annak számára, aki még nem elfogult az evolúció irányában, Monod „magyarázata” egyáltalán nem az.[13] Az ember elolvassa a könyvét, tapogatózik az evolúció korpusza körül, és a csoda megmarad.

De tekintsünk csak körbe egy kicsit. Egy reményről szóló fejezetben miért is szentelünk ily sok teret az evolúciónak?

Ugyanis döntően kapcsolódik a fejezet témájához. Könyvünk ezen utolsó, lényeges fejezetéig tartogattuk a reményt, nem csupán az emberi jóllétet érintő jelentősége miatt, hanem mert úgy látjuk, ez az a tárgy, amely a jelenlegi általános gondolkozásban a leginkább zavart kelt és félreértéseket szül. A félreértés abban áll, hogy a reményt egy kollektív jövőre alapozza, egy jövőre, amelyben az élet minősége fellendül pusztán ama tény által, hogy életek beleszületnek. Az e tévedés felemelkedését elősegítő két tényező közül az elsőt – a tudomány és a technológia összekeverését – már kezdjük átlátni. Ám itt a másik támaszték is: az evolúció. A modern elme sarokkövének neveztük, mivel ezen elme szempontjából oly sok minden – többek közt maga a remény is – az evolúción áll vagy bukik, így a modernitás sokkal többet invesztált e doktrínába, mint bármi másba. Önmagában ez is elővigyázatossá kellene tegyen minket vele kapcsolatban, tudván azt is, hogy a vágy miként téríti el a tényeket a saját kívánságai kedvéért.

Az igazat megvallva, ameddig el tudjuk hinni, hogy létezik egy a természetben működő alapelv – a természetes kiválasztódás –, amely azon munkálkodik, hogy a magasabbat az alacsonyabból létrehozza, nincs mitől félnünk. Isten pótolva van; persze ez egy másféle isten, ezt meg kell hagyni, abban azonban hasonló a korábbihoz, hogy „ő” is gondoskodik arról, hogy a dolgok jól alakuljanak. A hibás rajtokat ugyan nem zárja ki eleve, miként elődje tette, de hosszú távon a győzelem biztosítva van. Jó kezekben vagyunk.

Ami azt illeti, az utolsó mondat történetesen igaz – ezt foglalja magában a fejezet címe is. Persze a szóban forgó kezek nem a természetes kiválasztódáséi. Még szerencse, tekintettel az utóbbi merev ridegségére.

Ehelyütt nem foghatunk az evolúciós elmélet átfogó és teljes körű kritikájába. Akik e tárggyal tovább szeretnének foglalkozni, megtalálják a főbb pontokat összefoglalva Titus Burckhardt figyelemreméltó tanulmánya, a „Kozmológia és modern tudomány” („Cosmology and Modern Science”) IV. szakaszában,[14] illetve jelentős mértékben részletesen kifejtve Douglas Dewar The Transformist Illusion[15] [’A transzformista illúzió’] és Evan Shute Flaws in the Theory of Evolution[16] [’Repedések az evolúcióelméleten’] című műveiben.

A tapasztalati bizonyítékok tekintetében három dologra szorítkozunk: saját összegző értékelésünkre, egy biológus értékelésére és egy jövendölésre.

Személyes értékelésünk az, hogy nincs még egy tudományos elmélet, amelyre a modern elme ily nagy magabiztossággal és arányaiban mégis oly kevés bizonyítékra alapozván támaszkodnék; e bizonyítékok azonban, tekintve azt az arányt, amire szükség lenne ahhoz, hogy az elméletet megálljon akkor is, ha hiányzik mögüle a hinni akarás, meglehetősen soványak. Az evolúciós hipotézis alapértelmezett formájában túlságosan is közel áll a bevett vallásokhoz, ahhoz, hogy a mai nyugati ember képes legyen meglátni, a belé vetett hit milyen mértékben lovagolja meg az akaratát, ám ha a hipotézist felnagyítjuk – mint egy fényképmásolatot szokás –, az „akarás” körvonalai világosan megmutatkoznak. Teilhard de ­Chardin nyilvánvaló példaként említhető itt. Számára Az emberi jelenség tudomány, világos – az ő szavaival „tiszta és egyszerű” – eredménye ama konklúzióknak, melyek a természet tényeiből következnek. P. B. Medawar éppannyira jártas ezekben a tényekben, mint Teilhard, ám mivel nem Teilhard pszeudo-keresztény előfeltevéseivel közelítette meg ezeket, egyáltalán nem arra jutott, hogy ezek az ómega pont felé mutatnának.

„Teilhard érvelésének nagyobb része – írja Medawar – nonszensz, felcicomázva unalmas metafizikai ötletekkel, és szerzőjük csak azon az alapon mentesülhet a becstelenség vádja alól, hogy mielőtt másokat megtévesztett volna, fáradságot nem kímélve előbb önmagát csapta be. Az emberi jelenség nem olvasható a fuldoklás, az értelem iránti zihálás és kapálódzás érzése nélkül. Van benne érvelés, meg kell hagyni – egy gyenge érvelés, visszataszítóan kifejtve –, de (…) a stílus az, ami megteremti a tartalom illúzióját, és ami részben oka, valamint pusztán szimptómája Teilhard aggasztó apokaliptikus rohamainak.”[17]

Touché! És pari passu! Oda akarunk kilyukadni, hogy ha a biológusok a paleontológiai leletekhez olyan ártatlanul, az evolucionista elfogultságoktól mentesen közelítenének, miként Medawar is mentes maradt a teilhardi torzításoktól, az evolúciós elmélet állítólagos tudományos státuszával szembeni frusztrációjuk vetélkedne Medawar csalódottságával ama kijelentést olvasván, mellyel Az emberi jelenség indít és amelyre a könyv épül; ebben az áll, hogy „ezt a könyvet (…) nem úgy kell olvasni, mint metafizikai művet, még kevésbé úgy, mint valamiféle teológiai esszét, hanem tisztán és egyszerűen tudományos tanulmányként”.

Mivel bírálatunk itt ama kettős vád alá eshet, hogy nem csupán egy laikusé, hanem ráadásul olyan valakié, akinek meggyőződése nyilvánvalóan saját akarata szerint való, ezért olyan biológus véleményével folytatjuk, akit szíve az ellentétes, evolucionista táborba húz. Jean Rostand írja:

„Szilárdan hiszem – mivel nem látom, mi mást tehetnék –, hogy az emlősök a hüllőkből származnak, és a hüllők a halakból; de amikor kijelentek és hirdetek egy ilyen dolgot, igyekszem nem elkerülni, hogy lássam annak megemészthetetlen borzalmasságát, és inkább homályban hagyom e botrányos metamorfózisok eredetét, mint hogy valószínűtlenségüket egy nevetséges interpretációéval toldjam meg.”[18]

Jóllehet eme idézetnek megvan az az előnye, hogy egy szakmabelitől származik, ez is megtámadható. Rostand is csak egy biológus a sok közül; milyen arányban beszél saját „céhe”, szakmai köre nevében? Kikerekítjük tehát a dolgot egy jövendöléssel: az elkövetkezendő száz évben, esetleg hamarabb,[19] az evolucionista hipotézis sorsa szolgál majd a legérdekesebb szemléltető példával Thomas Kuhn téziséhez, amelyet A tudományos forradalmak szerkezete (The Structure of Scientific Revolutions)[20] című könyvében tett közzé; eszerint ama szükséglet, hogy adataiknak értelmet adjanak, arra készteti a tudósokat, hogy addig öntsék az éppen uralkodó öntőformába (értelmező paradigma) őket, míg divatba nem jön egy alternatív öntőforma, amelyben kényelmesebben elhelyezhetőek az adatok. Ha a váltás megtörténik, meglehetősen hirtelen megy végbe. A kép „megugrik”, mint amikor egy vizuális alakzat helyét átveszi egy másik.

E jóslattal elhagyjuk az evolucionista kérdés empirikus oldalát; az átrostálandó adatmennyiség, ahogy mondani szokás, túlságosan hatalmas ahhoz, hogy elférjen itt. A formális oldalt illetően azonban jegyezzünk fel még egy pontot. Ha nem teljes mértékben (vagy nem elsősorban) a bizonyítékok adják az evolúciós elmélet látszólagos erősségét, akkor honnan ered vajon ez a látszat? Egy lehetséges magyarázatként már említettük, hogy az embernek szüksége van a reményre. Most ehhez hozzáfűzünk egy másodikat is, amely magával a tudományos vállalkozással kapcsolatos.

Egy cambridge-i egyetemi professzor mutat rá erre. Egy, a természetes szelekcióról szóló könyvet szemléző ismertetőjében a század közepe táján Sir James Gray azt írta: „Nincs olyan mennyiségű érv vagy frappáns mondás, mely elrejthetné [az ortodox evolúciós elmélet] veleszületett valószínűtlenségét, de a legtöbb biológus úgy gondolja, jobb valószínűtlen eseményekről gondolkozni, mint egyáltalán nem gondolkozni”.[21] Minthogy a tudományban axiómának számít, hogy a „nem gondolkodás” egyik legjobb módja, hogy a kérdéses dolgokat bizonyítottnak vesszük – azaz egy magyarázaton belül alapfeltételként elfogadni azt, amit magyarázni szándékozott –, az első teszt, amelyen az életformák eredetére vonatkozó tudományos magyarázatnak át kell esnie, az, hogy az operatív erők, melyeket megidéz, maguk nem birtokolhatják az élet tulajdonságait. E kezdeti teszten a darwinizmus pompásan átment: a „véletlen” és a „túlélésre legalkalmasabbak túlélése” nem feltételezi a legcsekélyebb szándékosságot vagy tropizmust sem. S mivel a természetes szelekció az egyetlen hipotézis az élet eredetére vonatkozóan, amely átment e minősítő vizsgán, anélkül bukhat el az ezt követő teszteken (Mennyi pozitív bizonyíték támasztja alá? Képes-e magyarázatot adni az ellenében felhozható esetekre?), hogy bármi is megfoszthatná királyi pozíciójától. Ugyanis a biológusok sem különböznek más emberektől; ahogy Sir James mondja, inkább vállalják a valószínűtlenségeket, mint hogy egyáltalán ne gondolkodjanak (saját feltételeik és kritériumaik szerint).

A Society for the Philosophy of Psychology alapító ülésére (Massachusetts Institute of Technology, 1974. október 26.) készített kiváló lapban D. C. Dennett mindezt világosan kifejti. A „Why the Law of Effect Will Not Go Away” [’Miért nem múlik el az effektus törvénye’] című írás a kognitív pszichológiára fókuszál, de ehelyütt is releváns annak következtében, hogy szókimondó módon kapcsolja össze az effektus törvényét a darwinizmussal. Általánosságban kifejezve a Thorndike által bevezetett törvényt, arról van szó, hogy azok a cselekedetek, melyeket jutalom követ, megismétlődnek. Nem egy különösebben jó törvény; ahogy Dennett mondja, története „az egyre kifinomultabb kudarcok története, hogy [a kísérleti állatot] rávegyük az elégséges munkavégzésre”.[22] Ennek ellenére kitartó és makacs ragaszkodása meghaladja az öreg tábornokokét; nem csupán a nyugdíjba vonulást, de az eltűnést is elutasítja. Időnként új nevet kap – az elsődleges megerősítés törvénye (Hull), az operáns kondicionálás alapelve (Skinner) –, ám teljesítményének javítása helyett ezek a megtisztelő nevek csak úgymond felfelé buktatják. Honnan e rendkívüli kiváltsága az élethez? „Nem pusztán a csökönyösség vagy a tulajdonosi büszkeség – mondja Dennett – tartotta vissza a behavioristákat attól, (…) hogy egy másik, erőteljesebb alapelvet keressenek (…), hanem inkább az a meggyőződés, hogy az effektus törvénye nem csupán egy remek idea, de az egyetlen lehetséges jó idea erre a munkára”, az intelligencia megmagyarázására (172. o.). Van valami jogos ebben a meggyőződésben – folytatja Dennett –, ez a valami pedig az, hogy az eddig felvetettek közül ez az egyetlen idea, amely nem veszi bizonyítottnak a kérdést. De valami nincs rendjén az ideával. Mégpedig az, hogy

„ami téves benne, annak létezik egy ironikus folyománya: a ragaszkodás az effektus törvényének behaviorisztikus vagy periferisztikus változataihoz arra késztette a pszichológusokat, hogy minden oldalról bizonyítottnak tekintsenek kisebb kérdéseket abból a célból, hogy elkerüljék a fő kérdés bizonyítottnak tekintését. Azáltal »mentik meg« az effektus törvényét az állandó ellentmondásoktól, hogy ad hoc posztulálnak megerősítéseket és stimuláló történeteket, melyeknek a legcsekélyebb alapjuk sincs a teória által támasztott igényeken túl.” (173. o.)

E pszichológiára való utalás oka – megismételjük –, hogy „az effektus törvénye szoros rokonságban áll a természetes szelekció elvével”, minthogy tudatosan annak mintájára alkották meg. Az inger-válasz párok valamely „populációjából” egy adott stimulusra született véletlenszerű válaszok közül az idegrendszer azokat a párokat támogatja és szilárdítja meg, melyek alkalmazkodóak. Ez „szelektálja” ki őket, növelve annak valószínűségét, hogy megismétlődnek, „míg rosszul alkalmazkodó vagy egyszerűen semleges testvéreik elszenvedik a »kipusztulást«, de nem azáltal, hogy megölik őket (minden partikuláris inger-válasz pár gyors véget ér), hanem mert képtelenek a reprodukcióra. A [darwinizmussal való] hasonlóság igen erős, igen megnyugtató és igen ismerős”. Éppilyen erős a tanulás és intelligencia tanulmányozása terén használatos, a biológiaival, avagy nedvessel szembeállított úgynevezett száraz megközelítésben is, a mesterséges intelligencia „gondolkozó gépekkel” működő tudományában. Problémamegoldó számítógépes programokat terveznek, melyek [egyedeket] generálnak és tesztelnek. Egy adott ponton vagy pontokon a program generáló és tesztelő egységeket hoz létre. A generáló egység a probléma megoldására jelölteket talál ki és ezeket átküldi az ellenőrző egységnek, amely elfogadja vagy elutasítja őket egy sor eltárolt kritérium alapján. Ez megint csak olyan, akár a természetes szelekció, mutatott rá Herbert Simon.[23] A MI és a kognitív pszichológia a skála két ellentétes végén működik. A MI olyan mechanizmusokból indul ki, amelyekből nyilvánvalóan hiányzik az intelligencia – mágnesszalagokból, melyek szegmensei vezetik, vagy nem vezetik az elektromos áramot – és ezekből próbál intelligenciát konstruálni, míg a kognitív pszichológia olyan teremtményekből indul ki, melyek szemmel láthatóan birtokolnak intelligenciát és ezt igyekszik visszavezetni neuron-kisülésekre, idegi reflexekre és szelektormechanizmusokra, melyek éppoly mechanikusak, akár a számítógépes műveletek. De akár így, akár úgy, a cél ugyanaz: levezetni az intelligenciát olyan dolgokból, melyek a legkevésbé sem birtokolják azt. Ugyanis

„a pszichológiának természetesen tilos a kérdést bizonyítottnak tekinteni. Tilos az intelligenciát az intelligencia szempontjából magyaráznia, például az intelligencia teremtményekben való meglétéért a felelősséget egy intelligens Teremtő bőkezűségének tulajdonítani, vagy épp okos homunkuluszokat helyezni az idegrendszer vezérlőpanelei mögé. Ha ez lenne a legtöbb, amit a pszichológia meg tudna tenni, akkor nem lenne képes elvégezni a számára kijelölt feladatot.” (171. o.)

Ugyanez érvényes a biológiára is. A természetes szelekció vonzerejével kísérel meg

„tisztán a kérdéseket nem bizonyítottnak tekintő beszámolókat biztosítani. Darwin egy végső okokból és teleológiai törvényekből álló világot magyaráz meg egy olyan alapelvvel, amely teljesen független bármiféle »értelemtől« és »céltól«. Olyan világot feltételez, amely abszurd a kifejezés egzisztencialista értelmében: nem nevetséges, hanem értelmetlen, és e feltételezés szükségszerű feltétele bármely, a kérdést meg nem kerülő leírásnak a cél vonatkozásában.” (171–172. o.)

Néhány mondatban, melyek figyelemre méltóak a tekintetben, hogy milyen fényt vetnek az élettudományokra mint vállalkozásokra – miként járnak el, illetve eljárásaik milyen hatással vannak felfedezéseikre, meghatározván azon találmányokat, melyeket elfogadnak –, Dennett így összegzi a témát:

„Hogy el tudunk-e képzelni egy nem mechanisztikus, egyben a kérdéseket nem bizonyítottként kezelő alapelvet a biológiai világban megjelenő tervezettség megmagyarázására, az kétséges; csábító a kérdéseket meg nem kerülő beszámolók iránti elkötelezettségre úgy tekinteni itt, mint ami egyenértékű egy mechanisztikus materializmus iránti elkötelezettséggel, ám ezen elköteleződések prioritása nyilvánvaló. Nem arról van ugyanis szó, hogy valakinek a materializmus iránti előzetes elfogultsága indokolja Darwin alapelvének elfogadását azért, mert az materialisztikus, hanem inkább arról, hogy ha valaki előzetesen beismeri tartózkodását attól, hogy a kérdéseket bizonyítottnak tekintse, jó indokot talál a materializmus magáévá tételére, miután látja, hogy Darwinnak a kérdéseket meg nem kerülő leírása a természet tervezettségét vagy célját illetően materialisztikus. Így érvel: Darwin materialisztikus elmélete talán nem az egyetlen olyan elmélet e témában, mely a kérdéseket nem tekinti bizonyítottnak, ám az, hogy ez egy ilyen elmélet, s az egyetlen, amire rátaláltunk, jó indok a materializmus magunkévá tételére.” (172. o.)

Hogy milyen mértékben fog ez az egész megközelítés sikerrel járni – élet az élettelenből, intelligencia annak hiányából, magyarázat abból kiindulva, amely semmi esetre sem tartalmazza a magyarázandót – azt természetesen nem egyszerű megítélni. A kérdés fundamentális; bizonyos tekintetben a tradíció világából a modernitásba való egész átbillenés ettől függ, és e könyv lényege éppen az, hogy visszaállítsuk az emelőkart korábbi, meggyőződésünk szerint természetesebb pozíciójába. A kérdés bizonyítottnak vételével kapcsolatos vádak itt nem oldanak meg semmit, mivel a petitio nem egy érv formájában való hamis érvelés; ezt segítségül hívni, ha a kérdés egy érvelés anyagi premisszáinak vagy ki nem mondott feltételezéseinek igazság-státuszára vonatkozik, éppen a megtámadott hamis érvelés elkövetését jelenti. A materiális tényezőktől eltekintve, kétséges, hogy egy ilyen hamis érvelés egyáltalán világosan megállapítható-e. Egy logikában jártas kollégámtól tudakozódván a kérdések bizonyítottnak vételével elkövetett hamis érvelés definíciója után, azt a választ kaptam, hogy a téma még vita tárgya és három aktuális folyóiratcikkre is hivatkozott. Remélvén, hogy megmenekülhetek e kitérőtől, amely úgy tűnt, mintha ingoványba vezetne, megkérdeztem, mit felelne akkor, ha egy hallgatója kérné, hogy nyíltan és egyértelműen magyarázza meg, mi is a hamis érvelés. Így válaszolt: „Azt mondanám neki, hogy nem létezik egyértelmű és világos megfogalmazása.”

Megpróbáltunk számot adni az evolucionista hipotézis túlduzzasztott státuszáról, és azonkívül, hogy a reményt támogatja, egy módszertani okra is rábukkantunk: ama tény miatt, hogy az egyetlen jelölt, mely képes megfelelni a tudományosság formai követelményeinek, sokkal kevesebb alátámasztó adattal megússza a dolgot, mint amit egyébként megkövetelnének. Egy ezzel összhangban álló ontológiai ok, hogy a világban, amelyben a tudomány működik, sehol másutt nem lelhető fel az élet eredete. Sir James néhány oldallal korábban idézett sorait parafrazeálva azt mondhatnók, hogy ha a tudósok inkább valószínűtlenül gondolkoznának, mint sehogy, akkor hasonlóképp inkább húznának elő nyulakat cilinderekből, mint a ritka levegőből, szó szerint ex nihilo. E második, ontológiai szemszögből egyetérthetünk Titus Burckhardttal, amikor részben az evolucionizmus erejének tulajdonít „egy – a modern tudományra jellemző – alkalmatlanságot a valóság pusztán fizikai egymásra következőségtől eltérő »dimenzióinak« elgondolására; a fajok »vertikális« genezisének felfogására”.[24]

Mi is a fajok vertikális genezise? Ha azt felelnők, „Isten”, az nem volna helytelen, ám a „kreácionizmus” doktrínája olyannyira megterhelődött antropomorfikus hasonlatokkal, hogy jobban tesszük, ha kevésbé megszemélyesített változatát alkalmazzuk. A kreácionizmus nem antropomorfikus megfelelője az emanáció. Az égi birodalomból a fajok sosem hiányoznak; lényegi formáik vagy archetípusaik ott lakoznak egy örök kezdet óta. Ahogy a Föld megérik befogadásukra, sorjában mindegyik aláereszkedik a földi síkra és magára öltve a világ szövetét, alkalmat ad egy új életformára. A fajok eredete metafizikai.

Elsőként egy élhető természetes környezetet kell elgondolni, ezért az élettelen univerzum addig a pontig érlelődik, ahol az élet már fenntartható. S amikor az élőlények megérkeznek, ezt egy határozatlanul felemelkedő rendben teszik, amely a viszonylag differenciálatlan – noha nem egyszerű; az elektronmikroszkóp megmutatja, hogy az egysejtűek is bámulatosan komplikáltak – organizmusoktól kezdve az összetettebbekig terjed. Arra azonban semmi szükség, hogy a fosszilis leleteket kényszeresen úgy rendezzük, hogy egyhangú és folyamatos sorozatot mutassanak. Ha a folyamat ugrások révén megy végbe, növények és állatok teljes kategóriáinak egyszerre történő, kitörésszerű megjelenésével, megfigyelhető elődök nélkül, az nem jelent problémát. Nincs szükség a hipotézisek szaporítására, feltételezve egy olyan szálat, amely egyesíti az élet különféle osztályait, mint például a rovarokat, halakat, csúszómászókat, madarakat és emlősöket. Semmi szükség azon erőlködni, hogy az uszonyokban, melyekkel bizonyos halak a parton csapkodva haladnak, az állati karokhoz és lábakhoz szükséges tagozódás kezdeményeit lássuk, ha az uszonyok nem ezek kezdeteinek mutatkoznak. Nem érdemes túlzásba vinni a madarak csúszómászókhoz való hasonlítgatását sem, igyekezvén bizonyítani, hogy egyik a másikból származik, mely feladatot különösen nehéz végrehajtani annak tudatában, hogy szembeszökő eltérések léteznek csontvázszerkezetükben, és azt a tényt is figyelembe véve, hogy a két rend hallószervei tökéletesen más síkon alakultak ki. Ha a szárazföldi teknősbéka váratlanul tűnik fel a fosszilis maradványokban, vagy a pók egyidejűleg jelenik meg prédájával, már teljesen kifejlett hálószövési képességével, az ilyesfajta tényeket mosollyal az arcunkon is fogadhatjuk, nem csak zavartan összeráncolt szemöldökkel.

Ami pedig azokat a változatos formákat illeti, melyeket a darwinistáknak fel kell használniuk, hogy megszerkesszék a fajok közötti javarészt hipotetikus hídjaikat, ezek metafizikai perspektívából olyan változatoknak tűnnek, melyeket a kérdéses fajok megengednek. Olyan ez, mintha a természet, mely mindig burjánzóbb és életszeretőbb, mint feltételezzük, előbb cövekekkel kijelölte volna a távoli fajokat és utána döntött volna úgy, hogy a végletekig variálja ezeket oly módon, hogy mindegyik tükrözi a többi formáját, egészen addig, amíg képes megtenni ezt anélkül, hogy túllépné saját lényegi határait. Ilyen megvilágításban nézve a változatok nem generatív láncszemek a fajok között – kimutatásra vár, hogy például a delfin mitől vagy mihez kapcsolódna. Ezek inkább utánzatok; fajok, melyek utánozzák olyan fajok módozatait és formáit, melyek lényegileg távol állnak tőlük. Azt is hozzátehetjük, hogy nem pusztán az adaptációval és a túléléssel kapcsolatos haszonelvű okokból történik mindez; részben – nagyobb részben – a lílá, az isteni játék kedvéért: merő változatos gazdagságból fakadóan. Esse qua esse bonum est (a lét mint lét oly jó), hogy Isten nem akar ellenállni a lehetőségeinek. Személyiségének egy részével a gyermek anya kíván lenni, kötényt ölt hát magára és megszoptatja babáját. A delfinek és bálnák az archetipikus emlősök, akikben felmerül a kíváncsiság, milyen lehet halnak lenni; a tatu pedig ama gondolat szülötte, hogy „Nem lenne érdekes pikkelybe öltözni és hüllőt játszani?”[25] Még kicsit fokozva ezt az elgondolást, azt mondhatnók, a kolibrik étkezésüket és repülési módjukat, valamint szivárványos színeiket tekintve olyan madarak, akik pillangónak képzelik magukat. Olyan ez, akár Indra hálója, melyben minden egyes drágakő visszatükrözi az összes többit és maga is tükröződik azokban.

Egy korábbi képhez visszatérve, elfogadván azt, hogy úgy működünk itt, mint egy számítógép generáló – nem pedig tesztelő – egységei, megkockáztatjuk azt is, hogy azok a csontvázak, melyeket az evolucionisták protohumánként vesznek számításba, valójában poszthumán leletek. Ezek elkorcsosult epigonok maradványai is lehetnek, a végük felé járó korábbi emberi ciklusok (jugák) sereghajtói. Elvégre a mítoszok sokkal inkább devolúcióról beszélnek, mint evolúcióról, és biztos tudomásunk van róla, hogy a későbbi emberi formák nem feltétlenül fejlettebbek: a steinheimi ember megelőzte a neandervölgyit, mégis „kifejlettebb” volt. Ha azt kérdeznék: „Hol vannak hát a maradványai ama »óriásoknak, akik itt voltak a földön azokban a napokban«?”, azt felelhetnénk, hogy kezdetben, amikor közel állt az eredeti szellemhez, az ember éteribb volt, odáig elmenően, hogy kevesebb megcsontosodott maradványt hagyott hátra.

Ha ez így összességében túl fantasztikusnak hangzik, legalább abban a tényben elégtételre lelhetünk, hogy végül mégis eleget tettünk ama ígéretünknek, amivel bevezettük az ember eredetének témáját, miszerint valami enyhén megbotránkoztatóról fogunk szólni. Védelemként ennyit mondhatunk. Jóllehet sohasem voltunk komolytalanok semmiben, amit kijelentettünk, meggyőződésünk az alábbi pont kapcsán a legszilárdabb: legyen bármekkora haszna is a kortárs biológiai modelleknek, olyan hasznavehető részletek felfedezésében, mint például az antibiotikumok, az élet megértése szempontjából e modellek nagymértékben használhatatlanok. Sőt, félrevezetőek is.[26] Az elsőkből lesznek az utolsók, és az utolsókból az elsők, mondják. Láthattuk, hogy a mikrokozmosz/makrokozmosz tükörszerű fordítottságában ez azt eredményezi, hogy az ember, aki az értékrend szempontjából első a földi síkon, utolsó lesz a megjelenés sorrendjében. Most pedig pont fordítva: az utolsó lesz az első. A tudományok között a fizika ontológiailag a legalacsonyabb rendű: az anyaggal foglalkozik, annak legalapvetőbb elrendeződéseit és vonatkozásait vizsgálva. Ezzel együttjáróan az empirikus tudományok közül az első, ami „át akar látni” a tárgyán, túl a csillámláson. Ismeri a tér és az idő származtatott karakterét; a valóság elképzelhetetlen, transzcendens jellegét. Ha elismerjük, hogy az előző oldalakon közzétett részletekben esetleg tévedhettünk is, ebben bizonyosak vagyunk: ha a modern tudomány folytatódik, a biológiában jelenleg érvényes munkahipotézisek és előfeltételezések, beleértve a darwinizmust is, idővel (s feltehetően elég rövid időn belül) éppoly inadekvátnak bizonyulnak majd, mint Newtonéi. Az élettudományok nagy robajjal átgázolnak rajtuk, miként a hangsebességi határon. Ama dicső napon a biológusok elkezdenek majd úgy beszélni, akár a fizikusok. Mint Richard Feynman, például: „Rá kell találnunk a világ új szemléletére”. Vagy ­Freeman Dyson: „Bármely felvetés, mely elsőre nem tűnik őrültnek, teljesen reménytelen”.

Végre befejezzük az evolúciót körüljáró kitérőnket. Minthogy a reményről szóló fejezet java részét lefoglalta a maga számára, bízunk benne, hogy a téma nem tűnik szem elől. Miután a tudomány és a technológia a haladás ideájának pilléreként elferdült, az evolúció vált legfőbb támasztékává. (Ez magyarázza a Teilhard de Chardinbe történő érzelmi befektetést is. Nem tudunk más olyan huszadik századi gondolkodóról, aki egy egész folyóiratot szentelt volna e tézisek propagálásának.) Részben kellemetlenül érezzük magunkat, hogy megbolygattuk a szóbanforgó támasztékokat, mivel egy olyan korban, amely lezárt minden más lehetőséget a remény számára, az evolúció jelen aláaknázása – amely utolsó pillére a haladásnak, ami viszont a remény utolsó mentsvára a modern korban –, tulajdonképpen magának a reménynek az aláásása, a remény pedig nélkülözhetetlen az ember egészségéhez; ez volt e fejezet nyitó megállapítása. Ám ha az igazság vagy a következmények kerülnek szóba – s ezt ha más nem is, a dzsnyána jógik, akiknek Istenhez (a Valósághoz) való közeledése a tudás (gnózis) útján megy végbe, bizonyosan megértik –, az embernek mindig az elsőt kell előnyben részesítenie. Ha ebben a hatalmas univerzumban az élet egy fonala mindig felfelé tartó szöget zárna be, a távolból olyan nyomot hagyva maga után, akár egy felszálló repülőgép kondenzcsíkja, egy ilyen soha-kört-le-nem-író életerő roppant furcsa lenne. Ugyanis a természet mindenhol másutt – mondjon valaki egy kivételt – az íveket és görbéket részesíti előnyben, aminek még a tér is aláveti magát; a váltakozó körforgások valamint a feltornyosuló és visszahulló hullámok jin-jang ritmusát. Ó, emberek! – Hát nem látjátok, hogy valójában a remény, nem pedig a tények táplálják ezt az álmot a folytonos előre és felfelé emelkedésről a születő fény felé? Ha az emberi élet valóban természetes – és az evolucionisták kétségtelenül ezt akarják elhitetni velünk –, akkor szezonális is. Az ősz és a tél éppúgy része, miként a tavasz és a nyár. Az élet művészetének felét a meghalásra való képesség teszi ki.

A másik fele, természetesen, az életre való képesség, és ehhez mindenekelőtt egy belső szemre van szükség. A test meghal, ám az őt éltető lélek és szellem tovább él. A halálban az ember betessékeltetik a valóságnak egy olyan elképzelhetetlen terjedelmébe, amely többé nem töredékes, hanem teljes. Mindent feltáró fénye akként mutatja meg földi életpályáját, amilyen az valójában volt, és a reveláció elsőként ítéletként jön el. A színlelések, ésszerűsítések és tévedések, melyek felépítették és befolyásolták mindennapjait, most vakítóan egyértelműek. S mivel az én immár inkább az értelemmel és a vitális centrummal azonosítja magát, mint a testtel, az értelem nagyobb normái, melyek irányába a megtestesült ego csak tettetett hűséggel viseltetett, most már megtartják az egyensúlyt. Ezért van, hogy az ember a pokolban magát ítéli el; a Koránban saját tagjai emelkednek fel, hogy megvádolják. Miután az én kiszakad a hazugságok birodalmából, ama valótlanságok, melyekkel felvértezte magát e birodalomban, lángokhoz válnak hasonlókká, ide vezető élete pedig Nesszosz ingéhez.[27] Amikor a lángok felemésztették ezeket a hamisságokat – vagy másként szólva, amikor az igazság a földi létezés ferdítéseit a megfelelő perspektívába helyezi –, az egyensúly helyreáll és az elhajlásokról is kiderül, hogy megvolt a maguk helye. Ez a megbocsátás. Ekkor az értelem is visszalép, akár a test tette korábban a halálban, és az én, azaz a figyelem és azonosulás, átlép a Lélek halhatatlan centrumába, amely immár szabadon és készen áll az üdvözítő látomásra. Örökös imádatba és csodálatba merülve időzik ott az élő Isten közvetlen jelenlétében, aki Maga a Lét. Ezen túl, ahol a megismerőt a megismerttől elválasztó vékony réteg maga is eltűnik, az én elmerül a Szellemben, amely maga a Végtelen… Ó, de többet nem mondhatunk. Elértünk a Megnemismert Felhőjéig, ahol a többi néma Csend.

Ha mindez „ódivatúnak” hangzik, bízunk abban, hogy akik e váddal előállnak, nem vakok ama tényre, hogy éppen a hallgatólagos haladáselv az, ami ezt a szót pejoratívvá változtatta. Nem kell romantikussá tennünk a múltat. Ha a földön ma élő legprimitívebb népek egyúttal a legédesebbek és legnemesebbek,[28] éppúgy akadnak más primitívek is, akik szadisták. Ami pedig a történelmet illeti, éppúgy mutat groteszk aberrációkat, mint nagyszerű teljesítményeket; szükségtelen emlékeztetni minket az oltár és a trón zsarnokságaira, az imperiális törvénykezések merevségére, vagy a tiszteletre méltó erkölcsök és a szektariánus szellem zártságára. Csak kozmikus perspektívából tekintve tartjuk a történelmet nálunknál nagyobbnak és méltónak arra, hogy tanítómesterünk legyen; lehetnek más utak is, de mi meg sem próbáltuk alaposan átrostálni a feljegyzéseket. Hogy valaha léteztek e világban, és ma is léteznek fennmaradt szűk körökben metafizikai doktrínák, a megvalósításukhoz szükséges eszközökkel együtt – ez olyan elképzelés, amely a modernek számára alig felfogható, ám felmerült e könyv téziseként. A neofíliának és minden új reflektív felkarolásának e korában, amikor a „Mi újság?” állandó üdvözléssé lett és a szellemeskedők azzal viccelnek, szeretnék, ha a régiségeik is a legújabb változatokból kerülnének ki; e korban, amikor maga a klérus is „trendivé” vált annak az Istennek az imádásában, aki „még nincs” (Moltmann); a jól menő futuristák e korában, amikor szinte az egyetlen mód a figyelem felkeltésére azt állítani, hogy tudomásunk van valami új felfedezésről; a legkivételesebb gyönyört és a legpikánsabb élvezetet nyújtja számunkra, hogy bejelenthetünk valami olyat, ami napjaink közvéleményében az elképzelhető legújabb, legeredetibb és legváratlanabb jóslat. A jövő hulláma a múlthoz való visszatérés lesz. „Csak a harc áll: visszaszerezni azt, ami elveszett / És megtalálták és elveszett újra meg újra…”[29] „Hódolattal telve csatlakozom ősi imádságotokhoz”.[30]

Fordította: Umenhoffer István

Jegyzetek

Szerkesztői megjegyzés: a folyóiratunk korábbi lapszámaiban megjelent írásokat az adott lapszám szerkesztési elveinek megfelelően közöljük az Ars Naturae Online weboldalon, így ezen írások formázási, szerkesztési módjai eltérhetnek az oldalon alkalmazott megoldásoktól.

[1] Forrás: Every Branch in Me. Essays on the Meaning of Man. Bloomington, 2002, World Wisdom, 299–324. o. – A szerk.

[2] „Napjaink fekete lyuka több mint egy fekete lyuk. Egy »experimentális modell« szimbóluma és tanulságok hordozója a világegyetem Einstein által megjósolt messze jövőbeni napokban történő összeomlása kapcsán”. John Wheeler, Jaghdish Mera (szerk.): The Physicist’s Conception of Nature. Dordrecht (Hollandia) – Boston (USA), 1973, D. Reidel Publishing Company, 215. o.

[3] Beillesztek ide egy lábjegyzetet, mely legalábbis érdekes; hogy több-e ennél, azt majd az olvasó eldönti. Amikor 1961-ben elsőként audiencián jártam Őszentségénél a Dalai Lámánál, előre eltökéltem, hogy nem rabolom túlságosan értékes idejét, és mintegy tíz perc után felkeltem, hogy távozzak. Ő is felállt velem, és noha tolmács útján érintkeztünk, hallottam, ahogy azt mondja magának angolul: „El kell döntenem, mi fontos.” Ezt egy pillanatnyi szünet követte, majd mosoly ült ki arcára és „Kérem, foglaljon helyet!” szavakkal a dívány felé intett. Amikor újra felkeltem, egy és háromnegyed óra telt el életem legfigyelemreméltóbb reggeléből. Ami ezt az ajándékot lehetővé tette számomra, mint kiderült, nem a jó karma, hanem inkább egy csel volt. Ázsiában igen hasznosak a névjegyek, és amit én beküldtem audienciát kérvén, a bal alsó sarkában az alábbi szavakat tartalmazta: „Massachusetts Institute of Technology”. Mágikus névnek bizonyult, ugyanis szentéletűsége és műveltsége mellett Őszentsége élénk tudományos és mechanikai érdeklődéssel is bír: Austin Healey autókat szerel és órákat szed szét, majd rak össze újra. Kártyám félrevezette és azt gondolta, egy hús-vér tudós van a fogadótermében, úgy döntött hát, nem hagyja veszni a kínálkozó lehetőséget.

Különösen két tudományos beszámolót kívánt velem megbeszélni, melyekkel nemrégiben találkozott. Ezek egyike a DNS-re vonatkozott; szerette volna tudni, összefüggésbe hozható-e valamiképpen a reinkarnáció doktrínájával. A másik kozmogóniai kérdéseket érintett. Hallott Hoyle steady-state elméletéről, melyben a hidrogén folyamatos beáramlása (ki tudja, honnan) kompenzálja az anyag ritkulását a táguló világegyetemben, és az úgynevezett Nagy Bumm teóriáról is, amely azt állítja, hogy kezdetben univerzumunk egy rendkívül sűrű magból állt, mely felrobbant és azóta tágul. Ezekhez egy harmadikat tudtam hozzátenni, melyet Harlow Shapley bang-bang-bang teóriának nevezett: eszerint univerzumunk jelenlegi táguló fázisát egy összeomló fázis fogja követni, magyarázat nélkül hagyva azt, hogy a ciklus miért ne ismételné magát harmonikaszerűen a végtelenségig. Őszentsége bólintott, azt mondván, hogy a három közül ez a legutóbbi jár a legközelebb az igazsághoz. Érdekes volt tapasztalni, hogy az azt követő évtizedben, amikor ezt a véleményét kinyilvánította, a steady-state elmélet elkezdett háttérbe szorulni. Érdeklődve várjuk, hogy a másik kettő közül melyik nyeri el a csillagászok jóváhagyását.

További zárójeleket illesztve zárójeles megjegyzéseim közé, nem tudom megállni, hogy ne hozzak fel még valamit, aminek szigorúan véve semmi köze a fent tárgyalt kérdéshez, ám ami a Dalai Lámát felemlítve mindig eszembe jut. Senkit sem ismerek, akire az Ő jelenléte ne gyakorolt volna nagy hatást, ideértve magamat is. Ám az, ahogyan hatással volt rám, szinte ellentéte volt az elvárásaimnak, már amennyiben fel tudok idézni ilyeneket. Ugyanis nem olyan volt, mintha fejét dicsfény vette volna körül vagy valamiféle fényes ragyogás sugárzott volna belőle. Szinte ellenkezőleg: attól a pillanattól fogva, hogy kezet szorított velem olyan határozottsággal, amivel összevetve az én szorításom egy petyhüdt haléhoz volt fogható, közvetlensége, tettetéstől tökéletesen mentes szerénysége, teljes objektivitása volt az, ami bámulatba ejtett. Nem hiszem, hogy azelőtt vagy azóta valaha is lettem volna bárkinek a jelenlétében, aki ily tökéletesen önmaga volt. Mivel meglehetősen sokat utaztam „a misztikus Keleten”, gyakran kérdezik meg tőlem, hogy találkoztam-e bármikor is a sziddhikkel, ama természetfeletti képességekkel, amelyekről azt mondják, a jóga útján való gyakorlás és előrehaladás során alakulnak ki. A válaszom az, hogy nem, legalábbis közvetlenül nem. Hallottam számtalan beszámolót olyan személyektől, akik azt állítják, szemtanúi voltak ilyeneknek, de a konkrét megnyilvánulások hozzám sosem jutottak el. Ám amióta a Dalai Lámával találkoztam, olykor kiegészítem egy kis függelékkel a válaszomat. Hogyan nőhetett fel valaki úgy, mint ez a férfi, akit akár egy méhkirálynőt, négy éves korától csak olyan emberek vettek körül, akik magától értetődően elfogadták, hogy ő Tibet megtestesült Istene – hogyan lett volna tehát képes egy halandó túlélni ezt a fajta nevelést úgy, hogy mentes tudott maradni a nagyképűség legcsekélyebb jelétől is? Azt kell hinnem, hogy itt jártam a lehető legközelebb egy csodához.

[4] A kereső foglalkozásban dolgozók kilencven százaléka az Egyesült Államokban ma szervezeteknél áll alkalmazásban. Hetven éve kilencven százalékuk még a magánszektorban dolgozott.

[5] A Walden Two [B. F. Skinner amerikai behaviorista pszichológus utópisztikus regénye – A ford.] sem kivétel ezen állítás alól. Nem meggyőző volta, amely inkább az éleslátás, s nem is annyira a művésziesség hiányából fakad, megfosztja attól, hogy komolyan figyelembe vehető legyen.

[6] Lásd Phillip V. Tobias: The Brain in Hominid Evolution. New York, 1971, Columbia University Press, 96, 100–103. o. Hálás vagyok Gary Snydernek, aki antropológus és egyben költő is, hogy felhívta erre, valamint a következő lábjegyzetben tárgyalt kérdésre a figyelmemet.

[7] Marshall Sahlins még korábbra helyezi, a paleolitikumba; azt a nézetet, miszerint a vadászó-gyűjtögető életmódból a földművelésbe való átmenet képezi a Nagy Ugrást Előre, ő nem tekinti egyébnek, mint „neolitikus előítéletnek”. Szembeszállva e bebetonozott teoretikus állásponttal, ahol a „Miként éltek a primitívek?” kérdést csak az a kérdés múlja felül, hogy vajon létezésük megérdemli-e, hogy életnek nevezzük egyáltalán, Stone Age Economics (Chicago & New York, 1972, Aldine-Atherton Inc.) című könyvében úgy érvel, hogy az övék volt (miként a nyitó fejezet címe is mutatja) az „Eredeti Bővelkedő Társadalom”. A bővelkedés az eszközök és célok közötti arányból fakad, azáltal, hogy céljaik visszafogottak voltak – ne kívánj, nem szűkölködsz – és eszközeik is megfelelőbbek és kielégítőbbek voltak számukra, mint azt a mi esetünkben tapasztaljuk. Ugyanis mi magunk ítéljük magunkat a kemény munkával töltött életre; a primitívek az egészségükkel foglalkoztak. A vadászok időbeosztásban dolgoztak: „a vadászokról és gyűjtögetőkről szóló beszámolókból (…) az derül ki, hogy átlagban naponta három-öt óra jutott egy felnőttre a táplálékszerzésben” (43. o.). Idejük többi részét beszélgetéssel, mulatozással, tánccal és egyéb művészetekkel, valamint nappali szundikálással töltötték. „A vadak (…) napjai nem telnek egyébbel, mint szórakozással”, írja egy tizenhetedik századi felfedező (29. o.). Áttérve arra a kérdésre, hogy iparunk mit adott nekünk, Sahlin így felel: „Ez a korábban soha nem tapasztalt éhség korszaka. Ma, a legnagyobb technikai erő idején, az éhezés megszokottá, mindennapossá vált. Fordítsunk vissza egy másik tiszteletreméltó szabályt: az éhség mértéke relatív és abszolút módon is együtt növekszik a kultúra evolúciójával” (26. o.).

[8] [Magyar nyelven: Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok. Budapest, 2003, Európa – A szerk.]

[9] The New Yorker, 1974. június 4. 107–108. o.

[10] Chicago, 1958, University of Chicago Press, 382. o. [Magyar nyelven: Polányi Mihály: Személyes tudás. Budapest, 1994, Atlantisz, 230. o. Papp Mária fordítása. A szöveg további részében csak a magyar kiadás oldalszámait adjuk meg. – A ford.]

[11] The Ascetic and Theological Teaching of Gregory Palamas. Különlenyomat a The Eastern Churches Quarterly 4. számából, 1938, 3. o.

[12] Jacques Monod: Chance and Necessity. New York, 1972, Vintage Books, 138. o.

[13] Lásd William Pollard sokatmondó kritikáját, Soundings, LVI. évf. 4. sz. (1973. tél). Továbbá John Lewis (szerk.): Beyond Chance and Necessity. Atlantic Highlands, 1974, N. J. Humanities Press.

[14] In Jacob Needleman (szerk.): The Sword of Gnosis. Baltimore, 1974, Penguin Books. [Magyar nyelven: Kozmológia és modern tudomány. Őshagyomány (Budapest) 12. sz. (1993. június) 38–47. o. A tanulmány első részét lásd http://oshagyomany.vidya.hu/OH10/OH1009.html (Utoljára megtekintve: 2015. 06. 01.) – A szerk.]

[15] Murfreesboro, 1957, De Hoff Publications. Többek között arra is rámutat, hogy az ún. hiányzó láncszem még mindig hiányzik. A legszokványosabb idézett példa az evolucionista hipotézis védelmében a lófélék feltételezett genealógiája, amelyet Charles Deperet a következőképpen kritizál:

„A geológiai megfigyelések formális módon kimutatják, hogy nem létezett fokozatos átmenet ezen genusok között; az utolsó Palaeotherium már régen kihalt, anélkül, hogy transzformálta volna magát, amikor az első Architherium megjelent, az utóbbi viszont eltűnt, minden átalakulás nélkül, mielőtt hirtelen leváltotta volna a Hipparion inváziója… Az Equidæ (Lófélék) feltételezett leszármazása egy megtévesztő csalás, amely egyszerűen közli azt az általános folyamatot, amely során egy patás háromujjú patája képes átalakulni, különböző csoportokban, egyujjú patává, tekintettel a sebességhez való alkalmazkodásra; ám semmi esetre sem ad magyarázatot a ló paleontológiai eredetére.” Le Transformations du Monde Animal, 107, 105. o.; idézi Titus Burckhardt a 144. oldalon, illetve Dewar a 92. oldalon. Mivel e szerzők nevei nem közismertek, hozzáfűzünk még egy sommás kijelentést Loren Eiseley-től, akinek a nevét elismerik: „Hogyan alakult át az ősi ember Homo sapienssé, milyen erők váltották ki az emberi agy roppant megnagyobbodását – e problémák ironikus módon ma is zavarba ejtik azt a teremtményt, aki megtanulta megmérni a csillagokat és képes megbolygatni az univerzum szövetét”. Fossil Man. Scientific American, CLXXXIX. köt. 6. sz. (1953. december) 65. o. Végezetül következzék egy utolsó vélemény e sorban, mely oldalakon át folytatódhatna, mégpedig egy egykori kollégától a Massachusetts Institute of Technology berkeiből, Murray Edentől: „A neodarwinista evolucionista teória (…) oly mértékben átalakult, hogy az evolúció alapelveinek jóformán minden megfogalmazása egy tautológia.” Inadequacies of Neo-Darwinian Evolution as a Scientific Theory. In Paul Moorhead, Martin Kaplan (szerk.): Mathematical Challenges to the Neo-Darwinian Interpretation of Evolution. Philadelphia, 1967, The Wistar Institute Press, 109. o. „A természetes kiválasztódás” bizonyult ama kulcsnak, amely úgy csavarható és formálható, hogy majdnem minden zárba beleillik.

[16] Nutley (N. J.), 1961, Craig Press. E könyv azzal járult hozzá a témához, hogy világos különbséget tesz a „mikroevolúció” (kis léptékű, szűk határok közötti evolúció), amelyet senki sem von kétségbe, és a „makroevolúció” (ama teória, miszerint a madarak osztálya például a hüllők osztályából alakult ki), amely „valójában egy filozófia, a biológiai tudatlanság napjaiból; ez egy biológiai óvodában összetákolt filozófiai szintézis volt”.

[17] Mind, LXX. évf. 277. sz. (1961. január) 99. o.

[18] Le Figaro Littéraire, 1957. április 20. Idézi Titus Burckhardt „Cosmology and Modern Science” című cikkében, a 143. oldalon. [Az idézet Vukics András fordítása. – A ford.]

[19] Az elmúlt néhány hétben, amely e szavak leírása óta eltelt, felbukkantak annak jelei, hogy a kérdéses időköz közelebb áll egy évtizedhez, mint egy évszázadhoz. A legérdekesebb Tom Bethell cikke „Darwin’s Mistake” címmel a Harper’s Magazine 1976. februári számában (72, 75. o.). Konklúziója a következő: „Darwin teóriája, úgy gondolom, az összeomlás szélén áll (…). A kiselejtezés folyamata elkezdődött, de talán a tiszteletreméltó idős úriember védelmében, aki a Westminster Apátságban nyugszik Sir Isaac Newton mellett, ez olyan diszkréten és finoman történik, amennyire csak lehetséges, a legcsekélyebb teret engedve a nyilvánosságnak.”

[20] [Magyar nyelven: Thomas S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, 2002, Osiris – A szerk.]

[21] Nature, CLXXIII. évf. 4397. sz. (1954. február 6.) 227. o.

[22] Journal of the Theory of Social Behaviour, V. évf. (1976) 2. sz. 172. o. A továbbiakban e szövegre hivatkozunk.

[23] The Sciences of the Artificial. Cambridge, 1969, M. I. T. Press, 95–98. o.

[24] Titus Burckhardt: i. m. In Jacob Needleman: i. m. 147. o.

[25] A platonikus mítosz hangnemében beszélünk itt, melynek egyik konzekvenciája, hogy az olvasó nem lesz képes megállapítani, mennyire szántuk szó szerint értendőnek az ilyen kijelentéseket, mivel mi sem vagyunk biztosak magunkban. Egyedül annyi bizonyos, hogy ezek több igazságot tartalmaznak, mint azon alternatívák, melyekkel szembe kívánnak szállni.

[26] „Noha a modern tudományos ismeretek sok mindent feltárnak abból, ami korábban ismeretlen volt (…), sokkal többet el is rejtenek, és helyükről kiszorítanak.” Lord Northbourne: Looking Back on Progress. London, 1970, Perennial Books, 116. o. Jelen fejezet sokat köszönhet e ragyogó kis könyvnek.

[27] „A halál tapasztalata hasonlít ahhoz, amikor egy ember egész életét egy sötét szobában élte le, majd hirtelen egy hegycsúcson találja magát; itt a tekintete felölelné a tájat teljes szélességében; az emberi alkotások pedig jelentéktelennek tűnnének számára. Így a földtől és a testtől elszakadt lélek is érzékeli a dolgok kimeríthetetlen sokféleségét és az ezeket tartalmazó világok mérhetetlen mélységeit; először pillantja meg magát univerzális kontextusban, egy kérlelhetetlen összefüggésrendszerben, a sokszerű és nem is gyanított kapcsolatok hálójában, tekintetbe véve ama tényt, hogy az élet nem egyéb, csak egy »pillanat«, egy »játék«. A »dolgok természetének« teljességébe vetülvén az ember elkerülhetetlenül tudatára ébred annak, hogy mi is valójában; ontológiailag ismeri meg magát, deformáló perspektívák nélkül, az Univerzum normatív »arányainak« fényében.” Frithjof Schuon: Understanding Islam. Baltimore, 1972, Penguin Books, 85. o.

[28] John Nance: The Gentle Tasaday. New York, 1975, Harcourt Brace Jovanovich.

[29] T. S. Eliot: Four Quartets. East Coker. The Complete Poems and Plays, 1909–1950. New York, 1952, Harcourt, Brace & World, 128. o. [Magyar nyelven: East Coker. In uő: Négy kvartett. http://mek.oszk.hu/00300/00378/00378.htm (Utoljára megtekintve: 2015. 06. 01.) Vas István fordítása. – A ford.]

[30] Szvétásvatara-upanisad II. 5. [Magyar nyelven: A klasszikus Upanisadok. Budapest, 2011, Filosz, 245. o. Pál Dániel fordítása. – A ford.]