Ki az, aki közülünk sohasem látott vízparton magára maradt uszadékfa-darabot, partra vetett hulladékot, melynek fantasztikus formái valamiféle megfeneklett szörnynek, valamely mesebeli földről érkezett látogatónak a képét idézik fel?[1] Nyugtalanul úgy tekintünk önmagunk e részére, mint ami egykor voltunk, vagy amivé válni félünk. Ám ez csak egy hozzávetőleges szimbólum, tökéletlen, egy szimbólum a maga legalapvetőbb formájában.
Az idők kezdete óta ismeretes az azonosítás: a fa egyenlő az emberrel; csupán emitt több ínnal, amott kevesebb lombos ívvel megformálva. Szókincsünk is emlékeztet erre, amikor a törzsről beszélünk, a gyökerekről, a szívről, vagy egy idős emberről, aki még él és virul. E téren India bővelkedik bölcseleti összefüggésekben.[2] A kivágott fa is nyöszörög és sóhajt; s ennek semmi köze holmi romantikus szentimentalizmushoz: halálának beálltát valódi görcsös roham jelzi. Az ember és egy fa teremtése egyaránt három szinten megy végbe: a khthonikus világban, ahol a gyökerek mélyre nyúlnak (a képzeletbeliből és a tudatalattiból), az égi világban, ahová a lombozat felszökik (a valóságteremtő imaginációból és a tudatfelettiből), valamint a köztes világban, a törzsben (a mentális állapotból és a tudatból).
Ősi hiedelmek szerint a fából születtünk, amely maga is a primordiális Ember fia. Melyik ausztrál törzs ne állítaná, hogy egy fikusztól vagy egy mimózától származik? Miközben fejszéjét lendíti, mely ember ne félne, hogy megsebzi a szent égerfában alvó ifjú leányt, Phæton nővéreinek lányát, akit Ovidius „átváltozásnak” nevezett? Mircea Eliade szerint „az ember csupán rövid megjelenése egy új növényi létmódnak”. Az egyházatyák Krisztust az arbor fructiferával [’gyümölcshozó fa’] azonosítják, a keresztet pedig az Édenkertben álló megváltás fájának hajtásaként (ezért él ma is a „lekopogás” szokása a balszerencse elhárítására). Amikor a vak ember látását visszanyervén először körbepillant, kijelenti, „Látom az embereket, mintha a fák járkálnának”.[3] Az összehasonlítást csak egy hajszál választja el az azonosítástól, az, amely a fát a kérgétől: „Tölgy vagyok” – jelenti ki Taliesin, a kelta bárd. Egészen a modern időkig a fa és a hős együtt haltak meg. A tetem és a fahasábok elégetése egy és ugyanaz: a hamvak, immár összevegyülve, termékenyítő tulajdonságokkal telítettek.
E képeket, melyek mindazonáltal az emberen kívüliek, miként a rezgő nyárfa leveleit, szelíden megrázza a legenyhébb fuvallat és számos belső táj tárul elénk. A fa, melyet az értelmét vesztett király, Nabukodonozor látott álmában, őreá utalt, leleplezvén túlfejlett egóját, amely Önvalóként viselkedett. Az új évgyűrűt ígérő törzs nyomása alatt a kéreg lehámlott, annak jelképeként, hogy a „kéreg” akadályozza az embert látásában és létében. Gyermekkorunk feldíszített karácsonyfája, feltéve, hogy a mennyei fát újítja és örökíti meg, először is a szubtilis test jelenésszerű képét tárja elénk energetikai pontjaival, pislákoló, csillagszerű vibrálásával és pszichikus szalagjaival, majd a csakrát, melyet a kundaliní kígyója keresztez, hogy elérje a fej koronáját, amely ezerszirmú lótusz vagy ötágú csillag alakjában gyűjti egybe az eksztatikus tudatosság polaritásait. Jessze fájának ilyesfajta ábrázolásai felidézik a szefirotikus fa három ágát, melyek úgy fonódnak egybe, miként a három artéria a hindú anatómiában és a nádí virágszerű összefonódásában, a karácsonyfa csillogó díszeivé válván.
♦
Minden ember közül a beteljesült ember az, akire egy fa leginkább emlékeztet. Hegyvidéki vagy erdei otthonából leereszkedvén, nélkülözhetetlenül elemi lényegiséggel telve, a fa egy köztünk élő spirituális mester – köztereinket kivéve, ahol közömbösségünk csupán száműzöttségét fokozza; talán a számunkra megmaradt utolsó mester.
Szépségével tagadhatatlanul egy spirituális mester: a japánok tisztelete a virágzó cseresznyefák iránt annak szól, ami üdvözültséget megközelítő tisztaságról tesz tanúbizonyságot. Függőleges tengelye az egyenességet és becsületességet és a dolgok természetes rendje iránti elkötelezettséget idézi elénk. Mozdíthatatlanságával benső békéről, elnyert egyensúlyról beszél, az élet alkotóelemeinek szimmetrikus elhelyezéséről; ám mozgásával ugyancsak: az ágak a növények birodalmának múdrái; szinte vízszerű hajladozásuk egy megszentelt tánc hajlékonyságát tanítják, mely a körülményekhez igazodik, ahelyett, hogy összeütközésbe kerülne velük. Hosszú élettartamával a bölcsesség szavatolója: mindig is meghitt kapcsolatot ápoltunk a szilfákkal vagy hársfákkal, a sodronyos törzsű mamutfenyők unokatestvéreivel, melyeket élősködő mohák szipolyoznak, mindazonáltal harmincöt évszázadnyi lét tapasztalata zsúfolódik össze bennük, valamint a szálkásfenyőkkel, akik még Ábrahám idejében látták meg a napvilágot. Szintén azonos az „egó” hiányával: ha a növényi anyag nem is lélektelen vagy érzéketlen, a fa – „az eredeti esszencia gyermeki ártatlanságában”, ahogy a Ji Ching írja – nincs tudatában önmagának, vagy inkább tudata nem korlátozódik egy egóra. Lupasco egy „potenciális energetikai valóságról” beszélt, amely fordított analógia alapján a még életükben megszabadultak „személytelenségére” utal.
Spirituális mester továbbá tanítási módszerét tekintve: olykor a dódónai tölgyek susogásával tanít, ahogy a szél egészen a legapróbb levelekig megrázza, jövendöléseket szórván szét; néha viszont csenddel – „szakadatlan ékesszólással”, mondotta a Maharshi –, amelynek nincs szüksége szónoki hatásokra, mivel a nyilvánvalót fejezi ki, példamutató jelenlétével annak, aki tud, mégis csendben marad, miként Pambo abba Alexandria püspöke vagy Krisztus Pilátus előtt: a csenddel, mely éppúgy hangsúlyozza a mindenhol jelenlévő Logoszt, miként a csupasz ágak ideogrammái az eget. Lombozatával úgyszintén: azt mondhatnók, Isten színét viseli, mely átitatja azokat, akik társul szegődnek Hozzá. Minden fa többé-kevésbé hasonló ahhoz, amelyről Rúmí ír Maktubatjában, amelynek nevét mindenki semmibe vette, ám amint árnyékába húzódtak, szívüket „boldognak és zöldellőnek” érezték.
Tisztán és világosan azonosítható a koráni hagyomány „Zöldjével”: al-Khidr erősen emlékeztet Merlinre, Broceliande remetéjére és az alkimisták Merkúrjára, melyről „áldott zöldítő erőként” (benedicta viriditas) beszéltek. A zöld itt minden élet forrását jelenti, a biztató életerőt, ám a fantasztikus, meg nem jósolható végzetet is, mely nagy próbatételekre képes rávenni minket, és azt is, aki sokkal többet tud nálunk: ez „az erdő isteneinek titka”.
Spirituális mester, főként egyesített kettős természeténél fogva; vertikalitása a férfiúi princípiumhoz köti: egy fa kivágása kasztráció, amint azt Attisz legendája is mutatja. De gyümölcsöket is terem: az anyaság a női princípiumhoz kapcsolja. Ekképpen a Trimurtit olykor egy fa képében ábrázolják, gyermekeit pedig három nap jelképezi.[4] A halhatatlanság elnyeréséhez e gyümölcsöket kell begyűjteni, ahogyan a Heszperidák kertjének aranyalmáit. Az iszlámban e két princípiumról kiváltképpen a cédrusok tanúskodnak szépségükkel és fenséges sajátosságaikkal. A fa más ellentéteket is összebékít: az edénynyalábjai által hordozott vizet, a táplálékául szolgáló földet, a belélegzett levegőt, a dörzsölésével lángra lobbanó tüzet. Mozgásában és mozdíthatatlanságában az egy és a sok egyesül. Arculata, külseje változik, mégis mindig ugyanaz marad, illusztrálva az ősi kínai bölcsességet, miszerint „az átalakulás állandóság”. Légies és földalatti aspektusai kettős természetet kölcsönöznek neki; a benne körforgásban lévő nedvek bizonyos „esszenciával” ruházzák fel (a szanszkrit rasza szó jelentésébe mindkettő beletartozik). Az „egyenes fák” – a kien-mou – körül semmi nem vet árnyékot, ami tökéletesen függőlegesen áll, minden kontraszt felszívódik az Egységben. Ez esetben a fa nem csupán a meditáló Buddha védelmezője; maga az Ébredő, a szerteágazó és egyesítő Megvilágosodás, amely spirituális energiákat összpontosít magában, hogy kiárassza az egész világra kiterjedően.
Ki ne ápolna titkos vonzalmat egy juharfa, egy fügefa vagy egy reszkető akác iránt? Az être (lét) melyik keresőjének nincs meg a maga hêtre-je (bükkfája)? Meglepetésünkre egyetlen sajátosan jellemző fában és nem másban, mindig megtaláljuk ama minőségeket és erényeket, melyekre epedve vágyunk: ideális atyánkat, az egyetlent, akivé válni szeretnénk! S ha nem is intellektuális mesterünk – tartózkodva attól, hogy azzá váljon! –, bizonyosan mesterünk az imádságban és a virágzásban.
♦
Ha elhagyván az emberi mikrokozmikus szinteket, most makrokozmikus szintekre lépünk, a fa úgy tárul elénk, mint ama alapvető centrális tengely, mely körül minden vihar és csillag, a jelenségek köre, és valamennyi teremtmény álma kering.
Az axis mundi itt többé nem pusztán a térbeli irányokat vagy az ember időszakait, az alulról induló aszketikus törekvés és a találkozásra hajló Kegyelem együttműködésének összetartását jelzi; ez a kozmosz gerincoszlopa, ahol a tellurikus és uránikus csontvelősejtek keverednek, a metamorfózisok fokmérője, ahol nedvek és gyanták készítik elő annak a türelmes, koncentrált erőnek a kirobbanását, amely nem más, mint Annak teremtő ereje. Ebben tárul fel az isteni energetikai áramkör, a felemelkedő és alászálló dünameisz szakadatlan, szabad és bőséges áramlása. A „Változhatatlan Közép” centrumában a fa a Közbenjáró, gömbszerű lombozata betölti az Ég boltozatát, gyökerei pedig belakják a Föld labirintusait. Mottója: az univerzum képmása, a hatalmas. Növekedése roppant arányokat ölt, jelentéssel gazdagon. A Próféta palotája elé ültetett mágikus fa oly rendkívül nagy, hogy egy vágtató lónak egy évszázadba telne kijutni árnyékából. Az éji mélységből nagy erőfeszítések árán kiemelkedő Yggdrasil, a roppant világkőris, melynek a germán Irminsul a párja, a Földet teljesen elfedi; levelei a felhők, gyümölcsei a csillagok.
Ez a kozmikus állapot a szexualitástól is kölcsönözheti nyelvezetét. A fa, amely a Nagy Istennő méhéből fakad Mohendzsó-Dáróban, a lótusz (Brahmá) születését hirdeti a Nem-megnyilvánult (Visnu) centrumából. Természetéből fakadóan kapcsolódik ehhez Jessze fája, genealógiáink őse, amely Ézsaiásnál Júda királyainak teljes leszármazását mutatja be, valamint az alkimistáknál az arbor philosophica [’a filozófusok fája’], egy férfi (a materia prima) nemi szervének helyét elfoglalván.
A centrális tengely és a két kozmikus áramlat megtalálható ananké (angol nyelvterületen a „szükségszerűség”) orsójában is, amit Platón egy gyémánt oszlophoz hasonlít, amely a láthatatlannak és a változhatatlannak egyaránt képmása. A tibeti változatban egy villámcsapás (vadzsra) keresztezi és világítja be a világot, melynek hat ága a teremtés és a pusztítás kettős erejét jelképezi. A szúfizmus ugyanezt a szimbolizmust használja, amikor a világok hierarchiáját lefedő „intellektus” fájáról beszél: ennek ágai és levelei a Szellem differenciálódásainak felelnek meg a lét sokféle állapotában.
Csakúgy, mint a Szellem alászálló mozgása és az univerzum kiterjedése, a fa is zavartalanul és szívesen nő fordított irányban. Ez esetben Asvattha, az „örökkévaló fügefa” a Bhagavad-gítából.[5] Gyökerei a legfelsőbb Brahmanba merülnek; hajtásai az érzékek tárgyai; ágait – az öt elemet – az alapvető tendenciák (gunák) táplálják, melyek a megnyilvánult világra utalnak. Az ember e fa szuprafizikai szintet átfonó gyökerei és a materiális világban szétterjedő ágai között vándorol addig a pillanatig, míg a szenvtelenség fejszéjével el nem metszi minden vágy bilincsét, hogy elnyerje a Megszabadulást.
A fa a szentség tárházaként, az isteni megjelenésének támaszaként a numinózust magasztalja. Ami az állatok között az oroszlán, a növények birodalmában a tölgy. A fájából készült Héraklész husángja is; s mint tudjuk, a latin robur egyaránt jelent „erőt” és „tölgyet”. A fa nem pusztán az erő – ez a legnyilvánvalóbb – archetipikus kifejeződése, hanem a kellemé, a harmóniáé, a nagylelkűségé, a növekedésé és a szereteté is. Az univerzális szubsztancia mesterműve, az örök Lét felmagasztalása – hogy az égitestek, az állatok és az ember előtt teremtetett, az az evolucionista képzelgésekkel ellentétesen éppen erősen spirituális sajátlagosságát jelzi –, a fa isteni neveket visel, miként az ontológiai emlékeztetők, a diadalokat megidéző trófeák. Lombos mélysége-magassága végig egy fergeteges hang; ágacskái hegyéig transzparens tömeg, mámorító életerő, a Logosz kinyilatkoztatása, teofánia. A legtetején az alig észlelhető ingaszerű lendület méri az örökkévalóságot kitevő pillanatokat. Meglepő-e, hogy Joachim da Fiore Liber figurarumában az Atya az Ótestamentum „törvényének” korszakát, a Fiú az Újtestamentum „hitének”, a Szentlélek pedig a nem-zsidók és a zsidók megbékélésének korszakát olvassa ki az apokalipszis fájából? Ez az egyetlen valódi vízió, melyben a „történelem értelme” nem a nagy üresség felé tartó verseny, hanem inkább Isten és az emberiség közötti szeretet történetének elmélyülő és növekvő bensőségessé válása.
A hindú mitológiában az Asvattha „állást” vagy „a Ló lakhelyét” jelenti; a Ló jelöli a Napot mint spirituális princípiumot, a világfa gyümölcsét. A biblikus mitológiában ugyanez a világfa, ugyanez az élet gyümölcse. Míg Ádám belőle táplálkozik, egy az Eggyel, ajkán az üdvösséggel. De ami metafizikai tündérmeseként kezdődik, detektívtörténetbe fordul. Miért a sok bűn, vérfürdő, csapás és halál? A bűnös fél nem más, mint a nyomozó. Meglepetésére feltárja magát egy második fa léte is: a jó és a rossz tudásának fája, a kettősség fája, amit Ádámnak tilos volt megízlelnie. A rend áthágásával az ember levágta magát az Egységről. Innentől fogva elkülönültségben él; lelkiismerete időszakossá és töredezetté lesz, lénye rákos sokféleséggé. A kegyet szigor váltja fel. Attól a pillanattól fogva, hogy az Egy Ellensége a dualisztikus bűnre ösztönzi az embert, az élet fája – az isteni és éltető Szellem – elérhetetlenné válik a számára. A mítoszokban a Föld távoli pontjain, az óceánok mélyén, vagy valamely hegy csúcsán található. Szörnyek őrzik, lángnyelvszerű, kétélű kardokkal felfegyverzett kerubok… A sivatag fia, az iszlám említi a „korlátok jujube-fáját” – a Sidrat al-Muntahát –, amely a megismerhetetlen küszöbét jelzi, a legtávolabbi határokat, amelyeket az Istenhez legközelebbi lelkek sem léphetnek át anélkül, hogy a tüskék ne szaggassák szét őket.
Ami végső tragédiába torkollhatott volna, lecsendesedik a megbékélés fényében; a két rivális dialektikája elhalványul és egybeolvad. Az élet fájával azonosított kereszt a kettősség fájából készül: miután a bukás eszköze volt, utóbb a megváltás eszközévé válik. A Szefirot fája – a „metafizikai számok”, az Istenség „kiáradása”, „szemei” és „lámpái” – szintén összefogja a kegyelem és az igazságosság két fáját, újraegyesítvén őket a központi pillérben, ahol a két tendencia egyensúlyba kerül. Ugyanígy Krisztus keresztje a Golgotán a jó és a rossz lator keresztjei közé kerül. A Zohárban az élet fáját, ami „fentről lefelé terjeszkedik” – és így a „megfordítottak” családjába tartozik –, a „Fény fájának” nevezik. Ily módon rokon az égő csipkebokorral, ami újraéled, és Vánaszpatival, a „Fák Urával”, akit Agni istennel azonosítanak. Végül – noha más kontextusban – a Korán is beszél egy „áldott fáról” (mely telve van spirituális influenciával), egy olajfáról, melynek olaja életben tartja a lámpa (maga Allah) fényét, ellentétben az „elátkozott fával”. Az előbbiben Szuhrawardí az „intellektuális imaginációt” látja, amely a „valóságteremtő képzelőerőt” működteti, szemben a „képzeletbelivel”, amely az érzéki és illuzórius világban marad, miközben egyidejűleg el is ferdíti, félre is értelmezi azt. Ez újabb lelki háborúságot kíván előidézni; ám valójában csak az első következménye: a képzeletbeli csupán egyike az eredendő bukás ezernyi aspektusának.
♦
Minden nép kultikus tiszteletben részesítette a fát; nem a fát, mint olyat, hanem azokat a pszichológiai, bölcseleti és metafizikai valóságokat, melyeknek „a sötétség gyertyatartója” a hordozója. Ha – ismételten Mircea Eliade szavaival élve – az Egész létezik minden egyes szignifikáns töredékben, „az nem a »részesedés« törvényének igaz voltából következik, hanem abból, hogy minden egyes szignifikáns töredék megismétli az Egészet”. Még inkább így van ez, ha a töredék megsokszorozódik, ha a fa elburjánzik: az erdőben. Az elemi lények és hamadriádok, banditák és remeték tartózkodási helye, az áldott magány, a lovagi és misztikus beavatások helye, a zaklatott mélységeitől meglepett lélek képe, az ontológiai alapelvekből szétágazó egyszerűség tükröződése, ez a „kalandokkal teli” erdő, a középkori geszták igézete, továbbra is egy fa; ám egy rengeteggé vált fa.
Fordította: Umenhoffer István
Jegyzetek
Szerkesztői megjegyzés: a folyóiratunk korábbi lapszámaiban megjelent írásokat az adott lapszám szerkesztési elveinek megfelelően közöljük az Ars Naturae Online weboldalon, így ezen írások formázási, szerkesztési módjai eltérhetnek az oldalon alkalmazott megoldásoktól.
[1] [Forrás: Returning to the Essential. Selected Writings of Jean Biès. Bloomington, 2004, World Wisdom, 165–172. o. – A szerk.]
[2] Például Brihadáranjaka-upanisad III. 9. 28. Itt analógia áll fenn a haj és a levelek, a bőr és a kéreg, a hús és a fa, a vér és a növényi nedv, az inak és a háncs, a csontvelő és a geszt között. Ehhez jönnek még a karok és az ágak.
[3] Mk 8,24. Talán ez inspirálta Shakespeare-t is a Macbeth-ben (V. 4.), amikor a birnami erdő megindul Dunsinane felé.
[4] A latin nyelvben az arbor nőnemű: a fa a gyümölcs anyja; miközben a hímnemű szavak ragozását követi: ő egy anya, aki magát termékenyíti meg. Megjegyezzük, hogy a költő maga is androgün, csak fordítva. A poeta hímnemű: a költő egy férfi, de a nőnemű szavak névszóragozását követi: egy férfi, aki az animához, mint belső nőhöz kapcsolódik.
[5] Bhagavad-gítá XV. 1–4. Lásd még Rig-véda I. 24. 7. Valamint Katha-upanisad VI. 1. A fa elnevezése njagródha – „lefelé növekvő”: Aitaréja-bráhmana VII. 30, és Satapatha-bráhmana XII. 2. 7. 3.
