E napokban száraz levelek aranysárga takarója borítja a tájat és utcáinkat;[1] sok teendője van a városi köztisztasági hivatalnak és a fás kertek tulajdonosainak, hogy eltakarítsák a civilizált területekről, még ha e szőnyeg sokkalta szebb is, mint az aszfalt vagy a kövezett út pusztasága. Tavaszunknak megfelelő időszakban ugyanígy történik a déli féltekén (noha a földfelület kisebb kiterjedése okán kisebb arányokban).
Mennyi falevelet jelent ez minden egyes évben? Lehetetlen megszámolni, de bizonyosan milliárdok milliárdjait, mindenféle formájút, méretűt és színűt.
A kapkodó modern ember (hogy mi a fenének siet, nem tudni) hajlamos úgy tekinteni a levelekre, mint hulladékra, mint egy hatalmas, értéktelen (sőt, az eltávolítás és elszállítás költségei miatt negatív értékű) halomra, és bosszankodva, szinte megvető utálattal tapossa. Nem érzi a legkisebb erkölcsi szükségét sem, hogy megbecsüléssel adjon nekik végtisztességet, ha másért nem, hát azért, mert rövid és zöld fiatalságukban csendesen gondoskodtak arról, hogy lehetővé tegyék számára az életet, igazán értékes javakat nyújtva, mint amilyen a lélegzéshez nélkülözhetetlen oxigén és a mindennapi kenyér. Ugyanis, ahogy mindenki tudja, csak e levelek által lelkiismeretesen és ingyen végzett fotoszintézis képes átalakítani a vizet és a szén-dioxidot szabad oxigénné és szénhidráttá (keményítővé és cukrokká). Ám földre hullott látványuk engem másféle gondolatokra inspirál, s kellene ihletnie bárkit, akinek a leghalványabb fogalma van a biológiáról. Arra, hogy minden egyes levél – szerkezetét és kémiai működését tekintve – a Természet hamisítatlan mesterművét jeleníti meg, amelynek semmiféle emberi technológia, legyen bármennyire előrehaladott, nem lenne képes megálmodni a durva utánzatát sem.
Még a középkori alkimisták álmaiban, sőt a modern tudományos–fantasztikus irodalom legutópisztikusabb fantáziáiban – ha azok a lehetetlen lehetségesként való elképzelésére is szakosodtak – sem merészelik feltételezni, hogy e levelek közül a legegyszerűbbet sikerülne előállítani. Még az igen nagy ostobaságot képviselő – hogy így mondjuk – evolucionisztikus és abiogenetikus elméletnek sem, amely képes arról handabandázni, hogy egy fehérje vagy egyenesen a felettébb komplex élő sejt véletlenségből jött létre – még ennek sem sikerült soha beoltani a legőrültebb és legelszántabb technokratákat, hogy e dolgok emberi eszközökkel való létrehozását megkíséreljék. Egy falevél pedig sokkal összetettebb, mint egy protein vagy akár egy egész sejt.
Nos hát, az Anyatermészet minden évben képes előállítani milliárdnyi ilyen növényi mesterművet, oly módon, hogy a hideg érkeztével lehulljanak és elhaljanak, s hogy következő évben nekigyürkőzzön pontosan ugyanannyi, nem kevésbé csodálatra méltó mestermű előállításának. Sőt, az „előállítani” kifejezés nem megfelelő, mert minden lombhullató fában, mi több, minden jövendőbeli fa magjában már benne foglaltatik a lombozat évenkénti elvesztésének képessége a téli álom idejére és regenerálódásáé minden tavasszal, bármiféle újszerű beavatkozás nélkül. A lehullott levelekből pedig nem szemét lesz, mint a durva és élettelen emberi termékekből, hanem humusszá alakulnak, s a gyökerek felszívó képességén keresztül teljesen visszaszolgáltatják összetevőiket a növényeknek.
A Természet ugyanis, mivel korlátlan mennyiségű teremtő energiát birtokol, a Földnél milliószor nagyobb csillagokat tud létrehozni és elpusztítani, ám üreges, hajlékony és részlegesen áteresztő csöveket is, amelyeket viszkózus anyag jár át, s néhány mikron méretűek (egy pókháló közönséges fonala).
Ennélfogva a hatalmas és a miniatűr dolgokban sem ismer határokat, nincs szüksége gazdálkodásra, ugyanakkor – figyelem! – nem pazarol egy milligrammot sem. Szóval, kortársaim, futtassátok végig szemeteket az arany, a vörös és a barna összhangján, amit az örökzöldek levelei színesítenek, majd csukjátok be szemeteket és gondolkodjatok el egy pillanatra. Ha nem „vettétek körül magatokat hideg homállyal”, [2] mint Carducci írta, nem lesz nehéz három következtetésre jutni:
Először: az elbizakodott tévhit, hogy uraljátok a Természetet, a haszon nevében való haladásotok gyerekes agyrémeivel együtt teljesen nevetséges, s az egyetlen dolog, amit tehettek, ha maradt még csöppnyi ész tökfejetekben, hogy megpróbáltok visszatérni, lábujjhegyen és lehorgasztott fejjel, a nagy kozmikus rendbe, amit káromoltatok.
Ezt azonnal meg kell tenni, mielőtt a pusztítás visszafordíthatatlan lenne.
Másodszor: a fejetlen és tébolyult technológiátokkal, silány szükségleteitekkel mindaz, aminek a megtételére képesek vagytok, a környezetetek elszennyezése és tönkretétele, ám a nagy kozmikus rend, amit Természetnek avagy Istennek hívunk, fütyül a Föld elhanyagolható kis golyóbisára, mely az Univerzumban kisebb jelentőséggel és súllyal bír, mint a Földön egyetlen kecskebogyó. Ezért ostobaságotok igazi áldozatai csakis ti lehettek, illetve az élőlények, akik balszerencséjükre osztoznak veletek a bioszférában.
Harmadszor: mi, emberek is a mindeneket kormányzó nagy bölcsesség alkotásai vagyunk – beleértve kiváltságunkat, az intellektust is, mely egyszersmind terhünk. Következésképpen nem lehet, hogy ne szellemünkkel összeforrva létezzen e bölcsesség, a lehetőség, hogy összhangot valósítsunk meg a kozmosszal és önmagunkkal. Arról van szó, hogy kimondottan visszaélünk e lehetőséggel, sőt olyan területekre merészkedünk racionális gondolkodásunkkal, amelyek e képesség számára nem átjárhatók, s egyenesen „Istennél derekabbnak” érezzük magunkat.
Ezt mondják számomra a száraz őszi levelek. Mit gondoltok, ha elbizakodott szómenéseinkkel, csapásainkkal és mérgeinkkel mi, emberek háborút folytatunk a Természet határtalan és mérhetetlen hatalmával, vajon kié lesz a végső győzelem?
Fordította: Kocsi Lajos
Jegyzetek
[1] [Forrás: http://www.mementonatura.org/terra.php – A szerk.]
[2] [Giosuè Carducci: Nell’annuale della fondazione di Roma (Róma alapításának évfordulójára). Az idézett sor a vers ötödik versszakából származik: „Salve, dea Roma! / Chi disconósceti / cerchiato ha il senno di fredda tenebra, / e a lui nel reo cuore germoglia / torpida la selva di barbarie.” Képes Géza fordításában: „Istennő, Róma, aki nem ismer, az / hideg homállyal vette körül magát / és barbárság burjánzik annak / durva szivében.” In Képes Géza: Válogatott műfordítások. Budapest, 1951, Szépirodalmi Könyvkiadó, 184–185. o. – A szerk.]
