„De én, az isteni lényeg tüzes élete lángolok a mezők szépsége felett,
ragyogok a vizekben, égek a Napban, a Holdban és a csillagokban;
és a légies széllel, egy bizonyos láthatatlan élettel, amely mindent fenntart,
elevenen felébresztek mindent. Mert a levegő él a zöldellésben (viriditas)
és a virágokban, a vizek úgy folynak, mintha élnének, a Nap is fényében él;
és a Holdat, midőn lenyugszik, a Nap fénye lángra lobbantja, mintha újra élne (…).
Én tehát, a tüzes erő, elrejtőzöm ezekben, és ezek belőlem égnek, ahogy
a lélegzet mozgatja állandóan az embert, és ahogy a szélvész
lángra kap a tűzben. Mindezek a dolgok a maguk lényegében élnek,
és nem a halálhoz tartoznak, mert én vagyok az élet.”
Liber divinorum operum I. 1. 2.
Mi sem jellemzőbb a kortárs mentalitásra, mint az a tény, hogy Victoria Sweet gyakorló belgyógyász és egyúttal orvostörténész – egyébként olvasmányos és figyelemreméltó – Isten Hotel és Slow Medicine című műveiben, melyekben részben a Bingeni Szent Hildegárd gyógyászatára való rátalálását, és e gyógyászat kortárs alkalmazásának lehetőségeit írja le, szinte nem is ejt szót Istenről, elfordulásról és odafordulásról, megtérésről, netán bűnről. Sweet érdeklődését persze a hildegárdi medicina keltette fel, így kár lenne számon kérni emiatt – mondhatnánk. Mondhatnánk, ha nem lenne se szeri se száma az alternatív gyógyászatra, gazdálkodásra, esetleg művészeti képzésekre és ezek elegyére alapozó ökológiai hangsúlyú intézményeknek, kezdeményezéseknek Nyugaton, melyek sok esetben Hildegárd egyik legfontosabb ideáját, a viriditast állítják a középpontba. A viriditast, mely valóban jelentős idea lehet ökológiai és gyógyászati szempontból, azonban pusztán erre korlátozni éppenséggel durva egyszerűsítésre vall, világi szempontokra szűkítve a 12. században élt és alkotó, látomásos műveivel a kortársak csodálatát és tiszteletét kiváltó, nem mellesleg Szent Benedek reguláját követő apátnő szándékait.
A viriditas kifejezés, mely Bingeni Szent Hildegárd valamennyi művében, sokféle szempontból megjelenik, elsősorban zöld színt, zöldellést jelent, de jelenthet virulást, elevenséget, vitalitást, termékenységet, élet- és alkotóerőt, frissességet, bőséget, növekedést, isteni hatóerőt, nedvet, nedvességet, továbbá a fizikai és spirituális egészség leírására is használatos. A viriditas azonban nem pusztán a fizikai, vagy akár a – Wolfgang Smith-i értelemben vett – korporeális világban jelen lévő, ma divatos és sokat használt életerő vagy valamiféle kozmikus energia, legalábbis semmiképpen sem kizárólagosan. Egyszerre transzcendens és immanens, kozmikus és metakozmikus arculattal rendelkező valóság, s megközelítéséhez a Szentháromságot, a megtestesülést, a teremtést és az ember testi és lelki folyamatait egyaránt tekintetbe kell vennünk, máskülönben nem teszünk mást, mint a modern fizikalista világkép: a testi létezők szintjére szűkítjük horizontját. Sokszor úgy tüntetik fel, mintha a viriditas csak ember és természet kapcsolatában lenne lényeges, dinamikus alapelv és mindössze a fizikai és mentális jóllét lehetőségét nyitná meg számunkra.
Ha a viriditast transzcendens eredetétől megfosztjuk, s ekképp ragadjuk meg az ökológiai válságra, netán az ember fizikai és mentális betegségeire adható válaszok egyikeként, úgy a válságot csak egy újabb pszichofizikai szintre helyezzük, ugyanakkor nem vetünk számot azzal, amire maga Hildegárd is gyakran utal: e válságok oka elsősorban nem a fizikai világban keresendő, s nem is innen indulva számolható fel. Másrészről kizárjuk az Abszolútumot vizsgálódásaink köréből, a relatívra korlátozva nézőpontunkat, azaz a relatívat abszolutizálva, s nem veszünk tudomást arról, hogy noha a világ, a teremtés bizonyos értelemben megjeleníti Istent, ám egyúttal el is rejti Őt szemünk elől.
♦
A viriditas fogalma nem Hildegárd újítása, megtalálható Szent Ambrusnál, Szent Ágostonnál, számos középkori szerzőnél, s különösen fontos Nagy Szent Gergely pápa Moralia című, hatalmas Jób-kommentárjában, melyben hozzávetőlegesen a helyes és üdvös, Istenhez emelő spiritualitás értelmében vagy szimbólumaként szerepel a legtöbb alkalommal, másutt üdvtörténeti keretbe helyezve úgy mondja, hogy a bűnbeesést követően az elhagyatott, kiszáradt földet csak Krisztus eljövetele üdíti fel záporként, elhozva a megújulást, a viriditast. Hildegárdnak mind látomásos műveiben (Liber divinorum operum, Liber vitæ meritorum, Scivias), mind kisebb munkáiban, leveleiben és szekvenciáiban, antifónáiban megtalálható központi valóság, elsősorban isteni attribútum (Scivias II. 1. 2–3.). Isten mindenekelőtt vakító tűz, Aki él. A Szentháromság eleven, s Hildegárd számára belső működése maradéktalanul leírható a viriditas ideájával. Az Atya az öröklétben nemzi a Fiút, a Szentlélek pedig az Atya és a Fiú legtüzesebb viriditasából származik (Scivias III. 7. 9.). Másutt a viriditas kifejezetten a Szentlélekre vonatkozik, így például a Szent Atanáz hitvalláshoz fűzött magyarázataiban:
„Tehát egy az Atya, és nem három az Atya, hanem egy a hatalmas (potens), mert ha nem lenne hatalmas, nem nemzette volna a Fiút; és ha a Fiú nem nemzetett volna, a világ nem teremtetett volna. Egy a Fiú, és nem három a Fiú, hanem egy, aki által minden lett, az Atyával egylényegű. És egy a Szentlélek, és nem három a Szentlélek, hanem egy, életet adva mindennek és mozgatva (vivificans omnia et movens). Mert minden gyökérnek van életereje (viriditas), amelyből gyümölcs fakad. De ezeket nem tekintjük egyenlőnek, mégis egyben vannak. Miért ne lenne akkor a mindenek Teremtője a Személyek Háromságában? Mert a gyökér alatt az Atya személyét, a gyümölcs alatt a Fiú személyét, az életerő (viriditas) alatt pedig a Szentlélek személyét kell érteni, és ezek nem választhatók el egymástól, hanem egy az Isten.” (Explanatio Symboli Sancti Athanasii 402–413.)
Másutt, egy levelében, melyet szinte teljes egészében a Szentháromságnak szentel, így szól a Szentlélekről:
„A Szentlélek tűz és élet az örökkévalóságban és egyenlőségben, mert Isten él. Mert a Nap fényesen ragyog, és fénye lángol, és tűz ég benne, amely megvilágítja az egész világot. És ez egyetlen egészként jelenik meg. De minden ok, amelyben nincs erő, halott, ahogyan a fáról levágott ág is száraz, mert nincs benne életerő (viriditas). Mert a Szentlélek az, aki megerősít és éltet. Mert az örökkévalóság nem lenne örökkévalóság a Szentlélek nélkül. Az egyenlőség sem lenne egyenlőség Szentlélek nélkül. És a Szentlélek mindkettőben benne van, és egy az istenségben, hiszen Isten egy.” (31. levél, 109–119.)
Ugyanakkor az Ige, a megtestesült Krisztus az isteni tűz lángja, mely egyes szöveghelyek szerint a Szentlélek viriditasán keresztül testesült meg, míg másutt az Atya édes életerőben (suavi viriditate) küldte az Igét a Szűz méhébe (1. levél 54.). A Szent Szűz szintén viridissima virga, a legzöldebb ág, aki Hildegárdnál nem malaszttal (gratia), hanem életerővel (viriditate) teljes (O viridissima virga). A fentiek csak töredékei azon szöveghelyeknek, ahol szentháromságtani, krisztológiai és mariológiai környezetben jelenik meg a viriditas Hildegárd műveiben, de elégnek bizonyulnak annak illusztrálására, hogy nem pusztán kozmikus erővel van dolgunk.
♦
Más rátekintésben a viriditas természetesen kozmikus arculattal is bír, s ez valóban hasonlóan hangsúlyos, azonban mindig a fent említett, metakozmikus valóságtól függ. Ez a teremtésben megnyilvánuló erő (Scivias II. 2. 1.), ami a világ megalkotásakor a vizek felett lebegett (1Móz 1,2), egyúttal a paradicsomi állapot tökéletessége („a Paradicsom a kellemesség helye, mely örök zöldben virágzik” – Scivias I. 2. 28.), az örök tavasz, vagy egyes esetekben az örök – de nem száraz – nyár. Másutt a tél hordozza magában a jövőt és egyúttal az életerőt, azt, ami még nincs, ami a létezés küszöbén, ha tetszik a potencialitás állapotában van, ezért mondja egy helyen Szent Ambrus, hogy a téli földben lévő növények gumói és magjai, noha nem látjuk őket, már életerővel teltek:
„A fehér hó és a hideg fagyai közepette a mezők megőrzik zöldjüket (viriditas): és bár dér borítja őket, termésük mégsem csekély virulás (viriditas) látszatát rejti. Maguk a fafajták között sem csekély a különbség, amelyek sokáig élnek levelekkel [értsd örökzöldek]. Az olajfa vagy a fenyőfa mindig megőrzi ruháját, de leveleit mégis gyakran cseréli; (…). Viszont a pálmafa a tartósság és a hosszú élete miatt marad mindig zöld, nem pedig a levelei cseréje miatt. Mert megőrzi a leveleket, amelyeket először kicsíráztatott, mindenféle pótlás nélkül. Kövesd tehát őt, ó, ember, hogy neked is elmondhassák: »Akár a pálmafa, olyan a termeted.« Őrizd meg gyermekkorod virulását (viriditas), és azt a természetes ártatlanságot, amelyet a kezdettől kaptál, hogy folyó vizek mellé ültetve gyümölcsöd idejében elkészüljön, és leveled le ne hulljon.” (Hexæmeron III. 17. 71.)
A bűnbeesést követően a tavasz Jézus személytelen előképe, aki a kereszten bizonyos értelemben újrateremt mindeneket, s akinek édesanyja „a fénylő anyag” (es tu illa lucida materia). Hildegárd a Scivias harmadik látomásában (I. 3.) a mindenség teremtését írja meg, tulajdonképpen a Genezis könyvének képes újraolvasása e szöveghely. A világmindenség Hildegárd számára a lehetőség, a termékenység, a bőség és a nőiesség megtestesülése, mert „tojás alakú”, és amikor „összehúzódott, hirtelen esőt küldött nagy zajjal, és amikor gyengéden szétterült, kellemes és lágyan hulló esőt adott”. Azok az elemek, amelyek a természetet alkotják – a föld vizei, a levegő, a nedvesség összes hordozója – a mindenség női összehúzódásai révén jöttek létre, amely maga is Istentől, az atya megvilágosító fényétől függ. Noha a viriditas kozmoszfeletti arculataiban a tűzzel, a fénnyel és a meleggel áll kapcsolatban, a mindenségben legalább ennyire szorosan hozzátartozik a termékenységet hozó eső, mely minden élet alapja. Hildegárd az esőt összekapcsolja a keresztség rítusával, így lesz a keresztség a viriditas rituális megalapozása (Scivias I. 3. 14.). Az isteni művek könyvében úgy mondja, hogy az istenség mindenütt jelen van az egész teremtésben, amely Isten elméjében már az idők kezdete előtt is létezett minden részletében (Liber divinorum operum I. 1. 6.). Minden dolog az értelmi fényen (racionalis lux) keresztül jön létre, amely Istentől árad ki, és minden teremtménynek életet ad (Uo. I. 1. 9.).
A viriditas azért is mindig és mindenütt jelen lévő, mert ezzel is Isten változatlan tökéletességét jeleníti meg a világban. Isten teremtése egyszeri aktus, de Isten egyúttal folyamatosan létben tartja a világot, s ennyiben a teremtés folyamatos (creatio continua), a viriditas pedig ezt a folyamatos teremtést lehetővé tévő erő. A Fiú mint az isteni dicsőség kisugárzása (splendor gloriæ) és lényegének képmása (figura substantiæ eius) tartja fenn a mindenséget, minden benne áll fenn (omnia in ipso constant) – mondja Pál apostol (Zsid 1,3 és Kol 1,17). Hildegárdnál az Ige azáltal ad életet az embernek, hogy a viriditas melegségével tölti be, miként egy anya ad tejet gyermekének (Scivias II. 1. 7.). A megtestesült Igén, az isteni tűz lángján keresztül pedig láthatóvá válik számunkra is az isteni viriditas (Scivias II. 1. 11.), hiszen – miként láttuk – a teremtés sem valósulhatna meg nélküle (Scivias II. 2. 1.).
♦
A képes beszéd néhol már szinte túlzónak ható burjánzása teszi oly vonzóvá, egyúttal oly nehézzé Hildegárd szövegeit. Szent Anzelm vagy Szent Tamás rendszeres teológiája áttekinthetőbb, a maga nehézségeivel is könnyebben felfedi magát az értelem számára. Ugyanakkor a szentháromságtani, krisztológiai, illetve mariológiai környezetben használt hildegárdi fogalmak, mint a gyökér (radix), láng (flamma), tűz (ignis), anyag (materia), méh (uterus) szinte minden alkalommal metafizikai valóságokként is olvashatóak, ha felfejtésük oly nehéz is, részben a szöveghelyek elszórtsága miatt.
A világ és az ember harmóniája azért lehetséges, mert „minden válaszol egymásnak”, s mindez arra utal, Akin keresztül minden életerő (viriditas) kiárad és minden szépség láthatóvá válik. Hildegárd minden művében sokat foglalkozik az emberi személy és a teremtés többi része közötti alapvető kapcsolatokkal. A kozmosz és az ember harmóniája és összehangoltsága nem pusztán abból következik, hogy az ember teste ugyanazon elemekből épül fel, mint a kozmosz (Scivias I. 4. 16.), hanem elsősorban abból, hogy ugyanazon erő hatja át. A lélek a testben lévő, de egyúttal a testet megtermékenyítő, azt elevenné tevő erő (viriditas), amely úgy viszonyul a testhez, mint a nedvesség a földhöz, mely nélkül utóbbi nem lenne képes teremni. „A lélek a test által, a test a lélek által működik és a lélek a test viriditasa.” (47. levél)
A lélek azonban, csakúgy mint a föld, kiszáradhat, elsivatagosodhat, a viriditas ellentéte ebben a vonatkozásban az ariditas. Az ariditas, a lelki szárazság és a viriditas kettőse tulajdonképpen a hit sorvadása, szemben a spirituális elevenséggel. Hildegárd tanításának lényege, hogy a fizikai zavar mindig a lélek mélyebb egyensúlyhiányának jele, és hogy az embernek el kell utasítania a sötétség erőit, ha vissza akarja állítani egészségét. A testi és lelki egészség kulcsa a mértékletességben rejlik. Hildegárd nagyon részletesen dolgozza ki a test és a lélek bensőséges összekapcsolódásának témáját.
„De a testben lévő lélek olyan, mint a fa nedve, és ereje olyan, mint a fa formája. Hogyan? A lélekben lévő értelem (intellectus) olyan, mint a fa ágainak és leveleinek zöldje/ereje (viriditas), az akarat, mint a benne lévő virágok, az elme, mint az első kibújó gyümölcs, az ész, mint a tökéletesen érett gyümölcs, és az érzék, mint a kiterjedésének magassága és szélessége. És így az emberi testet a lélek szilárdítja meg és tartja fenn. Tehát, ó, ember, értsd meg, mi vagy lelked mélyén, aki félreteszed józan értelmedet, és barmokhoz akarod hasonlítani magad.” (Scivias I. 4. 26.)
Az isteni művek könyvében pedig így írja le a lélek és a test kapcsolatát:
„A lélek a test életereje (viriditas) is, mert általa növekszik és virágzik az ember teste, ahogyan a föld is termékeny a nedvesség által; és ugyanez a lélek a test nedvessége is, mert nedvesíti azt, hogy ne hervadjon el, ahogyan az eső ömlik a földre. Mert ha az eső nedvessége helyesen és rendezetten, és nem túlzottan hullik le, akkor csíráztatja azt; ha azonban mértéktelenül folyik le, akkor elpusztítja, megfojtva a csírát. Mert a lélekből bizonyos erők származnak, amelyek életet adnak az emberi testnek, ahogyan a nedvesség a vízből származik; ezért a lélek is örömét leli a testtel való együttműködésben. Ezért ha az ember a lélek vágyai szerint cselekszik, minden munkája jó lesz; de ha a test szerint cselekszik, akkor gonosz. Mert a test nedvességet áraszt a lelken keresztül, mivel a lélek lehelete természete szerint mozgatja a testet; és a lélek leheletéből az ember mindenre vágyik. Mert a lélek felemelkedik a mennyeibe, és érzés által tudja, hogyan ítéljen meg minden munkát érdemei szerint; és ahogyan az egész testet a test érzékisége irányítja, úgy az értelmes lélek is magához gyűjti az ember tagjainak minden munkáját, figyelembe véve, hogy azok vágyai szerint működhetnek (…). És ahogyan a föld hasznos és haszontalan dolgokat csíráztat, úgy az ember is felfelé sóhajt, és magában érzi a bűn ízét.” (Liber divinorum operum I. 4. 21.).
♦
Ugyanakkor véletlenül sem szeretnénk eltúlozni a viriditas spirituális értelmezését, hiszen amint nem szűkíthető fizikai jelenséggé, úgy nem állíthatjuk valamiféle dualista spiritualitás, vagy „világtagadó éthosz” szolgálatába sem. A természet és az ember „közös testisége” az egyik alapja a hildegárdi Physicának (Okok és gyógymódok), mely megmutatja az ember fizikai tulajdonságai és a természet közötti megfelelést: a fák erezete hasonlatos az emberi erekhez, a növények a hajhoz, a földi világ folyói az erekben áramló vérhez, s a kövek a csontokhoz. Másfelől Hildegárd nagyon is gyakorlatias, s kitér arra, hogy a gyógynövénytermesztés folyamatában az embereknek meg kell érteniük azt a növényt, amelyet ápolni akarnak, aktívan közre kell működniük a növény életében.
Hildegárd műveiben az ember mindig az Isten mellett megjelenő társalkotó, akinek feladata, rendeltetése van a teremtésben; az ember a teremtett világ kertésze – átvitt és konkrét értelemben is. A viriditas „megszerzéséért”, megtartásáért végzett munka túlmutat a szó szerinti értelemben vett kertészkedésen, s minden olyan alkotómunkát leír, amely elősegíti a teremtéssel való összhangot. Növényeink művelésével, gondozásával és betakarításával foglalkozva az évszakok lesznek vezetőink, ez pedig segít megérteni a teremtés ritmusát és saját életünket. Ahogy a nyár virágzásra és érésre hív minket, a tél pihentető alvást és gyógyulást kínál. Az emberek és a természet együtt élik a nyugalmi és virágzási időszakot – ideális esetben legalábbis. Kertésszé kell válnunk, s Isten kertjét szemlélve a körülöttünk és mindenekelőtt a bennünk lévő kertet kell művelnünk.
A Scivias egy helyén egyenesen a termőföldhöz hasonlítja az embert magát, visszaidézve Szent Ambrus sorait is:
„Most tehát, fiam, nézd, milyen munkával és verejtékkel művelik meg a földet, mielőtt maggal meghintik. De miután elvetették, meghozza gyümölcsét. Ezért figyelj és gondold át ezeket a dolgokat. Nem tagadom-e meg a földtől, hogy a munka verejtéke nélkül teremjen gyümölcsöt? De amikor nekem tetszik, oly gazdagon telik meg gyümölcsökkel, hogy az emberek bőséggel megkapják a magukét, néha még felesleget is; és amikor akarom, annyira legyengülnek tőlük, hogy olykor alig élnek az éhségtől (…). Így helyeztem el az embereket. Annak, aki jó szívvel, készségesen fogadja igém magját, a Szentlélek nagy ajándékait adományozom, mint egy jó szántóföldnek. De aki egyszer befogadja igémet, máskor megtagadja azt, az olyan mint a szántóföld, amely hol zöldell (viret), hol pedig kiszárad (arescit). És mégsem vész el ez az ember egyáltalán: mert bár éhséget szenved a lelkében, mégis van benne valami, egy kevés életerő (viriditatis habet). Ám akinek egyáltalán nem áll szándékában szavaimat befogadni, és sem a Szentlélek intésével, sem az emberek tanításával nem akarja szívét a jóra ébreszteni, minden szempontból halálra adja magát. Csodálkozol ezen, ó, ember, és tudni akarod, miért történnek így ezek a dolgok.” (Scivias III. 10. 4.)
Be kell látnunk, hogy Hildegárd nem „megjavítani” akarja az embert és világát, valamifajta „gépként” kezelve, hanem egy élőlény végső rendeltetésének megfelelően meggyógyítani. A viriditas az élet megújításának, az újjászületésnek a lehetőségét nyújtja, de csak az Ige megtestesülése által. Hildegárd ismeri a hit gyógyító erejét, és tudja, hogy az üdvösség (salus) és az egészség (sanitas) összetartozik, miképpen a lélek és a test. Mindennek elképzeléséhez elég Krisztusra, mint legfőbb orvosra tekintenünk. A bingeni szent látomásos művei közül legkevésbé Az élet érdemeinek könyvét (Liber vitæ meritorum) vizsgálják, ami nem meglepő, tekintve, hogy a monasztikus irodalomból jól ismert aszketikus etikai tanítást közvetíti. Központi üzenete szerint az emberiségnek fel kell hagynia azzal, hogy elfordul Istentől, avagy a tűztől, mely élteti a teremtést (I. 25.), de örök gyötrelemmé válik azok számára, akik elutasítják Istent (VI. 12.).[1]
Ami az alkotást és a művészeteket illeti, a Hildegárdi korpusz egyik legfontosabb szöveghelye az apátnő 23. levele, melyet a mainzi egyházi elöljáróknak címzett.[2] Ebben opifexnek, mesterembernek nevezi Istent. Leírja, hogy a bűnbeesés előtt Ádámnak angyalokhoz hasonló hangja volt – vagyis az angyali karok énekéhez kapcsolódva mintegy természetes módon igazodott az isteni harmóniához –, s feltárja, hogy a bűnbeesést követően ez megszűnt természetes lehetőség lenni.
„Isten azonban megtartja a választottak lelkét ebben az őseredeti boldogságban azáltal, hogy az igazság fényével tölti be (luce veritatis perfundens) őket. Valamint örök tervének megfelelően úgy alkotta, hogy valahányszor a prófétai szellem kiáradásával megújítja sokak szívét, belső megvilágosodásuk által (interiore illuminatione) visszanyerhessék Ádám tudásának egy részét, [mellyel akkor bírt] mielőtt bűnéért megbüntették volna. De hogy emlékezzenek arra az isteni édességre és dicséretre, amellyel maga Ádám az angyalokkal együtt élvezte Istent bukása előtt, és nem ebben a száműzetésben (in hoc exsilio), így a szent próféták, a kapott Lélek által ihletve elhívassanak nemcsak zsoltárok és énekek szerzésére (amelyek lángra lobbantják a hallgatók szívét), hanem különféle hangszerek készítésére is, hogy dallamos hangszerekkel fokozzák ezeket a dicsérő énekeket. Így mind a hangszerek formája és minősége, mind a kísérő szavak jelentése révén a hallgatók – ahogy fentebb mondtuk – tanulhatnak a belső dolgokról, külső dolgok gyakorlása és ösztönzése által.” (23. levél, 78–94.)
Hildegárd e helyen az isteni inspirációt írja le, amely a bűnbeesést követően az ember egyedüli lehetősége lett az isteni harmóniában való részesülésre. Amit Hildegárd a fentiekben a szent zenéről ír, voltaképpen kiterjeszthető minden isteni inspirációra születő alkotásra, művészetre:
„Gondoljuk meg tehát, hogy ahogyan Jézus Krisztus teste a Szentlélektől született Szűz Mária érintetlen testéből, úgy a mennyei harmónia (cælestem harmoniam) szerinti dicsérő ének is a Szentlélek által gyökerezett meg az Egyházban. A test valóban a lélek ruhája, amelynek élő hangja van, ezért illik, hogy a test a lélekkel együtt a hangon keresztül dicsérje Istent. Ezért a prófétai szellem jelzéssel is parancsolja, hogy Istent zengő cintányérokkal és ujjongó cintányérokkal (vö. 150. zsoltár), valamint más hangszerekkel kell dicsérni, amelyeket a bölcsek és a tanultak találtak ki, mivel az emberek hasznára és szükségletére vonatkozó összes művészetet Istennek az ember testébe küldött lehelete (spiraculo) találta fel; és ezért igazságos, hogy Istent mindenben dicsérjük.” (Uo. 126–137.)
E levélből az is kitűnik, hogy bármilyen alkotótevékenység, ami isteni inspirációra születik, az nem pusztán a teremtéssel, hanem a megtestesüléssel is analóg, hiszen amint a szentháromságtani szöveghelyekben láttuk, az isteni Ige megtestesülése ugyanúgy a Szentlélek viriditasa által jön létre, ahogy az alkotás az isteni inspiráció nyomán. Ebben a kontextusban maga az alkotó vagy mesterember valamiképpen a Szent Szűzzel analóg.
♦
Mivel napjainkban a legtöbbször érdektelen történeti tényként kezelik az allegorikus írásmagyarázatot, így kevés figyelmet fordítottak a viriditas eszkatológiai jelentőségére, mely különösen a Jelenések könyvéhez írt középkori kommentárok tükrében tűnik fontosnak. A viriditas ebben az értelemben a Mennyei Jeruzsálemre utal, melynek a smaragd és a (kommentárok szerint) zöld jáspis a legfőbb színei. Segni Szent Brúnó, Monte Cassinó apátja úgy mondja, hogy a jáspis méltó módon adódik a smaragdhoz, zöld a zöldhöz (viriditas additur viriditati), mert a végítéletkor a lelkek áldott élete után a feltámadott áldott testek élete is következik, hogy a kettős zöldességben (duplici viriditate), mind a lélekben, mind a testben örvendezve, Isten szentjei vég nélkül élhessenek (Expositio in Apocalypsim VII). A mondottak értelme kettős. Egyrészről utal a boldogultak örök virulására, az „örökzöld” életre, melyet nem fenyeget többé a kiszáradás, másrészről a boldogító színelátásra, melyben részük lesz a mennyben.
Folietói Hugó a szemlélődést, a kolostori élet legfőbb célját, az isteni édesség megízlelését a földi életben (in exsilio) és az égi haza (patria) majdani istenismeretét kapcsolja össze a viriditas egyik legszebb látomásában:
„A rét zöldje (viriditas), mely az anyagi kolostor közepén fekszik, felüdíti a szerzetesek szemét, és serkenti az olvasást. Mert a zöld (viridis) szín természetéből fakadóan felfrissíti a szemeket azáltal, hogy látják. Hasonlóképpen a mennyei kolostor közepén fekvő rét zöldje is felüdíti a mennyei polgárok szemét, és újdonságával mindig megerősíti őket. Valóban, a jövő életének gyönyörűsége (amœœnitas), mint egy rét zöldje (viriditas), újdonságával felfrissíti a mennyei polgárok elméjét. Itt semmi sem lesz régi vagy mulandó, hanem kétségtelenül mindig megmarad virulásának/zöldjének (viriditas) újdonságában. Sem tavasszal nem fog kinőni, sem ősszel nem enyészik, sem a nyári hőség nem szárítja ki, sem a téli hidegben nem fonnyad el. Mert nem lesz időbeli változatosság ott, ahol mindig az örökkévalóság azonossága van jelen. Ezért mondja Szent János a Jelenések könyvében, hogy idő többé nem lesz. (…) A fent említett virulás (viriditas) nem a bőséges esőtől, hanem a harmattól fogja átjárni, mert nem prédikációra van szüksége, hanem az isteni szemlélődés harmatára. Mert ahol mindenki tudni fogja azt, ami tudni való, ott senkinek sem lesz szüksége a prédikáció tanítására.
A mennyei rét közepére (melyet a jövőbeli gyönyörhöz hasonlítottunk) helyezték az élet fáját, hogy az élet gyönyörűségben (amœnitate) legyen. Mert nincs meg a gyönyörűség boldogsága akkor, ha az élet a halál korlátai közé van zárva. De amikor az élet halál nélkül van, akkor az élet gyönyörűsége boldog lesz az élettel, hogy az ember meghallhassa, amit az Úr mond a próféta által: (…) a Megváltó látása az üdvösség megnyilvánulása. De ez az üdvösség az élet fája. (…) Ugyanakkor a jövő boldogságának kolostorában, mondhatni, ott van az élet fája, az Atyaisten Bölcsessége. Azért az ember, nehogy a bűnbeesése utáni első fa gyümölcséhez érjen, mielőtt kiűzték a Paradicsomból, ezt hallotta az Úrtól: »Vigyázz, nehogy szakíts az élet fájáról!« Az igazságosság fája, amely az élet fája, a lélek kolostorába van helyezve, hogy a lélek erényei gyönyörködhessenek benne. A lélek klastroma pedig a szemlélődés titka. Az igazságosság fája a jóakarat földjére van ültetve, az alázat mélyén ver gyökeret, a vágy által növekszik, ágait kiterjeszti; példamutatással adja a jócselekedetek gyümölcsét, az éhezőket a szemlélődés édességével táplálja. Erről a fáról mondja az áldott Jób: »A fának van reménysége: ha kivágják, újra kivirul (virescit), és ágai kihajtanak.« Ezért mondja Szent Gergely a Moraliában: »A fa neve néha a keresztet, néha az igaz embert, néha pedig Isten megtestesült bölcsességét jelképezi.« Valóban, a kereszt fájában az üdvösség reménye rejlik.
Amit itt a fáról mondunk, az minden ember igazságosságára vonatkozik. Mert a fának van reménye, mert az igaz ember a jövő boldogságának jutalmára vár. Ha kivágják, újra kizöldül (virescit). Ezért mondja Szent Gergely: »Amikor az igaz embert érinti az igazság iránti szenvedély halála, az örök élet virulásában (viriditas) tér magához.« És aki itt a hit által virágzott, ott a remény által virágzik. És ágai sarjadnak, mert gyakran az igazak szenvedélyéből minden hívő megsokszorozódik a mennyei haza szeretetére: és megkapják a lelki élet zöldjét (viriditatem vitæ spiritualis), miközben gratulálnak neki, hogy bátran cselekedett Istenért. Ezért az igazságosság fájának gyümölcséből, amelyet az erkölcsi kolostor közepére helyeznek, a lélek megelégszik erényeivel. Ez egyben az élet fája is, Krisztus emberségének formájában az Egyház közepén. Ennek a fának reménye van. Mert, ahogy fentebb említettük, Isten megtestesült Bölcsességét jelképezi. Ennek a fának tehát reménye van, mert ha kivágják, újra zöldell; mert bár Krisztust a szenvedés ölte volna meg, a feltámadás dicsősége által ismét életre kelt (ad vitæ viriditatem venit). Ágai sarjadnak, hogy a feltámadás által megsokszorozódva a hívők növekedhessenek.
Ennek a fának a gyümölcse Krisztus teste és vére. Akik ezzel a gyümölccsel táplálkoznak, kétség és aggály nélkül várják az örök élet üdvösségét. Az élet fája, amely a jövő boldogsága kolostorának közepén van, vagyis az Atyaisten bölcsessége, a teremtés kezdetétől fogva az angyalok eledele volt; s valóban, Isten megtestesült Bölcsessége a bűnösök megváltásává és az igazak üdvösségévé vált. Ennek a fának ágai alatt, azaz az isteni védelem oltalma alatt laknak az igazak, gyönyörködnek a látványában és élvezik kellemességét; jóllaknak a gyümölcsök édességével, vagyis szemlélődéssel; gyümölcse megőrzi az egészséget és életet ad. Ez tehát az élet fája, mert örökké sértetlenül megőrzi az életet.” (De claustro animæ IV. 34–35.)
♦
Isten, világ és ember, Teremtő és teremtés szövedéke, összekapcsoltsága a viriditas maga. Viriditas a Szentháromság belső működése. Viriditas tölti be a kozmoszt, és benne az embert. Viriditas bújik meg a téli, havas tarló alatt, s tölti meg élettel a tavaszi réteket. Ott van a magban, a növekedésben, a virágzásban. Ott van a földben, a vizekben, a szélben és a Napban. Viriditasból születik megannyi élet, az állatok kicsinyei; ott van a bárányok első lépteiben, a fiókákban, amint megrepesztik a tojás héját. Ott van a reggeli kaszálásban, és a gyermek önfeledt játékában. Irányítja a szobrász, a fazekas, az asztalos kezét… Ott van a szellemi alkotás hátterében, ha célja a szépség és igazság. Lehel, fenntart, inspirál – a szemlélődés magja. A Paradicsomból kizuhant, bűnös embert a Megtestesülés, a Kereszthalál és a Feltámadás által felemeli, újra élettel tölti meg: „Insipiens, tu quod seminas non vivificatur, nisi prius moriatur” – „Ostoba! Amit elvetsz, nem hajt csírát, hacsak el nem rothad” (1Kor 15,36). S ott van a célban is, a Teremtő és a teremtés végső, misztikus egységében, az eszkatonban: „ut sit Deus omnia in omnibus” – „hogy Isten legyen minden mindenben” (1Kor 15,28).
Jegyzetek
[1] Figyelemre méltó, hogy a lélek és a test kapcsolatát itt is úgy ábrázolja, mint a víz és a föld kapcsolatát.
[2] A levél apropója, hogy Hildegárd közösségét interdiktummal sújtották, s elvitték a kolostorból az Oltáriszentséget, megtiltották a harangozást, s a zsolozsmát is csak olvasni lehetett.
Irodalom
A. Derolez, P. Dronke (szerk. és kiad.): Hildegardis Bingensis Liber divinorum operum. Turnhout, 1996, Brepols /Corpus Christianorum Continuatio Mediævalis 92/. [A sorozat jelzése a továbbiakban: CCCM – a szerk.]
Adelgvndis Führkötter OSB, Angela Carlevaris OSB (szerk. és kiad.): Hildegardis Bingensis Scivias. Turnhout, 2003 (1978), Brepols /Corpus Christianorum Scholars Version/.
Angela Carlevaris OSB (szerk. és kiad.): Hildegardis Liber vite meritorum. Turnhout, 1995, Brepols /CCCM 90/.
Kocsi Lajos: Ars et viriditas. Szövetségben az élettel, szövetségben a természettel, szövetségben Istennel. Magyar Szemle (Budapest) XXXIII. évf. (2024) 7–8. sz. (július–augusztus) 50–73. o.
L. Van Acker (szerk. és kiad.): Hildegardis Bingensis Epistolarium. I. Turnhout, 1991, Brepols /CCCM 91/.
L. Van Acker (szerk. és kiad.): Hildegardis Bingensis Epistolarium. II. Turnhout, 1993, Brepols /CCCM 91A/.
L. Van Acker, M. Klaes-Hachmöller (szerk. és kiad.): Hildegardis Bingensis Epistolarium. III. Turnhout, 2001, Brepols /CCCM 91B/.
Jacques Paul Migne: Patrologiæ Cursus Completus, Series Latina. Párizs, 1841–1865.
Peter Dronke, Cristopher P. Evans, Hugh Feiss, Beverly Mayne Kienzle, Carolyn A. Muessig, Barbara Newman (szerk. és kiad.): Hildegardis Bingensis Opera minora. Turnhout, 2007, Brepols /CCCM 226/.
Saint Hildegard of Bingen: Symphonia. A Critical Edition of the Symphonia armonie celestium revelationum [Symphony of the Harmony of Celestial Revelations]. Szerk. és kiad. Barbara Newman. Ithaca – London, 1998, Cornell University Press.
Victoria Sweet: Isten Hotel. Gyógyító figyelem a modern orvoslásban. Budapest, 2014, HVG Könyvek. Bányász Réka fordítása.
Victoria Sweet: Slow Medicine. The Way to Healing. New York, 2017, Riverhead Books.
Zátonyi Maura: Hildegard von Bingen. Münster, 2017, Aschendorff.
