Művészet és természet

Ezer meg ezer füsti fecske
egy titkos örömtől repesve,
egy titkos fájdalommal fájva,
reménykedve és keseregve
most szakad el fészektől, földtől – – –
az ösztön azt sikongja – – – Föl! Föl!!
El innen! El innen!!
Messze! MESSZE!!!

Kicsoda tehát Fekete István? Ismétlem: az ismeretlen ismerős. Látszólag egészen olyan, mint a laikus és kritikus olvasók bármelyike, ugyanakkor besorol(hat)at­lan kívülálló, és e kettősséggel a kanonizáló irodalomtörténet-írás egyelőre nem tud mit kezdeni. Feltűnése szokatlan jelenségnek számított, és még ennél is különösebbnek bizonyult írói pályájának alakulástörténete, illetve szerzői utóélete.

A gyűjtemények létrejöttét egyszerre inspirálta a ritkaságok iránti érdeklődés, a teremtett világ szépsége iránti csodálat és ezek repræsentatiojának lehetőségei, a kivételes műalkotások megrendelése és mecenatúrája.

A templom nem pusztán a világ „realisztikus” képe, hanem sokkal inkább „szerkezeti” mása, amely úgyszólván a világegyetem legbenső és matematikai szerkezetét idézi meg újra és újra. S ebben rejlik fenséges szépségének forrása.

Már biztosan tudom, nem csak hiszem:
Isten üzenetrögzítője minden élet,
s üzenetek tárlata a természet.
Bárhova lépek, és bárhova nézek,
minden életben látom az Egészet.

A teljes ökológiai válságot megoldaná, sőt, nem hagyta volna kibontakozni, ha így tekintenénk a környezetre: nem kívül, hanem belül, bennem van. Így lehetne, lehet a természetet a legjobban, a legszebben, a legmélyebben, a legtisztábban megélni is.

Friedrich festészetét egy meglehetősen szokatlan és látszólag paradox törekvés jellemezte: az isteni valóságot akarta kifejezni, de nem vallási szimbólumok és bibliai jelenetek, hanem természeti tájak ábrázolása révén.

A művészet lényege az alakítás, míg a természeté az alakulás. A művészet alkotásait megteremtik, a természet gyümölcsei megteremnek. A teremtés szót – amely a művészet felsőfokát, isteni arculatát jelenti – önkéntelenül is a természet szó közeli rokonának érezzük.

A világ szépségéről és megszentelt voltáról szóló bármely fejtegetés, ortodox perspektívából legalábbis, fel kell ölelje az ikon teológiájának és misztériumának felfedezését, azaz az ikonok hátteréül szolgáló doktrína és az ikonokon túli látomás feltárását is.

A szimbólumok formáik projekciói vagy árnyékai, ugyanúgy, ahogyan a test képe a léleknek, amelyet formájának neveznek, és ahogyan a szavak a dolgok képei. A forma a műalkotásban van mint annak „tartalma”, de nem találhatjuk meg, ha csupán az esztétikai felületekre és a hozzájuk való tulajdon érzéki reakcióinkra vagyunk tekintettel, épp úgy, ahogyan nem találkozhatunk a lélekkel, ha felboncoljuk a testet, és nem tehetjük rá a kezünket.

Ha föltételezhető, hogy a Teremtő olyan módon, bár számunkra elképzelhetetlen módszerrel és eszközökkel formálta meg a káoszt, ahogyan a fény és a hang révén nyer formát az alaktalan, formálható közeg, akkor a liturgikus cselekményeknek is törvényszerű módon követniük kell Őt: „Azt kell tennünk, amit az istenek cselekedtek hajdanában.”

Fel lehet tenni a kérdést, számít-e valóban, hogy a természetet egy elmén és tudaton kívüli mechanizmusnak hisszük, vagy éppen ellenkezőleg, úgy tartjuk, hogy egy folyton változó képfolyam áramlása az elménkben, májá. Nem ugyanazt a világot látjuk-e mind, bárhogyan vélekedjünk is róla? Úgy mondanám, hogy bár az érzés-benyomások ugyanazok lehetnek, a tapasztalatok eltérőek.