Az Összeütközés a bioszférával című fejezetből[1]
Ez a rendszer soha nem tetszett nekem, akkor sem, amikor még nem volt szó ózonlyukról, melegházhatásról vagy higanyos halról.
Soha nem tetszett nekem, mert az emberi természet meglehetősen alantas jellegzetességeit stimulálta és aknázta ki.
Soha nem tetszett nekem, mert tisztán verbális és illuzórius szabadsággal helyettesítette az egyetlen igazi szabadságot, amely benső hódítás.
Soha nem tetszett nekem, mert tömegesen és cinikusan demagógiával, történelemhamisítással és rágalommal élt.
Végül, soha nem tetszett nekem, mert ostobasága és veszélyessége már előbb nyilvánvaló volt számomra, mint ahogy a bioszféra agóniája ezeket proklamálta volna.
Az alapvető orvosságok című fejezetből
Szimptomatikus, hogy – amint az idézett ökológiai jelentésekben összegyűjtött minden egyes adatból kitűnik – a környezeti hanyatlásért leginkább felelős két ország az USA és az egykori Szovjetunió voltak mindegyik a maga módján –, s ez azt tanúsítja, hogy a természetes egyensúlyi állapotokkal való inkompatibilitás az ipari kapitalizmusban mint olyanban eleve megvan, eltekintve most politikai kvalifikációitól.
A Politikai összefonódás című fejezetből
Igaz, a nyelvtan megengedi a személytelen formát is. A nyelvtan igen, de a politika nem. Sokan, akik politikáról vagy szociológiáról írnak, akár a környezetvédelem apropóján, gyakran elfelejtik ezt, de rosszul teszik. Valójában az emberi közösségek vezetésében soha semmit nem általában csinálnak. Ha megtettek valamit vagy meg kell tenni valamit, mindig nagyon pontosan valaki volt, aki megtette azt, illetve mindig világosan meg kell mondani, hogy kinek kell megtennie. Különben a szép programok csak onanisztikus gyakorlatok, és ökológiai tekintetben hasznosabb volna takarékoskodni a papírral.
♦
Fontolóra véve az általunk e könyvben javasolt cselekvést, és abban is főként azt, amit alapvetőként határoztunk meg, és ami a civilizáció megváltoztatásában áll, nem nehéz belátni, hogy egyrészről gyakran roppant nagy érdekekkel ütközhet, másrészről jó néhány legalábbis kezdetben népszerűtlen intézkedést kíván meg. Rossz gyermekeket nem lehet cukorkával jó útra téríteni, a jelenlegi fejlett népek pedig sokkal romlottabbak, mint a rossz gyermekek. Mondjuk, bevezetni egészséges olyan típusú energetikai változtatást, amilyet az ökológiai védekezés világszervezetei is okkal követelnek, feltehetőleg még csak a gazdasági nyomást gyakorló csoportok támasztotta nehézségekbe ütközik, ám ilyen komolyságú, határozott küzdelemre vállalkozni a privát motorizáció vagy a televíziós adások csökkentése terén – jóllehet mindkettő egyaránt nélkülözhetetlen a környezeti, illetve mentális szennyezés megszüntetéséhez – biztosan nem találkozik a közvélemény tetszésével, amelyet ráadásul minden demagóg a haladás feltartóztathatatlan menetére, a feladhatatlan vívmányokra, visszafordíthatatlan folyamatokra és hasonlókra alapozó éles trillákkal tüzel. Látszik, hogy meghallgatják őket!
♦
Hogy ne vessük alá magunkat a realizmus kötelezettségének, ami az érvelés lényegi komolyságához illik, világosan meg kell jelenítenünk a magunk számára, hogy egy Államnak, ahhoz, hogy igazán a gyógyító szubjektum legyen, legkevesebb a következő három szükséges tulajdonságot kellene birtokolnia:
- Szabadság
- Autoritás
- Hatékonyság.
Az Első: a mezőgazdaság című fejezetből
A civilizáció modernitás omladékain való újraépítésében elsőleges szerepet kell lefoglalni a mezőgazdasági forradalom számára.
Forradalomról beszélve, legyen világos, nem gyújtogatásokra, romokra és tömeglincselésekre célzunk, amelyek a liberális és szocialista felforgatást, a civilizáció beszüntetésének szülőanyját kísérték, hanem csak valamire, ami olyan mélyreható, hogy alkalmatlan lenne a reform szimpla és elcsépelt kifejezésével illetni.
A mezőgazdaság–környezet tengely című fejezetből
Az ahhoz való visszatérés, hogy a mezőgazdaság és az állattenyésztés legyenek a fő és privilegizált produktív tevékenységek, ahogy ez a Földön mindig is volt mielőtt az ökonomicizmus vírusa a civilizációt megfertőzte, szerintem valóban nélkülözhetetlen alapvető orvosságot képez. Nem csak az élelmezési igényekről van szó (amelyek a materiális igények közül a legabszolútabbak és legautentikusabbak). Arról a tényről van szó, hogy a hagyományos földművelés az ember egyetlen olyan közelítése a nem emberi világhoz, amely mind az egyik, mind a másik számára fenntartható. Azt mondhatnám, ahogyan a mezőgazdaság degenerálódott, amikor fölvette az ipari mentalitást, úgy az ipar kompatibilissé válhat egy fenntartható társadalommal, ha földműves mentalitást vesz fel.
A gazdasági tervezés című fejezetből
Amikor megállapítjuk – és mint láttuk ezt a miénknél nagyobb tekintélynek örvendő források is megteszik –, hogy szükséges a kibontakozási modell megváltoztatása, vagy akár csak módosítása, természetesen egy tervgazdaság megfogalmazásáig kell eljutnunk, annak elhagyásával, amit piacgazdaságnak neveznek.
Ez idő szerint e fejtegetés nem népszerű. Az egykori vasfüggönyön túli tervgazdaságok sebes összeomlása úgy tűnik felhatalmazta a szabadkereskedelmi gazdaság pártfogóit, hogy megfújják a triumfalizmus trombitáit. Eufóriájuk azonban a legkevésbé sem igazolható. Mindenekelőtt lehetséges ilyen terv és olyan terv; a keleté kizárólagosan gazdasági-termelési célzatú tervezés volt, amelyet nem termelők, hanem bürokraták irányítottak: ez az elképzelhető legabszurdabb dolog. De ez nem minden, mivel főként a megvalósult szocializmus gazdasága (akkor is, ha soha nem sikerült fölhozni evilági dicsfürdője eljövetelének napját) nem egyszerűen megtervezett, hanem államosított volt. Kapitalisztikus ívású termelői célokat akartak elérni, elnyomva a kapitalisztikus fejlődés fő összetevőit, vagyis a magánkezdeményezést, a konkurenciát, valamint egyetlen mozgatórugóját, a haszont, és az ilyen módon fenntartott igény abszurditása, nem pedig önmagában a programszerűség ténye volt az, amely a jól ismert vészes hatásokat előidézte.
♦
Világosan tisztázni kell és kőbe kell vésni, hogy itt teljesen eltérő típusú és végtelenül szélesebb hatáskörű tervezésről kell beszélnünk, mint amely pusztán a gazdasági-produktív finalitásoktól elvártak jegyében mozog, még a legfényesebben politikaiaktól is, amelyek a fasizmus korporatív és autarkhikus programadását inspirálták. Autentikus revolúciót kell végrehajtani: a gazdaságot ismét az emberiség szolgálatába kell állítani, sokkal inkább, mint az emberiséget a gazdaság szolgálatába, ami az aktuális valóság. Brown fenntartható társadalma felé az út csakis ez, és nem lehet más. Ahogy megjegyeztük, az ebbe az irányba történő határozott és koordinált lépések megtétele garantálja egy második, nem kevésbé lényeges eredmény bekövetkezését is: azt, hogy a technikai kibontakozást is végre az emberiség szolgálatába állítsuk, amely egy második kívánalom ahhoz, hogy érvényes és stabil környezeti gyógyulás elérhető legyen.
A reklámok problémája című fejezetből
A rengeteg forgalomban lévő közhely közül az egyik: „A reklám a kereskedelem lelke.” Nyilvánvalóan igencsak elsietett megállapításról van szó. Ha igazán meggondoljuk, hogy kereskedők egyfelől mintegy száz évszázada léteznek, s hogy reklám két évszázad óta, ebből arra kellene következtetnünk, hogy az i. sz. XVIII. század vége előtt a kereskedők tevékenysége nem kereskedelem volt, vagy legalább is ennek a kereskedelemnek nem volt lelke.
Az igazság az, hogy a reklám a kapitalizmus eljövetelével kezdett a kereskedelem lelkévé válni. Bizonyos, hogy nem tekinthetjük reklámnak (a szó nem is létezett) az áruk üzlethelyiségben vagy bolt előtti kihelyezését, illetve a vándorárusok kiáltásait. Ezek alapjában véve szolgáltatások voltak, amelyeket publikusan csináltak, módot adva az embereknek arra, hogy kérdezés nélkül megtudják, mi található a műhelyben, vagy pedig értesítették az ablakban éppen nem tartózkodó sokaságot a köszörűs, az üstfoltozó, a kéményseprő vagy a halárus stb. áthaladásáról. Szótárunk azt mondja, hogy reklám „minden propagandaforma, amely a kollektivitás preferenciáját akarja megnyerni egy produktum vagy szolgáltatás irányában”. Az igazat megvallva e definíció pontos, de egyúttal elavult is. Jól tudjuk, hogy a konzumista újkapitalizmus rendszerében az özönvízszerű reklámáradat, amely körülvesz, elkábít és megsüketít bennünket, nem egyszerűen olyan, miszerint az volna a célja, hogy annak megszerzésében, ami nekünk megfelel, egy márka vagy egy másik iránt való előszeretetre késztessen minket. Nem, hanem hogy meggyőzzön bennünket: a reklámozott dologra szükségünk van. Hogy új vágyakkal lásson el, új szerzemények beszerzésére késztessen. Ilyen módon pénzfolyamokat elmélyítve, minden hatékonyabb eszközt alkalmazva, pszichológiai technikákat felhasználva, akár tudatosságküszöb alattiakat is, melyeknek egyenesen tudományát hozták létre és tanítják, a reklám a leghatásosabb eszköze a gyors fogyasztásnövekedésnek, amely a Földet válságba taszította.
A piacgazdaság számára, amely elméletileg arra a meggyőződésre alapul, hogy a gazdasági törvények afféle természeti törvények, s hogy a legjobb egyensúly megvalósítása érdekében nincs jobb, mint hagyni működni ezeket, mindez éppúgy siker, mint a demokrácia számára.
♦
A múlt autokrata uralkodói is keveset ismertek meg közvetlen tudomás révén, és szinte mindent úgy, hogy volt, aki informálja őket. De ha informátoraik megkísérelték volna, hogy filagóriáról beszéljenek allegória helyett, saját céljaikra háziasítva a valóságot, az uralkodó lefejeztette, börtönbe vetette vagy legalábbis csúnyán elkergette volna őket. A demokráciában azonban sajtó- (és antenna-) szabadság van. Más szavakkal elég rendelkezni ezek eszközeivel, s a felséges népet tetszés szerint meglophatják és bolonddá tehetik. Lehet-e ámulni azon, hogy a demokratikus rendszer vicc, és hogy helyette egy másik működik?
Az energia problémája című fejezetből
A „minél több, annál jobb” elve, amely korlátoltan eluralkodni látszik sok jelenkori értékelésben, bizonyosan hatalmas sületlenség. Méltán híresek azonban Horatius sorai: Est modu in rebus, sunt certi denique fines – quos ultra citraque nequit consistere rectum. Nehéz olyan ártalmatlan és hasznos, szervezetünk számára egyenesen nélkülözhetetlen dologra gondolni, mint a vízre. De próbáljanak csak egy hordóval meginni belőle, s nagyon rosszul lesznek. Néhány évszázaddal ezelőtt a víz volt az egyik legkegyetlenebb kínzóeszköz.
És lám: a progresszió hasonló tölcsért nyomott az emberiség torkába, lefelé ezen pedig mértani haladványban véget nem érő áldásokat, amelyek biztosan kevésbé ártatlanok és kevésbé hasznosak a víznél. Azt akarjuk mondani, hogy ezek számára nemcsak a határokat kell felbecsülni, amelyek között előnyösek, s amelyeken túl károsakká válnak, hanem egyenesen azt, hogy egy ilyen előnyösség nem illuzórius-e, bármilyen mértékben jutott is belőle.
♦
Aki most azzal vádolna, hogy elő akarom venni például a pigmeusokat (akkor is, ha – mint láttuk – az úgynevezett civilizált embernek még tőlük is lenne mit tanulnia), teljesen félreértene. Csak egy elnagyolt energetikai számítást végeztem, amelynek semmi köze a nyers elefántmájhoz. Máskülönben az ókori népek, amelyeket mindenki civilizáltnak tart, mint az asszír–babiloniak, az egyiptomiak, az etruszkok, a görögök, a rómaiak, az indiaiak, a kínaiak és így tovább, mindig is teljes nyugalommal nélkülöztek minden olyan energiaformát, amely nem saját izmaik vagy állataik izomereje volt, vagy a szél és a folyóvíz fogyasztás nélküli energiája, a fa- vagy széntüzelés egyedüli kivételével. Kifelejtettem – bocsássanak meg – a lámpaolajat.
♦
Mind e fönt példaként hozott régiek teljesen egyenlők voltak velünk természetes fizikai és pszichikai adottságaikban, s azok voltak tehát elnyomhatatlan igényeik is. Nem vetették meg néhány szeszélyük kielégítését sem; Magától értetődően megvoltak a maguk bajai is. Ám elég megvásárolni bármelyik napilapot, hogy meggyőződjünk arról, hogy ami a bajokat illeti, a mi fejlődésünk igazán nem takarékoskodik ezekkel! Talán boldogabbak vagyunk százszor több egy főre jutó, rendelkezésre álló energiánkkal? Talán van, aki repes az örömtől, mert megnyomhat egy gombot és felkapcsolja a villanyt ahelyett, hogy odahelyezné a mécsest a lámpabélhez, ahogy korábban tették? Vagy egy bizonyos Caius, brundisiumi lakos szenvedett attól, hogy nem tud egy óra alatt Mediolanumba menni? Egyáltalán nem. A rendelkezésre álló eszközöket teljesen normálisnak tekintjük, ahogy ők is tették.
Az egyetlen különbség a mi és az ő igényeik között a szokások, amelyeket elsajátítottunk. És ezeket nagyobbrészt egyetlen szűkös század alatt sajátítottuk el. Igaz vagy sem?
A mass-media problémája című fejezetből
Mussolini számos dogmát, amellyel a szocialisták ide-oda rángatták a valóságot, teológiai handabandázásként definiált. Ez az éppen annyira találó és hatásos, mint amennyire durva kifejezés ugyanígy ráillene azokra a halhatatlan elvekre, amelyekkel a liberáldemokraták gargarizálnak. A liberalizmus – igen, az is – olyannyira ipse dixit rögzített, hogy a skolasztika is megirigyelhetné, azzal a súlyosbító körülménnyel, hogy az előbbi nem a nagy sztageiroszira hivatkozik, hanem sokkal, de sokkal kisebb személyiségekre.
♦
Mindenekelőtt nincs semmi visszaállítani való a hírlaptudósítókhoz küldött hivatalos irányelveken és a cenzúrán, minthogy ezek léteznek és aktuálisan rosszabbul működnek, mint a kigúnyolt Minculpop idejében, és lehetetlen újra kinyitni egy nyitott ajtót vagy újra fölkapcsolni egy égő lámpát. Az egyetlen különbség, hogy akkor ezek hivatalosak voltak, széles körben proklamált és mindenki előtt ismeretes célkitűzéseket követtek, amelyeket majdnem teljes egészében osztottak is; míg ma a kulisszák mögött gyakorolják a garas szürke eminenciásai, akik demokratikusan fütyülnek a konszenzusra. Hosszan kitérni arra, hogy bemutassuk a hírek fölfújását, a sajtó hallgatását és a torzító lencsék játékának parancsra történő alkalmazását, aminek korunk hatalmas publicisztikája szorgalmasan behódol, azonos volna az olvasók intelligenciájának kétségbevonásával.
♦
Szem előtt tartva a felbecsülhetetlen károkat, amelyeket a televízió okoz, azt mondani, hogy hozzájárul a kultúra terjesztéséhez galád és alibiszerű lódítás. Annak, aki ezt mondja és leírja, arról, hogy mi az a kultúra, a leghaloványabb elképzelése sincs. A kultúra nem nyelés, a kultúrát élik. A kultúra hódítás, személyes küzdelem, meditáció, szelekció, a saját és megismételhetetlen személyiség türelmes építése, ami fáradságos is. Nem lehet sorozatban termelni, dobozban árulni a szupermarketekben, sem szórni. A fiatalság televízió által táplált mélységes tudatlansága és érdeklődéshiánya erről bizonyítékot ad.
Egy nézőkből álló nép olyan nép, amely nem ér és nem számít semmit.
A demográfiai probléma című fejezetből
Nem kell sok, hogy két konklúzióhoz jussunk el:
- a demográfiai robbanás nem természeti jelenség, amely csak arra szoríthat minket, hogy elkönyveljük, hanem patologikus tény, amelyet kezelni kell.
- e patológia a „modern” fejlődés modelljével áll összefüggésben, akkor is, ha azt is bünteti, aki a margóján tartotta magát.
♦
Van, aki ilyen borzalmas demográfiai tumorral szemben katasztrofizmussal vádol engem, azon biztató megállapítás alapján, hogy a Föld – ha jobban kihasználják – képes emberi lények tízmilliárdját, vagyis az aktuális népesség kétszeresét táplálni.
Aki így tartja, az egyszerűen összekeveri a jobban kihasznált fogalmát a még inkább kihasználtnál, e zavarnak pedig olyan következményei lehetnek, amelyek még állítólagos katasztrofizmusomon is túlmennek.
A Megállító harc című fejezetből
A háborúkat, semmi kétség, nem védekezve nyerik, és a végső győzelem csak az offenzíva esetében lehetséges, olyannyira, hogy mindig szenvelgően nevetségesnek találtam a hadi főhatóság számára a Védelmi Minisztérium elnevezést, ahogyan egy ideje politikusocskáink nevezték, akiket a vereség ily kényelmessé tett, és akik nyilvánvalóan további vereségeket kívántak.
Mindenesetre, ha az ellenség kiterjed a Földünkre, szükséges a megállító harc, mint ahogy a végsőkig kitartó védelem a Piavén és a Grappán lehetővé tette a sorok rendezését és a fölkészülést a nagy és meghatározó előretörésre a következő őszön.
Most a hadászati valóság tettét transzportálva az ökológiaira, úgy látszik, hogy a Föld nem egy, hanem száz Caporettót szenvedett el, és a fogyasztói plutokrácia megszállásának a tárgya.
♦
A környezet orvoslásának legfőbb akadálya pontosan az első számú előítélet, amelynek alapján az utca embere egy bizakodó white lab-coat várásban van, aki majd valamilyen tudományos vívmánnyal megoldja az esztelen életmódjuk és „fejlődésük” által okozott problémákat. Amikor azonban a problémák közvetlen bosszúságot és elviselhetetlen kényelmetlenséget okoznak számukra, távolbanéző passzivitásuk üdvösen megrendül.
Mit tudom én: ha az ózon és a szén-monoxid szúrós vagy hányingerkeltő lenne, vagy könnyezésre késztetné a szemet, a motorizált városi közlekedés csökkentésének akciója sokkal több együttműködőre találna felhasználói körében. A félelmetesebb negatív hatások azok, amelyek kevésbé kellemetlenek, amelyek csak analízissel vagy eszközökkel, s így kevesek által észrevehetők. Gondosan tartózkodni kell tehát a beavatkozásoktól, amelyek csak a közvetlen kellemetlenséget és nem a bajt eliminálják, eltávolítva így a problémát a „közvélemény” tudatából.
♦
Minthogy ereje teljében van, a különös politikai rendszer, amely miatt a legfontosabb kérdésekben intézményesen azok választanak, akik a félelmetesebb negatív hatásokról semmit nem tudnak és semmit nem is értenek, az ökológusoknak kedvelniük kell az olyan terhes kellemetlenségeket, mint a torokviszketés, a könnyező szemek vagy a pattanások a bőrön, amelyeket a legkreténebbek is megértenek.
Fordította és válogatta: Molnár András
Jegyzet
[1] Forrás: Rutilio Sermonti: L’uomo, l’ambiente e sé stesso. Róma, 1992, Settimo Sigillo. [A magyar fordítás először az Északi Korona című folyóirat 19. számában jelent meg, 2006 januárjában. – A szerk.]
