A kenyér és a bor

Az aratás Ura[1]

„Munkák és napok” – Hésziodosz, az idős földműves költő e kifejezése minden másnál jobban felidézi életünk valódi szövedékét. A mezőgazdasági munka – mely nemes, minthogy összhangban áll a természet törvényeivel és ritmusaival – csodálatra méltóan alkalmas rá, hogy a világban jelenlévő isteni aktivitás felismerésében segítsen bennünket. A búza és a szőlő művelése, a kenyér és a bor erőteljes szimbólumok, melyek tiszteletére és a róluk való elmélkedésre Isten ösztökél minket, mikoron szemléljük, hogy Ő tette azokat közöttünk való titokzatos jelenlétének támasztékaivá.

Ha a világ kert, amelyben Isten hagyja a létezőket virágozni, akkor mező is, amelybe elveti, és szőlőskert, ahová elülteti őket.

A Szentírás azt tanítja nekünk, hogy Isten földműves. „Pater meus est agricola” (’Atyám pedig a szőlőműves’) – mondja Jézus (Jn 15,1). „Minden növényt, amelyet nem az én mennyei Atyám ültetett, gyökerestől ki fognak tépni” (Mt 15,13). Máshol pedig az „aratás Urának” nevezi Atyját.

Kezdetnek ezen állításokat szó szerint kellene érteni. Minden normális ember számára nyilvánvaló, hogy a föld gazdagsága, miként a földművelés mestersége, Isten ajándéka; az ember semmit sem tudna a mezőgazdaságról, ha Isten nem tanította volna meg neki. „Isten az, aki a földművesnek szakismereteit tanította” (vö. Iz 28,24–29). Fentebb az építészet kapcsán megvilágítottuk, hogyan kellene érteni az ilyenfajta kifejezést.

Jobban szólva: a földműves csupán eszköz Isten kezében; egy munkát végző ember mozdulatai csak külső megnyilvánulásai az Isten által folytatott tevékenységnek. Isten az, aki létrehozza a legelőket és belőle fakad a búzamezők termése:

„Meglátogatod a földet s elárasztod, elhalmozod bőséges javakkal. Isten folyója bővizű; eledelt készítesz számukra, mert ez a rendelésed. Barázdáit megitatod, göröngyeit elegyengeted, esővel felpuhítod és megáldod hajtásait. Jóságoddal koronázod az esztendőt, nyomodban bőség fakad. A puszták legelői megkövérednek, vidámságot öltenek a halmok.” (Zsolt 65,10–13)

Ózeás próféta szerint: „Biztosan eljön az Úr, mint a hajnal, eljön hozzánk, mint az őszi eső, és mint a tavaszi eső a földre. Mit tegyek veled, Efraim? Mit tegyek veled, Júda? Jámborságtok olyan, mint a reggeli felhő, és mint a reggel tovatűnő harmat.” (Óz 6,3–4)

A zsidók aratás után, tisri havában (szeptember) ülik meg a sátrak ünnepét, hogy Istennek hálát adjanak áldásaiért. „Hét napon át ülj ünnepet az Úrnak, a te Istenednek azon a helyen, amelyet majd az Úr kiválaszt és megáld téged az Úr, a te Istened minden termésedben s kezed minden munkájában és vigasságban leszel.” (MTörv 16,15)

Hasonló ünnepek egyébként minden népnél léteznek. A görögöknél a Thalüszia és a Theszmophoria, a rómaiaknál pedig a messium feriæ. Keresztény területeken, amíg a hit még eleven volt, az emberek ugyanígy gondolkodtak és cselekedtek. A búzaszentelés ünnepét lelkiismeretesen, aprólékos odafigyelés­sel ülték meg, az utolsó kévét övező mindenfajta paraliturgikus[2] szertartások pedig a földművesek Istenbe vetett hitét és iránta való elismerését fejezték ki. Berry és Perigord vidékén a betakarítás végeztével kiegyenesített karóval támasztottak ki egy kukoricacsövekből készített keresztet, amely körül az emberek énekeltek és táncoltak; a búza zsengéit számos helyen a Szűznek ajánlják.[3] Mindezen mezőgazdasági szertartások célja, hogy kiemeljék a mezei munka megszentelt voltát. A növényvilágot csakugyan valamiféle szentség övezi, és az ember a mezőgazdasági munka által érintkezésbe kerül az élet titkával és annak kifinomult bonyolultságával.

Aratás (Fécamp psalterium, 1180 körül)
Aratás (Fécamp psalterium, 1180 körül)

Ezen isteni jelenlét a föld és a növény életében magyarázatát adja, hogy az utóbbi miképpen válhatott a természetfölötti élet kedvelt szimbólumává, amelyet Jézus gyakran használt prédikációiban, hogy tanítványainak megvilágítsa Isten Országának mivoltát.

Isten a magvető, és az általa vetett mag az Ő Igéje: „Íme, kiment a magvető vetni. (…) A magvető az igét veti” (Mk 4,3–20). Pszeudo-Krizosztómosz a következőképpen kommentálja e szakaszt: „A Magvető Krisztus; a mag az Isteni Szó; a szántóföld az emberiség; az ökrök az apostolok; az eke a kereszt, a járom összhang”.[4] Íme, előttünk áll egy meglehetősen sokrétű szimbolika megoldása, amelynek bizonyos elemeit megtaláljuk majd más szerzőknél is. Szent Ambrus satores fideinek,a „hit magvetőinek” nevezi az apostolokat.[5] Már Szent Pál azt írta a korintusiaknak: „Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta. (…) Mert Isten munkatársai vagyunk, ti pedig Isten szántóföldje vagytok (Dei agricultura estis)” (1Kor 3,6–9). Ami az ekét illeti, Krisztus az apostoli munkával kapcsolatban említi: „Aki kezét az ekére teszi és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára” (Lk 9,62). Az eke képével kapcsolatban az egyházatyák kifejtették, hogy Krisztus a szántóvető. Ilyenformán Alexandriai Kelemen aroternek nevezi Őt.[6] A kiindulópont Izajás messiási próféciája, amelyben kinyilvánítja, hogy a Királyság helyreállításakor a népek „kardjaikat ekevasakká kovácsolják, és lándzsáikat szőlőmetsző késekké” (Iz 2,3–4). „A mi Urunk – mondja Szent Iréneusz –

maga készítette az ekét és hozta az ágnyeső kést: ez jelzi az első emberi vetést, amelyet Ádám mintájára vitt végbe, és a termés betakarítását az Ige által az utolsó időkben. (…) Végül az Úr létrehozta az ekét, a fát hozzákapcsolta a vashoz, és ezen a módon a földet megtisztította a gaztól. Valójában az erőteljes Ige – egyesítve a testtel és odaerősítve ahhoz – tette művelésre alkalmassá a kopár földet.”[7]

Szent Efrém ugyanezen gondolatot juttatja kifejezésre. „Krisztus szántóföldje megművelt; gyomok nem nőhetnek benne; a kereszt ekéjével szántották, és tüskebokrait teljes egészében, gyökerestől kitépték.”[8]

Isten szimbolikus megjelenítésének, a földművesnek és a magvetőnek nagyon jelentős szerepet kellett játszania a korai katekézisben, ha észrevesszük, hogy megtalálható a nevezetes mágikus négyzetben, melyet keresztirányú elrendezésben alkottak a következő szövegből: Sator arepo tenet opera rotas.[9] Jérôme Carcopino, aki sokakhoz hasonlóan szintén tanulmányozta a feliratot, a következő fordítást javasolja: „A Magvető éberen figyelve ekéjét, gondosan irányítja annak kerekeit”, és kimutatja, hogy ez a rejtélyes szöveg Krisztust jelöli. A sator szó már a klasszikus latinban is a teremtő istenség ideájának fordítására szolgált. Később ugyanebben az értelemben tűnik fel Bœthiusnál.

„Óh, Ki a világot kormányzod örökkévaló Értelmed által, a földek és az égboltozat magvetője, akinek a korszakok kezdete óta gondjára bízott az idők múlása, s mozdíthatatlan marad a mozgások közepette, bevésted Magad a világegyetembe”.[10]

Sokkal régebben Platón úgy láttatta Istent, amint a teremtmények lelkeit a földbe veti.[11] Legegyetemesebb értelmében e szimbólum a Logoszt, minden létező teremtőjét jelöli. „Isten (…) elveti a kozmikus lehetőségeket a materia primába”;[12] ez utóbbi ontológiai és kozmológiai valóságát fizikai síkon a terra mater képviseli, midőn feltárja magát az ekevas alatt, hogy magába gyűjtse a növények magjait, éppúgy, mint az égi esőt, ami az Isteni Tevékenység egy további formája, melyet az előző szakasz végén idézett nagyszerű szövegben Izajás dicsőített.

Illusztráció a Macclesfield-Psalteriumból (1330)
Illusztráció a Macclesfield-Psalteriumból (1330)

Az evangéliumi példabeszédekben a bú­­za életszakaszai és a mezőgazdasági munka periódusai a Királyság életszaka­sza­it és a megváltás fázisait fejezik ki.

„Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. (…) a mag kikel és növekszik (…). Mert a föld magától termi meg először a hajtást, aztán a kalászt, majd a fejlett szemet a kalászban. Mikor pedig megérett a termés, azonnal sarlót vág bele, mert elérkezett az aratás.” (Mk 4,26–29)

Az aratás témája különleges fontosságot feltételez, minthogy eszkatológiai értelemmel bír: a megváltás történetében az arató a Bíró. Jézus ezenfelül elmondja nekünk, hogy miközben a Szántóvető (Isten) aludt, Ellensége (az ördög) konkolyt vetett, hogy az a búzával együtt sarjadjon ki. Az aratásig mindkettőt hagyták növekedni, mikor is megtörtént az elválasztásuk, s a jó magokat összegyűjtötték, a konkolyt pedig elégették (Mt 13). Isten, az Arató mesteri eljárását tárgyalja az Apokalipszis:

„Ekkor íme, fehér felhőt láttam, és a felhőn az Emberfiához hasonló ült, akinek fején arany korona volt, és a kezében éles sarló. Egy másik angyal jött ki a templomból, és hangos szóval így kiáltott a felhőn ülőnek: »Csapj a sarlóddal és arass, mert eljött az aratás órája, hiszen megérett az aratnivaló a földön!« És a felhőn ülő nekieresztette sarlóját a földnek, és learatta a földet.” (Jel 14,14 és az utána következők)

Hasonló, a jó és a gonosz elválasztásához kapcsolódó téma a rostálás. A rosta a jó szemek mentesítését szolgálja a pelyvától, és ez az, amiért a jó rossztól való elkülönítésének, a választás és a megtisztulás jelének tekintették. Athénban Démétér, a búza istennőjének tiszteletére rendezett – már említett – Theszmophoria ünnepen fiatal lányok titokzatos rostákat tartanak maguknál. Az eleusziszi kisebb misztériumok beavatásában a beavatott, kendővel a fején, egy széken ül és rostál, amely megfelel a levegő általi megtisztulásnak.[13] Servius a következőképpen magyarázza e rítust: „Az ember megtisztul a misztériumok révén, miként a búza a rosta által.” Krisztus, a Rostáló munkás egy lenyűgöző evangéliumi jelenetben tűnik fel, amely analóg az Apokalipszisben olvashatóval és ugyanazon eszkatológiai jelentéssel bír:

„aki utánam jön, erősebb nálam (…). Szórólapátja a kezében van már, és meg fogja tisztítani a szérűjét: összegyűjti búzáját a magtárba, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti.” (Mt 3,11–12, vö. Iz 21,10)

Hendrick de Clerck: Az ötezer ember megvendégelése (1590 körül)
Hendrick de Clerck: Az ötezer ember megvendégelése (1590 körül)

Ha a mezőgazdasági munka fázisai általánosságban a Királyság történetének szakaszait, a világban való történeti kialakulását jelölik, akkor a mag és kicsírázásának rejtettebb szimbolikája a Királyságnak az egyén bensőjében való kibontakozását fejezi ki, az ő szellemi gyarapodását, második születését és növekedését „Isten fiaként”.

„Bizony, bizony mondom nektek: ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt, és aki gyűlöli életét ezen a világon, megőrzi azt az örök életre.” (Jn 12,24–25)

A lélek halálának és szellemi újjászületésének nagyszerű szimbóluma a búza, melyet avégből hintenek és temetnek el, hogy újjászülessen. A földművelés azonkívül szemlélteti a munkát, amelyet az embernek azért kell végeznie, hogy szellemi tudásra tegyen szert, mert ez a tudás, Isten szava, táplálék a léleknek, miként a búza a testnek.

Már az eleusziszi misztériumok és mítoszok által felölelt mezőgazdasági rítusok egészének értelme is ez volt. Különösen a már említett rostálásnak – e rítus magában foglal egy szakrális szántást –,[14] és a nagyobb misztériumokba való beavatás végének, amikor a misztériumot vezető pap a „búzakalász felmutatásakor” „csendben” feltárja az „aratót” a beavatás várományosának. E szertartásról beszámolva Római Hippolitosz elmondja, hogy ez volt a a szellemi újjáteremtődés (regeneráció) jele. A kalász, az emberbe születésekor elvetett fény, amely a beavatásnak köszönhetően megtermi gyümölcsét.[15] „A léleknek – szól Proklosz –,

mikor bevetett – azaz a születéshez vezető – állapotban találja magát, a születés során egy gabonaszem módjára le kell dobnia magáról a szalmafajtát és héjat, és megtisztítván magát mindattól, ami körülveszi, szellemi virággá és gyümölccsé kell válnia”.[16]

A szellemi újjászületésnek, minthogy következménye a test feltámadása, egy napon majd vissza kell hódítania egy dicsőséges, fényből való testet. Így fejezi ki magát Szent Pál e tárgyat illetően:

„Amit vetsz, nem kel életre, ha előbb meg nem hal. És mikor vetsz, nem a leendő növényt veted el, hanem puszta magot, például a búzáét vagy másét. Isten pedig alakot ad annak, amint akarja, mégpedig minden egyes magnak saját alakot. (…) romlandó testet vetnek el, és romolhatatlan támad fel; szégyenben vetik el, és dicsőségben támad fel; gyöngeségben vetik el, s erőben támad fel; érzéki testet vetnek el, és lelki test támad fel.” (1Kor 15,36–38 és 42–44)

Minthogy a keresztény ember egy új Krisztus, nem meglepő, hogy alkalomadtán a mag és a kalász ugyancsak magát Krisztust szimbolizálja. Ez esetben Isten már nem Magvető és Arató, aki elszórja a magvakat és egybegyűjti a termést. Ő maga vált maggá és kalásszá, és az általa felkínált ajándék Ő maga táplálékként. A Messiást az „Örökkévaló sarjadékának” és „a föld gyümölcsének” nevezik (Iz 4,2); Mária méhében válik az isteni kalásszá, hasonulva a Földhöz. „Üdvözlégy, felszántatlan föld, mely az isteni kalászt termetted, akit az egész világ megismert.”[17]

A maronita misében maga Krisztus mondja:

„Én vagyok az Élet Kenyere, ki az Égből jöttem a földre (…). Mint ízletes búzaszemet, egy termékeny lélek, Mária méhe fogadott Engem.”

E szövegek az eucharisztikus misztérium küszöbéhez vezetnek bennünket. Kenyér! Ez a végeredménye a búzán véghezvitt munkának. A búza a test élelme, az Ige a lélek tápláléka lesz. Az eucharisztikus kenyér szimbolikája a földművelés szimbólumvilágának kivirágzása, ragyogó ajándék Istentől, a Földművestől.

Szőlőművelés (Fécamp psalterium (1180 körül)
Szőlőművelés (Fécamp psalterium (1180 körül)

A szőlősgazda

Ahogyan az eucharisztikus kenyér Isten, a Földműves ajándéka, úgy az áldozati bor Istené, a Szőlősgazdáé. E két isteni mesterségből eredő szimbolikus fejtegetések csaknem szó szerint megegyeznek egymással.

Az Ótestamentumban a szőlőskert az igazhitű népre utal, melynek az Örökkévaló a Szőlősgazdája. A nyolcvanadik zsoltár csodálatos elégia az elpusztított szőlőskertről, azaz Izraelről:

„Egyiptomból hoztad ki e szőlőtőt, nemzeteket űztél el és elültetted őt (…) s betöltötte a földet. Árnyéka elborította a hegyeket, vesszői az Isten cédrusfáit. Kiterjesztette indáit a tengerig, hajtásait a folyamig. (Itt a pusztítás beszámolója következik.)

Máshol az Úr elpanaszolja, hogy szőlőjében a gyümölcs nem váltotta be a virágok ígéretét:

„Szőlője volt kedvesemnek termékeny hegytetőn; körülásta, és a kövektől megtisztította, majd beültette nemes szőlővel; közepén tornyot épített, sajtót is vájt benne; és várta, hogy szőlőfürtöt teremjen, de vadszőlőt termett.” (Iz 5,1–7)

Panaszkodik. Mit kellene tennie?

„Pusztává teszem – mondja – (…) fölveri a tövis és a tüske. (…) Bizony a Seregek Urának szőlője Izrael háza (…).” (Iz 5,6–7)

Az Újtestamentumban a szőlőskert Isten új népe és a Mennyek Királysága. Jézus mondja, hogy „hasonló a mennyek országa a házigazdához, aki korán reggel (valamint a harmadik, hatodik, kilencedik és tizenegyedik óra körül) kiment munkásokat fogadni a szőlőjébe” (Mt 20,1–16). Egy másik példázatot is mond, amely felidézi az Izajástól származó passzust:

„Volt egy gazda: szőlőt ültetett, kerítést készített köréje, prést ásott benne és tornyot épített. aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott. Amikor elközelgett a szüret ideje, elküldte szolgáit a bérlőkhöz, hogy szedjék be a termését. A bérlők azonban megragadták a szolgáit; az egyiket megverték, a másikat megölték, a harmadikat megkövezték. Ekkor ismét küldött más szolgákat, az előzőknél többet, de azok éppúgy tettek velük is. Végül elküldte hozzájuk a fiát, (…) de a bérlők, mihelyt meglátták a fiút (…), megragadták őt, kidobták a szőlőn kívülre és megölték. »Amikor tehát eljön a szőlő ura, mit fog tenni ezekkel a bérlőkkel?« Azt felelték neki: »A gonoszokat kegyetlenül el fogja pusztítani, a szőlőt pedig más bérlőknek adja, akik megadják neki a termést a maga idejében.« (…) Ezért mondom nektek, hogy elveszik tőletek [Izraeltől] az Isten országát, és olyan népnek adják, amely meghozza annak gyümölcseit.” (Mt 21,33–44)

A szőlőben végzett munka utolsó szakasza a szüretelés, amely a búza aratásával együtt az Ítéletnek felel meg a Szentírás allegóriáiban. Izajás diadalmas ódája újra előrevetíti az ítélethozó szüret jelenetét:

„»Ki ez, aki Edomból jön, vérvörös ruhákban Boszrából?« (…) »Miért vörös az öltözeted, és ruháid miért olyanok, mint a szőlőprésben taposóé?« »Egyedül tapostam a sajtót, és a népek közül senki sem volt velem; összetapodtam őket haragomban, és eltiportam őket indulatomban; ráfröccsent nedvük ruháimra, és egész öltözetemet beszennyeztem. (…) Népeket tapostam el haragomban, összezúztam őket indulatomban és a földre csurgattam nedvüket.«” (Iz 63,1–6)

„Aki Edomból jön”: Krisztus. Ő az, aki „tapossa a mindenható Isten bosszuló haragjának szőlőprését”, szól az Apokalipszis (19,15), mely közvetlenül Krisztus, az Arató megjelenése után (14,14 és az utána következők) mutatja fel számunkra, hogy Krisztus a Szüretelő és az Ítélő. Egy angyal sarlót hoz elő a szentélyből és ezt a parancsot kapja:

„»Csapj le éles sarlóddal, és szüreteld le a föld szőlőjének gyümölcseit, mert megértek szőlőfürtjei!« Az angyal megindította sarlóját a földre, és leszüretelte a föld szőlőjét, és Isten haragjának nagy borprésébe dobta. Megtaposták a borprést a városon kívül, és vér jött ki a présből a lovak zablájáig (…).” (Jel 14,17–20)

Az Úr szőlőprése (1500 körül, München)
Az Úr szőlőprése (1500 körül, München)

Így mindezen szövegekben a szőlőskert Isten Népét jelenti, általánosabban pedig az emberi nemet; a szőlőművelés kibontakozása – az égi Szőlősgazda által igazgatva – a történelmet szimbolizálja az Ítélet Napjáig. Ez a szimbolika első aspektusa. Létezik egy másik és mélyebb, amelyben a szőlőtő és a bor az emberiség spirituális regenerációjának munkáját jelképezi, mely a szőlőskert urának műve.

A bor mindenekelőtt a Pléróma, a misztikus test integrációját jelenti, amely az Atya által ültetett és ember-ágú Krisztus-szőlőtőből képződik, melyben az élet áramlik avégből, hogy feltörjön a Törzsből.

„Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám pedig a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz rajtam gyümölcsöt, lemetsz, és minden termőt megtisztít, hogy többet teremjen. (…) Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. (…) Ha valaki nem marad meg bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad, összeszedik, tűzre vetik és elég.” (Jn 15,1–6)

Ezt az evangéliumi szöveget magyarázza egy gyönyörű ima, melyet Pünkösd vigíliáján mondanak a keresztkút megáldása előtt.

„Mindenható örök Isten, ki egyetlen Fiad által magadat Egyházad szőlőművesének mutattad, és ki kegyesen ápolsz minden szőlővesszőt, amely ugyanazon Krisztusban, az igazi szőlőtőn gyümölcsöt hoz, hogy még több gyümölcsöt hozzon: ne engedd, hogy híveiden, akiket mint szőlőskertet Egyiptomból a keresztkút forrása által átültetél, a bűn tövisei elhatalmasodjanak, hanem megszentelő Lelked által megerősítve, örökkétartó gyümölcsökben gazdagodjanak. Ugyanazon a mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled és ugyanazon Szentlélekkel együtt él és uralkodik, Isten, mindörökkön-örökké. Ámen.”[18]

Feltéve, hogy a Kereszt – mint ismeretes – az Élet Fája, nem meglepő, hogy a Megfeszítettel együtt a szőlőtőhöz vált hasonlóvá. Ez lett a liturgiabeli bőséges lírai kifejtés forrása:

„Szőlőtövének roskadozó ágai betakarják az univerzum teljességét; a keresztfával megtámasztott ágak a ­Men­nyek Királyságáig magasodnak.”[19]

„Áhítattal telve, a testetlen szellemi erők hierarchiái állnak az életadó Fa jelenlétében. (…) Gyűjtsétek be az élő gyümölcsöket, melyeket Jézus kínált fel nektek, a bő termést hozó szőlőtő, mely kiterjesztette magát eme isteni Fára.”[20]

„Ó Megváltó, Ó Krisztus! Mint a Fával összefonódott szőlőtő, megitattad az egész földet a halhatatlanság borával. (…) A böjtölés éppen olyan, mint a halhatatlanság örökké tiszta folyója, mely új paradicsomként áramlik a Te vízzel egyesített életadó Véredbe.”[21]

Ennek következtében terjedt el oly széles körben az ikonográfiában a tizenötödik század kezdetétől az a Nyugaton feltűnt nagyszerű ábrázolásmód, melyből a misztikus borsajtó szimbolikája származik. Jean Bellegambe triptichonjának középső tábláján – A misztikus fürdő (a lille-i Múzeumban) – a Kereszt az erjesztőkád közepébe állítva látható; a Krisztus oldalából kiömlő vér ebbe a kádba folyik, ahol meztelen emberek fürdenek.[22] Olykor a szimbolika még erőteljesebb; a kereszt hosszanti ága válik a borsajtó préscsavarjává. Szentviktori Ádám egy régi szekvenciája a vérrel teli kád ezen témájának elviselhetetlen szépségét közvetíti:

„A kereszt szent borsajtója alatt a szőlőfürt kiönti magát a hőn szeretett Egyház méhébe; a bor folyik, erővel kipréselve, és üde édessége boldog mámorba meríti a keresztény nemzetek zsengéit.”[23]

A misztikus szőlőprés e témája könnyen érthetővé válik, ha – mint őseink tették – megfontoljuk, hogy az élő szőlőfürt összepréselődik és egy bizonyos „passión” megy keresztül a sajtóban, ahogyan a búza, amely „meghal” a földben. A dionüszoszi misztériumokban úgy tekintettek a szüretre, mint az isten „passiójára”: Dionüszosz, az összetört és megtaposott szőlő, újjászületett egy italban, mely örök boldogságot ígért, mivel a megtaposott és kisajtolt szőlőfürt felidézte a feldarabolt isten testét a titánok üstjében. Mint annyi más esetben, a keresztény tradíció itt újra egészen természetszerűleg örököse e szimbólumoknak, melyek tökéletesen alkalmazkodtak az újjá tett igazságokhoz, olyannyira, hogy a szentírási szövegekkel összhangban, az ősi politeizmus keretein belül formálódtak az Isten Városára várakozó kövekké.[24]

A szőlő passiója és halála a „feltámadás” előzménye; eltűnvén, a szőlőfürt borral ajándékoz meg minket. Krisztus a misztikus szőlőfürt, Passiójában az égi Szőlőműves által kisajtolva, vérét adja nekünk, és a bor, amit felkínál számunkra, az Ő vérének helyettesítője, valóban a halhatatlanság itala.

Mélyen gyökereznek az okai annak, hogy az emberi faj számára a bor az újjászületés és az örök élet szimbóluma, minthogy egy természetes alkímia terméke, amelyben a növényi víz transzmutálódik a szoláris tűz, a szellem jelének inkorporációja révén. Ebben a tekintetben a kánai csoda bőséges értelemmel bír; a korsókban lévő víz jelzi a Kegyelem tüzének befolyására borrá, avagy természetfölötti szubsztanciává alakított természetet. Ez az a szellemi alkímia, amely másfelől a víz és a tűz két keresztségére utal. A felvizezett bor a misében, a felajánlás pillanatában erre a misztériumra emlékeztet, mint a rítus kísérő imája bizonyítja:

„Isten, ki az emberi természet méltóságát csodálatos módon alkottad és még csodálatosabb módon megújítottad: add, hogy e víz és bor misztériuma által annak istenségében részesülhessünk, aki emberségünknek részesévé lenni méltóztatott: Jézus Krisztus, a te Fiad, a mi Urunk: Ki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egyetemben Isten, mindörökkön örökké. Ámen.”[25]

Ahogyan az idézett Szentviktori Ádám megállapította, a mennyei bor egy misztikus megrészegedést hoz létre a lélekben. Hogy megvilágítsa a bor használatát a misztériumokban, már Pauszaniasz, az ókori görögök egyike megjegyezte: „A bor felemeli az embert és megvilágosítja szellemét, ugyanazt eredményezve, mint amit a szárnyak tesznek egy madárral.”[26] A „felső teremben” a Szentlélek eljövetelére várakozó apostolokról (Csel 1,13) szólván írja Szent Ágoston:

„Ők voltak az új bortömlők; az új bort a mennyből várták, és eljött, mivel a miszteriózus Szőlőfürt most összepréselődött és megdicsőült. Valóban, az Evangéliumban olvassuk, hogy »A Lélek ugyanis még nem volt megadva, mert Jézus még nem dicsőült meg.« (Jn 7,39)”[27]

Szent Bernát szerint Pünkösd napján az apostolok mennyei bort ittak:

„Ez a bor volt az, melyet az igazi Szőlőtő a Magasságbeliből folyat, a bor, amely boldoggá teszi a szívet. (…) E bor hajdan a legnagyobb bőségben megtalálható volt egy éléskamrában, egy szellemi helyen; elárasztotta ezen égi város utcáit és tereit.”[28]

Egy keleti szerző feltárja számunkra, hogy a mártírokat úgyszintén elragadja e mámor:

„Ó áldott mártírok, emberi fürtök Isten Szőlőtőjéről, a ti borotok megrészegíti az Egyházat. (…) Mikor a szentek felajánlják magukat a szenvedés lakomáján, inni fognak a zsidók által a Golgotán sajtolt italból és így megértik [penetrate = átitat, átjár, eltölt, behatol] Isten Házának misztériumait.”[29]

Szent Bernát világosan meghatározza „Isten Házának misztériumait”, mikor egy másik szakaszban a misztikus megrészegedést mint az individuális tudatosság elhagyását, a lélek Istenben való elveszítését világítja meg.[30] Azonkívül ez a szellemi Nagy Mű végső szakasza, mely a mise áldozatbemutatását alkotja: a lenyér és a bor, az átváltoztatott természet zsengéinek felajánlása, az Égi Földműves és Szőlősgazda által előkészítve és felajánlva, saját magunk átváltoztatásának biztosítékaként.

Fordította: Kocsi Lajos

 
Jegyzetek

[1] Forrás: Jean Hani: Divine Craftsmanship. Preliminaries to a Spirituality of Work. San Ra­­-fael (CA), 2007, Sophia Perennis, 87–101. o. A kötet magyar nyelven is megjelent 2017-ben a Sursum Kiadó gondozásában Isten mesterségei. Bevezetés a munka spiritualitásába címmel. – A szerk.

[2] [Az egyházi törvényekkel, előírásokkal és a liturgikus évvel összhangban álló népi rítusok, áhítatgyakorlatok – A szerk.]

[3] A zsidó ünnepekről lásd például Kurt Hruby: Shavuôt ou la Pentecôte (L’Orient Syrien [Vernon] VIII. évf. [1963] 3–4. sz. 395–412. o.), mely összegyűjtve tartalmazza a szentírási szövegeket. Franciaország néphagyományairól: Maurice Vloberg: Fêtes de France (Párizs, 1942, Arthaud, elszórtan). A földművelés szentségéről: Mircea Eliade: Patterns of Comparative Religion (London, 1958, Sheed and Ward, 331–349. o.). Az ősi hit, mely szerint a földművelésben mindenekelőtt az istenség tevékenykedik, megfelelően bizonyított a görögöknél. Zeusz neve ombriosz, „az esőt adó”, Poszeidóné phütalmiosz, „a növekedés előidézője”, Démétéré proéroszia, „akit az ember megidéz a szántás megkezdése előtt” (Plutarkhosz: A hét bölcs lakomája 15). Démétér eme invokációja imákkal kísért áldozatbemutatás közben történt, mely ünnepélyesen bevezette a földművelést, és a ta proéroszia nevet viselte (Charles Dahremberg, Edmond Saglio és Edmond Pottier [szerk.]: Dictionnaire de Antiquités grecques et romaines. Párizs, 1877–1919, a címszónál).

[4] Patrologia Græca. 61. köt. Párizs, 1862, Migne, 773. o.

[5] Szent Ambrus: Expositio Evangelii secundum Lucam V. 44.

[6] Alexandriai Kelemen: Paidagógosz. Lásd a mű záró himnuszát. [Magyar kiadás: Budapest, 2013, Jel Kiadó, 332–333. o. – A szerk.].

[7] Adversus hæreses IV. 34. 4.

[8] Ephräm der Syrer: Rede über die Auferweckung des Lazarus. 11. beszéd. In Bibliothek der Kirchenväter. 37. köt. München, 1919, Kösel és Pustet, 176. o. – A kereszt ekéhez történő hasonlítását érthetővé teszi az eke görög antikvitásbeli formája.

[9] Jérôme Carcopino: Études d’histoire chrétienne. Les fouilles de Saint-Pierre et la tradition. Le christianisme secret du carré magique. Párizs, 1953, Albin Michel, 11–91. o. Lásd még Gabriel Germain észrevételeit: Contemplation et interpretation du „Carré magique”. Bulletin de l’Association Guillaume Budé (Párizs) 1. sz. (1966)

[10] Boethius: Consolatio philosophiæ III. 9. [Magyar nyelven: A filozófia vigasztalása. Budapest, 1970, Magyar Helikon, 72. o. Az idézett rész Hegyi György fordításában: „Ó, ki teremtettél s örök ésszerűséggel irányítsz / Földet-eget; s amióta világ a világ aki késztesz / Tellni időt! Te, ki nem mozdulsz mozgatva a Mindent; Kit nem külső ok szorított formálni kavargó / Ősanyagot művé” – A szerk.] Vö. Dicsőítő ének Szent Mihály ünnepére (szeptember 29.): Christe, gentis humanæ sator.

[11] Timaiosz 42d. A kép nagy sikernek örvendett a sztoicizmusban, amely elterjesztette a dolgok és létezők „magszerű” vagy generatív ideáiról (logoi spermatikoi) szóló tanítást. Lásd Diogenész Lærtiosz: A filozófiában jeleskedők élete és nézetei VII. 148. [Magyar kiadás: H. n. 2007, Jel – A szerk.]; Marcus Aurelius: Elmélkedések VI. 24. [Budapest, 1983, Európa – A szerk.] Ez a gyönyörű leírás hasonlóképpen megtalálható Cicerónál: „A halhatatlan istenek lelkeket hintettek az emberi testekbe” (Cato maior de senectute 21. [Magyar nyelven: Idősebb Cato vagy az öregségről. In Marcus Tullius Cicero válogatott művei. Budapest, 1974, Európa – A szerk.]).

[12] Frithjof Schuon: Stations of Wisdom. Bloomington, 1995, World Wisdom, 219. o.

[13] Marcus Servius Honoratus: A Georgicáról I. 166.

[14] Plutarkhosz: Conjugalia præcepta 42. Vö. Wilhelm Heinrich Roscher: Ausführliches Lexikon der griechischen und römischen Mythologie. Leipzig, 1886–1937, B. G. Teubner Verlag. A „Buzyges” címszónál.

[15] Philosophumena 5. 8. (Patrologia Græca. 16c. köt. 3149. hasáb. Párizs, 1863, Migne)

[16] Proklosz: A Timaioszról 330a–b.

[17] Bizánci litánia a legszentebb Szűzhöz. – Eleusziszban a beavatás várományosának „fel kellett ismernie” a búzakalászt, amit mutattak neki. E kalászt Phosternek, azaz „Megvilágosítónak” (Illuminator) hívták (Philosophumena, i. h.). És Krisztus nem a világ igazi Phostere, Megvilágosítója? – Az orfikus misztérium szerint a misztikus, ki a Túlnani világba hatol, a következő szavakat mondja ki: „Én vagyok az ég és a föld gyermeke” (Otto Kern: Orphicorum fragmenta. 32. töredék. Berlin, 1932, Weidmann); mármost a búzakalász azonos az ég és a föld „gyermekével”; az egységüket, az élet princípiumát szimbolizálja. A tényről, hogy a gyermeket „kalásznak” nevezhették, lásd M. P. Nilson: Die eleusinischen Gottheiten. Archiv für Religionswissenschaft (Stuttgart) 32. évf. (1933) 118. o.

[18] [Magyar–Latin Misszále. Budapest, 1933, Szent István Társulat, 651. o. – A szerk.]

[19] Ambroziánus előima egy katedrális megszentelésére. In Paredi: I Prefazi ambrosiani. Milánó, 1937, Società editrice „Vita e pensiero”, 201. o.

[20] Triódión (nagyböjt negyedik hete, szerda). In Dom P. Guéranger: L’Année Liturgique. Le Temps de la Passion. H. n. 1904, Librairie Religieuse H. Oudin, 177. o.

[21] Triódión (nagyböjt első hete, péntek). Uo. 217. o.

[22] Emil Male: Religious Art in France. The Late Middle Ages. Princeton (NJ), 1986, Princeton University Press, 111. o.

[23] In Dom P. Guéranger: L’Année Liturgique. Le Temps pascal. II. köt. H. n. 1902, Librairie Religieuse H. Oudin, 88. o.

[24] Arnobius: Adversus gentes V. 43. Szicíliai Diodórosz: Bibliothéké III. 62. Alapvető mű a kereszténység és a dionüszoszi misztériumok összefüggéseiről: R. Eisler: Orphisch-Dionysische Mysteriengedanken in der christlichen Antike. Leipzig, 1925, B. G. Teubner Verlag. Vö. Revue de Études grecques, 38. sz. (1925) 67. o. Lásd még A. Boulanger: Orphée (Párizs, 1925, F. Rieder et Cie) és M. J. Lagrange: Introduction à l’étude du nouveau Testament. Quatrième partie. Critique historique I. Les mystères: L’orphisme (Párizs, 1937, Études Bibliques).

[25] [Magyar–Latin Misszále. Id. kiad. 557. o. – A szerk.]

[26] Pauszaniasz: Helladosz periégészisz III. 19. 6.

[27] Szent Ágoston: Sermones 267.

[28] Szent Bernát: Sermo III. In Festo Pentecostes. In Patrologia Latina. 183. köt. 330. hasáb. Párizs, 1862, Migne, 171. o.

[29] Edesszai Rabula in Gustav Bickell: Ausgewählte Schriften der syrischen Kirchenväter. Kempten, 1874, Joseph Kösel, 262–263. o.

[30] De diligendo Deo XI. 32. In Patrologia Latina. 182. köt. 994–B. hasáb. Párizs, 1859, Migne, 502. o.