„A legfőbb hang a tudat, a legfelső Úr ön-tudatos, spontán módon felkelő, legmagasabb szabadsága és szuverenitása. Lüktető fénye tiszta lét, idő és tér nem minősíti.
Mivel mindennek lényege, a legfelső Úr szívének mondják.”
Utpaladéva: Ísvarapratjabhidzsnyákáriká I. 5. 13–14.
Szent számok, szent zene
A civilizáció, melynek különös kedvtelése, hogy saját jellemzésére gyakran használja a „tudásalapú”, „élethosszig tanulást támogató” kifejezéseket, mégis hordoz számos különös ellentmondást épp a tudással és a megismeréssel kapcsolatban. Eme ellentmondásoknak bizonyára nem legcsekélyebbike egy jelentős ókori személyiség és a nevéhez fűződő mozgalom értékelésével függ össze.
„Van valami magasztos abban, ahogy megpróbálják kimutatni, hogy a harmónia fogalma kulcsot kínál a filozófia valamennyi területe – a kozmológia, a csillagászat és a pszichológia – számára. (…) Ami a matematizáló tudomány kialakítására irányuló erőfeszítéseiket illeti, ezek – néhány gondolatuk merészsége és eredeti volta ellenére – nemigen mennek túl holmi numerológiai képzelgéseken. Ám az ezirányú erőfeszítéseik középpontjában álló gondolat – ha joggal tekinthetjük azt a püthagoreusok elképzelésével azonosnak –, mára meghökkentően termékenynek bizonyult.” [1]
Püthagorasz, a „matematikus-szent” [2] és a püthagoreizmus megítélésének összetett és ellentmondásos voltát erőteljesen szemléltetik a klasszika-filológia tekintélyeinek föntebb idézett mondatai. „Magasztosság, eredetiség és meghökkentő termékenység” szembeállítva „holmi képzelgésekkel” legalábbis ellentmondásos, és ez az ellentmondásosság tükrözi az egész nyugati kultúra és gondolkodás értetlenségét, amikor saját gyökereinek egyik legfontosabb ágával kellene szembenéznie. Ha csupán arra gondolunk, hogy Püthagorasz a természettudományos kézikönyvek többségében az első természeti törvény (a húrok hossza és a megszólaló hangok közötti kapcsolat) megalkotójaként áll előttünk, világunknak, mely a tudományosságot helyezi értékhierarchiájának csúcsára, osztatlan lelkesedéssel kellene fordulnia e személyiség felé. Ehelyett a kutatás jellemző módon e csodálatos ember jelentőségét kisebbíteni, a legendás és ellenőrizhetetlen elemek súlyát növelni, a valószínű tények számát csökkenteni igyekszik. Az ellenérzés és a kritika természetesen nem a tudósnak, hanem a szentnek szól. Pedig ha volt tudós, aki életében és tanításában a vallásosság és a tudományos kutatás összhangjára törekedett, Püthagorasz minden bizonnyal az első és a legnagyobb közülük. Annak magyarázatát pedig, hogy miért kellene egy természettudósnak ateistának és agnosztikusnak lennie, és miért nem lehet vallásos és művész is ugyanakkor, bizonyára abban a – reneszánszból kinövő – újkori vallásellenességben kell keresnünk, mely napjainkban éri el csúcspontját a posztmodern minden értéket viszonylagossá tevő és minden tekintély ellen lázadásra biztató szemléletében. E szemlélet számára ugyanis a Tudomány is csak addig elfogadható, amíg támogatja e viszonylagossá tételt; amint valamely területen a valóság szerkezetére vonatkozóan valóban fontos eredményre jut, az erre való hivatkozást felváltja a ködösítés.
♦
A föntebb említett természeti törvény önmagában összekapcsolja a látható és a hallható világot az értelemben és az értelem révén. Az értelem ősformái a számok, különösen az első tíz pozitív természetes szám. E számok segítségével végzett műveletek, előállítható arányok felelnek meg a világ harmóniájának, vagyis a zenei gondolkodás alapja nem pusztán a matematika, mint pozitív tudomány, hanem a szakrális, szimbolikus matematika. „De te mindent mérték, szám és súly szerint rendeztél el” (Bölcs 11,20) – állítja a Szentírás. [3] Vagyis a Teremtés kezdeténél lévő minta is matematikai jellegű volt, illetve a minta megvalósulásában és nyomaiban is fölfedezhetők a matematikai ihletettség nyomai. William Blake híres festménye a Teremtőt körzővel ábrázolja, ám ugyanilyen jogos volna aránypárok vizsgálatával, összeállításával foglalatoskodónak bemutatni Őt. Az értelmes Tervező művének összeállításakor tudós és művész egyszerre, ezért föltehetjük, hogy zenei érzékenységgel, múzsai módon alkot. Hiszen a zene „az értelmet megelőző tiszta kifejezése annak az akaratnak, aki a világot teremtette.” [4] A vizek fölött lebegő lélek a formátlant alakulásra bíró értelem képe, ez az értelem pedig leginkább zenei hang formájában jelenik meg. Érdekes módon „az éneklés első említése a Bibliában a Vörös-tengeren történt átkelés után található. Itt Izrael végleg megszabadult a szolgaságtól és Isten megmentő erejét e reménytelen helyzetben lenyűgöző módon tapasztalta meg. Amint Mózest csecsemőként húzták ki a Nílusból, és így valójában akkor kapta életét ajándékba, úgy Izrael is – mondhatni valóban mint akit vízből húztak ki – szabadnak érzi magát és Isten saját keze által megajándékozottnak.” [5] Mindehhez hozzáfűzhetjük, hogy a Vörös-tengeren való átkelés mély szimbolikájú története (Kiv 14,15–15,1) a nagyszombati húsvéti vigília olvasmányai között gyakran közvetlenül a teremtéstörténetet követően hangzik el, így kapcsolva össze a csodás megszabadulást, az újjászületést és a teremtést a mindhárom fölött érzett örömmel és az örömből fakadó énekléssel. A mindeneket megalkotó szó megfelelője „az egész éjjel tartó keleti szél” (Kiv 14,21), a tenger kettéválasztásáé pedig a „boltozat alatti és a boltozat fölötti” vizek elkülönítése (Ter 1,7).
Fizika és liturgia
Bár a Teremtő szándéka és módszere nem tárgya a modern természettudomány vizsgálódásainak, példának okáért Ernst Florens Friedrich Chladni (1756–1827) zenész és fizikus munkássága méltó folytatása a püthagoraszi örökségnek. Chladni vette észre, hogy üveg- vagy fémlapokat vonóval rezgésbe hozva, a rájuk szórt finom porban csodálatra méltó mintázatok keletkeznek (Chladni-féle ábrák). Eme egyetlen megfigyeléssorozat a tudomány vizsgálódásainak új irányt is szabhatna, olyan irányt, mely a mérhető és analitikusan elemezhető jellemzők mellett fölfigyelne a rejtelmes és jelképszerű vonatkozásokra is.
Jules Antoine Lissajous (1822–1880), Chladni munkásságának kutatója és folytatója fedezte fel, hogy a viszonylag egyszerű rezgőmozgás két merőleges összetevőn keresztül [6] dekoratív és ugyanakkor egyszerű szépségű görbéket hoz létre (Lissajous-görbék), amennyiben a találkozó frekvenciák arányai kicsiny egész számok. [7] Figyeljünk fel a Chladni-ábrákban a kereszt különböző alakváltozataira, továbbá a Lissajous-görbékben megjelenő (matematikai) végtelen szimbólumra, illetve a görög „α” betűre. Eme ábrák láttán a már ismerős természeti jelenségek is új értelmet nyernek: a hullámzó vízfelületről vibrálva visszaverődő fény emlékezetünkbe idézheti a formátlanba és folyton-folyvást változóba beoltott teremtő akaratot, az „aranyhíd” pedig, a fényvisszaverődés különleges szépségű megvalósulása egyenesen a spirituális utak „áttekintő térképét” nyújtja: a szemlélőnek az „itt és most” állapotából kell eljutnia az Igazság Napjáig, a folyamatos hullámzás és változás világán át követve az örök fény nyomát.
Ha föltételezhető, hogy a Teremtő olyan módon, bár számunkra elképzelhetetlen módszerrel és eszközökkel formálta meg a káoszt, ahogyan a fény és a hang révén nyer formát az alaktalan, formálható közeg, akkor a liturgikus cselekményeknek is törvényszerű módon követniük kell Őt: „Azt kell tennünk, amit az istenek cselekedtek hajdanában.” [8] Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint hogy az istentiszteleti cselekményekben az egyszerűség és a szépség, a ritmus és a harmónia kéz a kézben kell járjon, ha a liturgia megvalósulására és körülményeire a szakrális művészet elnevezést szeretnénk alkalmazni.
Az áldozati cselekmény ugyanis az Első Áldozatbemutató tettének utánzása, tehát a liturgikus zene nem egyszerűen az ízlésnek s a füleknek szóló „dekoráció”, „függelék”, hanem a Teremtés módszerének is követése.
♦
Mivel a szellemi újjászületés egyben új teremtés (Krisztus feltámadása új kezdet), [9] ugyanez az alapelv érvényes a spirituális transzformáció és a zene kapcsolatára is. A zene alkalmazása e területen (vagyis a spirituálisan használható zene formálása, előadása, hallgatása is) a rendetlen „lélek” rendezetté válására, arra az útra kell emlékeztessen mindvégig, amit az egzisztencia tesz meg saját külső és belső körülményeinek harmonizálása során, kiiktatva mindazt, ami Egyetlen Céljának elérésében gátolja. A monotonitás nem hátrány cseppet sem, hiszen ekkor a cél nem a szórakoztatás, nem az érzékek gyönyörködtetése, nem a változatos ritmusok és hangok kavalkádja, sokkal inkább az ismétlések révén megvalósuló egyesítettség, a külsőnek, mint „soknak” a kiküszöbölése, egyetlenre korlátozása, hogy majd ez az egyetlen kapuként táruljon föl a transzcendens áttörés irányába.
Muzsika kisasszony hányattatásai és nyomorúsága a jelenkorban
Képes-e áthatni a zene a „profán” hétköznapot? Fel tudja-e eleveníteni teremtő és a spirituális hivatását korunkban? Mi a zene célja most, a mi számunkra? Nem más ma sem, mint félezer évvel ezelőtt, amikor egy 16–17 éves kisdiák, Szalkai László a következő sorokat jegyezte fel Sárospatakon iskolai jegyzetébe:
„Első céljának Isten dicsérete nevezhető, hiszen a »szabad mesterségek« egyike számára sem nyílik meg oly szívesen a templom kapuja, mint a zenének… A zene a szabad mesterségek közül azért is élvez elsőséget, mert maga a világ is valamiképpen a zenei mozgás harmóniarendje körül forog… Végül pedig az emberi lélek természete szerint gyönyörködik a zenében: a zene az embert nagyszívűbbé, udvariasabbá, nyájasabbá, vidámabbá, szeretetre készségesebbé teszi s kedélyállapotát különféle típusú érzelmekre, kívánságokra indítja…” [10]
Vagyis: ha beszélni akarunk „a zeneművészet cél-okáról, ami nem más, mint a zeneművészet haszna”, [11] elsőként a spiritualitás „cél-oka”, majd rögtön ezután a liturgia szempontja kerül elő s csupán harmadikként a lelki- és érzelemvilág kiterjesztésére, áthangolására vonatkozó szempontok. Akinek életében a „szellemi” meghatározó szerepet játszik, annak számára az lenne ideális, ha a vallással s ezen belül a liturgiával való kapcsolata alá tudná támasztani törekvéseit, ebben pedig középponti szerep juthatna a liturgikus zenének. Sajnos, ez ma kevéssé valósul meg, mert az általános beállítottság mindannak ellenére hat, ami emelkedett és őszinte formájában a vallás, hiteles és tiszteletet parancsoló formájában a liturgia, vagyis ami tisztán és egyszerűen szellemi.
Ha csupán a római katolikus viszonyokat tekintjük, jókora ellentmondás látható a kitűzött célok és azok hétköznapi megvalósulása között. „Az Egyház a gregorián korálist tekinti a római liturgia saját énekének. Ezért a liturgikus cselekményekben – azonos feltételek mellett – ennek kell elfoglalnia az első helyet” – szögezi le egyértelműen egyfelől a II. Vatikáni Zsinat. [12] Ugyanakkor hiába száll síkra hangsúlyozottan maga XVI. Benedek (már Joseph Ratzinger bíborosként is) a gregorián éneklés, mint az Isteni Liturgia elsősorban ajánlott formája mellett, az általános gyakorlat kitart a „beat-misék”, „gitáros találkozók” és „dicsőítések” mellett, ahol a néhány akkordot ismerő „keresztény rockzenészek” dalolják üdvözült arckifejezéssel és jókora hangerővel kevés megkülönböztethető hangból álló alkotásaikat, melyek – jó esetben – bibliai szövegrészletek sikerületlen, szentimentális átfogalmazásai. És nem kizárólag fiatalok hallgatják őket, hanem minden korosztály, aki pedig nemtetszését nyilvánítja, máris megkapja a „maradi, ósdi gondolkodású” jelzőt, olyannak tekintik, aki „nem hallja meg az idők szavát”. A fő nehézség nem abban rejlik, hogy egy útmutató alapelvet módszeresen figyelmen kívül hagynak (bár önmagában már ez is elgondolkodtató), sokkal inkább abban, hogy az általános modern középszerűség és igénytelenség szempontjai érvényesülnek (amennyiben ilyenekről egyáltalán beszélhetünk): a könnyen emészthető (hiszen néhány hangot tartalmazó) dallamok, 4/4-es ütem, két-három akkordból álló gitárkíséret, egyszerű, már-már primitív magyar, néha angol nyelvű szöveg.
Hasonlítsuk össze az efféle zene befogadásához szükséges követelményeket azokkal a feltételekkel, amelyeket Somfai László szükségesnek tart egy mestermű, a 20. század egyik zenei csúcsteljesítményének megközelítéséhez. „A hivatásos muzsikus teljesen részletes, anatómiai boncolásra emlékeztető elemzéssel kezd hozzá Webern Bagatelljeinek felfedezéséhez: diagramokat készít magának a hangok felhasználásának tervszerűségéről; statisztikus módjára analizálja, hogy a különféle ritmuselemeket hogyan válogatja meg és variálja Webern; elmerül a hangszín és a dinamikai kombinációk egyes jelenségeinek regisztrálásában és összehasonlításában – vagyis óriási élvezettel konstatálja, hogy szebben, változatosabban, tömörebben, muzikálisabban nem is lehetne megoldani Webern tételeit, és a tanulságokat bizony hasznosítani kell a mai zeneszerzői technikában, látásmódban is.” [13] Itt természetesen a hangsúly nem azon van, hogy milyen zenetörténeti képzettséggel, hajlékony és virtuóz érzékenységgel fordul a „hivatásos muzsikus” egy zenemű szerkezetének megfejtése felé, sokkal inkább azon, hogy a liturgikus zene által felhasznált szentírási szöveghelyek beható és értő ismerete, a szöveg és a dallam egymást kiegészítő és erősítő kapcsolatának felfedezése és követése olyan magas szintű ízléssel és fogékonysággal párosuljon, ami hozzávetőlegesen a zenész szakmai képzettségével állítható párhuzamba.
♦
Ekkor nemcsak a gregoriánra kell gondolnunk, hanem Bachra, Palestrinára s a népénekre is. Aki megcsodálta már Johann Sebastian monumentális Magnificatjában, hogyan „szórja szét a felfuvalkodottakat” (dispersit superbos mente cordis sui) elenyésző zenei töredékek formáját választva az ihletett szerző, vagy azt, hogyan fogalmazza meg az „alázatosságot” ugyanitt szoprán áriában s hogyan váltják egymást „minden nemzedékek” (omnes generationes) ugyanazon hangon belépő szólamokként, illetve hogyan árad túl az öröm, hogyan feszít szét szinte minden szabályt a Karácsonyi oratórium nyitókórusában, az megérti, hogyan erősítheti, erősíthetné a liturgikus zene a vallás összes értékét és segíthetné a törekvőt útján. [14]
Miért nem történhet, miért nem történik mindig így? Hogyan válik a templomi ének és zene olyan középszerűvé és minden inspirációt nélkülözővé – olykor még igénytelenebbé is –, mint a hétköznapi? Úgy tűnik, mintha gyakran még azt a közepes mértékű erőt is kénytelen lenne nélkülözni, amely némely kommersz zenének birtokában van. A szakrális nem birtokolja még azt sem, amit a közönséges. A „kocsmai zenehallgatás” vagy részvétel egy rockkoncerten bizonyos értelemben jobban átalakítja a hallgatót, mint valamely fáradt kántor kíséretével előadott templomi ének. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a profán tartalmú zene a maga még profánabb megjelenési módjain keresztül olykor több „liturgikus”, „spirituális” tartalmat képes közvetíteni, mint azok, melyeknek eredendően erre módjuk lehetett volna. Ugyanakkor itt érdemes visszaemlékezni a vérmérsékletek (jellemtípusok) és a nekik megfelelő zenék platóni tanára. [15] Bár ezt a felfogást számtalanszor kritizálták már, sőt próbálták nevetségessé is tenni, [16] aligha lehet kétséges, hogy nem hallgathat bárki bármilyen zenét. Egyfelől azért nem, mert nem érti, nem is értheti meg mindenki a kiterjedt zenei Univerzum minden egyes elemét (akár még ugyanaz a személy sem, ha különböző életkorait tekintjük). Ráadásul két veszély is felbukkan itt: elsőként a (korunkban kifejezetten gyakori) szándék, mely a magasrendűt alacsonyrendűvé próbálja tenni, s amely persze elsősorban nem a zenei hallás fejletlenségét jelzi, hanem a hallgató belső korlátait és zártságát. Másfelől igen jelentős veszélyek leselkednek arra, aki a „korszenvedélyeknek” megfelelni akarván folyamatosan beburkolja magát azokba a – zenének csak igen nehezen nevezhető – hangfoszlányokba és ritmustöredékekbe, melyek folyamatosan elterelik és szétszórják figyelmét. Ebben pedig önmagában is felmérhetetlen ártalom rejlik: olyannyira szorosra fonódtak körülöttünk a hangokból szőtt rácsok, hogy szabadulásra alig van lehetőség. Hangok, zörejek és zenének vélt zajok áramlanak mindenütt, mindig és minden körülmények között, nem is csoda, ha kortársaink némelyike már egyenesen képtelen a csöndben megmaradni, valamely eszköz segítségével folyton meg kell azt törnie, hogy ne érezze nyomasztónak saját létezését. Különösen meglepő ez egy olyan világban, mely az egyén szabadságát fogalmazza meg az egyik legfőbb értékként s mégis módfelett támogatja olyan gépek, zenei irányzatok, élethelyzetek elterjedését, melyek az embert mérhetetlen rabságba döntik. (Arról az egyre közismertebb tényről már nem is szólva, hogy ezen eszközök zöme a zenehallgatás közben is kiválóan alkalmas a „felhasználó” nyomkövetésére, érdeklődési körének, kapcsolatrendszerének feltérképezésére.) Hiszen a bevásárlóközpontban, gépkocsiban, utcán áramló hangoknak igazán nincs már közük sem a Teremtés időn kívüli, időfeletti, hangzó csodájához, sem valamely liturgia Örökkévalót dicsőítő dallamaihoz, hiszen sokkal inkább egy lélektelen és élettelen, gépies rendszer zakatolásához hasonlók, miközben megvalósítják a középkori kolostorban folyamatosan zengő zsoltáréneklés torz ellenképét. Nincs művész, aki ilyen „zenét” szerezne vagy adna elő, mivel ezt leginkább gépek gyártják valahol áramkörök segítségével és azon mesterkednek, hogy hasonlóan élettelenné és gépiessé tegyék hallgatóikat. Ez a „zene” mindent eláraszt egy olyan korban, ahol az önkéntelen, hétköznapi éneklés is és a spontán zenélés is jóformán kiveszőben van, csak azokon a helyeken maradván meg, ahol a hagyományos vallásosság is erőteljesebben él tovább.
Eksztázist is ígér némely modern koncert és „klub”, mely „egyben a keresztény kultusz egy olyan ellenkultusza, ami az embert a tömeg, a ritmus általi megrázkódtatás, a zaj és a fényhatások segítségével – mondhatni – saját maga alól felszabadítja, és a résztvevőt a saját határai szétszakításának az extázisában a mindenség őserejébe meríti. Úgy tűnik, hogy a Szentlélek józan ittassága zenéjének kevés esélye van ott, ahol az én börtönné, a lélek bilinccsé vált, és az ezekből való kitörés a megváltás valódi ígéretének látszik (…).” [17] „Tíz perc alatt teljesen transzba hozhatod magad a különböző spektrumfelépítésű hangokkal, s ezáltal az ember megalkotja a maga privátan pokoli audio-mennyországát. A mostanában feltűnő breakbeatban például olyan felhangstruktúrájú, éles fejhangokat használnak, hogy fülhallgatón vagy élő partikon hallgatva néha szabályosan megtántorodsz, ugyanis pillanatnyi tudatkihagyást (piknolepsziát) okoznak.” [18]
Mindez már nem ízlés vagy tetszés, hanem sokkal inkább annak kérdése, hogy a Teremtés helyét elfoglalja-e a rombolás, az életét a halál, a „szent hétköznapot” felváltják-e a lélektelen, démoni, megkülönböztethetetlen időtartamok. Az örökké hangzó igazi zene létével bizonyítja, hogy a visszatérés lehetőségére a kezdet kezdetén kitárt kapu ma is nyitva áll.
Jegyzetek
[1] G. S. Kirk, J. E. Raven, M. Schofield: A preszókratikus filozófusok. Budapest, 2002, Atlantisz, 499. o.
[2] A. E. Taylor: Platón. Budapest, 1999, Osiris, 265. o.
[3] Biblia. Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás. Budapest, 1982, Szent István Társulat
[4] Joseph Ratzinger: A liturgia szelleme. Budapest, 2002, Szent István Társulat, 139. o.
[5] Uo. 122. o. (Dr. Heller György fordítása kissé módosítva.)
[6] Amit elképzelhet a fizikában kevésbé járatos, de érdeklődő olvasó akár úgy, hogy egy láncon csüngő vödröt egyidőben taszigálunk északról és keletről, akár úgy, hogy két rakoncátlan gyermek egyszerre rángat egy asztalt, annak két szomszédos oldalán ülve.
[7] Az ábrák forrása: http://kimlim666.wordpress.com/2012/05/14/art-through-science/; http://www.thescienceofcreativity.com/1034; http://functions.wolfram.com/ElementaryFunctions/Exp/visualizations/11/ShowAll.html (utolsó megtekintés: 2013. május 14.)
[8] Ananda K. Coomaraswamy: Hinduizmus és buddhizmus. Budapest, 1989, Európa, 34. o.
[9] Olyan kezdet, mely egyfelől egybeesik a teremtéssel, másfelől a kezdet kezdete óta elterveztetett: „O certe necessarium Adæ peccatum, quod Christi morte deletum est! O felix culpa, quæ talem ac tantum meruit habere Redemptorem!” (Lám, mennyire szükséges volt Ádám vétke, hogy Krisztus legyen váltságának díja! Ó szerencsés vétek, hogy ilyen hatalmas és fölséges Megváltót kívánt és érdemelt!) (Az Exsultet [húsvéti örömének] – nagyszombat éjszakáján elhangzó sorai.)
[10] Szalkai László (1475–1526), mátészalkai varga fia, váci püspök, kincstárnok, kancellár, kalocsai érsek, egri püspök, majd főkancellár és esztergomi érsek, meghalt a mohácsi csatában. Az idézett részletek Dobszay László fordításai: Magyar Egyházzene (Budapest), X. évf. (2002/2003) 1. sz. 3. o. Lásd továbbá Mészáros István: A Szalkai-kódex és a XV. század végi sárospataki iskola. Budapest, 1972, Akadémiai.
[11] Uo.
[12] http://www.katolikus.hu/zsinat/zs_01.html (116.) (utolsó megtekintés: 2013. május 14.)
[13] Kroó György (szerk.): Miért szép századunk zenéje? Budapest, 1974, Gondolat, 103–104. o.
[14] A barokk zene egyedülálló csodájához: Krasznahorkai László: Seiobo járt odalent. Budapest, 2008, Magvető, 323–341. o.
[15] Platón: Állam 398c–412a. In Platón összes művei. II. kötet. Budapest, Európa, 1984.
[16] Theodor W. Adorno: A művészet és a művészetek. Budapest, 1998, Helikon, 281–282. o.
[17] Joseph Ratzinger: i. m. 133. o.
[18] Dolinszky Miklós: Időrengés. Kilenc muzsikus, tíz vallomás. Budapest, 2004, Osiris, 50. o.
