Míg tradicionalista és perenniális perspektívából kiindulva a darwinizmus elutasítása, és annak megfogalmazása, amit Titus Burckhardt egy híressé vált cikkében „transzformista illúziónak” nevezett, rutinszerű, ritkán tudatosítják, hogy az evolucionista doktrína egy tradicionális tanítás rontott változata, legalábbis részben.[1] Semmi új nincs a Nap alatt, ahogy a Prédikátor mondja, a modernitás újdonságai és „felfedezései” egyszerre félreértelmezései vagy tagadásai a tradicionális eszméknek és formáknak. A darwinizmus sem kivétel. Előképét megtalálhatjuk tradicionális leírásokban, amelyek szerint az emberi mikrokozmosz visszatükrözi a makrokozmoszt – egyszersmind „megkötődik”, „kivonódik” vagy „kondenzáltatik” abból. A tradicionalitás nem kisebb képviselője, mint Rúmí, ismert példáját nyújtja egy „evolucionista” nézőpontnak:
„Kő voltam és meghaltam mint kő, s növényként születtem újra.
Mint növény, meghaltam, és állatként születtem meg.
Később meghaltam mint állat, és emberként születtem.”[2]
Gyakorta idézik ezt a passzust Rúmítól, akik a modern tudomány és a tradicionális bölcsesség összeházasításán fáradoznak, mondván, a régi korok bölcseinek intuitív tudásuk volt arról, amit később Darwin konkrét és tudományos módon igazolt. Részben – de csak részben – joggal teszik ezt. Rúmí itt olyan kijelentések sorozatát ismétli, amelyek legalábbis emlékeztetnek Darwin elbeszélésére az emberről, minthogy Darwin szerint is úgy van, hogy az ember egykoron kő volt, aztán virág és így tovább, egy előrehaladó jelenetsor szerint. Rúmí bizonyára nem a „természetes szelekciót” tartotta oknak és eszköznek, ami által egyik formából a másikba „halt”, ám ennek ellenére a teremtmények sorozatának beteljesüléseként érti az emberi állapotot, lévén mindegyik forma egyre komplexebb és „kibontakozottabb” (evolved) az előzőnél. Először kő volt – vagyis tehetetlen anyag. Aztán növényi létforma. Majd állati. Végül pedig emberi.
Ám a modernisták tévesen feltételezik, hogy Rúmí azonos állásponton van Darwinnal, s hogy a modern, mennyiségi tudomány a régi tradíciók beteljesedése. Rúmít sokkal inkább a tradicionális kozmológiai tudományok összefüggésében kell megértenünk, és erre az idézetre nézve fel kell ismerni, hogy a tradicionális kozmológia sarokkövét, a mikrokozmosz/makrokoszmosz tanítását önti szavakba. A makrokozmosz emberi mikrokozmosszá sűrűsödését írja körül, amely – minden lehetséges tradicionális leírás és definíció szerint – esszenciájában vagy tinktúrájában a makrokozmosz egészét tartalmazza. Az ember ásványi, növényi és állati természettel rendelkezik, ami bizonyítja makrokozmoszból való „kivonatolását”. Az evolucionizmus profán tanítása erre emlékeztet, amennyiben azt állítja, hogy az ember a „környezetből” áll és abból emelkedett fel. A tradicionális források leggyakrabban ezt az „involúció” kifejezéssel írják le, minthogy a mikrokozmosz egy „interiorizáció”, s a Rúmí által alkalmazott előrehaladó és „evolúció-szerű” képsort nem használják. Ám még azt a durva elképzelést sem szükséges önmagában véve tradícióellenesnek nyilvánítanunk, hogy az ember a környezetéből épült és emelkedett fel, amennyiben megértjük, a modern tanítás nem más, mint egy reménytelenül lehatárolt és részleges szemlélet – mind az ember, mind a világegyetem vonatkozásában.
A tradicionális tanítás – egy bevallottan egyszerűsített és nem teljes formában ismertetve – összefoglalható a következő néhány pontban:
1. A Metakozmikus [kozmoszon túli – A ford.] Princípium – Önnön Tárgyát kontempláló Tiszta Alanyiság, Azonosság, egyszersmind Egyetlen és Végtelen.
2. A makrokozmosz a Princípium (mint Tárgy) mikrokozmoszon keresztüli „exteriorizációja”.
3. A mikrokozmosz – ugyanakkor – a Princípium (mint Alany) makrokozmoszon keresztüli „interiorizációja”.
Ez az összegzés most figyelmen kívül hagyja mindenféle „módok”, „formák” és „archetípusok” vagy más további megkülönböztetés számbavételét, amelyek a Princípiumban gyökereznek, és abból nyilváníttatnak meg. Elegendő annyit mondani, hogy létezik makrokozmikus és mikrokozmikus rend, s ezek ugyanazon Princípium komplementer kifejeződései, és e tény egymást-tükrözésük alapja. Tükrözik egymást, (éppen azért, mert) tükrözik a Princípiumot – ez pedig pontosan Maga a Princípium természete miatt van így. A meg-nem-nyilvánult Princípiumon belül nincs sem benső, sem külső, sem alany, sem tárgy; túl van e kettősségeken, ám egyszersmind gyökere ezeknek, ezért e kettősségek nem véglegesek és végletesek. A taoizmus, amely az ősi „alkímiai” perspektívát kifejezőbben testesíti meg és őrzi más hagyományoknál (és némely tekintetben mondhatjuk, hogy a vallások közül a legkevésbé teológiai és leginkább kozmológiai), e tagoltságot a klasszikus jin–jang szimbólumban jeleníti meg, ahol a jang tartalmazza a jint illetve fordítva, a kettő azonossága pedig egy meg-nem-nyilvánult Princípiumban (a Taoban) gyökerezik. Nyugaton Hermész caduceusa, és más összefonódó kígyókat vagy sárkányokat megjelenítő szimbólumok ugyanezen dolog aspektusait ábrázolják. Kozmológiai szinten kibomlás (unfolding) és „bennerendeződés” (infolding) történik, a Princípium szintjén azonban nincs mozgás.
Jelen céljainkhoz a harmadik pont megjegyzendő, figyelembe véve az ideát, hogy az ember a kozmosz kivonata és a makrokozmikus elemek újraszervezése. Az ember szervezete visszatükrözi a kozmosz organizációját, s éppen azért, mert a kozmoszból lett megalkotva, vagy még inkább a kozmoszon keresztül a Princípiumból, amely megkülönböztetés döntő fontosságú. Látható lesz, hogy az evolucionizmus a harmadik pont e szinten való megkülönböztetésének sajátos félreértése, és mindenek felett az első és második pontokkal kapcsolatos tudatlanságból eredő téves értelmezés. Ám először is semmi illegitim nincs azon elképzelésben, hogy az ember tűzből, levegőből, vízből és földből épül fel, magában hordozza ezeket, és tartózkodási helyének alkotóelemei. Még csak azt a kikötést sem szükséges megtenni, hogy ily módon kizárólag materiális szervezete épül fel, mivel „tudatossága” is felfogható a fény internalizációjaként, amely bevilágítja tartózkodási helyét, s ebben az értelemben „tudatossága” „környezetének” származéka. Ébrenléte és alvása a Nap és a Hold internalizációja.
E nézőpontból teljességgel lehetséges úgy elgondolni az embert, hogy egymást követő, egyre internalizáltabb állati formák betetőzése. Lehetséges azután elgondolni ezt az internalizációt, mint a „legrátermettebb túlélésének” kulcsát – amennyiben a rátermettség a makrokozmikus involúció mértéke –, és azt is feltehetjük, Darwinnal együtt, hogy a véletlenszerű mutáció az előrehajtó eszköz. Ez úgy hangzana, hogy az élet a tehetetlen anyagból „evolválódik” véletlen módosulások révén, és e módosulások azok, amelyek lendületet adnak az internalizált formák túlélésének, amennyiben – lévén tükröződések – ezek az internalizált képességek tesznek alkalmassá egy teremtményt arra, hogy sikeresen válaszoljon külső környezetére. Végül egy teremtmény (homo sapiens) „bomlik ki” (evolves), amely az egész kozmosz virtuális tükröződése. Lehetséges úgy felfogni, hogy mindez fokozatosan megy végbe, az út során más, kevésbé sikeres mikrokozmikus formák megjelenésével együtt, s a folyamat fokozatos és lineáris pályája ama időbeli „küzdőtér” következménye, amelyben történik.
Hogy tradicionális szimbolizmust adaptáljunk mindehhez: az élő entitás és az univerzum – amely a környezete –, olyanok, mint egymás tükrei, és a fosszíliák megjelenése nem más, mint a folyamat, melynek során a tükrök fedésbe vagy fókuszba kerülnek. A tükrök, mondjuk úgy, „véletlenszerű” erők által mozognak, olykor közel kerülve a fókuszhoz, máskor távol kerülve attól, mígnem – úgymond „véletlenszerű” erők által – fedésbe kerülnek, mely végül igazi, vagy közel igazi tükrözést eredményez, névleg az emberi formát. És mondjuk, Darwinnal továbbra is megegyezve, hogy a „fókusz” ezen analógiában a teremtményi túlélés kulcsa. Az ember azért nyerte meg a versenyt, mert az emberi forma a legjobb gyújtópont a két tükör között; ezt értjük alatta, amikor alkalmasról és alkalmazkodóról beszélünk. Az ő benső erőforrásai felelnek meg legjobban azoknak a követelményeknek, amelyeket külső világa támaszt. Ám emlékeztessük magunkat, hogy a Princípium szintjén nincs „véletlen”, és kozmológiai szinten a „véletlen” megjelenése nem más, mint illúzió. (A görögök helyesebben hívták „szükségszerűségnek”.)
S ami még fontosabb, ott, ahol ezek a tükrök – entitás és világ – fókuszba kerülnek, felfedik a Princípiumot, amely kölcsönös hasonlóságukért felelős, s amely a „tükrözés” alapja. Az igazi tükörkép felfedi a tükrözés princípiumát. Ez a pont, amelynél a szubjektum/objektum dualitás feloldatik; ami belül van, az kívül van, és ami kívül van, belül van. A metakozmikus Princípium a szubjektum–objektum komplementaritásán túl van, és önnön Vanságában székel, nem lévén komplementáris ellentéte; Tiszta Szubjektum, örökkévaló autokontemplációban: saját maga Tárgya.
Nem szükséges bármi továbbit mondanunk e Princípiumról, mivel most kozmológiai függvényében, nem pedig metafizikai tartalmában vesszük tekintetbe, s e szinten különösen felesleges teológiai finomságokat beemelni: lényeg az, hogy az ember nem egyszerűen a makrokozmosz összegzése – a szubjektum, amely válaszol tárgyára –, hanem a Princípiumot is megtestesíti, amely feloldja és meghaladja az alany/tárgy kettősséget, tehát spirituális vagy transzcendens lény. Ez egész pontosan azt jelenti, hogy képes létét a Princípiumban megalapozni, és úgymond magáévá tenni a Princípium „nézőpontját”. A darwinizmus, általában a modern gondolkodással együtt az ember ontológiai rangjának a legmegdöbbentőbb alábecsülésében vétkes, ám az evolucionizmus általános tételei a maguk korlátozott módján nem feltétlenül teljesen eltévelyedettek.
Végül meg kellene jegyeznünk, hogy a tradicionális leírások a második pontnak adnak prioritást, mivel a Szubjektum logikailag megelőzi a Tárgyat. Ha jogos azt mondani, hogy az ember a kozmosz „kivonata”, akkor mindemellett még inkább jogos úgy szólni, hogy a kozmosz az emberből, vagy inkább az emberen (ha úgy tetszik, az Emberen, tehát a Primordiális Emberen, Adam Kadmonon, Purusán) keresztül való „kihelyezés” (casting off), „kinagyítás”, „kigőzölgés”, „kiszüremlés” vagy „kivetítés”. A darwinizmusnak természetesen nincs tudomása erről, s ezért látóterét tekintve reménytelenül részleges, ez okból pedig destruktív a korábbi korszakok bölcseleti hagyományaival szemben. Teljesen érthető, hogy akikben megőrződött egy érzék az emberiség bölcseleti örökségével kapcsolatban, azok ellenségesek a darwinizmussal és az úgynevezett „spirituális darwinistákkal” szemben is, mint amilyen Teilhard de Chardin. De más eretnekségekhez hasonlóan a darwinizmus is inkább elferdült igazság, semmint komplett hazugság. Hasznos volna, ha ezt az álláspontot jobban értékelnék az evolucionizmus és vallás körül folyó vitákban.
Fordította: Molnár András
Jegyzetek
Szerkesztői megjegyzés: a folyóiratunk korábbi lapszámaiban megjelent írásokat az adott lapszám szerkesztési elveinek megfelelően közöljük az Ars Naturae Online weboldalon, így ezen írások formázási, szerkesztési módjai eltérhetnek az oldalon alkalmazott megoldásoktól.
[1] [Első megjelenés: Vincit Omnia Veritas, III. évf. 2. sz. (2007. július). Forrás: http://www.religioperennis.org/documents/blacks/evolutionism.pdf – A szerk.]
[2] [Az idézett szöveg hosszabb részlete Nagy Csaba fordításában: „Ásványként meghaltam, és növénnyé váltam, / Növényként meghaltam, és állatként támadtam fel, / Állatként meghaltam, és emberré lettem. / Ugyan mitől félnék? Mikor ártott nekem a halál? / De még emberként is meg kell halnom, hogy felreppenjek / Az angyali üdvözültségbe; de még az angyalságot / Is el kell hagynom, mert Istenen kívül minden elenyészik. / Miután feláldoztam angyallelkem, / Azzá válok, amit az értelem még csak felfogni sem bír. / Ó, ne létezzek hát! Mert a nem-létezés / Az orgona hangján hirdeti: »Hozzá fogunk visszatérni.«” Idézi Seyyed Hossein Nasr: Öntudat és Tökéletes Önazonosság. Axis Polaris (Budapest), 1. sz. (é. n.) 31. o. – A szerk.]
