Bizonyos ideje, a modern fizikatudomány legutóbbi fejleményeit tekintve, felbukkant egy sajátos filozófia, amely nem mulasztott el hatást gyakorolni a Reader’s Digest intellektuális színvonalán álló hallgatóságra.[1] A kép, amit bemutat, többé-kevésbé a következő: mintha a tudomány mostanra legyőzné a materializmust, és megindulna a világegyetem spirituális felfogásának irányába. Következtetései a filozófia birodalmába lépnek, ahol – miközben felszámolják a régi, használhatatlan elképzeléseket – a valóság egészséges talajáról elindulva egy új metafizika felé fordulnak, a tudás szintéziséhez, amelyben tudomány és vallás, sőt a misztika igazságai is összhangba kerülhetnek.
Ismeretterjesztők, hovatovább tudósok részéről, Eddigtontól magáig Einsteinig, elhamarkodott módon hasonló eszmék vetődtek fel. S vonatkozásukban inkább, mint a cicerói misztikus jósok szándékának álnok mosolyában, hasonló valamire, valószínűtlen eredetre kell gondolni, amit a specialisták igazolnak, mihelyst átlépik területük korlátozott határait.
Az igazság viszont az, hogy napjaink minden tudományával, összes feltételezett „forradalmával” egy lépéssel sem jutottunk előbbre; sem az erre a névre valóban méltó „megismerés” területén, sem egy lélektelen, a természet, a létezés és az általában vett külső világ minden mélyebb értelmétől megfosztott szemlélet bármilyen eltávolításában, amely a modern nyugati ember sajátja. Sőt, inkább egy hanyatlást kell megfigyelnünk. Egyöntetűen félreértés származik a legutóbbi tudomány értékéből, amely nem intellektuális, hanem pusztán gyakorlati, legutóbbi eredményeiben pedig ipari. Mivel eljutottak a radarhoz, az atombombához, és bejelentik a „második ipari forradalmat”, azt hiszik, létezik más területen is zajló, általános fejlődés, mely egy pusztán profán és külsőleges tudásé. A terület azonban semmit sem változott. Intellektuális, spirituális és emberi szempontból a legutóbbi tudományok értéke teljesen azonos a tizennyolcadik század tudományának értékeivel, amelyet mechanisztikusként és materialisztikusként határoztak meg: csupán ugyanannak a módszernek és megismerésnek a tökeletesedéséről van szó, amely a reneszánsztól indul és kizárja mindazt, ami nem vezethető vissza a „matematikailag” megragadható tapasztalatra, valamint az azzal kapcsolatos absztrakt értelem által épített ingatag feltételezésekre és elméletekre.
Az efféle tudomány értékét már egyszer és mindenkorra világosan rögzítették olyan kritikusok, mint Leroy, Poincaré, Brunschwics, és csak a tudatlanok vagy profánok vethetnek fel olyan gondolatokat, amilyeneket kezdetben érintettünk. Már a tradicionális értelemben vett „igazság” eszméje is idegen a modern tudomány számára; ennek az „igazság” csak a legkényelmesebb feltételezés, ami megfelelőbben lehetővé teszi a jelenségek megsejtését és egy bizonyos egységbe való rendezését: hipotézis, amely kész megváltozni, ha bármilyen új tény nem kíván a korábbi rendszerbe illeszkedni – és így zajlik ez folytonosan, anélkül, hogy valamely princípium, saját benső természetének köszönhetően, egyszer és mindenkorra érvényre juttatná önmagát.
Valójában, minden látszat ellenére, a legutóbbi tudomány nem tette jobban érthetővé az embert, hanem önmagától még inkább eltávolította. E tudományban az, ami természet, ténylegesen egyre jobban kivonja magát minden konkrét és közvetlen intuíció alól, feloldódik a matematikai viszonylatok és funkciók összetett, majdhogynem kabbalisztikus absztrakciójában. Tér, idő, okozatiság, energia és így tovább, többé egyáltalán nem jelentik azt, amit az ilyen szavak intuitíven felidéznek, hanem csak homályos algebrai, értelmi formulákat kölcsönöznek egy igen korlátozott törekvés számára. A tegnap atomjaival és a természet viszonylagos „mechanikus” elméletével még lehetett képviselni valamit; a legutóbbi fizikai–matematikai tudomány entitásaival semmit sem lehet megjeleníteni, ezek egy háló puszta láncszemei, amelyeket nem közvetlen, intuitív, élő értelemben vett megismerés számára hoztak létre (spirituális és nem haszonelvű szempontból az emberek az egyedüli értékek), hanem hogy egyre nagyobb, ám külsőleges gyakorlati megragadását jelentsék a természetnek, amely a végső alapjaiban ma megmarad rejtélyesnek és a fent érintett én közvetlen tapasztalása számára zártnak.
Pontosan a profán emberhez lehet odamenni, és azt mondani neki, hogy mivel az új tudomány számára az „anyag” feloldódik az „energiában”, vagy a „megalvadt fényben”, s ezért sokdimenziós térről beszél, túl van a materializmuson és széttöri az érzékelhető tapasztalás határait. De ahogy a tegnap „anyagja” minden pontos definíció alól magát kivonó rejtélyes entitás volt, az új eszmék hasonló módon puszta absztrakt matematikai szimbólumok. Legyenek bár ilyenek, ami a világra vonatkozó tényleges tapasztalásunkat illeti, semmi sem változik. Nem a tényleges tapasztalás számára, csupán a haszontalan spekulációkban gyönyörködő elmének lehet érdekes a hipotézisek ilyen felcserélése. Azt követően, hogy kimondták, nem létezik „anyag”, csak „energia”, hogy négy- vagy többdimenziós „görbült” térben élünk, és így tovább, a dolgok ugyanolyanok maradtak, a tényleges tapasztalatom semmiben sem változott, mindannak végső jelentése, amit látok – fény, tűz, nap, víz, ég, villámok, csillagok –, az összes folyamat vagy jelenség, még áttetszőbbé vált számomra. Egyáltalán nem egy mélyben levő, nem-materiális tudásra történő áthelyeződésről beszélünk: ahogyan nem lesz szó az emberi feltétel bármilyen legyőzéséről sem, ha a jelen tudomány fokozatosan megvalósítja a bolygók közötti utazást és más efféléket.
Ma a természet gyakorlatilag nem kevésbé idegen, mint amilyen a materializmus korszakában volt; végtelenül idegenebb, mint más civilizációk és különösen a természeti népek embere számára. Ezért amikor az archaikus ember a dolgok mögött láthatatlan erőket tapasztalt, amikor egy görög mint kozmoszt, mint élő organizmust fogta fel a világot, amikor egy Bruno, egy Cusanus, egy Campanella, egy Paracelsus és egy Goethe is mélységeket és szimbólumokat ragadott meg a természetben, amivel tényleges hatást gyakorolt a korábban említett emberi egzisztenciális helyzetre, tehát az én és a nem-én, a benső és a külső világ közötti külsőleges kapcsolatra, akkor minden modern, vagyis profán tudomány kiindulópontja viszont állandó marad.
Az azonban tény, hogy az utóbbitól eltérő megismerések, a tudás spirituális irányultsága nem tudna „demokratikus” lenni. Egy benső átalakulást feltételez, egy látnoki képesség felébresztését, nem pedig megsokasodott gépeket és matematikai vagy „munkahipotézisek” viszonylagos felszereltségével bíró eszközöket. És néhányak ügye volt, ahogy a megfelelő tudás nem lehet bárki ügye, megmaradva annak, ami; csak aki nem gyengeelméjű, tanulhat minden egyetemességből és alkalmazhatja mindenki használatára. De elég e különböző horizontok valamiféle érzetével rendelkezni, hogy megértsük, a legutóbbi tudomány „filozófikus” és spirituális igénye pusztán csak blöff. Manapság az ember úgy elmerült az anyagban, mint még soha, és egész tudománya, pusztán anyagi, technikai és ipari hódításaival nem tesz mást, mint tovább növeli önnön illúzióit, amelyek egyre inkább a földhöz kötik, elsorvasztva minden magasabb érdeklődést.
Fordította: Németh Norbert
Jegyzet
[1] [Forrás: Julius Evola: I testi del Roma. Padova, 2008, Edizioni di Ar. – A szerk.]
