Egészen napjainkig nem volt olyan, aki ne mosolygott volna, amikor valaki „démonokról” beszélt.[1] Úgy tűnhetett, hogy puszta szóhasználatról, vagy egy „középkori babona” fecsegő asszonyok által fenntartott maradványáról van szó. A legmodernebb pszichológia képviselői mégis újra elővettek ilyen nézeteket. Paul Tillich a két világháború közötti időszakban már egyetemi katedrát szerzett a társadalomban, politikában és gazdaságban megmutatkozó démon elméletéről szóló rövid, tömör, de pontos tanulmányával. Tillich teóriái számos különféle tudósnál visszatükröződtek, olykor az úgynevezett mélypszichológiával és a pszichoanalízis bizonyos ágaival összefüggésben. E vonatkozásban külön megemlítendő C. G. Jung. Azután nagyon érdekes, hogy a démonicitás elmélete – pontosan abban a felfogásban, ahogyan beszélünk róla – módot talált arra, hogy jogi fejtegetések között nyilatkozzon meg a nemzetiszocialista vezetők ellen folyó híres nürnbergi álperekben.
Új megközelítésben a „démonicitás” gondolata természetszerűleg már nem hordoz teológiai és morális vonatkozásokat; többé nem arra utal, ami egy gonosz, majdhogynem személyes entitástól származik, aki arra törekszik, hogy szembeforduljon a Teremtővel és eltérítse az embereket. Ehelyett olyan megjelölés az új pszichológiában, mely meghatározott erőkre vonatkozik, amelyek az emberi létezőben manifesztálódhatnak, s csupán a természetét akarja jellemezni és a megtörténés módját, amely ellentétes a személyiség elvével.
Mindennek előfeltételéül magának a személyiségnek sajátos dualisztikus felfogása szolgál. Az emberben létezik egy megformált, világos és értelmi rész, valamint egy formátlan, kaotikus és vitális rész, amely többé-kevésbé az organikus, kollektív személyalatti és személyelőtti erőkhöz kapcsolódik. Amikor egyes antik tanítások felismerték a „szellem” és a „lélek”, a „lét” és az „élet”, az emberi létező férfi és női princípiuma közötti dualizmust, hozzávetőlegesen ilyen eszmékre mentek vissza. Jung is bizonyos mértékig ezeket elevenítette fel, amikor a bennünk lévő animus és anima közötti antagonizmusról beszélt.
A modern pszichológia nyilvánvalóvá tette annak a jelentőségét, amivel a lélek második princípiumnak megfelelő földalatti, tudatalatti és vitális zónája rendelkezik. A lényeg azonban annak a rögzítése, hogy egy ilyen zóna forma- és énelőtti mélység marad; hogy mégis csak az Én rendelkezik ezzel, mint éltető és aktív szubsztrátummal, amikor egy jól kibontakozott személyes én nem merül ki benne; hogy a normális feltétel az, melyben az én azon tendenciája, hogy tartozzon valahová, úgy működik, hogy önmagáért legyen, vagyis hogy szabad legyen: nem leválva ezekről az erőkről, hanem saját formáiban magában foglalva, kiegyensúlyozva és a legmagasabb képességeiknek megfelelően elrendezve őket.
Megtörténhet azonban, hogy ez utóbbi feszültség, amely magasabb értelemben vett személyes és szabad létezővé teszi az embert, lecsökken; megtörténhet, hogy egyfajta benső törés jön létre, olykor-olykor teljesen váratlanul, amelynek révén az én a passzivitás állapotába zuhan, ami megnyitja és kiszolgáltatja őt önnön létezése személyiség előtti és vitális erőinek. Ez az a pillanat, amikor a démonicitás manifesztálódik. A tudatalattiból ekkor ront be egy erő, amely elfoglalja az igazi én helyét és aláveti azt, felszabadítván úgymond önmagától: az én azonosul ezzel az erővel, amelynek nincs formája és határa, hanem fokozottan vitális, ami miatt gyakran egyfajta eksztatikus érzés ered az ilyetén regresszióból, egy egzaltáció és egy átvitel megtapasztalása, gyakorta megszokottól eltérő viselkedéseket, erőket és tetteket eredményezve. Azonban ilyen esetekben többé nem a valóságos én – egy szabad létező – működik: a háttér a személyes forma benső lerombolása, egy lemondás.
Amikor a „démonicitás” még teológiai és képi karakterrel rendelkezett, bizonyára rejtélyes és eltérő – ámbár nem a felépítésükben – jelenségekkel kapcsolatos „megszállottságról” volt szó. A „saját lélek elvesztését” is emlegették. Vannak nézetek, melyek objektív és neutrális tartalma, miként látható, érvényes marad olyan magatartásformákra vonatkozóan, amelyek nem kapcsolatosak a boszorkányok, a sámánok és a médiumok világával, sem pedig a hisztéria, a skizofrénia, a személyiség meghasadásának patologikus területével, de elterjedtnek mondhatóak a leginkább „haladó szellemű” kortárs világban.
Igaz, a modern ember rendelkezik a legcsekélyebb képességgel a befeléfordulásra; majdhogynem teljesen figyelmen kívül hagyja azokat az általános szubtilis változásokat, amelyek pszichikus életében zajlanak, jobban mondva nem kapnak hangsúlyt, nem veszi észre hátterüket. Jung helyesen mondotta, hogy a valamikori szellemek és démonok helyét ma átvették az „izmusok”, vagyis az „izmus” végződéssel jelölt különféle kollektív áramlatok. A modern ember nyitott ezek felé, amennyiben áttevődik, az élet intenzívebb érzése ered belőlük: ahogyan a megszállottságokban történik. Azaz olyan helyzetekről van szó, amelyekben egyáltalán nem az én rendelkezik egy ideával, hanem egy eszme bír hatalommal az én fölött, melyet az szolgál. Ennek a fényében a demagógia, a pártok fanatizmusa, silányabb vonatkozásaiban még a nacionalizmus politikai világa is érdekes anyagot szolgáltat.
Egy ilyetén vizsgálódást ki lehet terjeszteni kollektív népszerű lelkesültségek bizonyos jelenségeire, amilyenek például számos sportághoz tartoznak, jelenségekre, melyekben az én benső összeomlása pillanatnyi ugyan, időszakonkénti és kevésbé felismerhető, mindazonáltal hasonló struktúrával rendelkezik, mint a kiélezettebb esetekben. De tovább is mehetünk: mindazon szerepek, amivel napjaink világában a szexualitás és a nő rendelkezik, beteges erotikus megmérgezettség és folytonos pszichikus izgatószer formájában, joggal vezet egyeseket oda, hogy „a szexualitás modern démonáról” beszéljenek.
Még egy területet kell megvizsgálnunk: a gazdaságét. Elég, ha a késő kapitalizmus szélsőséges erőinek Werner Sombart által bemutatott nagyszerű elemzéséhez nyúlunk vissza. E vonatkozásban Sombart a „fékeveszett fenevad” képét használta: a gazdaság és a gazdasági-termelő folyamatok elszabadulására, melyek ahelyett, hogy az embert szolgálnák, az eszközükké alacsonyítják. Gyakorlatilag és pszichológiai szempontból a kapitalisták olyan alakjairól van szó, akik odáig jutottak, hogy folyamatok szolgáivá váljanak, melyeket ők maguk teremtettek és tápláltak, és amelyeket nem képesek megfékezni többé, olyannyira nem, hogy a gazdagság puszta és majdhogynem aszketikus megsokszorozóivá és kezelőivé válnak, akik fanatikusan feláldozzák a szabadságot és a boldogságot, anélkül, hogy az ezzel járó kellemetlenségekkel törődnének, olyan krízisekkel és benső pusztulásokkal, melyek gyakorta kontinenseken átívelő méreteket öltenek. Amit Sombart helyesen a mai gazdaság egy szófordulatával – fiat productio, pereat homo [legyen termelés, vesszen az ember – A szerk.] – jelölt, nem lehet más, mint ami egy valódi „démon” másik jellemző arculata, melyet nekünk sajátos, pszichológiai értelemben kellett megvilágítanunk. Mindebből világosan kitűnik a termékenység, amihez egy olyan fogalom felfogása juttathat bennünket, amelyet úgy tűnt, hogy száműznek egy eltűnt korszak leltárából, mégis felhasználható a modern világ igazi arculatának tanulmányozásához.
Fordította: Németh Norbert
Jegyzetek
[1] [Forrás: Julius Evola: I testi del Roma. Padova, 2008, Edizioni di Ar. – A szerk.]
