„Az életedbe fog kerülni ez az út.
Ha jól csinálod. Ha nem, mi megbocsátunk.
A kétes elme soha nem érkezik meg,
Úgy keres, hogy a mocsárból ki sem mozdul.”
Rúmí: Mint a felhő, mint a szél
Manapság ismét reneszánszát éli a zarándoklás, főként a jelen írás apropójául szolgáló, Santiago de Compostelába vezető Szent Jakab út, ami az 1980-as évek végétől egyre több embert vonz. Az utóbbi években már kétszázezer fölé emelkedett a Caminót évente végigjárók száma. Az idősebb Szent Jakab apostol földi maradványait rejtő katedrális a spanyolországi Galícia tartomány központjában már a keresztény középkorban is a harmadik legnépszerűbb úti cél volt Róma és Jeruzsálem után.
A világ minden tájáról érkező modern kori zarándokok ma már többnyire más indíttatásból vágnak neki a nagy útnak, mint elődeik, akik a katolikus hagyományba szervesen illeszkedve, a bűnbocsánat szentségének elnyerése végett tették meg az akár több hónapig is tartó utat a kegyhelyig.[1] Van, aki kíváncsiságból, netán Coelho-rajongásból kel útra, van, aki egyszerűen szép tájakon szeretne túrázni és saját határait feszegetni, esetleg „fogyni” akar, de találkozhatunk kvázi-osztálykirándulásra induló spanyol tinédzserekkel és keresztény fundamentalistának tűnő dél-koreaiakkal is „I love Jesus” feliratú baseball sapkában. Sokan megoldatlan élethelyzetekre keresnek válaszokat, vagy éppen személyes tragédiákat próbálnak feledni, és kiszakadva szokott környezetükből, sorsukra kellő távolságból rátekintve korábbi értékeik átértékelését tűzik ki célul.
S alighanem éppen ez utóbbi indíttatás miatt érdemes rálépni az ösvényre. Ha ugyanis sikerül eltávolodnunk önmagunktól és – ha csak pillanatokra is – felülemelkednünk túlontúl emberi gyarlóságainkon, megnyílhat a szívünk olyan kegyelmi állapotok előtt, melyek segítenek megszabadulni terheinktől, s tudatosítják a zarándokban azt, amit Buji Ferenc a védánta kapcsán így fogalmazott meg: „A végső lépéseket, amelyek az embert a Célhoz viszik, már nem az ember, nem a törekvő, nem a gyakorló teszi meg – hanem maga a Cél. A Cél begyakorlása révén a Célból kiáradó vonzerő ragadja meg és vonja magához a gyakorlót. Ez a kegyelem.”[2] Hasonlóképpen szól a szúfí hadísz qudszi: „Ha szolgám közelebb jön Hozzám egy arasszal, akkor Én közelebb megyek hozzá egy karhosszal. Ha szolgám közelebb jön Hozzám egy karhosszal, akkor Én közelebb megyek hozzá egy öllel. S ha szolgám lépésben jön Felém, Én futva sietek felé.”[3]
A felhasznált idézeteket szándékosan választottuk több hagyományból. Ezzel kapcsolatban szeretnénk megjegyezni itt, hogy – mint azt a zarándoklás eredeti értelme is mutatja – egy valódi, nem pusztán turisztikai célzatú zarándoklat, ezzel analógiában pedig a „több mint élet” jegyében megélt zarándoklét esetében elengedhetetlen feltétel a spirituális-intellektuális előkészület, mondhatjuk úgy is, egy szellemi térkép megléte. Ezt kizárólag a tradicionális vallások szent szövegeinek és kommentárjainak tanulmányozása révén rajzolhatjuk meg, egyedül ezek adnak valós útmutatást a Célra vonatkozóan. Nagyon lényeges azonban, hogy amennyiben e szellemi térkép „megrajzolásához” a kereszténységen kívül más hagyományok szentiratait is figyelembe vesszük, az ilyesfajta stúdiumokból ne valamiféle „New Age”-szinkretizmus, hanem a vallások legfőbb eredetét, azaz Istent szem előtt tartó és belátó szintézis bontakozzon ki, miáltal az útonjáró ember – alapos megfontolások után – képes helyükön kezelni a látszólag különböző tanítások sokféle aspektusát és szintjét, amelyek így nem egymás ellenében, hanem egymást erősítve fejtik ki hatásukat – azaz nem a kétely és a tévelygés mocsarába, hanem a helyes útra vezetnek.
Pontosan kijelölt szellemi cél megléte esetén a zarándoklat intenzívebbé teszi a törekvést. Kissé talán banális, de közérthető példával élve: olyasféleképpen, mint amikor egy harcművészet gyakorlója néhány hétre „edzőtáborba” vonul, ahol a hozzá hasonló célkitűzésekkel bíró társai körében tölti napjait, szabályozott keretek között, fokozottan koncentrálva az egyébként talán csak heti egy-két alkalommal ismételt mozdulatsorokra. A zarándokok élete is látszólag egyhangú: felkelnek, útra kelnek, időnként megpihennek, falatoznak, betérnek egy templomba, aztán ismét gyalogolnak, majd minden este egy új szálláson hajtják álomra fejüket. Persze mindeközben sok csodás tájat is látnak, elgondolkodtató találkozások és beszélgetések részeseivé válnak, az igazán lényeges történések azonban belül zajlanak, a lélek rég benőtt vagy tán ki sem taposott ösvényein sétálva.
„Egész életem során csak egy, vagy két emberrel találkoztam, aki a séta művészetéhez értett, ahhoz a sétához, amely zsenialitás, ahhoz, amely, hogy úgy mondjam, szent lődörgés. Az angol sauntering szó, amely ezt kifejezi, régi származék. Abban a korban keletkezett, amikor – a középkorban – sokan az országutat rótták, könyöradományokból éltek, és a Sainte Terre-re, a Szentföldre zarándokoltak. A Szent Földre mentek ezek a szentföldezők, ezek a sauntererek, a szent lődörgők.
Vannak azonban, akik a saunterert a sans terre-ből magyarázzák, ami annyit jelent, mint földnélküli, hazátlan, jó értelemben, akinek nincs otthona, mert nincs is szüksége rá, mert minden helyen otthon érzi magát. Ez a sikeres lődörgés titka. Aki egész ideje alatt otthon ül, még lehet a földön a legnagyobb csavargó; de a lődörgő kevesebbet csavarog, mint a kanyargó folyó, amely szorgalmasan a tengerhez vezető legrövidebb utat keresi.
Minden séta keresztes zarándoklat, mi sétálók szenvedélyes szívű keresztesek vagyunk. Ha el tudod hagyni apádat, anyádat és testvéreidet és feleségedet és gyermekeidet és barátaidat úgy, hogy nem látod őket többé, ha megfizetted minden tartozásodat, megírtad végrendeletedet, felszámoltad minden függő ügyedet, szabad vagy, és készen állsz ahhoz, hogy sétálni menj” – írja Hamvas Béla.[4]
A séta, a gyaloglás kapcsán idézzük fel még az Ars Naturæ folyóirat első kötetéből Rodney Blackhirst szavait is: „A tradicionális ember, bármely korban élt is, élete során rengeteget gyalogolt. A tradicionális életmód sokkal inkább lokális, helyhez kötött, de megkövetelt olykor zarándokutakat, és a lovaglás mellett a gyalogszerrel történő vándorlás volt a helyváltoztatás szokásos módja. Az emberi mozgásnak ez az egyedülálló módja nem hasonlítható egyetlen ma is élő vagy már kihalt teremtmény járásmódjához sem. A jobb és a bal váltakozása a sétában szervesen hozzátartozik az emberi létformához, közvetlen analógiában állva az agy két féltekéjével, ily módon egy eléggé biológiai, ám éppoly szimbolikus értelemben véve a séta párhuzamba állítható a gondolkozás alapműveleteivel. A modern ember nagyon keveset sétál. Inkább vezet. Ami azt jelenti, hogy ül. Idejének egyre nagyobb részét tölti automobiljának fémből és üvegből készült védőburka mögött. A láb mozgása a pedálok, illetve az automata váltós autókban csak a gázpedál taposására redukálódott. Inkább a test felső része, a fej és a karok, a kezek működnek vezetés közben, ami nagymértékben agyi, fejközpontú tevékenység a sétáláshoz képest. A vezetéssel együtt járó gondolkozás fizikátlan és absztrakt. Következésképpen e téren, amint más tekintetben is, a modern ember fizikailag legyengül, mentálisan pedig megkeményedik.”[5]
A fizikailag legyengült és mentálisan megkeményedett modern ember persze komoly nehézségekbe ütközik mindjárt az út elején – se teste, se lelke nem bírja a megpróbáltatásokat. Szinte újra kell tanulnia a járást, minden egyes lépést tudatossá kell tennie. Ha elég éberen képes figyelni lelkének rezdüléseire, hamar rájön, hogy minden testi fájdalom valamely belső hiba, elégtelenség megnyilvánulása. A nem megfelelő tartásra a vállaiban, hátában jelentkező fájdalom figyelmezteti majd. A nehézkesség, a szokatlan terhelés az ízületekben érezteti hatását, az emelkedők és lejtők próbára teszik a bokát s a térdet. Amennyiben a mozgás nem kontrollált, könnyen sérül, és hamar fárad a test. Beletelik pár napba, akár egy hétbe is, míg hozzászokik a naponta ismétlődő erőfeszítésekhez és engedelmes hordozóvá válik. Mindez azonban még alig jelent valamit, a neheze ezután következik, amint a testiségnél finomabb szövésű, megfoghatatlanabb területekre próbáljuk kiterjeszteni tudatosságunkat. A csapongó elmeműködés lecsillapítására, egyhegyűvé faragására pedig az ima a legkiválóbb eszköz, nélküle a zarándoklat aligha tölti be funkcióját. „Bármennyire is sanyargathatod magad, magadra veheted a legnehezebb testi fáradságokat és munkákat is, ha nem elmélkedsz az Istenről és nincs meg a szívedben a szüntelen Jézus-ima, sosem lesz nyugtod az ellenséges gondolatoktól, és mindig bűnbe esel, a legkisebb alkalom esetén is”.[6] A zarándokút és az ima célja ily módon nem más, mint az absztrakt gondolkodástól megtisztulva eljutni a szív centrumába.
Erről a célról beszél az iszlám is, melynek egyik pillére a Mekkába való zarándoklat. „Ehhez az szükséges, hogy az ember megtisztítsa a szívét. Csak tiszta szívvel érthetjük meg az istenszolgálatot, különösen a Zarándoklatot. Aki a szívével lát, járja körül a szív Kábáját. A szív a test Kábája. A Mindenható Allah azért parancsolta meg a Kába meglátogatását, hogy a szívünk Kábája megtisztuljon” – írja Osman Nuri Topbas.[7]
Ha az út során szóba elegyedünk másokkal, figyelemre méltó tapasztalatokra tehetünk szert, főként az egyház által fenntartott szálláshelyeken, melyeknek az együtt elköltött vacsora, szentmise, majd beszélgetés, közös ima is szerves része, ellentétben az üzletiesebb alapon üzemeltetett állami és privát szállásokkal. Hamar ráébredhetünk, hogy sem a belénk rögzült sztereotípiák, sem a sulykolt médiaszuggesztiók nem állják meg a helyüket. Persze minden náció képviselőiben felfedezhetünk olyan tulajdonságokat, melyek rájuk fokozottabban jellemzőek, ám e nemzeti sajátosságokon és a modernizmus terheltségein túl valahol felsejlik a hajdanvolt középkori ember sziluettje, aki még a vallás univerzális ideája révén többé-kevésbé egységes, nemzetek feletti Európában élt. Ebből persze – számunkra legalábbis – az a felismerés következik, hogy a jelenlegi Európai Unió, mivel már nem kapcsolódik egy tiszta, pozitív és normatív szellemi autoritáshoz, csupán fikció, a nemzetek alatti arctalanság, a romok világa.
Ugyanakkor spanyol földön, a románkori és gótikus épületek között, az aranyozott barokk oltárokkal ékes templombelsőkben még fellelhető valami a népi vallásosságból. Rengeteg fiesta, egyházi ünnep kerül megrendezésre az év folyamán, mikor hosszas körmenetekben, énekelve hordozzák körbe a Szűzanyát ábrázoló szobrokat, s nem csak az idősebb generáció, de a középkorúak és fiatalok is a mindennapok szerves részeként élik meg a katolikus tradíciót. Ennek egyik múltbéli oka nyilvánvalóan abban keresendő, hogy míg nálunk a vallást tűzzel-vassal üldöző kommunisták bitorolták az országot, ott a konzervatív értékek védelmét szem előtt tartó Francisco Franco volt a Caudillo.
Jóllehet végül elfogynak talpunk alól a kilométerek, Santiagóban pedig megkapjuk a kiérdemelt oklevelet a teljesített zarándoklatról, a „beérkezettség” érzése nem sokáig tart. Rá kell döbbennünk arra, hogy éppen csak megtettük az első lépéseket egy olyan úton, amely valójában soha nem ér véget, hiszen mindig van tovább és beljebb, közelebb és feljebb. „Keresni igazi mivoltodat minden lövéssel: a Béke Nagy Útja. Ez minden, amire szükséged van” – mondta Awa Kenzo.[8] Japánban a szépművészetekről és a harcművészetekről „azt állítják a követőik, hogy gyakorlataik alapjaként a seishin sanren, a spirituális gyakorlás vagy szó szerint inkább a spirituális kovácsolás szolgál. Ezeket a művészeteket mind dōként, azaz útként ismerik el, amelynek kínai megfelelője a tao. (…) Ekképpen létezik a bambuszfuvola, a testfestészet, a kalligráfia, a teaszertartás, a virágrendezés útja, valamint a harcművészetek közül a kard, a »lágyság« vagy a »rugalmasság« útja (judo) és az íj útja. Az első dolog, amit az említett művészetekről érdeklődő megdöbbent nyugati embernek elmondanak éppen az, hogy nem azt kell megtanulni, hogyan játsszunk a fuvolán, rendezzük el a virágokat, miként írjunk le egy kínai írásjelet, vagy döntsük le ellenfelünket, esetleg hogyan hasítsuk szét a fejét vagy lőjük keresztül nyílvesszővel. Távolról sem. Változatlanul azt állítják, hogy ezen művészetek létoka a jellem fejlesztése, a nyugalom és egyensúly megszerzése, az elme uralása és a spirituális gyakorlás”.[9]
A séta művészete, a zarándoklat célja is ez, s talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy egész földi létünk oka és értelme ez. „Nem számít, hogy milyen művészet révén, a legfontosabb az, hogy megállapítsd, ki is vagy te valójában. Hogy egocentrikus önmagadból abszolút önmagadba eljuss.”[10] S ha jól csináljuk, tényleg az életünkbe fog kerülni ez az út, de legalábbis elindulunk az önmegismerés útján valódi Önmagunk felé. Mert hát „nem kell-e útnak indulni, mint a régi bölcsek tanították, és addig nem nyugodni, amíg az ember önmagát megtalálja?”[11]
(A fotókat a szerző készítette)
Függelék
Három haiku
Csiga az úton.
Hátán az otthona,
Zarándok ő is.
♦
Égi madarak
örök körökben fenn -
tartják a rendet.
♦
Áldozatra kész
ember is, virág is, ha
az ég felé nyílt.
Jegyzetek
[1] Mintegy érdekességképpen hívnánk fel itt a figyelmet két magyar vezeklő, Krizsafán fia György és Tar Lőrinc nevére, akik a 14–15. században Írországba, Szent Patrik purgatóriumába indultak, de közbülső állomásként Compostelába is elzarándokoltak. Történetükről bővebben a Szépirodalmi Könyvkiadónál 1985-ben, a Magyar ritkaságok sorozatban megjelent kötetben olvashatunk.
[2] Buji Ferenc: A megszabadulás ösvényei és a védánta jógája. In uő (ford. és bev.): A halhatatlanság virágfüzére. Részletek a Jóga Vászisthából. Budapest, 2011, Kairosz, 51. o.
[3] Idézi Buji Ferenc. In uő: A bhakti-mārga és az emóció tigrise. Axis Polaris (Budapest) 9. sz. (2010) 42. o.
[4] Hamvas Béla: Thoreau. In uő: Babérligetkönyv–Hexakümion. Budapest, 2005, Medio Kiadó /Hamvas Béla művei 5/, 234–235. o.
[5] Rodney Blackhirst: Az automobil diabolikus szimbolikája. Ars Naturæ (Szeged) I. évf. 1–2. sz. (2010) 169. o. Umenhoffer István fordítása.
[6] A zarándok elbeszélései. Tihany, 2009, Bencés apátság, 38. o. Korzenszky Richárd fordítása.
[7] Osman Nuri Topbas: Iszlám. Hit, istenszolgálat. Isztambul, 2004, Erkam Publishing, 205. o. Kiss Zsuzsanna fordítása.
[8] John Stevens: Zen íj, zen nyíl. 2. rész: Awa Kenzo tanításai. In Tanulmányok a tradicionális íjászatról. Debrecen, 2009, Kvintesszencia Kiadó, 162. o. Umenhoffer István fordítása.
[9] William R. B. Acker: Kyudo. Az íjászat japán művészete. In uo. 54. o.
[10] John Stevens: i. m. 166. o.
[11] Hamvas Béla: Karnevál. I. köt. Budapest, 2009, Medio Kiadó–Editio M Kiadó /Hamvas Béla művei 11/, 25. o.
