A tudat fénye

A fényszennyezés ismert fogalom. A modern nagyvárosok lakóinak egy ideje már nincs tudomásuk a drágakőként ragyogó csillagvilág valóságáról. Sem az éjszaka misztériumáról, amely hol a nappali támasztékaink elvesztésével járó félelmet, hol a külvilág zavaros nyüzsgésétől való elszakadás meghittségét idézi fel az emberben. A fényszennyezés kétségbevonhatatlanul modern jelenség, és nemcsak okozója környezetünk – sokak számára elsőre nem eléggé veszélyesnek tűnő – átalakulásának, hanem szimbolikus kifejeződése is civilizációnk tudatállapotának.

A tudatökológiai érzékenység felébresztésére az egyik legalkalmasabb gyakorlat a fénnyel mint jelenséggel és – egy későbbi fázisban – mint szimbólummal való foglalatoskodás. A fénynek, materiális létünk legszubtilisabb entitásának vizsgálata átjárási lehetőséget nyújthat egy anyagilag már nem megnyilvánuló, de ökológiai akciót ugyanúgy megkövetelő terepre. Az az ember, aki képes felismerni a fényszennyezés súlyosságát, egy lépésre kerül attól, hogy utat törjön magának abba a szférába, ahol rálátása nyílhat a fizikai természeten túlmutató pusztulásra és hanyatlásra, vagyis a tudatszennyezés tényére. Abból kifolyólag, hogy a fénnyel kapcsolatos problematikák nem hatnak olyan közvetlenül egészségünkre – vagy legalábbis sokan nem élik meg így –, mint a gépjárművek kipufogógáza vagy az ivóvízszennyezés, a fényszennyezés iránt érzékeny környezetvédő távlati gondolkozásra való képességéről tesz tanúbizonyságot: számára a biológiai egészségen túl a természet által nyújtott minőségek megőrzése is alapvető jelentőségű. Akit zavar, hogy a mesterséges fény villódzó fénykavalkádja miatt egyre kevesebb hely adódik számára, ahol hullócsillagokat szemlélhet, azt már nem csupán a hasznosság naturalista szempontja motiválja, hanem egyéb, esztétikai, vagy még jobb esetben vallási, valamint metafizikai okok. A modern technikai vívmányok által megszentségtelenített természet megtisztításának igénye, és ezen igény komolysága az embernél a fényhez való viszonyában világossá válik.

A fényszennyezés elleni felszólalásunk többrétű: felszámolásának deklarálásával egyetemben a fény szimbolikus jelentőségére és értelmére szeretnénk rámutatni. A felszámolás valós cél, ám ennek jóval mélyebb okai vannak, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Ezeket a mélyebb okokat fedjük fel néhány tradicionális tanítás interpretációja révén. A fényszennyezés radikális beszüntetésének szándéka csak a fény eredeti mibenlétének ismerete esetén válhat szilárddá és kompromisszumokat meghaladóvá.

A fény mint tudat, tudatosság és tudás

A fényről tett tudományos megállapítások kezdetben és elsősorban túlmutattak a természeti jelenségek minél pontosabb leírásán. A fény vizsgálata a tudati folyamatokkal való összevethetőség miatt nyert érdekességet. Platónnál a Nap és a belőle áradó fény tulajdonságainak meghatározása csupán eszköz a tudat birodalmának feltérképezésére. Az archaikus ember számára a Nap hőmérsékletének, kémiai összetételének vagy a fény sebességének ismerete nem bírt kiemelkedő fontossággal, mivel a tudat területe foglalkoztatta, az a valóság, amely a külvilág hol feltűnő, hol eltűnő árnyképeivel szemben megingathatatlan bizonyosságként élt benne. Ez számított a par exellence valóságnak, aminek hatalmasságát és csodálatosságát a természetben a fényességgel, a világ életének legfőbb feltételével lehetett megfeleltetni. Platón úgy gondolta, hogy a tudás az ember számára éppoly fontos, mint a létezők számára a fény. Hiányában a kövek kihűlnek, a növények elfonnyadnak, az állatok elbújnak és elnémulnak. Ehhez hasonló sivárság és sötétség jut osztályrészül annak, aki nem ismerkedik meg az esszenciális tudással.

Platón megfogalmazása egyértelművé teszi, hogy ez a megfelelés nem pusztán szemléletes irodalmi hasonlat, hanem a két jelenség egymással analóg működésének belátása:

„(…) ahogy a gondolat területén a jó viszonylik az észhez, és az ésszel felfogható dolgokhoz, úgy viszonylik a látás területén a Nap a látáshoz és a látható dolgokhoz.”[1]

Ebből az is következik, hogy Platón számára a Nap mindenekelőtt szimbólumként jelenik meg, az égitest létezésének értelme pedig – bármennyire is alapvető fontosságú szerepet tölt be a természetben – voltaképpen az, hogy az ember számára eleinte nehezen megragadható tudati világ milyenségére rámutasson. Ez az a tény, amiért érdemes a Napot tisztelni: létével emlékeztet a tudat szikrázó nagyszerűségére.[2]

Platón közismert, ám annál kevésbé komolyan vett „barlanghasonlatában” a fény fokozatait megfelelteti a tudati alászállással illetve felemelkedéssel. A tudás négy szintjére a fényesség intenzitásbeli különbségével mutat rá. A legfelsőbb rendű szellemi megismerés (nóészisz) megfelel a teljes pompájában ragyogó Napnak, a következtető gondolkozás (dianoia) a Nap által bevilágított felszíni világnak, a hit (piszteisz) a barlangban található tűznek és az általa megvilágított tárgyaknak, a sejtelem (eikaszia) a megvilágított tárgyak árnyképeinek. Az „új világ” megtapasztalását kitüntetett mozzanatok előzik meg, amit a szerző egy négyesség révén tár elénk. Az előzetes megérzés valami több iránt (elfordulás az árnyaktól), a szív lángoló tudásvágya (a barlangban égő tűz megpillantása), az elme letisztultsága (a felszín elérése) és a legyőzhetetlen öntudatosság (a Nap megpillantása). Ezek a képek támaszok. Megértetik a megismerővel, hogy hol jár az úton, megadják a folyamatos ellenőrzés lehetőségét. Amíg az ember nem indul el sejtése irányába, amíg szíve hitetlen jégpáncélját nem olvasztja meg, amíg nem lesz a tudatosság mestere és legbenső lényegének szakadatlan képviselője, nem jár igazán a tudás útján. Platón tehát nemcsak elméleti érdekességet mutat fel, hanem gyakorlati viszonyítási pontokat is.

A tény, hogy hasonlatként vált elterjedtté a köztudatban, degradálja Platón tanítását, amennyiben puszta különlegességet, pikantériát ad a témának, de nem adja meg azt a lesújtó döbbenetet, amit az érzékeltetni próbál. Platón „barlanghasonlata” nem egyszerű hasonlat, hanem egy mélyen átélt benső folyamatnak, az önmagunkra ébredésnek plasztikus leírása. A „mintha” sugallata akarva-akaratlanul elveszi a megismerés élét, és jelentéktelenebb színben tünteti fel a tudat megvilágításának-megvilágosodásának műveletét. Az ókori filozófus tevékenysége ugyanakkor a tudás fokozatainak ismertetése mellett a tudás nagyszerűségének bemutatásáról, és az ezzel kapcsolatos létbeli helyzet érzetének átadásáról szólt. Ha elgondoljuk, hogy a napfény mennyivel erősebb a barlang halványan pislákoló tüzénél, és ha Platón tudatosságát és pontosságát illetően nem merülnek fel kételyeink, azzal a ténnyel szembesülhetünk, hogy az emberi tudat jóval nagyobb lehetőségeket rejt magában, mint azt eleinte sejtenénk.

Szent Ágoston a tudás fénnyel való megfeleltetésében Platón gondolatmenetét eleveníti fel. Fiatalkori írásában, a Soliloquiában fénnyel és látással kapcsolatos értekezése egyértelműen a tudat világára utal:

„A mi köznapi életünk fénye csak bizonyos fokig tud felvilágosítani minket arról, hogy az voltaképpen milyen. De vannak olyan szemek, egészségesek és erőteljesek, nyitottak maradnak, és így fordulnak minden elbizonytalanodás nélkül a Nap felé.”[3]

Mondhatnánk, hogy Szent Ágoston vallásos szentimentalizmusától túlfűtötten ragadtatja el magát ilyen hasonlatokra, amelyeknek semmilyen realitásértékük nincs, ám ezt a véleményt szerintünk sokkal inkább a modernség indokolatlan gőgje táplálná, semmint a tisztelettudó viszonyulás egy komoly gondolkozóhoz.

Ágoston, akárcsak elődje, a tudás kü­lönböző fokozatainak meglétére hívja fel a figyelmet, melyek a minőségi változás célját hivatottak érzékeltetni. Ma hajlamosak vagyunk úgy látni, hogy a tudás növekedése kizárólag mennyiségi gyarapodásként értelmezhető, vagy legfeljebb olyan érésként, ami az emberi élet automatikus velejárója, mely nem érdemel különösebb figyelmet. A szerző ezzel szemben egy gyökeres átalakulásról beszél, olyasmiről, amihez nemcsak horizontális, hanem vertikális nyitottság is szükséges. Ez nem érhető el információk felhalmozásával vagy egy „általános műveltség” kimunkálásával. Az a titka, hogy lelkünket türelmesen, de folyamatosan hozzászoktassa a valóság újabb dimenzióihoz. A szerző szerint lényeges, hogy a fokozatosság elvét követve haladjunk, hiszen ahogy a Nap fénye, ugyanúgy a hirtelen megszerzett, létrendi változást eredményező ismeret is megvakíthatja szemünket:

„Legelőször olyan dolgokat kell megmutatnunk szemeinknek, melyek nem csillognak, mint a ruházatok, a falak, vagy valami ezekhez hasonló. Majd pedig olyan dolgokat, melyek ugyan még nem maguktól, hanem ama fénytől szépen tündököltek, mint az arany és az ezüst, meg ezekhez hasonlók, melyek úgy ragyognak, hogy a szemet nem sebzik meg. Ezután már a földön lévő tüzet is bizonyos mértékben meg lehet mutatni nekik, azután a csillagokat, majd a Holdat, erre a hajnalfény ragyogását és a pirkadó ég fényét. Mindezekben a szemek egészségét erősítjük, akár gyorsabb akár lassabb ütemben, akár a sorrendet pontosan betartva, akár bizonyos részeket elhagyva végezzük gyakorlatainkat, de minden elhamarkodás nélkül, egyre nagyobb vággyal készülünk a Napba nézni.”[4]

A szemléltetés önmagáért beszél. Amellett, hogy itt is bizonyítékokkal szembesülünk a tudás nagyszerűségére vonatkozóan, a megismerés helyes módszerét illetően is tanácsot kapunk, ami a fény képzetének magunk elé tárásával végezhető. Az egyre intenzívebb – nem feltétlenül fizikai – fény látásának képessége összefüggésben áll a tudat aktuális állapotával.

Marcus Aurelius, római császár és sztoikus filozófus, sem látja másként a kérdést. Szerinte az értelem úgy világítja meg tárgyait, s a tudatlanságot úgy űzi el a vizsgált dologgal kapcsolatban, ahogy a pirkadó Nap a sötétség árnyait:

„Hogy milyen a napsugár, azt megláthatod, ha megfigyeled a sötét helyiségbe valami résen át behatoló napfényt (…) Ugyanígy kell értelmednek áradni és szétömleni: de nem kiapadni, hanem folyton sugárzani – (…) azt, ami a fénye számára hozzáférhető, megvilágítani. Ami pedig visszautasítja, az maga magát fosztja meg a fénytől.”[5]

Ezen szövegek olvasása közben érdemes feleleveníteni a tényt, miszerint a premodern idők embere sokkal élesebb és közvetlenebb tapasztalatokkal rendelkezett benső folyamatait illetően, mint a mai. Ezért leírásai olyan meglátásokat közvetíthetnek, amelyekkel a modern ember tapasztalata nem egyezik. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne volna igaz, és a legkevésbé sem számít „primitívebb” megközelítésnek. A modern ember tudatosságát a testiséghez köti, gondolkozása közben pedig – a Napból áradó ragyogó fény imaginálása helyett – véráramlatokról, neuronhálózatokról, agyi stimulációkról képzelődik. Ez a megközelítés – legyen az tudományosan bármennyire is alátámasztva – nem képes rámutatni a tudat voltaképpeni természetére. Arra a természetre, amelyre Jézus Krisztus a következőképp utal:

„az igazak fénylenek, mint a Nap”.[6]

Ezt az igazságot nem lehet kellő elszántsággal képviselni, ha gondolko­zásunkat, érzéseinket és egyéb tudatfolyamatainkat biológiai és kémiai ala­­kulásokra vezetjük vissza – mintha egyenesen rettegnénk attól a lehetőségtől, hogy mindezek felett magunk rendelkezhetünk szabadon. Ezért a tudatosság megbilincselésében és elértéktelenítésében élen járnak a modern tudósok, támogatóikkal és szimpatizánsaikkal egyetemben, akik mindent elkövetnek, hogy a legfontosabb megállapításokra ne derüljön fény:

„Ez a hallatlan sötétség, amelyről János beszél, s amely a világosságot nem képes befogadni. Mert a sötétség, szól Baader, nem a fény távolléte, hanem terror lucis, a fénytől való rettegés. A belátás határai körül tévelyeg, és minden lehetőséget végigjátszik, nehogy azt az egyet, amit kell, megtegye.”[7]

Természetesen akkor, amikor fényességről beszélünk, nem az úgynevezett „New Age” által képviselt hétvégi „megvilágosodás-kurzusok” – sokszor nem is olyan veszélytelen – bohóckodásaira gondolunk. Vizsgálódásunkat nem az álspirituális szentimentalizmus hajtja, amely különös élmények után sóvárog, anélkül, hogy bármi fogalma volna a spiritualitás valódi céljáról. A fénnyel való megfeleltetés a tudatosság eredeti formáját kívánja feleleveníteni. Amikor például megtudjuk, hogy Sophia, a megszemélyesített bölcsesség legfontosabb attribútuma mindeneket betöltő fényessége, akkor nem egy homályosan artikulált „fénytapasztalatban” való feloldódás megvalósítására törekszünk, hanem a bölcsesség és tudás kivételességéről, magasztosságáról bizonyosodunk meg, amit hétköznapi életünkben – ilyen és ehhez hasonló támasztékok nélkül – könnyen figyelmen kívül hagyhatunk.

Bármelyik tradícióban is nézzünk körül, a fény és az ember legbenső lényege megfelelésben van. Ez újfent abban erősít meg bennünket, hogy megalapozott ama felvetésünk, miszerint a tudat eredetileg teljesen más szerepet töltött be, mint amit ma állítanak róla. A Taittiríja-upanisad így fogalmaz:

„Az, aki itt van az emberben és az, aki ott van a Napban, egy és ugyanaz.”[8]

A Jóga Vászistha ekképp:

„[Az Egyetemes Szellem] az értelem valódi formája, minden fény forrása, kinek dicsőséges ragyogása csak Napok millióinak ragyogásához fogható. Ő az elme benső fénye”.[9]

A tibeti hagyomány egyik fontos írásában pedig a következők hangzanak el:

„Önnön értelmünk, a tiszta fényű tudatosság hatalmas tere, mindnyájunkban megvan, felismerni mégis igen nehéz.”[10]

Mindez csupán néhány kiragadott példa a tudat és a fény közötti párhuzam igen gazdagon előforduló szemléltetéseiből. A részletesebb és mélyrehatóbb ismertetésre itt most nincs lehetőségünk. A hagyományok egymástól függetlenül is ismerték eme érdekes megfelelést, ami arra ösztönözhet bennünket, hogy a megnyilvánult fényre irányult figyelmünket fokozatosan a benső fény felé fordítsuk. Ez a gyakorlat húzódhat például a japán sintó hátterében, ahol nőnemű napistenséget tisztelnek (Amateraszu), ezzel is utalva arra, hogy a külső fény – legyen bármennyire is hatalmas – csupán tükröződése az Önvaló megnyilvánulatlan fényességének. Hasonló ehhez Mithrasz mítosza, ahol a Napistennel való megküzdés a benső Nap realizálásának aktusa. Erre utal továbbá néhány különleges szellemi gyakorlat, melyben a külsőleg lenyugvó Napot – ezzel együtt az ébrenléti állapot megszűnését – a tudatban felébredő benső, valódi Nap ébredéseként tekintik.[11]

A tudatállapotok határozottabb megkülönböztetéséhez, és a témában való árnyaltabb eligazodáshoz a fentiek pontosítására van szükség. Hogy elkerüljük a tudatfelfogásokkal kapcsolatos félreértéseket, idézzük fel hosszabban Horváth Róbert egy idevonatkozó írását:

„Az intellectus magasabb rendű a ratiónál. Az értelem több mint ész, logika és elme. Az intellektualitás ebből következően többre irányul és többet képvisel a puszta észbelinél, ésszerűnél, logikusnál és elmebelinél. (…)

Az »elme«, amit a ráció kormányoz, a mi felfogásunkban nem azonos a »tudat« teljességével – és különösképpen nem a tibeti buddhizmus ősi irányzatainak »tudatával« –, hiszen vannak és lehetnek dolgok, amiket az ember anélkül tud, hogy az különösebb elmeműködéssel járna együtt. Az elme tehát szűkebb valóság, mint a tudat.

Az intellektus, az értelem, egy áthatolás az elmén. Felöleli, áthatja és meghaladja a rációt (mindazt, ami a ráció körébe tartozik). Az intellektus az indiai szánkhja hagyománya szerint buddhi tattva. René Guénon a buddhit nagyon szépen »felsőbb rendű értelemként« adja vissza, s valóban, világosan elkülönül a rációtól: az intellektus »transzcendens értelem«, míg a ráció »alsóbb rendű értelem«. Az utóbbi valóságát és területét, a manaszt, az elmét, Guénon »benső érzéknek« fordítja, arra utalva, hogy bár szubtilisabb, lényegében mégis az érzéki, az érzékelési és észlelési szférába tartozik. (…)

Az intellektus minősége (guna) fénylő és létszerű (szattva); az elme pedig fénylő (szattva) és sötét (tamasz) minőségi összetevőkből áll, ezért állhatatlan, lobbanékony és mozgékony (radzsasz) minőségű. »Az intellektus világos megértés. Annak a formája, ami szattvikus. Erény, tudás, szenvedélytől való mentesség, uralom.« Az elme ezzel szemben a valamely részlegesre irányuló én-tudat (ahankára) következménye. Abból fakad, azzal együtt születik meg, hogy valami részlegessel azonosítom magam. A ráció az ily módon megszületett elme rendszerező törekvése, érintkezik az értelemmel, de nem azonos a (felsőbb rendű) értelemmel. Mindig csak az elme és az elmebeli képződmények felé fordul.”[12]

E megállapítást figyelembe véve a következőket mondhatjuk: a mindent magában foglaló Tudat megfelel a Napnak, vagyis a fény forrásának. Az értelem (intellektus) a Nap fénysugarainak, az elme (ráció) pedig a megvilágított tárgyaknak, a fény visszatükröződésének. E megfeleltetést és e különbségtételt feltétlenül ismernünk kell ahhoz, hogy a tudat birodalmában tájékozódni tudjunk.

Ekképpen a fényszennyezés körébe sorolható: ha döntően az elme szintjén tudjuk megélni önmagunkat, ha nem tudunk minőségi különbséget tenni a tudatállapotok között, vagy ha nem is tudunk a létezésükről.[13] A magasabb tudatállapotokkal kapcsolatos tájékozatlanság és tudatlanság következménye, hogy az ember túlbonyolítja saját környezetét. Energiáit egy túlerőltetett horizontális kibontakozásra fecsérli, ami­vel többnyire megoldhatatlan és visszafordíthatatlan problémákat vesz a nyakába. E zűrzavarba beleragadva szemlélete majdnem minden minőségi szempontot elveszít. Mindegy neki, hogy szoláriumban vagy napfényben barnítja magát, hogy a telefonja képernyőjét vagy a hajnali eget ékesítő Venust nézi, vagy hogy mesterséges fény alatt termett zöldséget eszik, nem beszélve arról, hogy nagyobb csoda számára a kivilágított városkép, mint a napfelkelte. A mesterséges fény az elme korlátoltságából, eltúlzott gyakorlatiasságából, transzcendencia iránti vakságából született. Abból a tévedésből, mely azon alapul, hogy a fény és a dolgok megvilágítása csak külső lehet, és hogy efölött minden áron rendelkeznie kell. Az öntudatlan ember a bensőleg elveszített fényt külsőleg próbálja visszahódítani, hiányérzetét így a legszánalmasabb módon kompenzálja: fényt „teremt”, de ez a fény sohasem lesz igazán az övé, és sohasem lehet igazi fény. E kudarcból adódóan különböző komplexusok keletkeznek az emberben, amelyek hatására pedig esetlen találmányával szórja tele a világot, hogy a kívánt benső lépés megtétele még nehezebbé váljon. Az ezzel járó szennyezettség felszámolása ezért szorosan összefügg a kifelé fordult, önmagát is elveszítő elme felülmúlásával: a fény önmagunkban és önmagunkként való felismerésével. Ahogy Rúmí mondja:

„Amikor a Nap lenyugszik, a napsugarak sem lesznek jelen többé. Mit kell tennünk tehát? Magává a Nappá kell válnunk, hogy örökre eloszoljon minden félelmünk az elkülönültségtől.[14]

Fény a természetben

A természetben megnyilvánuló fényformák a tudat különböző aspektusait tárják elénk, úgy is mondhatnánk, a tudat különböző állapotainak tükröződései. Tiszteletünk, odafigyelésünk, hálánk illeti őket, mert általuk benső természetünk valódi mibenlétét tisztázhatjuk.

Tiszteljük a Napot, mert önma­gunk­kal való abszolút azonosságot je­lent. Mert a vakító fényesség az önlényeg maradéktalan megvalósítására utal, a ragyogás a saját természethez való végtelen hűség következménye.[15] Tiszteljük a Holdat, mert a napfény visszatükrözésével a tudás iránti odaadást és szerelmes vágyat fejezi ki számunkra. Tiszteljük a csillagos égboltot, mely az égen túli örök valóságba nyújt betekintést.[16] Hódolunk a villámnak, mely a hatalom, az erő és a megingathatatlan bizonyosság képzeteit ébreszti bennünk.[17] Szívünknek kedves a szivárvány, mely a tudat boldogságát és harmóniáját fejezi ki. Csodáljuk a sarki fényt, mely a szellemi út misztériummal teli voltát üzeni. Becsüljük a királyokat, kiknek napsugárra emlékeztető, fénylő koronája tudati birodalmuk minden szeglete feletti uralmukra utal.[18] Emlékezünk a felébredettekre, az istenekre, a szentekre és bölcsekre, kiknek arca megannyi festményen dicsőséges glória által körülvéve tündököl. Vonzódunk a kandalló tüzéhez, a gyertyafényhez, a parázsló füstölőhöz, mert a szentség melegét árasztják, a tudatosság önkéntelen könnyedségének érzetét hívják elő. Szeretjük a macskák világító szemét, a párzó szentjánosbogarakat és a tengerek foszforeszkáló állatait, akik a maguk játékos módján utánozzák hatalmas Nap-urukat. És szeretjük az óceánok mélységében élő, kísértetiesen luciferi állatot, az ördöghalat (lophius piscatorius) is, amely fényes csápjával csapja be gyanútlan áldozatait. Szeretjük, mert rondasága és ördögi ravaszsága ellenére a természetben elfoglalt pozícióját, hideg és vaksötét élőhelyét megtartja, relatív hatalmát a természet egészére nem terjeszti ki.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a természet fényei végső soron illúziók, vagy másképp fogalmazva, a tudat fogyatékos önátélésének következményei:

„A materiális fény a lét Fényének degradált analogonja.”[19]

Ám ebből nem következik, hogy teljesen el kellene vetnünk őket, hiszen megannyi támasztékot nyújthatnak, mivel hordoznak valamit abból, amit a fény eredetileg jelent. Massimo Scaligero illetve László András megfogalmazásában:

„A fény, ami a dolgokat megvilágítja, szimbólum csupán. Azon a ponton, hogy meglátná a fényt, az ember elveszti. Ez az elvesztése az, amit fénynek lát. Az a fény, amit látni vél, az a fény, amely [érzékfeletti] látása számára semmisül meg.”[20]

„Az anyagi, külső Fény is a Tudat Fénye. Azért lehet az anyagi Fény a benső, bensőn-túli Fény szimbóluma, mert az anyagi fény – ennek maradványa.”[21]

Célunk tehát a „maradványszerűség” tudatának fenntartása mellett a fény esszenciájának kontemplatív megragadása a „fényességes tudat felébresztése”[22] érdekében.

Lucifer falsus, a hamis fényhozó

A luciferi szimbolika ismerete a tudatökológia helytálló műveléséhez, jelen esetben a fényszennyezés súlyosságának felismeréséhez, és az utóbbi adekvát felszámolásához elengedhetetlen. Lucifer nemcsak kitaszítottja a mennyek birodalmának, hanem egy valóságos ál- és ellencentrum feje, melynek feladata az emberek eltérítése a valódi, isteni fénytől. Ez nemcsak a sötétség térnyerésével, hanem a hamis fény uralomra jutásával kapcsolatos.

Első megközelítésben azt mondhatnánk, hogy Lucifer első megnyilvánulása maga a fizikai Nap, minthogy az olyan fényességet reprezentál, amely a tudattól elkülönültként, így vele szemben állóként mutatkozik. Ezt a figyelemreméltó gondolatot elvethetjük, amennyiben tisztázott számunkra a Nap szimbolikájának már említett, pozitív aspektusa. Ugyanakkor a Nap kétségtelenül Luciferként funkcionálhat azok számára, akik annak objektum voltát és tudatot felülmúló voltát abszolútként tételezik. A közönséges értelemben vett napimádat a luciferizmus egy sajátos arculata, amely az „inkább élni elvével” és a végső realitásként felfogott világgal megelégedő, vagyis a metafizikai megvalósítást elvető ember szemléletéből következik. Emiatt visszautasítandó a tradicionális napkultuszokkal kapcsolatos modern értelmezés, amelynek naivitását csak rosszindulatúsága múlja felül – hiszen a tradíciók adekvát képviselői mindig metafizikai magasságokba törnek, azaz nem a fizikai fény, hanem a fény önmagukban található forrása felé.[23] Nem a hagyományok képviselőire, hanem éppen azok modern ellenzőire igaz az ágostoni megfogalmazás:

„Sokan vannak, akik a világosságot és az igazságot keresték, de mindig csak kívül, ahol az nincsen. Ezért végül oly messze kívülre kerültek, hogy többé nem találtak vissza otthonukba, bensőjükbe.”[24]

Manapság ugyanakkor a Naphoz való deviatív viszonyulás problematikájánál jóval nagyobb veszély is fenyeget, és ez az, ami az ökológia területét szorosabban érinti. A „hamis fény” lényege, hogy megakadályozza – a Nap esetén még jelen lévő – szimbolikus felismerés lehetőségét. A hamis fény a jelenségek szintjén, vagyis még a közvetett megismerés szintjén is ellehetetleníti az originális fényhez való bármiféle kapcsolódást.

Az elektromos árammal működő mesterséges fény története a Thomas Edison nevével fémjelzett szénszálas izzólámpa feltalálásával vette kezdetét (1879). Azóta szinte teljesen behálózta mindennapjainkat „Menlo Park varázslójának” „továbbfejlesztett” „álma”.[25] Első ránézésre rengeteg haszna van e kétségtelenül érdekes találmánynak: megvilágítja a ház szobáit, az utakat, a nagy helységeket, segít tájékozódni az éjszakai túrázóknak, vagy a fenséges és érintetlen ég látványát mind nappal, mind éjszaka bepiszkító repülőknek. Döntő fontosságú itt megérteni, hogy hasznossága ellenére a villanykörte nem erre jött létre, és nem ezért jöhetett létre. Megjelenésének ontológiai oka a Nap és földi világunk egyéb természetes fényeinek elnyomása. A mesterséges fény körüli szenzáció végső soron a tudat és a természet fénye jelentőségének elfeledését szolgálta és szolgálja.[26]

Érdekes, egyszersmind hátborzongató, hogy az úgynevezett „technikai fejlődéssel” párhuzamosan a gyertyafény meghittségének torz emlékét idéző villanykörte sárgás fénye egyre inkább eltűnik, helyébe pedig a nagy teljesítményű, de mániákusan steril, hullafakó fény kerül, mintha az emberközeliség nem volna többé szempont. Komoly megfontolásra ad továbbá okot, hogy e fény – a televízió, a számítógép és ezek további változatainak megjelenésével – egyre kevésbé valamit, sokkal inkább valakinek a tekintetét igyekszik megvilágítani. A fénybe nézés tradicionális rítusa – önnön paródiájába hullva – ma a „hamis fény” által szolgáltatott, többnyire színvonaltalan információkba, képekbe való bambulássá vált.[27] A tulajdonképpeni ellenfény és ellentudat a televízióban és a számítógépben kristályosodik ki leginkább. „Fényt” és „tudást” hordoz egyszerre, csakhogy fénye üres és szentségtelen, tudása pedig merőben informatív és holt.[28] A televízió és a számítógép az emberiség hamis messiása, aki tudományos „csodáival” megbabonázza a világot. Ő az antikrisztus egyik arculata, aki fénylik, de nem táplál, aki tud, de értése vak. Ő az, akinek ma egyre többen, s egyre több ideig hódolnak, s akinek feltétlen szükségességét úton-útfélen hirdetik. Emberi tekintetekkel táplálkozik, cserébe szemet roncsol, éberséget tompít, manipulál.[29]

Általában nem veszik figyelembe, pedig nagyon fontos ténynek tekinthető, hogy a fény rendelkezik egy gondoskodó, melengető, vigasztaló minőséggel. Fény mellett biztonságban érezzük magunkat, veszélyérzetünk eltűnik, nyugodtak, kiegyensúlyozottak vagyunk. A sötét ezzel szemben félelmet, fenyegetést, talajvesztettséget jelent. Az éjszakai fényszaporítással az embert megfosztják azon jogától, hogy féljen. Rémálmából felriadva karnyújtásnyira van tőle a „megváltó” villanykapcsoló, az ablakból pedig a város narancsos-szürkés ege csitítja, s üzeni, „minden rendben”. De nem biztos, hogy olyan előnyös, ha a horrort (borzalmat) teljesen kiiktatjuk mindennapjainkból, és folyvást a külső fényesség óvó karjaiba menekülünk. A félelem életünkben való jelenlétére nemcsak azért lenne szükség, mert így jobban értékelnénk a napfényt, hanem azért is, mert az emberi léthez hozzátartozik a rettenetes sötétséggel való szembenézés és megküzdés. Az ember csak akkor válhat teljessé, ha kiállja a halál próbáját, ha vállalja a magány és a támasztéknélküliség kihívását. Ezektől nyerheti szilárdságát, legyőzhetetlenségét. A „hamis fény” viszont elhiteti, hogy nincs ilyen próba, s bágyadt, unalmas „békességbe” ringatja – belül nagyon is feszült és kétségbeesett – rászedettjeit.

Lucifer falsus az ördöghallal ellentétben, kizárólagosságra törekszik. Mindent fennhatósága alá akar vonni, és mindent meg akar mérgezni. De a tudat benső rejtekeibe ő sem érhet el, világi bitorlása nem érintheti a végső lényeget. Pimasz szemfényvesztését benső értékeink felismerésével ellensúlyozhatjuk. Hazugságaira egyszer fény derül, és akkor majd sajnálkozhatnak azok, akik ostoba mód elcsábultak neki.

Úgy véljük, az általunk felvázolt kontraszt révén lehet igazán hatásos ösztönzést találni a fényszennyezés felszámolására. A hétköznapi problémafelvetések és megoldási javaslatok túl könnyedén félresöpörhetőek. Az önhitegetés, a megalkuvás és a kiskapuk megtalálása szinte elkerülhetetlen, ha a megszokott, túlságosan praktikus módszereknél, megközelítéseknél maradunk. A radikális változást, az igazi megtisztulást csak az öntudatra ébredés szikrázó vágya hozhatja el. Csak ebben van kellő lendület és erő a jelen küldetés kompromisszummentes képviseletéhez. Ehhez viszont ismerni kell azt a kiindulási pontot és célt, melyek jóval meghaladják az általános értelmezési kereteket.

A fényteremtés egyetlen elfogadható módja az igazság képviseletén keresztül valósulhat meg. A fényteremtés igazi művészete az igazság keresése, megismerése és lángoló lélekkel való érvényesítése. A logosz fényt ébreszt az emberek szívében, elűzi a kétség és a tudatlanság homályát. Egyedül ez nevezhető érdemi „fényhozatalnak”, mert ez által nem a mulandó tárgyak, hanem a világ és az ember örök lényege kerül megvilágításra. Csak az igazság tüze égetheti el a magát fénynek álcázó sötétség kórját. Értő látás és az igaz beszéd ékes ragyogása a gyógyszer a fényszennyezés istenkáromló jelenségére.

Valaki megállapította, hogy a kivilágított nagyvárosok felülnézetből rákos sejtekhez hasonlatosak. A „hamis fény” elárulja magát, de igazi veszélyeire csak akkor láthatunk rá, ha előzetesen képet alkottunk a fény metafizikai értelméről. Létezik ugyanis egy másik, villanykörtéktől, neonlámpáktól, LED-es fényektől, stadionokat megvilágító reflektoroktól, villogó, gigantikus méretű reklámfelületektől, diszkófényektől, alvázvilágítással felszerelt versenyautóktól mentes, mégis fénnyel és tudatossággal teli világ. Neve Napváros: „a város, ahol mi élünk”.[30]

 
Jegyzetek

[1] Platón: Az Állam 508b–c. Budapest, 2008, Cartaphilus, 258. o. Jánosy István fordítása.

[2] „[A jó] szüli a látható világban a fényt és a fény Urát; a gondolat világában pedig mint Úr osztja az igazságot és az észt (…).” Uo. 517c. 268. o.

[3] Szent Ágoston: Soliloquia XIII. 23. In uő: Fiatalkori párbeszédek. Budapest, 1986, Szent István Társulat, 222. o. Ladocsi Gáspár fordítása.

[4] Uo. 222–223. o.

[5] Marcus Aurelius: Elmélkedések VIII. 57. Budapest, 1983, Európa, 122. o. Huszti József fordítása.

[6] Mt 13,43. Vö. a következő kijelentéssel, amely akkor válik revelatív erejűvé, ha az „én” szót – anélkül, hogy ezzel elvitatnánk a szöveg általános értelmezését – személyiségünkön túli önmagunkra vonatkoztatjuk: „Én vagyok a világ világossága.” Jn 8,12. Lásd még Mt 5,14–16.

[7] Hamvas Béla: Scientia Sacra III. 3. kiad. Budapest, 2006, Medio /Hamvas Béla művei 10/, 144. o.

[8] Pál Dániel (ford. és szerk.): A klasszikus Upanisadok. Budapest, 2011, Filosz, 92. o.

[9] Buji Ferenc (ford. és szerk.): A halhatatlanság virágfüzére. Részletek a Jóga Vászisthából. Budapest, 2011, Kairosz, 137–138. o.

[10] Longcsen Rabdzsam: Végtelen tér. Alapvető természetünk kincsesháza. Budapest, 2012, Cartaphilus, 43. o. Agócs Tamás fordítása.

[11] Lásd Glosszák a II. fejezet Opus Magicumához. In UR-csoport (szerk.): Bevezetés a mágiába I. Budapest, 2007, Persica, 65–67. o.

[12] Horváth Róbert: Spiritualitás és intellektualitás. Pannon Front (Budapest) 30. sz. (2000) 32. o.

[13] A fénnyel való szennyezés és a fény beszennyezése két különböző, de egymással szorosan összefüggő kategória. Valójában az igazi, benső fény nem beszennyezhető, szennyezni pedig csak olyasmivel lehet, ami inkább már csak emléke a fénynek, vagyis nem igazi fény. Ez utóbbi miatt mondjuk, hogy az elme önmagában, az intellektusról leszakítottan szennyezettséget jelent.

[14] Dzsalál ad-Dín Rúmí: Légy maga a Nap! In Rúmí versei. Terebess Ázsia E-Tár. http://terebess.hu/keletkultinfo/rumi.html (Utoljára megtekintve: 2015. 06. 01.) Malik Tóth István fordítása.

[15] „E hatalmas istenség, a Nap, tökéletesen hasonlatos önmagához.” Julianus Imperator: Himnusz Hélios királyhoz. In Baranyi Tibor Imre, Horváth Róbert (szerk.): Tradíció. A metafizikai tradicionalitás évkönyve. Debrecen, 2005, Kvintesszencia Kiadó, 10. o. Németh Bálint fordítása.

[16] Ismeretes, hogy az észak-amerikai indiánok úgy tekintettek a csillagokra, mint az éjszakai égbolt lyukacskáira, amiken keresztül a sötétségen túli végtelen fényesség szűrődik át.

[17] „A villám uralkodik minden dolgon.” Hérakleitosztól idézi Ananda K. Coomaraswamy: A tűz mértékei. Axis Polaris (Budapest) 4. sz. (2000) 49. o.

[18] „A Tradícióban a királyság gyakran a Nap szimbolikájával kapcsolódik össze. A királyban ugyanazt a »dicsőséget« és »győzelmet« ismerték fel, amelyet a Napban és a fényben – a felsőbbrendű természet szimbólumában –, amely minden reggel legyőzi a sötétséget.” Julius Evola: Királyság. In uő: Lázadás a modern világ ellen. Nyíregyháza, 1997, Kötet, 23. o. Szongott Rudolf fordítása.

[19] László András: A mindenség fénye az emberben. Érpatak, 2004, Sophia Perennis, 74. o.

[20] Massimo Scaligero: A fény. Bevezetés a teremtő imaginációba. Budapest, 1994, Biczó Iván, 5. o. Biczó Iván fordítása.

[21] László András: Néhány megjegyzés a fény és az árnyék szimbolikájáról. In Horváth Róbert, Murányi Tibor (szerk.): Láthatatlan rezgéseim tánca minden. A hetvenéves László András köszöntése. Budapest, 2012, Aktémosyné, 27. o.

[22] Ez a mű néhány gyakorlati instrukciót ad a szóban forgó témában. Tenzin Wangyal Rinpocse: A fényességes tudat felébresztése. Budapest, 2013, Bioenergetic.

[23] „Aki jelen van a fényben, de más mint a fény, akiről nem tud a fény, akinek a fény a teste, aki a fényt belülről vezeti: az a te Önmagad, a belső vezető, a halhatatlan.” Brihadáranjaka-upanisad III. 7. 14. Laki Zoltán fordítása.

[24] Idézi Eckhart mester in uő: Az értelem fénye. Budapest, 2010, Kairosz, 308. o. Bányai Ferenc fordítása.

[25] Különös, hogy „varázslónak” nevezik éppen azt az embert, aki a modernitás egyik „atyjaként” elvileg éppen olyan „babonaságok” ellen küzdött, mint amit általában a varázsló szóhoz társítanak. E megnevezés a következő megfogalmazás után még nevetségesebbé válik: „A mesterséges fény olyan, mint egy anti-varázsló, aki pálcájával érintve nem arannyá, hanem halottá változtat mindent, amire ráüt.” Molnár András: A fény és a villanykörte. Pannon Front (Budapest), 36. sz. (2001) 61. o.

[26] „A fényt egykor látták. Ma »csinálják«.” Uo.

[27] Érdemes tudatosítani, hogy a fénykép – minthogy az embernek csupán emléke, gyenge másolata – sokkal inkább árnykép.

[28] Hogy mennyire álságos az „okostelefon” elnevezés, az az elhangzottak ismeretében nyilvánvaló. Az ember egyébként furcsamód mindig több időt tölt ezen szerkezetek előtt, mint amennyit tervezett, és mindig valamiféle megmagyarázhatatlan rajongással, várakozással fordul feléjük, mintha egy hatalmas titok felfedésére számítana. Mondani sem kell, ez soha sem következik be, ennek ellenére a legtöbben szívesen ringatják magukat ebben az illúzióban. A fény ugyanis: élet. Így talán az ember – tévesen – az élet ígéretét látja a világító tárgyakban.

[29] A moziban ülő nézőközönség elhelyezkedése nem sokban különbözik Platón barlangba zárt, tudatlan rabjaiétól. Itt kell még megemlítenünk, hogy a ma már nem is annyira elképzelhetetlen „virtuális valóság” lenne a „hamis fény” térnyerésének permaximuma. Ez egy olyan állapot, ahol fejre illesztett szemüvegen keresztül permanens fényélményben részesül az ember, melynek következtében a természetes fénnyel való érintkezése teljes mértékben kiküszöbölődik. Így válhat az eredetileg mindent megvilágító tudat egy „hamis fényből” épült, és egy, a tudathoz való közvetlenségét sugalló, de valójában a legdurvábban közvetett, a teremtő tudattól leginkább levált és azzal leginkább szembefordult világ áldozatává.

[30] Lásd Horváth Róbert: Napváros. A város, ahol mi élünk. Sacrum Imperium (Budapest) 7. sz. (2001. márc. 21) 17–21. o.