A különböző tradicionális civilizációkban nem csupán tradicionális és szakrális tudományokat műveltek és nem csak metafizikai princípiumok fényében tanulmányozták a kozmoszt.[1] Létezik a szakrális tudományoknak egy dimenziója, amely teljes egészében a természetre vonatkozik, mivel pontosan a természet spirituális jelentésével foglalkozik. A természet ugyanis rendkívül fontos spirituális jelentéssel bír, mellyel minden integrális szellemi hagyomány számolt valamilyen módon, habár a különböző tradíciókban a hangsúly a valóság e dimenzióján nem volt ugyanaz a történelem folyamán.Szükség van ennek a spirituális jelentésnek a megismerésére, ahogy szükség van a szakrális tudományok újrafelfedezésére is.[2] Valójában a természet szakrális tudománya szükségszerűen a természet spirituális értelmének és jelentőségének megértéséhez vezet, és bármely szakrális tudománnyal való foglalkozás magába kell foglalja annak a szellemi üzenetnek a tárgyalását, amit a természet nyújt ritmusán és harmóniáján, formáin és működésén keresztül, valamint szimbólumai és a kegyelem által, mely különböző megnyilvánulásain át az Eredetből sugárzik ki.
Szükséges megjegyeznünk itt, hogy amilyen mértékben a városi növekedés rákfenéje és a természet pusztítása az állandóan terjeszkedő városok határain túl is letarol mindent, ami a földön a természeti rendből megmaradt, olyan mértékben válik az érintetlen természet spirituális üzenete egyre inkább létfontosságúvá éppen az ember túléléséhez, ahhoz, hogy az emberiség valóban fennmaradjon. A természet spirituális jelentősége és értelme már kezd felsejleni a modern ember előtt, legalább annyira, mint a friss levegő fontossága, amelyet csak akkor becsül meg, mikor a tiszta levegő már nehezen hozzáférhető és a szennyezés legmélyebb alapjaiban támadja meg a biológiai és földi életet, amelynek kedvéért a reneszánsz és annak szellemét tovább vivő prométheuszi ember oly könnyen feláldozta az eget. Aki manapság komolyan törődik az ember szellemi jól-létével, egészségével, nem teheti meg, hogy ne foglalkozzon a természet spirituális értelmével, mindegy, hogy a jelenlegi technológiák milyen egyre szelídítettebb formákkal akarnak erényt kovácsolni abból a fojtogató ocsmányságból, amivel a modern ember helyettesíti a természeti környezet harmóniáját, szépségét és békéjét, mit régmúlt korokban az ember szívében megélt és belélegzett.
A természet spirituális jelentése számos síkon és csatornán keresztül nyújt tanúbizonyságot önmagáról. Az érintetlen természet alapvető adottsága a rend és a harmónia. Ennek a nem emberi eredetű, közvetlenül érzékelhető valóságnak hatalmas tartományán belül létezik egy rend, a részek kölcsönös viszonya, a funkciók és feladatok egymást kiegészítő és harmonikus összefüggése, amely a modern tudományos világképben benne rejlő redukcionizmus által még nem megbénított elmét szükségszerűen elvezeti a csoda megtapasztalásához és ahhoz a tudatossághoz, amely ismeri a káoszt kozmosszá változtató és a természeti rendben még megmutatkozó Fény spirituális karakterét.
Másfelől ez a rend összefügg egy különleges összhanggal, harmóniával, amely a szó zenei értelmében véve áthatja a természet világának egészét a csillagoktól a szubatomi részecskékig. Az állatok és növények tagjainak, felépítésének, a kristályok szerkezetének vagy a bolygók mozgásának arányai, mikor matematikailag, a tradicionális vagy püthagoreus matematika nézőpontjából tanulmányozzuk őket, feltárják az univerzum minden rendjét átható harmónia jelenlétét. Olyan ez, mintha az egész kozmosz a dolgok valódi szubsztanciájába fagyott zene lenne, amely dolgoknak nemcsak a harmónia törvényeivel összhangban lévő létük van, hanem egyúttal a Siva táncával szimbolizált kozmikus tánc ritmusával összhangban mozognak és élnek, azzal a tánccal és ritmussal, mely pontosan a „kozmikus játékot” lehetővé tevő erő megtestesülése. A természet egésze még mindig visszhangozza a Primordiális Szót – mely egyszerre csönd és a hangok teljessége –, önmagába foglalva a minden létezőt átható harmóniát.
A természet életében nemcsak a harmónia és a rend mutatkozik meg, hanem azok a törvények is, amelyek a harmóniát és rendet lehetővé teszik. A modern tudomány számára az ilyen törvények pusztán mechanikai vagy biológiai jellegűek, azonban az efféle lefokozásuk egyáltalán nem érvényteleníti spirituális értelmüket, mely elrejtőzik azok elől, akik megvakultak napjaink mindent elárasztó redukcionizmusától és azoktól, akik elvesztették érzéküket a csodák iránt. De mi az eredete ezeknek a törvényeknek és miért léteznek? A kalcium miért marad meg mindig kalciumnak vagy az almafa miért inkább almát terem, semmint körtét? A „természet törvényei” nem mások, mint Isten teremtés céljából való törvényei, a létezés minden egyes rendjének sarí’ája, hogy az iszlám kifejezését használjuk. Vagy a buddhizmus nonteisztikus nyelvét alkalmazva, a „természet törvényei” a létezők dharmái. Felfedezni azt, hogy a természet minden egyes aspektusa hogyan követi teljes mértékben azokat a törvényeket, amelyek létezését irányítják, annyit tesz, mint tudomást szerezni a dharmáról, melyet az embernek szintén követnie kell. Továbbá a természet tökéletes engedelmessége dharmája iránt például szolgál az ember számára, hogy teljesen alárendelje magát a saját dharmájának megfelelő normának, amely nem más, mint a megvilágosodás keresése. Az érintetlen természet egy bizonyos értelemben a szentség visszatükrözője, jóllehet passzív módon, hasonlóan a szentekhez: a természet formái teljes mértékben engedelmeskednek a Teremtő Akaratának, vagy más szóval, saját dharmájuknak. Tökéletes muszlimok abban az értelemben, hogy létezésüket teljesen alárendelik az Isteni Rendnek. A legnagyobb tanítások egyike, amellyel a természet taníthatja a szellemi beállítottságú embert, az éppen ez a tökéletes engedelmesség a dolgokat irányító törvényeknek, a princípiumoknak, amelyek uralkodnak a teremtés fölött, a Taónak. Ebből az engedelmességből fakad minden dolgok harmóniája, amelynek fontosságát a távol-keleti bölcsek is kifejezésre juttatják azon törekvésükben, hogy önmagukat összhangba hozzák, egyesítsék a természet világának egyszerre természeti és természetfeletti ritmusával.
A szóban forgó engedelmesség spirituális értelme azokban a morális tanításokban is visszatükröződik, amellyel a természet tanítja az embert, feltéve, ha hajlandó figyelembe venni azt a mindent elárasztó harmóniát, együttműködést és komplementaritást, ami érzékelhető a természetben, messze túl a küzdelmeken és viszálykodásokon, melyeket a modern biológusok és zoológusok oly szívesen hangoztatnak. Természetesen küzdelem is létezik a természetben, de még a viszály és a harc is – amelyek a maguk szintjén valóságosak és soha nem rombolják le az egész harmóniáját – egyfajta erkölcsi jelleggel telítettek. Kelet és nyugat szent könyvei valamint a tradicionális irodalmak és tanítások – a szanszkrit Panycsatantrától kezdve a középkori európai bestiáriumokon át az amerikai indián állatmesékig – szintén sokat merítenek az állatok és növények világából, az égbolt szerkezetéből és a föld teremtményeiből, hogy rámutassanak bizonyos morális tanításokra, melyeket az embernek tökéletesen el kell sajátítania. Mégpedig azért, mert a természeti rend ezen erkölcsi minősége is a természet spirituális jelentésének egy aspektusa, habár nem annyira centrális, mint azok a természet világában jelenlévő ontológiai valóságok, melyek az Isteni Minőségeket tükrözik vissza. A morális tanítások természetben való megfigyelése túlzottan antropomorfnak tűnhet azok szemében, akik a mechanisztikus szemléletet tették magukévá, szemben mindazzal, ami a természetben rendeltetésszerű, és amely benne entelecheiaként jelenvaló. Ezek a megfogalmazások azonban antropomorfikus nyelvükkel távolról sem korlátozódnak a teisztikus perspektívára. A természetnek az ember erkölcsi útmutatójaként való felfogása univerzális, így a hindu és buddhista forrásokban éppúgy megjelenik, mint a zsidó és keresztény tradíciókban.
A természet „engedelmessége” dharmája iránt és az érintetlen természetet átható harmónia, nem csak a természeti rendben uralkodó „morális minőségek” jelenlétéhez vezet, mikor tradicionális szempontból tekintünk a természet rendjére. Ezekből következik a hihetetlen szépség is, amely mindenhol megnyilatkozik a természetben. Figyelemre méltó, hogy az érintetlen természetben minden vonatkozásban a szépség uralkodik a rútság fölött. Mindaz, ami rút, pusztán múló akcidencia, míg a szépség maradandó szubsztancia. A természet szépsége legmagasabb szintjén az Isteni Szépség közvetlen teofániája és a Paradicsom egyfajta visszatükröződése, amelynek interiorizáló és integráló szépsége még tükröződik a természeti rendben. Csaknem minden normális emberi lénynek van érzéke a természet effajta szépségének üdvös hatását és gyógyító funkcióját illetően. A természetben ez a gyógyító hatás összekapcsolódik az egészséggel, a teljességgel és végső fokon a szentséggel.
Nem véletlen, hogy megannyi nyugati bizalmatlan a modern világ egészségre ártalmas ocsmányságaival és a gépek által létrehozott készítményekkel szemben, és fordul a természetes eredetű ételekhez, igényli a tiszta vizet és levegőt azzal a szándékkal, hogy ne csak a fizikai egészségét, hanem a spirituális teljességét is visszanyerje. Habár nem lehetséges a kozmikus könyv lapjait olvasni a kinyilatkoztatásból eredő kegyelem segítsége nélkül, számos kortársunk törekvése, hogy összekapcsolja a természet gyógyító tulajdonságait és jellegzetességeit az egészséggel, sőt a szentséggel, éppen arról a természetben meglévő spirituális jelenlétről tesz bizonyságot, amely a lelket és a testet egyaránt gyógyító szépségben nyilatkozik meg. Az emberi lényeknek a természet szépsége, békéje és nyugalma utáni vágyakozása valójában nem más, mint vágyakozás a paradicsomi állapot után, amit a természet visszatükröz, ami jelen van esszenciájában, s az embert elvezeti saját létének-lényének mélységeibe.
A természet szépsége, mindemellett, inkább ezoterikus és közvetlen spirituális funkcióval bír az olyan ember számára, aki spirituális diszciplínákon keresztül vagy Isteni adomány jóvoltából képes a formákon túl érzékelni a Formátlan jelenlétét. A természet szépsége egyszerre interiorizáló és elmélyülést igénylő. Magával hozza az emlékezést a spirituális Valóságra, ahonnan az ember származik, helyesebben szólva, segíti az embert ehhez az örök Jelen-valósághoz való visszatérésben. A természetben megnyilvánuló szépség legmagasabb síkon és a spirituális realizáció metódusaival párosulva mámorossá teszi a lelket, egyfajta spirituális ittasságot létrehozva, új életre kelti az ember benső lényét, és végül azáltal, hogy tanúságot hordoz az emberben lakozó halhatatlan mennyei szubsztanciáról, segíti az embert a megszentelődésben. A természet szépsége Isten szépségének közvetlen tükröződése; így tehát, noha látszólag külsőleges, egy interiorizált szépségről van szó, amely az embert nem szétszórja, önmagától eltávolítja, hanem a Középpont felé viszi, ahol az Egy kimondhatatlan szépsége lakozik.
A természet spirituális üzenetét azonban nemcsak formáinak, működésének, felépítésének és kvalitásainak mindenre kiterjedő szépsége foglalja magában, hanem kifejezésre juttatják a szimbólumok is, amelyek a különböző Isteni Kvalitások közvetlen tükörképei. A szimbólumokat értő létszemléletben minden tradicionális társadalom osztozott, és különösen azok, amelyek a különféle, eredeti és archaikus tradíciókhoz tartoztak, s így bizonyos természeti jelenségeket tapasztalva – a Naptól kezdve a sason és az oroszlánon át a folyóig és a tengerig – az Isteni Kvalitások közvetlen szimbólumait, sőt bizonyos értelemben magukat a Kvalitásokat látták. Számukra a természeti jelenségek egy szakrális nyelv írásjelei és szavai, melyeket az Istenség teremtő ereje írt a kozmikus létezés táblájára. E kozmikus könyv olvasásához egy sajátos műveltség szükséges, amely valójában nagyon különbözik a modern oktatásban közvetített műveltségtől. Sokak számára éppen ennek hiánya miatt megközelíthetetlen és érthetetlen a természet spirituális jelentése, s így mintegy írástudatlanul tekintenek a fenséges hegyek, a száradó őszi levelek vagy a tenger csillogó hullámainak látványára írt primordiális üzenetre.
A természeti szimbólumok spirituális üzenete nem érzelgősségre vagy valamilyen homályos természet-miszticizmusra épül. Egy szakrális tudomány képezi az alapját, mely maga a kozmikus összefüggések tudománya és a szóban forgó természeti formák ontológiai valóságával foglalkozik. A Nap azon valósága, mely az Isteni Intellektus szimbóluma, bizonyosan nem kevesebb a modern asztrofizikusok módszereivel lemérhető Nap valóságánál. Ha ez a szimbolikus valóság az emberiség partikuláris szegmense számára többé nem érzékelhető, az nem azért van, mert ez a valóság nem létezik, hanem mert a szimbólumokat érzékelő és értő szemlélet elveszett, mégpedig egy olyan típusú oktatás eredményeképpen, amely, miközben a lényeg iránt vakká tesz, arra neveli az elmét és a szemet, hogy bizonyos járulékos tulajdonságokat észleljen, s ezzel együtt gyakorlatilag nem csupán benső képességeinket, hanem egyéb külső érzékelő képességeinket is teljesen elhanyagolja és semmibe veszi. A természetben megtalálható szimbólumok spirituális üzenete nem válik valótlanná pusztán azért, mert egy sajátos, partikuláris társadalomnak nem sikerül jegyzőkönyvbe foglalnia, éppen úgy, ahogyan a rózsa tünékeny illatának létezését sem, hiszen egy laboratóriumban a virág sejtjeinek biokémiai analízisével ez megvalósíthatatlan.
Míg a tradíciók többségében bizonyos szimbólumokat közvetlenül a kinyilatkoztatás szentesít és a természeti szimbólumokat többnyire annak segítségével értelmezik és közelítik meg, addig van néhány olyan ősi tradíció, mint például az észak-amerikai síksági indiánok tradíciója és a sámánizmus bizonyos elágazásai, ahol maguka természeti szimbólumok a kinyilatkoztatás által megszentelt szimbólumok. Ilyen esetekben a különféle állatok és növények az Isteni Hatalmak közvetlen megnyilatkozásává válnak, és egy bizonyos értelemben az ember és a Szellem világa közötti hidat képviselik, minthogy egyetemes metafizikai nézőpontból az ember az, aki a földi birodalomban centrális lényként működik az Eget és földet összekötő híd minőségében és ő a csatorna, amelyen keresztül a Szellem fénye beragyogja a földi világot és teremtményeit.
A természeti rend szimbólumainak tudománya számos tradicionális kozmológián belül kibontakozott, az ausztráliai őslakosokétól Ibn Színá kozmológiájáig vagy a középkori zsidó Kabbaláig. Minden ilyen esetben a természet spirituális jelentését értelmileg felfogható, intelligibilis nyelven összegezték, oly módon, hogy az lehetővé teszi a tradicionális ember számára – aki a szóban forgó kozmológiát létrehívó szakrális univerzumban él –, hogy rátaláljon egy térképre, mellyel spirituális útján magát a kozmoszon túlra irányíthatja, és hogy az egész univerzumot, mint az Isteni Alkotó hatalmát és bölcsességét tükröző ikont szemlélje. Tradicionális kozmológia sok van, még az egyes tradíciókon, például az iszlám vagy a buddhista hagyományon belül is, de céljuk egy. Napvilágra hozni a sokféleséget az Egység fényében, felfedni a szanszárát mint nirvánát, a máját mint az Átman teremtő hatalmát. Segíteni az embernek, hogy megóvja magát a kozmikus labirintus határtalan sokszerűségétől, azáltal, hogy a létesülés ezen vég nélküli, örökké változó birodalmát egy intelligibilis rendbe integrálja. Ennek megvan a hatalma, hogy megszabadítsa az embert a túlzott megigézettségtől, illetve a változás örökké áramló folyamával és az idő sorvasztó hatásával való kapcsolattól. Olvasni a kozmikus könyv lapjait, annyit tesz, mint képesnek lenni becsukni és félretenni azt. És ha egyszer, hogy egy szúfi képet használjunk, a kozmikus kézirattekercset felgöngyölik, nem marad más, csak az Egy Arca, aki soha el nem enyészik. A különféle tradicionális kozmológiai tudományok spirituális értelme valójában abban áll, hogy elvezetik az embert a kozmoszon túl, ahhoz a metakozmikus Valósághoz, amelyben a természet spirituális jelentése egyedül felismerhető.
Az érintetlen természet egyben az Isteni Alkotó műhelye is, amelyben a szakrális művészet legnagyobb mesterművei találhatók. Hasonlóan ahhoz, ahogy a szakrális művészetet szokás felfogni, amelynek létrehozója a kinyilatkoztatásból sugárzó szupraindividuális inspiráció, és amely a formák, szimbólumok és szubsztanciák végső Isteni Eredetéről szóló tudományon alapul, a természet formái is azon Démiurgoszi Hatalom alkotásának művei, amely az Isteni Posszibilitás kincstárából húzza elő azokat az archetípusokat, melyek külső megnyilvánulásai a természeti formák.
Az érintetlen természet a szakrális művészet megfelelője, hasonmása, egy Isteni Jelenlétet közvetít és szótériológiai funkcióval bír. Bizonyos tradíciókban, mint a kínai vagy a japán, tulajdonképpen egy festett tájkép vagy kert is szakrális művészeti alkotás,[3] ugyanazt a szerepet játssza, mint egy ikon a kereszténységben. Azon nyugatiak számára, akik érzékenyek a megszentelő kegyelem és a szakrális művészet szépsége iránt, ahogy az fellelhető a chartres-i katedrálisban vagy a bizánci Madonna és gyermeke esetében, a természet szakrális művészetként való felfogása erőteljes eszköz lehet spirituális jelentésének világos kifejezésére. Ez az összehasonlítás érthetőbbé teheti számunkra, hogy az amerikai indiánok miért harcoltak oly hősiesen az érintetlen természetért, melyre ők szentélyként és katedrálisként tekintettek. De azok számára, akik egy spirituális tradícióhoz tartoznak, a természet mint par excellence szakrális művészet primátusa annyira evidens, hogy nincs olyan emberi kéz által alkotott szakrális műalkotás, még ha az a kinyilatkoztatás által ihletett is, mely a szemükben összehasonlítható volna a természeti formák szépségével és tökéletességével. Számukra semmiféle emberi alkotás nem ér annyit, hogy azért a természetet rombolják és az érintetlen természet megszentségtelenítése gyalázatosabb, mint az ember által alkotott művészet legnagyobb alkotásainak elpusztítása.
Valójában, miként a szakrális művészet, úgy a természet és annak formái önmagukat nyújtják a kontemplációhoz. A szellemi, kontemplatív ember nemcsak menedéket keres a természetben az emberi élet trivialitásaival és a világiasság könnyelműségeivel szemben, hanem képes a természet formáiban a spirituális valóságokat szemlélni, melyeket ezek a formák elrejtenek a profán tekintet elől, de feltárnak azok számára, akik bizalmas viszonyt alakítanak ki a Szellem világával. A kontemplatív ember az érintetlen természet csöndjében hallja a Szellem hívását és a mennyei lakhely zenéjét, mely az ő Eredetének hívása is egyben. Az éjszaka és a nappal váltakozása, az évszakok ritmusa, a természet zordsága és bőkezűsége közötti kontraszt, a természet egész világában zajló vég nélküli transzformációk, egy paradicsomi valóságot tükröző virág tökéletessége és ugyanazon virág hirtelen elhervadása – hiszen az a szóban forgó valóságnak csak a tükröződése a mulandóság világában és nem maga az a valóság –, a kristály maszkulin állandósága, változhatatlansága és a növény feminin termékenysége: mindez és a természeti rend számos más jellegzetessége szolgál a természet spirituális jelentésére fogékony ember számára kontemplációjának tárgyául. Ezek a sajátosságok feltárják számára nemcsak a földi létezés múlékony és törékeny karakterét, hanem a spirituális valóságok állandóságát is, melyeknek a természeti formák egyszerre fátylai és kinyilatkoztatói. A kontemplatív ember számára minden fa az éden fájának tükörképe és minden virág a paradicsomi ártatlanság tükre. Az ember ezen paradicsomi állapot után vágyakozik, mert még hordozza magában, lényének legmélyebben fekvő rejtekében a primordiális természetet.
Legmagasabb szinten az érintetlen természet teofániaként kontemplálható, amely saját metafizikai üzenettel és spirituális diszciplínával rendelkezik. A természet feltárja az Egyet és Annak sokféle minőségét. Imádkozik és invokál. A hegycsúcsok levegője a virradat pillanatában vagy a hatalmas sivatagok és füves puszták a napfényben éterrel telítettek, mely nemcsak a látható elemek szubsztrátuma, hanem a kvintesszenciális ima vagy invokáció szubsztanciája is. De az, hogy valaki a természet imájában részesüljön és olvassa azt a mélyértelmű gnosztikus üzenetet, amelyet a természet formáin és kvalitásain keresztül hordoz, előzetesen megköveteli a spirituális megvalósítottság magas fokú birtoklását.
A természet mindemellett bőkezű azokhoz is, akik még nem jutottak messzire a spirituális megvalósítás útján, de érzékenyek a természet szépsége és a benne uralkodó spirituális jelenlét iránt. Számukra, ahogy azok számára is, akik képesek metafizikai üzenetét olvasni és akik részt vesznek varázslatos ritmusában, a természet a legértékesebb szentélyt nyújtja jelen pillanatban, mikor a természetet meghódítani szándékozó modern ember által okozott vihar nagy pusztítást végez a föld felszínén. Bármily különös, jóllehet metafizikai szempontból az emberről beszélni annyit jelent, mint Istenről szólni, a modern ember szekularizált világára helyesen tekintve, a prométheuszi ember által létrehozott világot elhagyni annyi, mint belépni a spirituális jelenlét birodalmába. Valójában a természet meghazudtolja az agnoszticizmust, szekularizmust, szkepticizmust és az ocsmányság kultuszát, mindazt, ami a modern világ karakterére jellemző. Erőteljesen figyelmeztet arra, mi az, ami „igazán” valóságos és hogy mik vagyunk létezésünk legmélyebb szintjén. Az angol nyelvben a „természet” (nature) szó a latin „születik, világra jön” (to be born) jelentésű nat gyökből származik, amely nem csak azt jelenti, hogy a természet a belőle születő formák őse. Az ember lelkére vonatkozó regeneráló hatalmát is jelenti: a természet keblén, spirituális jelenlétének ölelésében, mely magának a Szellemnek a tükröződése, az ember lelke megfiatalodik és újjászületik.
Ez az alapvető oka annak, hogy az érintetlen természet védelme a mohó és kapzsi, evilági célokhoz kötött ember támadásával szemben valóban spirituális kötelesség. Tulajdonképpen ez az, amiért sokan azok közül, akik keresték az emberiség szellemi örökségének újraélesztését – hogy a jelenkori ember számára meggyújtsák a tradíció fényét –, oly mélyen szerették a természetet és oly szimpátiával, megértéssel és éleslátással írtak róla. Az ilyen emberek fedték és fedik fel azon kozmikus hegység és azon fenséges csúcs ragyogását és szépségét, mely érintkezik az Ürességgel és amely visszaverődik az emberi élet célját és az emberi állapot igazi szubsztanciáját alkotó spirituális jelenlétben.
Fordította: Kocsi Lajos
Jegyzetek
[1] [Forrás: Seyyed Hossein Nasr: The Need for a Sacred Science. Richmond (UK), 1993, Curzon Press Ltd., 119–125. o. – a szerk.]
[2] [„A Primordiális Tradíció abszolút egyetemességéből következik abszolút egyedülvalósága: egyetlen primordiális Tradíció van, amely örök, abszolút érvényű és kikezdhetetlen. Történeti vonatkozásban szemlélve, az egyetlen Primordiális Tradíció azután – a létesüléssel együtt kibontakozva, s az originalitástól önmagát eltávolítva – különböző partikuláris tradíciókban nyilatkozik meg.
Mind a partikuláris tradíciók, mind – és kiváltképp – a Primordiális Tradíció esszenciálisan vallásfelettiek (szuprareligionálisak). Úgy kifejeződésük lényegközelibb módjában, mint időbelileg megelőzik a vallásokat, amelyek a tradíciókból és végső soron a Primordiális Tradícióból származnak. (…)
Ahogyan a vallások a tradíciók alászállásai révén jönnek létre, úgy keletkeznek a kultúrák a különböző vallásokból; a kultúrák pedig civilizációt, művészeteket és tudományokat teremtenek, amelyek – amennyiben princípiumaikat tradicionális doktrínákból merítik – egy kitágított értelemben szintén a tradíció körébe tartoznak. Egy vertikális alászállás révén – amely visszafelé olvasva természetesen a fel- és visszaemelkedés útja is lehet – a következő sorozat állítható fel: centrális Primordiális Tradíció, a különböző partikuláris tradíciók, vallások, kultúrák (civilizációk, művészetek, tudományok).” Baranyi Tibor Imre: A metafizikai tradíció. In Tradíció. A Metafizikai Tradicionalitás Évkönyve. Debrecen, 2000, Kvintesszencia Kiadó, 9–22. o.
A szakrális tudományok átfogó bemutatását lásd Seyyed Hossein Nasr idézett művében, valamint a témához kapcsolódóan magyarul: Uő: A szent újrafelfedezése: a tradíció újraélesztése. In Tradíció. A metafizikai Tradicionalitás Évkönyve. I. m. 23–54. o. A spiritualitás és a tudomány viszonyát illetően: Uő: Spiritualitás és tudomány. Konvergencia vagy divergencia? In Tradíció. A metafizikai Tradicionalitás Évkönyve. Debrecen, 2003, Kvintesszencia Kiadó, 77–86. o. Továbbá a szakrális és profán tudomány eltérő és egymással összeegyeztethetetlen felfogásával kapcsolatban: René Guénon: A modern világ válsága. 4. fej. Szakrális és profán tudomány. Debrecen, 2008, Kvintesszencia Kiadó, 52–66. o. – a ford.]
[3] [Vö. Titus Burckhardt: „Hegy és víz” a taoista-buddhista festészetben. In Uő: A szakrális művészet lényegéről a világvallások tükrében. Budapest, 2000, Arcticus Kiadó, 139–147. o. „A taoista festészet már metódusánál és szellemi beállítottságánál fogva is kerüli az én minden túlkapásait. Számára a természet pillanatszerűsége, utánozhatatlan és alig megragadható aspektusai csupa megnyílás a nem-én felé. Az érzések, melyek a taoista festőben e jelenségek láttán felébrednek, leválnak az énről, sőt az emberről is; hullámzásuk elhalkul a szellemi szemlélődés derűs csendjében. A pillanat csodája, mely az örökkévalóság megérzésében hirtelen mozdulatlanná lesz, feltárja a dolgok eredendő összhangját, ama meghatározhatatlan összhangot, amit az emberi gondolkodás és törekvés közönségesen egy szubjektív fátyollal takar. Ha e fátyol egyszer szertefoszlik, a dolgok között lévő, eddig figyelmen kívül hagyott összefüggések láthatókká lesznek, s feltárul a lényegi Egység. – Két kócsag egy tavaszias hegyi patak partján: az egyik a víz mélyét fürkészi, a másik figyelmesen emeli fejét; e kettős mozdulatban, mely összeforrt a pillanat maradandóságában, titokzatosan eggyé váltak a vízzel, a szélfútta nádassal, a párából magasba meredő hegycsúcsokkal. Az érintetlen természetre vetett egyetlen pillantáson keresztül a festő lelkét villámként érintette az Időtlen. (…)
A kínaiak számára a táj: »hegy és víz«. A hegy vagy a szikla megfelel a jangnak, a létezés aktív és férfiúi pólusának, a víz a jinnek, a passzív és női ellenpólusnak. (…) a szikla tehetetlensége itt fordított képmása annak a változhatatlanságnak, mely az isteni tevékenység sajátja; éppen úgy, miként a víz mozgékonysága az általa megnyilvánított tisztán passzív valóságot bizonyos mértékben elfedi. Ha azonban az ember a szirteket és a zuhanó vizet nyitott értelemmel szemléli, úgy megtörténhet, hogy a két elem ellentétét a szellem hirtelen azok ősképébe fordítja át: a sziklának engedelmeskedő víz szakadatlan lüktetésében a Változhatatlan tevékenységének az erejét és a mozgó passzivitást látja; s ekkor magasabbra lendülve villanásszerűen megsejti azt a lényegiséget, mely egyszerre tiszta tett és végtelen nyugalom, mely sem nem mozdulatlan, mint a szikla, sem nem változékony, mint a víz, s mely minden formán felülemelkedő valóságában leírhatatlan marad.” (Palkovics Tibor fordítása) – a ford.]
