Már biztosan tudom, nem csak hiszem:
Isten üzenetrögzítője minden élet,
s üzenetek tárlata a természet.
Bárhova lépek, és bárhova nézek,
minden életben látom az Egészet.
A teljes ökológiai válságot megoldaná, sőt, nem hagyta volna kibontakozni, ha így tekintenénk a környezetre: nem kívül, hanem belül, bennem van. Így lehetne, lehet a természetet a legjobban, a legszebben, a legmélyebben, a legtisztábban megélni is.
Friedrich festészetét egy meglehetősen szokatlan és látszólag paradox törekvés jellemezte: az isteni valóságot akarta kifejezni, de nem vallási szimbólumok és bibliai jelenetek, hanem természeti tájak ábrázolása révén.
Az Ars Naturæ ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat 2010 óta jelenik meg az Életharmónia Alapítvány kiadásában (évente két szám egy kötetben). Elsősorban eszme- és kultúrtörténeti, filozófiai, vallási és metafizikai összefüggéseiben közelíti meg a humánökológia, a környezetfilozófia, a környezeti etika alapkérdéseit.
A virág a növény világos része, lelke és szelleme. Bár gyökere a mélybe nyúlik, s a sötét, nedves talajhoz köti, de lénye egésze a Nap felé tör. A fent és a lent feszültségéből, a föld és az ég egyszerre munkálkodó, széthúzó erejéből fakad a viráglét intenzitása. Röghöz kötött, mégis fényre hajló.
A füvet virágjában vágják: a fű még talán sír egy kicsit, de a búza csírájában már ott van millió utód, mért sírjon? Kicsit ellenáll, pattog a kemény szár, aztán marokra fekszik szépen, mint aki tudja, hogy ez a rend. Mert a gabonákat marokra vágják, a markokból kéve lesz és a kévékből: kereszt.
„Minél tökéletesebben tudunk szeretni és művelni egy individuumot, annál nagyobb harmóniára lelünk a világban: minél többet megértünk az univerzum szervezettségéből, annál gazdagabbá, végtelenebbé és világszerűbbé válik számunkra minden tárgy.” – Friedrich Schlegel
Nincs olyan ember – legyen az a legszárazabb, legmaterialistább –, akinél a gazdaság és az élet ugyanazt jelentené, akinek gazdasága nem valamilyen élettartalom, szellemi cél, politikai, vallási, társadalmi cél szolgálatában állna. A gazdaság olyan, mint a „Terülj, terülj asztalka!”, amely az embert végigkíséri életén, és jó vagy rossz szolgálatot teljesít az élet szellemi tartalmai és céljai számára.
A dologgá való degradálódás nem csupán akkor érződik lealacsonyítónak, ha emberekről van szó. Az élő természet sem akar dolog lenni. Az állat- és természetvédelem nem csupán szentimentális ügy. Maholnap különösképpen a természetvédelem válik az emberiség sorskérdésévé, mely védelemre szorul az abszolutizált magántulajdon mohóságával szemben, hacsak nem akarjuk, hogy az emberek élősködő fogyasztási vágya tönkretegye az életlehetőségeket e Földön.
Már biztosan tudom, nem csak hiszem:
Isten üzenetrögzítője minden élet,
s üzenetek tárlata a természet.
Bárhova lépek, és bárhova nézek,
minden életben látom az Egészet.
A virág a növény világos része, lelke és szelleme. Bár gyökere a mélybe nyúlik, s a sötét, nedves talajhoz köti, de lénye egésze a Nap felé tör. A fent és a lent feszültségéből, a föld és az ég egyszerre munkálkodó, széthúzó erejéből fakad a viráglét intenzitása. Röghöz kötött, mégis fényre hajló.
Hogyan lehetséges, hogy a négy elem közül a víz tűnik a kőhöz leginkább hasonlónak, hozzá legközelebb állónak? Kettejüknek nincs olyan kapcsolata, mint a kőnek a földdel, távol esnek egymástól, egymást mégis sajátos módon egészítik ki. Az agyagkorsóban, márványszökőkútban, sziklás folyóágyban, szigeteknél és partoknál – e helyeken a kettő formában és tartalomban kölcsönösen támaszt nyújt a másiknak.
Amikor a természet arcába tekintünk, a pillanatok jelentéktelensége eltűnik, a gondolatok szabadabban szárnyalnak, és a különböző mozdulatok bősége révén előtörő ingerlékenységet lecsillapítja a környezet határtalansága és nyugalma.
A füvet virágjában vágják: a fű még talán sír egy kicsit, de a búza csírájában már ott van millió utód, mért sírjon? Kicsit ellenáll, pattog a kemény szár, aztán marokra fekszik szépen, mint aki tudja, hogy ez a rend. Mert a gabonákat marokra vágják, a markokból kéve lesz és a kévékből: kereszt.
A környezeti válság egy materialista és szekuláris természettudomány alkalmazásának eredményeképpen jött létre, és megoldása nem abban a paradigmában található, amely mindenekelőtt okozta.
A cseresznyeszedés más életrendhez tartozik. Ahhoz, ahol nincs idegesség és sietség és túlerőltetés, és minél rövidebb idő alatt minél többet. Ahol nincs hajsza.
Áldjon, Uram téged minden ember,
ki szerelmedért másnak megbocsát.
És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
Boldogok, kik tűrnek békességgel,
Mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.
„Ősi bölcsesség, miszerint a természet mindig a kegyelem előfeltétele. Az ember képtelen arra, hogy a természetet átugorja. Ahhoz, hogy eljusson a természetfelettihez, előbb keresztül kell hatolnia a természeten.” – Othmar Spann
„Szárnyad vagyon, repülsz, szinte ott szállsz le, ülsz
földében, hol akarod,
Te szomjúságodot szép forrásból csorgott
tiszta vizével oltod,
Örömem környékét, az ő lakóhelyét:
Paradicsomot látod.”
Az erdő mindig egy kicsit másutt van, mint ahol mi vagyunk. Ahol mi vagyunk, onnan eltűnt és csak friss nyoma maradt ott. A régiek, akik eleven testi formákba vetítették ki érzelmeiket, benépesítették az erdőt lenge nimfákkal. Semmi sincs ennél igazabb és kifejezőbb.
Friedrich festészetét egy meglehetősen szokatlan és látszólag paradox törekvés jellemezte: az isteni valóságot akarta kifejezni, de nem vallási szimbólumok és bibliai jelenetek, hanem természeti tájak ábrázolása révén.
Ha föltételezhető, hogy a Teremtő olyan módon, bár számunkra elképzelhetetlen módszerrel és eszközökkel formálta meg a káoszt, ahogyan a fény és a hang révén nyer formát az alaktalan, formálható közeg, akkor a liturgikus cselekményeknek is törvényszerű módon követniük kell Őt: „Azt kell tennünk, amit az istenek cselekedtek hajdanában.”
Az északi életrend a délitől a következőkben különbözik: északon az az ember, aki kezéből a kezdeményt kiereszti, elveszett. – Délen viszont az veszett el, aki a kezdeményt megtartja, és nem tudja magát elereszteni. A különbség lényeges. A kezdeményt az embernek északon a kezében kell tartania, s ezért minden dolgok középpontja: az Én. Délen a kezdeményről le kell mondania, s ezért minden dolgok középpontja: az istenek.
A jelenségek világában minden megnyilvánulásnak jelentése, jelentősége, jelképes értéke van. A tiszavirágzást és magát a tiszavirágot közelebbről megvizsgálva különösen sokrétű szimbolikát találhatunk.
Az erdő mindig egy kicsit másutt van, mint ahol mi vagyunk. Ahol mi vagyunk, onnan eltűnt és csak friss nyoma maradt ott. A régiek, akik eleven testi formákba vetítették ki érzelmeiket, benépesítették az erdőt lenge nimfákkal. Semmi sincs ennél igazabb és kifejezőbb.
