Az állatok, növények szimbolikusan jelenítenek meg egy-egy ideát, arculatot a nagy isteni egészből. Istenre emlékeztető útjelzőkként is jelen lehetnek életünkben, ha jól figyelünk rájuk. Ezt a szemléletet a mai ember a háziállatok közelében szintén gyakorolhatja, ami azért is hasznos tapasztalat, mivel ezáltal egy-egy élőlényben nemcsak a dédelgetni való állatkát látjuk meg, hanem a benne rejlő misztériumot, ideát. Most a hűséghez leggyakrabban társított állatot, a kutyát fogjuk szimbolikai szempontból megvizsgálni.
Az idők kezdete óta ismeretes az azonosítás: a fa egyenlő az emberrel; csupán emitt több ínnal, amott kevesebb lombos ívvel megformálva. Szókincsünk is emlékeztet erre, amikor a törzsről beszélünk, a gyökerekről, a szívről, vagy egy idős emberről, aki még él és virul.
„A természet egy könyv, egy levél, egy tanmese. Tegyük fel, hogy a benne lévő betűket a lehető legjobban ismerjük, minden szavát képesek vagyunk kiolvasni és kiejteni, sőt, ismerjük a nyelvet is, amelyen íródott – mindössze ennyi elegendő lenne, hogy egy könyvet megértsünk, róla véleményt alkossunk, jellemezzük vagy belőle kivonatot készítsünk? A fizikánál többre van szükség, hogy a természetet értelmezzük. A fizika csupán az ábécé. A természet egy ismeretlent tartalmazó egyenlet; olyan, akár egy csupa mássalhangzóval leírt héber szó, melyhez az értelemnek kell elhelyeznie a pontokat.”
Vannak olyan könyvek, amelyek értékét nem érintik sem politikai változások, sem ízlésbéli divatok. Aztán vannak olyanok is, melyek – úgy tűnik – soha nem válhatnak az „irodalmi kánon” részeivé. De érdemes-e írni egyáltalán olyan könyvekről, amelyekről mindenki azt hiszi, hogy régóta jól ismeri őket?
Az állatok, növények szimbolikusan jelenítenek meg egy-egy ideát, arculatot a nagy isteni egészből. Istenre emlékeztető útjelzőkként is jelen lehetnek életünkben, ha jól figyelünk rájuk. Ezt a szemléletet a mai ember a háziállatok közelében szintén gyakorolhatja, ami azért is hasznos tapasztalat, mivel ezáltal egy-egy élőlényben nemcsak a dédelgetni való állatkát látjuk meg, hanem a benne rejlő misztériumot, ideát. Most a hűséghez leggyakrabban társított állatot, a kutyát fogjuk szimbolikai szempontból megvizsgálni.
Mint már említettük, a bambuszok látványa különös hatást gyakorol szemlélőjükre, így érthető, hogy ez sok költőt és művészt ihletett meg évszázadokon át.
Ezer meg ezer füsti fecske
egy titkos örömtől repesve,
egy titkos fájdalommal fájva,
reménykedve és keseregve
most szakad el fészektől, földtől – – –
az ösztön azt sikongja – – – Föl! Föl!!
El innen! El innen!!
Messze! MESSZE!!!
Ez az ország – mint mindnyájan jól tudjuk dalokból, filmből, személyes tapasztalatból – a déli Alföld, mégpedig a Dunának és Tiszának a jelenlegi jugoszláviai országhatárhoz legközelebb eső mintegy hatvan kilométeres mindkét oldali melléke. Szeged, Kalocsa – legújabban azonban Érsekújvár is – a paprikaország fővárosai, és ezeknek a központoknak a vidéke hordja magán a jellegzetes ismertetőt: a pirosló füzéreket a házak eresze alatt.
Az Ars Naturæ ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat 2010 óta jelenik meg az Életharmónia Alapítvány kiadásában (évente két szám egy kötetben). Elsősorban eszme- és kultúrtörténeti, filozófiai, vallási és metafizikai összefüggéseiben közelíti meg a humánökológia, a környezetfilozófia, a környezeti etika alapkérdéseit.
A legnagyobb fölvilágosodottságot, igazi szabadságot és a legfőbb haladást semmi sem szerzi meg az emberiségnek, csak Isten malasztja, melyet Krisztus hozott e világra.
A modern pszichológiából teljes mértékben hiányzik az a kritérium, amely lehetővé teszi, hogy a lélek aspektusait vagy tendenciáit kozmikus környezetükbe helyezzük. A tradicionális pszichológiában ezek a kritériumok két alapvető „dimenzióval” összhangban adottak: egyrészt a kozmológiával összeegyeztetve, mely „elhelyezi a lelket” és modalitásait a létállapotok hierarchiájában, másrészt egy spirituális cél felé irányított erkölcsi felfogással összhangban.
„Minél tökéletesebben tudunk szeretni és művelni egy individuumot, annál nagyobb harmóniára lelünk a világban: minél többet megértünk az univerzum szervezettségéből, annál gazdagabbá, végtelenebbé és világszerűbbé válik számunkra minden tárgy.” – Friedrich Schlegel
Bingeni Szent Hildegard, a Rajna Szibillája, „népének és korának fénye”[15] kitüntetett helyet foglal el a teremtett világ és benne az ember, valamint az isteni szféra kapcsolatainak szellemtörténetében.
„az ember abból van,
mint a hús, ital, az élet és a mag,
halmozva s újjászülve általa.
S maganemzette körforgások
ölelik át útját; veleszületett bűbáj
s gyermeki varázsigék űzik félszét
a szív kísértetjárta labirintusában”.
Bingeni Szent Hildegard, a Rajna Szibillája, „népének és korának fénye”[15] kitüntetett helyet foglal el a teremtett világ és benne az ember, valamint az isteni szféra kapcsolatainak szellemtörténetében.
Az éjszaka nap mint nap átélhető misztériuma a természet sötéten ragyogó titka. Hosszú nyári éjszakákon, a kihalt város csöndjében néha megszólal a rigó: ujjongva trillázik a világ sötétjébe, s az éj nyugalmát átitatja és felhevíti az élet és halál megrendítő csodáját zengő lelkes melódia. Szinte szikrázó fénnyé válik a hang, akár az ember szívében felvillanó felismerések. Az éjszaka nem halott sötétség, hanem a fény bölcsője: a belé vetett kis fénymagot őrzi, óvja, rejti a világ fürkész tekintete elől, hogy aztán az teljes pompájában virágozzon ki.
Az állatok, növények szimbolikusan jelenítenek meg egy-egy ideát, arculatot a nagy isteni egészből. Istenre emlékeztető útjelzőkként is jelen lehetnek életünkben, ha jól figyelünk rájuk. Ezt a szemléletet a mai ember a háziállatok közelében szintén gyakorolhatja, ami azért is hasznos tapasztalat, mivel ezáltal egy-egy élőlényben nemcsak a dédelgetni való állatkát látjuk meg, hanem a benne rejlő misztériumot, ideát. Most a hűséghez leggyakrabban társított állatot, a kutyát fogjuk szimbolikai szempontból megvizsgálni.
Az idők kezdete óta ismeretes az azonosítás: a fa egyenlő az emberrel; csupán emitt több ínnal, amott kevesebb lombos ívvel megformálva. Szókincsünk is emlékeztet erre, amikor a törzsről beszélünk, a gyökerekről, a szívről, vagy egy idős emberről, aki még él és virul.
„A természet egy könyv, egy levél, egy tanmese. Tegyük fel, hogy a benne lévő betűket a lehető legjobban ismerjük, minden szavát képesek vagyunk kiolvasni és kiejteni, sőt, ismerjük a nyelvet is, amelyen íródott – mindössze ennyi elegendő lenne, hogy egy könyvet megértsünk, róla véleményt alkossunk, jellemezzük vagy belőle kivonatot készítsünk? A fizikánál többre van szükség, hogy a természetet értelmezzük. A fizika csupán az ábécé. A természet egy ismeretlent tartalmazó egyenlet; olyan, akár egy csupa mássalhangzóval leírt héber szó, melyhez az értelemnek kell elhelyeznie a pontokat.”
Vannak olyan könyvek, amelyek értékét nem érintik sem politikai változások, sem ízlésbéli divatok. Aztán vannak olyanok is, melyek – úgy tűnik – soha nem válhatnak az „irodalmi kánon” részeivé. De érdemes-e írni egyáltalán olyan könyvekről, amelyekről mindenki azt hiszi, hogy régóta jól ismeri őket?
Közhely, hogy a hó a tisztaság szimbóluma, mégis igaz. Ugyanekkor nem csupán az erkölcsi tisztaságé. A hó Észak fénye. Fényt ad éjjel, akkor is, amikor nem süt a Nap, sőt a Hold se. Bizonyos értelemben meleget és friss illatot áraszt. Puhán borul a tájra, elveszi a dolgok felesleges éleit, miközben – megfagyva – nem nélkülözi a határozottságot. Nem fizikai, szinte földöntúli fényt sugároz. Elnyeli az autók és a város zaját, bensőséges kapcsolatban áll a csenddel.
„A csillagoknak ez az egész elrendezése és a mennynek ez a roppant ékessége tűnhetik-e egyetlen épelméjű ember számára is olyannak, hogy véletlenül és vaktában ide-oda száguldó részecskékből jött létre?"
A nyugati monoteizmusokból származtatott vertikális transzcendencia mellett, amelynek értelmében egy világfeletti és azon túli létező teremti és uralja a mindenséget, létezik egy horizontális transzcendencia, amely abban áll, hogy az ember túllép egy korábbi állapot korlátain, és új látásmódra vagy létmegértésre tesz szert, adott esetben akár egyetemes nagyságrendben.
A természetben és általában a „hétköznapi valóságban” rejlő misztérium különös erővel mutatkozik meg a nagy japán zen mester, Dōgen Kigen (1200–1253) munkásságában. Dōgen egyesítette a japán lélekre jellemző természetszeretetet a mahájána buddhizmus legmélyebb igazságainak átélésére irányuló törekvéssel. Kétrészes sorozatunkban Miranda Shaw Nature in Dōgen’s Philosophy and Poetry című tanulmányából közlünk részleteket. A szövegek Dōgen természettel kapcsolatos felfogását mutatják be, négy vaka (31 szótagból álló japán versforma) elemzésén keresztül.
Az egészség több, mint a betegség hiánya. A betegség hiánya csak egyike az egészség jeleinek; talán nem is a legfontosabb. Az egészség egy belső és külső egyensúlyi állapot, egység, teljesség, hatalom. Nem pusztán valami fizikai vagy mentális vagy szellemi, hanem mindhárom aspektust magában kell foglalnia, különben nem teljes.
Ez az ország – mint mindnyájan jól tudjuk dalokból, filmből, személyes tapasztalatból – a déli Alföld, mégpedig a Dunának és Tiszának a jelenlegi jugoszláviai országhatárhoz legközelebb eső mintegy hatvan kilométeres mindkét oldali melléke. Szeged, Kalocsa – legújabban azonban Érsekújvár is – a paprikaország fővárosai, és ezeknek a központoknak a vidéke hordja magán a jellegzetes ismertetőt: a pirosló füzéreket a házak eresze alatt.
A Kelet mára nem kevésbé méltatlanná vált legmagasabb eszményeihez, mint a Nyugat. De nyilvánvaló az is, hogy az ökológiai válság nagyon nagy részben a Nyugaton létrejött technológia, valamint e technológiát alátámasztó és tápláló metafizikai és axiológiai állásfoglalások következménye. Nem helytelen tehát, ha a metafizikát és axiológiát illetően Kelettől merítünk ihletet.
A tudatökológiai érzékenység felébresztésére az egyik legalkalmasabb gyakorlat a fénnyel mint jelenséggel és – egy későbbi fázisban – mint szimbólummal való foglalatoskodás. A fénynek, materiális létünk legszubtilisabb entitásának vizsgálata átjárási lehetőséget nyújthat egy anyagilag már nem megnyilvánuló, de ökológiai akciót ugyanúgy megkövetelő terepre. (…). A modern technikai vívmányok által megszentségtelenített természet megtisztításának igénye, és ezen igény komolysága az embernél a fényhez való viszonyában világossá válik.
Az Aranykorról szóló beszámolókat sokféleképpen lehet megközelíteni, ma különösen szeretik azokat a fantáziák és a képzelet világába száműzni. Ha valaki azonban szemügyre veszi az archaikus tanítások megfogalmazási módjait és azok eredeti célkitűzéseit, akkor érdemes e leírásokat is egy olyan benső állapot kifejeződéseiként, szimbólumaiként felfogni, amelyeket nem pusztán egy történetileg csak nehezen behatárolható időszak emberei tekinthettek magukénak.
Az individuum egy bioszférán belüli szerveződés, avagy Nietzschével szólva, egy hatalmi képződmény. Elkülönültség nélkül önmagába zárt, és saját ritmusa szerint él, felemelkedve, virulva és romlásnak indulva, önmagát fenntartva és gyarapítva rendszerének kimerüléséig.
A modern-posztmodern világ kialakulásához vezető változásokat vizsgáljuk a logika tudományának szerep- és értékcsökkenésén keresztül. Az elemző értelem lényege abban áll, hogy képes elvonatkoztatni a felszíntől, a látszattól, és a természeti jelenségek, a műalkotások, az ember és a társadalmi viszonyok mélyszerkezetét veszi szemügyre. Ehhez az elemzéshez elengedhetetlen a logika alkalmazása.
A keresztény tanítás radikális eltorzítása, melyre Teilhard annak érdekében kényszerül, hogy azt az evolúciós elmélethez hozzáillessze, végső soron semmi másra nem jó, mint hogy rámutasson az alapvető tévedésre, amely a vallás és tudomány kibékítésére irányuló kísérletében rejlik.
„az ember abból van,
mint a hús, ital, az élet és a mag,
halmozva s újjászülve általa.
S maganemzette körforgások
ölelik át útját; veleszületett bűbáj
s gyermeki varázsigék űzik félszét
a szív kísértetjárta labirintusában”.
Valami nyugalmas révedezés volt ez, majdnem álom, ámbár nem volt álmos. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre, hanem magában érezte az egész kertet, az egész alkonyodó csendet, és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban.
Az ősziség teljével érkezik a melankólia angyala. Áldoznunk kellene neki, nem menekülni tőle. A halál misztériumának egyfajta ünnepe ez: a meghalást is gyakorolni kell. (…). Midőn sötétedik, felviláglik a remény is. Ez a remény mozdul minden csírában, csúcsban és hajtásban a sötét föld mélyén, s akár a gyertyák, lobbannak fel fényénél. Következnek a fényünnepek.
![Nicholas Roerich: Krishna [Tavasz Kuluban] (1929, Nicholas Roerich Múzeum, New York)](/sites/default/files/styles/t10/public/2021-09/nicholas-roerich-krishna-spring-kullu2.jpg?itok=HUvTb6Qf "Nicholas Roerich: Krishna [Tavasz Kuluban] (1929, Nicholas Roerich Múzeum, New York)")
