Nyúlvadászat – szimbólumok nyomán

„Egy kép többet ér ezer szónál.”
Kínai közmondás

Eme tanulmány megírásának egyik előzménye, hogy amikor 2009-ben Kínában jártam, eljutottam Dunhuang híres barlangszentélyeibe is, ahol meglepetésemre egy számomra régóta ismert szimbólummal, a „három körbefutó nyúl” képével találkoztam. Ez a találkozás ösztönzött arra, hogy felgöngyölítsem az ezzel kapcsolatos szálakat. Ráadásul, amikor 2011 elején beköszöntött a Nyúl éve (a kínai asztrológia szerint), a téma igazán aktuálissá vált. E szimbólum alaposabb vizsgálatához a művészet és a természet viszonyát, a szimbólumok szerepét, jelentőségét is érdemes újra átgondolnunk.

A természet művészete és a művészet természete

„Mint ahogyan egy gyerek játék közben utánoz minket, utánozzuk mi játék közben azokat az erőket, amelyek megteremtették és létrehozzák a világot.”
Paul Klee [1]

A természet lényege, hogy termést terem, a művészeté pedig, hogy műveket, műalkotásokat hoz létre (hozzátehetjük: a kézműves és iparművész pedig termékeket termel). [2] A Teremtő a teremtés folyamán hívja életre a természeti teremtményeket, a művész a műveit pedig egyfajta művelet révén, ami (jó esetben) a művelődés folyamatába illeszkedik, és műveltséget eredményez. A láthatatlanból valami látható áll elő, ami nemcsak megjeleníti a Teremtőben illetve a művészben addig rejtve lévő tartalmat, hanem egyúttal el is takarja őt, mivel úgy tűnik, mintha önálló, független létező lenne. A természetet illetve a műalkotást szemlélő személyben dől el, hogy a „mű” mögött meglátja-e az „igazit”, a valót, az alkotót, aki maga is személy (azaz végső soron: meglátja-e önmagát), vagy pedig „rabul ejti” a mű, „magával ragadja” a látvány.

Így tehát mind a természet, mind a művészet kettős természetű: segítheti, de akadályozhatja is a tapasztaló tudatot. Mivel a természetet, mint „meglévő természetet” elsődlegesen, adottságként tapasztaljuk, a művészetet viszont mi hozzuk létre, mintegy másodlagosan (akár a természeti képek, akár a természetből vett anyagok felhasználását tekintve), ezért az ember feladata és felelőssége is ez utóbbi téren mutatkozik meg (nem elfelejtve persze, hogy a természet természetes állapotának megőrzése és védelme is fontos). Művészetével vagy a tarka sokaságot és a homályt gyarapítja, beleragadva egy mesterséges álomvilágba, amivel a szanszárát (a létforgatagot) teszi még zavarosabbá; vagy láthatóvá tevő, azaz láttató, látást segítő műveket hoz létre, amik a relatívumból az abszolútumba nyitnak utat, azaz utat mutatnak olyan műveletek végrehajtásához, amiket a művet szemlélő személynek, az azt tapasztaló tudatnak kell aktív, cselekvő módon megtennie. Az igazi (és igaz!) mű használható és használ is. Az igazi mű valójában a szemlélőben „készül el”, ő „fejezi be”, ő teljesíti be mindazt, amiért az létrejött. Minderre a szimbólumok, a szimbolikus művek a legalkalmasabbak (lásd később). Nem véletlen, hogy szakrális és spirituális céljaira valamennyi tradicionális vallás alkalmazza azokat.

Ahogyan egy hiteles műben önmagunkra ismerünk, vagy meglátjuk lényünk lényegét, úgy a természetben is észrevehetjük a művészit, és megláthatjuk önnön természetünket is. Fölismerhetjük mindennek a szimbolikus értelmét és érvényét. Amikor valaki „kemény, mint a szikla”, vagy „olyan, mint egy fatuskó”, vagy „majd elolvad a gyönyörűségtől”, vagy „ragyog, mint a nap”, „sápadt, mint a hold”, derűs vagy borús (miként az ég), „virul, mint a virág” (és még sorolhatnánk: „úgy eszik, mint a disznó”, „hízeleg, mint a macska”, „károg, mint a varjú”, „fecseg, mint a fecske” stb.), akkor a természet természetéből részesül, illetve a vele való bensőséges összetartozásunkról tesz tanúbizonyságot. Amit viszont a természetben leginkább művészinek tekintünk (vagyis aminek szépen megformált alakja miatt leginkább van alkotás jellege), azok az olyan szimmetrikus képződmények, amikhez hasonló formákat az emberi művészetben és építészetben [3] is találunk. Ernst Haeckel [4] egyik műve e téren elévülhetetlen, mert Kunstformen der Natur című, 1904-ben megjelent albumával meggyőzően tárta elénk ennek igazságát. Említésre érdemes még W. A. Bentley Snow Crystals című, először 1931-ben kiadott híres könyve, amelyben több mint kétezer hópehely fényképével adta újabb bizonyságát a természet szinte végtelen változatosságának. A hópelyhek világa az egyik legszebb példa arra, hogy lehet valami úgy egyszeri és teljesen egyedi, hogy közben a lényeget illetően megtartja az egységet és a „többiekkel” való egyezőségét (azaz a hexagonális, hatszöges kristályformát).

Ábrázat és káprázat

Mindaz, amit látunk, mindaz, amit tapasztalunk (akár durva anyagi, akár kifinomultabb szinteken), az érzékeléssel kapcsolatos. A fizikalitás síkján működő érzékszerveink eleve korlátok közé zárják tapasztalásukat. Bizonyos állatok az emberhez képest a természeti jelenségeket tágabb (vagy legalábbis más) tartományokban (is) érzékelik. A rovarok például a látható fényen kívül érzékelik az ultraibolya fényt is, [5] egyes állatok pedig ultrahangot (denevér, delfin), vagy infrahangot (patkány, elefánt) is használnak, továbbá közismert a kutyák sok ezerszer kifinomultabb szagérzékelése.

Mindemellett létezik az „érzékcsalódás” jelensége is, [6] amit esetenként szándékos „csalás” idéz elő, gondoljunk a bűvészekre, az illuzionistákra. Trükkjeik érzékelésünk megtéveszthetőségén, becsaphatóságán alapulnak. A „bűvészet” és „művészet” szavak összecsengése nem véletlen.

Megemlítendő még a szinesztézia (összeérzés) fogalma, amikor az egyik érzékszervünk által keltett benyomás automatikusan aktivál egy másik érzetet. Ilyen például az úgynevezett „színes hallás”, amikor bizonyos hangok színérzetet váltanak ki (ilyen képessége volt például Vaszilij Kandinszkij orosz festőművésznek). Az irodalom költői eszközként (mint a metafora egyik altípusa) alkalmazza a különböző érzetek fölcserélését.

A hindú tradíció egyik központi fogalmát, a máját általában illúziónak, káprázatnak, vagy mágiának szokták fordítani, A. K. Coomaraswamy szerint azonban szerencsésebb a művészet szóval visszaadni a jelentését. [7] A májá „egyfajta »anyai« mérték és eszköz, amely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy megnyilvánulhasson a jelenségek mennyiségileg meghatározott, és ebben az értelemben »anyagi« világa, amely azután egyaránt szolgálhatja megvilágosodásunkat vagy elkápráztatásunkat, érettségünk fokától függően”. [8] „Májá az a »szövevény«, amit a (…) szövés megnyilvánulása eredményez”, „a lényeket a májá fátyla burkolja be, (…) ez a fátyol egyben eltakarja, elrejti a lények szeme elől az Alapelvet”. [9] A májá teremtményei tehát realitások, hiszen „mindegyik az Alapelvből, akárcsak minden mű a művészből fejez ki valamit”. [10] Illuzórikus jellegük a csökkent éberségű szemlélet, a „tudatlanság” (avidjá) következménye, ami az Alapelven kívülinek láttatja a megnyilvánulásokat, másrészt persze az Alapelv abszolút valóságához képest mégiscsak valótlanabbak (de mégsem tekinthetjük őket pusztán semminek). Mivel „a megtévesztés és a ravaszság is a jelentésárnyalatai közé tartozik”, [11] mondhatjuk azt is, hogy a tudat számára a jelenségvilág képei, lényei, mint lehetséges csapdák, figyelemelterelő „hadműveletek” jelentkeznek. Nem véletlen, hogy a pszichotikus állapotok gyakori kísérőjelenségei a víziók és hallucinációk, de maguk az álomképek is álvalóságok, sőt gyakran álnok, megtévesztő megnyilvánulások, esetenként rémálmok. [12] (Persze az álmoknak is megvan a maguk szimbolikus „nyelve”, és a hétköznapok felszínes világához képest mélyebb tartalmakat is kifejezhetnek, sőt olykor több közük lehet az igazabb valósághoz, mint a hétköznapi tudatállapotban megtapasztaltak, de ettől azok még csalóka káprázatként működnek.)

Ahogyan a pók a maga szőtte háló „foglyává” válik (habár eredetileg másoknak szőtte e csapdát), az éberségét vesztő tudat is úgy gabalyodik és ragad bele a maga szőtte szövedékbe, és úgy válik egy varázslat, egy csalóka káprázat foglyává. Bizonyos kultúrákban az istenség mint csaló, kópé, bajkeverő jelenik meg, [13] aki valójában sorozatos próbatételek elé állítja az útonjárót, a beavatandó személyt.

Ilyen megvilágításban tehát a művészet ambivalens: akadályozhatja is (a csábító-kábító-káprázat narkózisát erősítő vagy azt éppen elősegítő mesterkélt mesterkedéseivel), de segítheti is (a katarzis megtisztító és az igazság kinyilatkoztató és leleplező erejének mesteri műveleteivel) a felébredés, megvilágosodás, megszabadulás folyamatát. [14] Az előbbi elválasztja és eltávolítja a jelenségvilág elemeit azok eredetétől (tehát diabolikus, azaz „szétválasztó, ellentétet szító, megcsaló, rászedő, ördögi” praxis), az utóbbi viszont reintegrálja, visszavezeti őket oda, megmutatva a lények lényegét, esszenciáját, feltárva eredeti jellegüket, jellemüket, jelentésüket és jelentőségüket (tehát szimbolikus, azaz „egyesítő, összeillesztő, a megismerést segítő” praxis). Második gondolatmenetünk ismételten a szimbólumokhoz vezetett.

A szimbólumok mibenléte

A görög szümbolon (hitelesítő jel; ráismerési jel; pecsétlenyomat; összevetés) főnév a szümballo (összevet; összeilleszt; egyesít; találkozik) igéből származik. Eredetileg egy kettétört tárgy (cserép, pénz) külön megőrzött része volt, amit összeillesztve felismerési eszközként vagy személyazonosság igazolására használtak tulajdonosaik. Elvontabb értelemben viszont azt mondhatjuk, hogy a jelenségvilág tárgyiasult, jól körvonalazható elemeit képes (!) összekapcsolni olyan szellemi tartalmakkal, eszmékkel, ideákkal, [15] amik ezáltal felfoghatóbbakká (vö.: fogalom) és megragadhatóbbakká válnak, miközben megőrzik tágas szellemi horizontjukat.

Mivel a jelölő (ami érzékelhető, konkrét) viszonya a jelölthöz (ami kevésbé konkretizálható, eszmei elem, képzet, élmény) többértelmű, ezért egy szimbólum aktív befogadásra ösztönöz, vagyis „használni kell” (cselekvő módon, gondolni kell vele), mert „használ” (vagyis építő–gyógyító [16] hatással lehet rám). Egy igazi szimbólum képzettársítások sorát, egy egész analógialáncolatot idéz meg és hoz mozgásba, szellemi síkon. Segít megtalálni és feltárni a létezők szellemi értelmét, a jelenségek jelentését és jelentőségét, segíti a látszólag az anyagi világban megdermedt és megrekedt létezők visszaintegrálását a tudatba, visszavezetését legvégső eredetükhöz a Szellem világába. Tradicionális szempontból az igazi szimbólumok nem az emberi fejlődés (valamiféle „kultúrevolúció”) vagy egyfajta önkényes közmegegyezés termékei, mint ahogyan azt sokan gondolják, hanem az időtlen, örök metafizikumból erednek, és „megtestesülésük” csupán az anyag halmazállapot-változásaihoz hasonlóan megy végbe: a „légneműből” kicsapódva, majd megszilárdulva, mintegy „kézzel foghatóvá” válnak. (A „láthatatlan” vízpára éppúgy H₂O, mint a „látható” jég.)

Az a fentiek ellen gyakran felhozott érv, hogy ugyanaz a szimbólum a különböző kultúrákban esetenként eltérő jelentéseket hordoz (tehát nem lehet örökérvényű), nem veszi figyelembe azt, hogy a kettősségek világában a szimbólumok is ambivalensek. Közismert példa, hogy a Nap éltető és pusztító sugarakat egyaránt kibocsát, ahogyan egy magyar népdal is mondja: „Naptól nyílik, Naptól hervad a rózsa”. Mivel az egyes kultúrák nem feltétlenül képesek felvonultatni egy szimbólum jelentéstartományának teljes spektrumát, ezért van szükség egyfajta „szinopszisra”, a különböző helyeken és különböző korokban felbukkanó esetek összevetésére és együttlátására. Esetünkben éppen erre teszünk kísérletet.

Három nyúlnak hány füle van?

A kérdés egyszerűnek tűnik, könnyű megválaszolni: hat füle van. Az alábbi „képlet” szerint viszont csak három!

És ha ez csak egy nyúl, három mozgásfázisban feltüntetve? De hát egy nyúlnak két füle van, nem?! Lám csak, kissé összezavarodtunk…

Mi is az, amit látunk? Egy természeti létező (mégpedig egy, amúgy szabadon és vadon féktelenül és gyorsan rohangáló, máskor meg mozdulatlanná merevedve meglapuló létforma emblematikus módon megidézve) úgyszólván bele van kényszerítve egy statikus és geometrikus zárt formába. Ez megháromszorozva és örvényszerűen körbeforgatva dinamikussá válik, amit a láthatatlanul is jelenlévő középpontiság, a centrum tart egybe.

Ha körültekintünk a világ különböző kultúráiban, akkor minden tradicionális (és persze a vallásbölcselethez kapcsolódó) művészetben találunk ilyen, szanszkrit terminológiával szólva mandalát, eredetileg kör alakú meditációs (azaz a centralitása révén koncentrációt, összpontosítást segítő) diagramot.

Carl Gustav Jung az 1950-ben megjelent „A mandala szimbolikájáról” című tanulmányában ezt írja: „A mandalában ábrázolt folyamatokról való elmélkedés célja [hogy a jógi] az individuális lét illúzióját felejtve átélje az isten-állapot teljességét”. ^[17] A tanulmányhoz kapcsolódó képanyagban Jung közli a fent bemutatott kép párhuzamának, a paderborni dóm gótikus ablakmérművének fotóját is, de ezt lényegében nem kommentálja.

Számunkra irányadóbb René Guénon egyik (1926-ban megjelent) tanulmánya, amelyben a Centrum fontosságát hangsúlyozva így ír: „A Középpont mindenekelőtt az eredet, mint minden dolog kiindulópontja, forma- és dimenziónélküli, oszthatatlan, tehát a Primordiális egység egyetlen lehetséges megjelenítési módja. Kisugárzása által keletkezett minden (…) A tér, amely kisugárzását kitölti, (…) a szó legtágabb értelmében vett Világ, a manifesztációt alkotó minden létező és létállapot együttese. [A Változatlan Középpont az], ahol az Ég aktivitása megnyilatkozik (…) Egy hindu kifejezés szerint ő a belső rendező (antaryama), mivel minden dolog legmélyén minden dolgot belülről, a Centrumból irányít. (…) Ha ő a kiindulási pont, akkor ő kell, hogy legyen a végpont is: mivel minden dolog belőle származik, végül mindennek belé is kell visszatérnie.” [18]

Ha meggondoljuk, ilyen alapon a világ összes mandalája is ebből az abszolút értelemben vett Középpontból bomlik ki, és ugyanide mutat vissza, vagyis az ide történő reintegrációt sugallja. Ahhoz, hogy mélyebben és teljesebben megérthessük, mit rejt magában az általunk vizsgált szimbólum (azaz mi bontakozik ki esetünkben a Centrumból), magát az élőlényt és életmódját is meg kell ismernünk, majd át kell tekintenünk, mit jelentett a nyúl a különböző népek és korok számára.

A nyulak biológiája

A gerincesek (Vertebrata) törzsébe és azon belül az emlősök (Mammalia) osztályába tartozó nyúlalakúak (Lagomorpha) rendje két családot, tizenöt nemzetséget és nyolcvankét fajt foglal magába. Az egész világon elterjedtek, a sarkvidéktől a trópusi esőerdőkig és sivatagokig.

Ezek közül csak az igazi nyúlfélék (Leporidæ) családjának két jól elkülöníthető (életmódjukban és különösen szaporodásukban igen eltérő) nemzetségét, az üregi nyulakat (Oryctolagus) és a valódi nyulakat (Lepus) vesszük szemügyre.

Az üregi nyúl (Oryctolagus cuniculus) körülbelül feleakkora, mint a mezei nyúl, zömökebb, alacsonyabb, rövidebb fülű, bundája inkább szürke színezetű, és homokos dombokon, erdős-bokros területeken, vasúti töltéseken él, társasan, maguk vájta föld alatti fészekben. Sokkal inkább elviselik az ember közelségét, mint a mezei nyulak. Eredetileg csak a Pireneusi-félszigeten éltek, innen terjesztette el az ember egész Európában, és a mai házi nyúlnak is ez az őse. Domesztikálása a 16. század óta fokozatosan történt, de már a Krisztus előtt 1. században vittek belőlük a rómaiak Ibériából Itáliába, s ott nyúltenyészetekben, úgynevezett leporáriumokban tenyésztették őket. „A vemhes anyából kivágott embriók, vagy az éppen világra jött nyúlfiak laurices néven ínyenc falatoknak számítottak az ókori Rómában. Ez az eledel a németországi kolostorokban és főpapi kolostorokban a késő középkorig is dívott, ugyanis ez a pecsenye böjti eledelnek számított.” [19] Kőfalakkal körülvett kertekben tartották őket, de sok közülük kiszabadult, és ezektől származik az európai állomány nagy része. Ausztráliába 1859-ben hurcolták be, ahol nagyon elszaporodott.

A mezei nyúl (Lepus europæus) előbbi rokonánál lényegesen nagyobb, karcsúbb, hosszabb lábú, és hosszú, jellegzetes lapátfülei („tapsifülei”) vannak, amiknek a végén feltűnő fekete folt van. Bundája inkább vöröses vagy vörösesbarna. Rövid, körülbelül tíz centiméteres farka (vadásznyelven „bokréta”) párzási időben csalogató ismertetőjelül szolgál: alja vakítóan fehér, felső része sötét színű. Életmódjukban is mások: a párzási időszakon kívül egyedül járnak, és veszély esetén külön-külön a futásban keresnek menedéket. A mérések szerint 50–70 km/h sebességű futásra is képesek, miközben gyakran hirtelen irányt is váltanak. [20] Mezőn, réten, erdőben élnek (az Alpokban egészen háromezer méteres magasságig előfordulnak), üreget nem ásnak, csak a felszínen szoktak kaparni egy kis védett teknőt. Az embert kerülik, csak nagy hidegben merészkednek kertek, falvak közelébe.

A két nyúlféle között nem lehetséges keveredés (viszont a mezei és a havasi nyulak kereszteződhetnek). Általában meg sem tűrik egymást: ahol az üregi nyúl megjelenik, onnan a mezeiek elhúzódnak. „Ha harcra kerül sor kettőjük között, mindig a mezei nyúl marad alul. A kisebb üregi megöli nagyobb rokonát úgy, hogy átharapja a gégéjét, ha annak nem sikerült elfutni.” [21] Ezen kívül közismert a „nyúlboksz”: a bakok a párzási időszak alatt (január végétől nyár közepéig) állandóan a párosodás jogáért harcolnak, a nőstények pedig elhárítják a nem megfelelőnek talált hímek közeledését. Szaporodásukban is több különbség mutatkozik. Az üregi nyúl nőstényének vemhességi ideje harmincegy nap, tizenkét (néha több) fiat ellik egyszerre, kicsinyei csupaszok, vakok, gondozásra szorulnak. Minden ötödik-hatodik hétben kölykezik, kedvező körülmények között tehát évente ötször-hétszer. Ha egy-egy kölykezésre öt életképes utódot számítunk, ez évente huszönöt-harmincöt szaporulat! A mezei nyúl vemhességi ideje negyvenkét nap, két-három fiat ellik, amelyek szőrösek, látnak, és hamar önállóak, futni tudnak. Legalább négyszer fiadzik egy évben, gyors egymásutánban, szinte futószalagon. Néha a szülés után már tizenkét nappal újra ellik, mert vemhes állapotában is fogamzóképes (ez az úgynevezett superfoetatio).

Még néhány érdekesség megemlítendő. Szemük a fej két oldalán kiemelkedik, így igen nagy a látóterük, és a hallásuk is kiváló. Szagmirigyeik váladékával is kommunikálnak. A növényi eledelen kívül állati eredetű táplálékot is fogyasztanak. Kétféle bélsárt ürítenek: a rendes ürülék mellett a vakbelükben puha, baktériumdús, nagy B₁-vitamin tartalmú exkrementumot termelnek, amit rendszerint az ürítés után azonnal elfogyasztanak (ez az úgynevezett coecotroph).

Jellegzetes fajok még Eurázsia északi részén és az Alpokban a havasi nyúl (Lepus timidus), amely a mezei nyúlnál kisebb, zömökebb és rövidebb fülű, és a nyári szürkésbarna szőrzetét télen fehér színűre cseréli, továbbá, különösen nagy fülük miatt (amivel hűtik magukat), említésre méltó az Afrikában élő sivatagi nyúl (Lepus capensis), és az Észak-Amerikában élő szamárnyúl (Lepus californicus).

Nyúlfarknyi nyúlcipő (a nyúl szimbolikája)

„Omnis creatura significans.” (’Minden teremtmény jelentéssel bír.’)
Alain de Lille (1120–1202)

„Ugrasszuk ki a nyulat a bokorból”, és lássuk, mit képviselt a nyúl a különböző kultúrákban. Kezdhetjük a közmondásokkal, [22] amik a legnyilvánvalóbb tulajdonságain alapulnak. Aki „felhúzta a nyúlcipőt” vagy „felkötötte a nyulak bocskorát”, az gyáván megfutamodik, és olyan „félénk, mint a nyúl”, vagyis „nyúlszívű” (a nyúl szíve ugyanis gyorsan és jól láthatóan ver), habár „van még a nyúlnál is félénkebb” (az æsopusi mesékben a békák még a nyúl elől is elugranak). Aki „nyúlfej”, az használhatatlan, mert „nyúlfark az esze”, vagyis kurta. „Nevem: nyúl” – mondja a németek szerint az, aki semmiről nem akar tudni, és mossa kezeit ártatlanságában. Aki „ébren alszik” vagy „félszemre alszik, mint a nyúl”, és „fülel, mint a nyúl a bokorban”, az jól kiismeri magát, és tudja, hogyan kell viselkednie, vagyis „tudja, hogyan fut a nyúl”. Ha valaki jókedvű, „nyulat foghatsz vele” (pedig az nem könnyű mulatság), viszont ha „nyulat látánk, nem leszen jó szerencsénk” (mert az rossz jel), talán mert „hamar cselt vet az öreg nyúl”. A „bolond, mint a márciusi nyúl” szólás pedig valószínűleg a szerelemtől megrészegült baknyulak „ökölharcára” és féktelen, szeszélyesen irányt változtató futkározásukra utal. (Az udvari bolondok szamárfüles sapkája és a nyúlnak a szamáréhoz hasonló nagy füle is eszünkbe juthat.) Az újabb keletű (némileg ízléstelen) „házinyúlra nem lövünk”, és a „nehogy már a nyúl vigye a vadászpuskát!” szólások (mindkettő részben erotikus tartalmú) is tanulságosak.

A nyulak prémje és húsa igen kiváló. „Nem is üldözik pedig az emberek őtet az ő kártételéért, hanem amint közbeszédben mondják, »a Nyúl az ő húsáért üldöztetik.« Ahonnét más közbeszéd is származott: »Igazán Nyúl vagy ám te«, azaz, a te jóvoltodért háborgattatol.” [23]

Cesare Ripa Iconologiajában [24] a „félelmet” és „rettegést” jelképező alak áb­rázolásához ezt javasolja: „Bal karja alatt nyulat tartson”, ami természettől fogva igen félénk állat. „A félénkség a lélek szenvedélye, amelyet az afelől táplált kétség szül az emberben, hogy várakozásai megvalósulnak-e.” A félelem „az ember egyfajta tökéletlensége, hiszen saját elégtelenségének tudatából származik”. A „lopás” figurájának „fülei a nyúléhoz hasonlóak (…), nyúlfülei a folytonos gyanakvást és örökös félelmet jelentik, amelyben a minden percben a leleplezéstől rettegő tolvaj él. Ezért gyűlöli és kerüli a napvilágot, s az éjszaka barátja.” A „gyávaság” alakja mellett „házi nyúl legyen”. „Gyávának mondjuk az olyan embert, aki kevesebbre tartja magát, mint amit ér, s nem meri megtenni azt, amit pedig dicsősége végett megtehetne.”

Mindezek ellenére a nyúl barátságos külsejű, „szimpatikus állat, van benne valami törékeny, valami bizalomébresztő. Nyúltermészetű emberek rendszerint jól meg is élnek ezekből a tulajdonságokból.” [25] A gyermekek körében különösen közkedvelt figura (a gyermekrajzokon gyakran őrállatként szerepel), és népszerű játékszer a plüssnyúl. Közismert mondóka a „nyuszi ül a fűben…”

A különböző hagyományok eléggé egybehangzóan a Holdhoz és egyúttal a nőiséghez és nőiességhez, a menstruációs ciklushoz és a termékenységhez társítják a nyulat, tehát lunáris, feminin (illetve Kínában jin) állatnak minősül. Híresen „szapora” állat (ez a magyar szó egyszerre jelenti a gyorsaságot és a gyors szaporodást is!), így ennek kapcsán az érzékiség, a szexualitás, a szerelem, a szerencse és a bőség jelképe, pejoratív értelemben viszont a bujaság, szemérmetlenség, mértéktelenség, paráznaság, kicsapongás és pazarlás jelképe is. A lényében rejlő erotikus töltést jól kifejezi, hogy kínai nyelven a „nőstény nyúl” (yintu) a vulvára használt kifejezés. Egyiptomban viszont a nyúl hieroglifája egyenesen a „létezés” fogalmának megtestesítője.

A görög-római kultúrában Aphrodité/Vénusz és Erósz/Cupido szerelemistenségeknek, továbbá Artemisz/Diána hold- és vadászistennőnek is attribútuma, szent (és olykor áldozati) állata a nyúl, miként a kelta lunáris és vadászistenek is gyakran tartanak nyulat a kezükben. Emellett Hekaté (a boszorkányság mestere, aki a keresztutakat kísérti) kísérő állata is. Ezzel függhet össze, hogy a magyar néphitben baljós jel, ha nyúl keresztezi valakinek az útját (más európai babona szerint pedig különösen akkor, ha jobbról balra fut át). Számos afrikai legendában a fehér nyúl átváltozik feketévé, vagyis boszorkánnyá. Egyébként is alakváltoztató (a lelki átalakulást jelképező) hírében áll: egyfajta ravasz isteni kópé, [26] az „ármányos istenek” egyik alakja, a csaló archetípusa (amely gyakran ölti fel a nyúl alakját), az „ártatlan cselek” megszemélyesítője, csibész, csínytevő, aki (talán ébersége és fürgesége révén is) igazi szélhámos, és gyakran becsapja az embereket, vagy más állatokat. Eurázsiában, Afrikában és Észak-Amerikában egyaránt találunk olyan meséket, amelyekben ez a motívum előfordul. „Minden kultúrában agyafúrtnak tartják őket. Általában ők a gyengébb fél a küzdelemben, ám ügyességükkel és gyorsaságukkal természetes ellenségeiket is lefőzhetik. (…) Féktelenségük és az, hogy összevissza és szeszélyesen irányt változtatva futnak, ha üldözik őket, nagyban hozzájárult a ravaszságukról szóló hiedelmek kialakulásához.” [27]

Az azték indiánoknál a nyulat a pulque nevű erős alkoholos itallal és a részegséggel társították. „Az aztékok tisztelték és félték a Nyúlistent, a részegség patrónusát. Az azték mitológia szerint egy nyúl fedezte fel (…) az agavé kaktusz erjesztett nedvéből és egy pulque fa (vagy ördögfa) nevű bozót gyökeréből készített” szeszes italt. „A fegyelmezetlen nyulaknak a részeges viselkedéssel való összefüggését könnyű megérteni. (…) A pulque-istenek képmásai könnyen felismerhetők a yacameztli („holdorr”) viseléséről; ez a félhold alakú orrgyűrű Tlazoltéotllal, a szenny és szexuális vágy istenével hozható kapcsolatba. Ők ily módon társították a szabados szexuális viselkedést a részegséggel – személy szerint a nyúllal –, és így a női termékenység holdciklusával.” [28] Rituális naptárukban a nyolcadik napot, a tochtlit, vagyis a „Nyúl Napját” társították a részegséggel.

A fentiekkel szorosan összefügg, hogy a nyúl egyfajta kultúrhérosz és/vagy demiurgosz. „Sok észak-amerikai indián nép mitológiájában, különösen az Egyesült Államok dél-keleti részén a [nyúl] találékony hős, jót tesz az emberekkel, elhozza a tüzet az óceánról.” [29] Esetenként „a nyúl bíróként szerepel két állat vitájában”. [30]

A nyúlnak a húsvéttal való kapcsolata többrétű. A húsvét angolul Easter, ez pedig a kereszténység előtti, angolszász Eostre (germán Ostara) holdistennő nevéből ered, aki a termékenység hajnalt és megújulást hozó, új életet teremtő, a tavaszt és az újholdat jelképező nyúlfejű istennője volt. A tiszteletére rendezett ünnepséget tavasszal tartották. A keresztény luniszoláris naptárban a húsvét időpontját a holdjárás határozza meg: a tavaszi napéjegyenlőség utáni holdtöltét követő vasárnap (Sunday = Nap napja) és hétfő (Monday = Hold napja) a húsvét. A Nap és a Hold, mint két (a mítoszok szerint) tojásból kikelő égitest mozgása tagolja az idő múlását. A Hold húsvéthétfőn mindig tojásdad, mivel ekkor már fogyóban van. Egyébként a Hold húsvét havában, a Bika hónapban van „erőben”, és termékenyítő hatását a Bika-úrnő Vénuszé csak fokozza. [31]

A Hold foltjaiban számos nép nyulat lát: Kínában az úgynevezett „holdbéli nyúl” vagy „jáde-nyúl” az örök élet elixírjéhez, a halhatatlanság italához szükséges gyógyszereket töri varázsmozsarában. Egyes tájakon a népnyelv „doktornak” vagy „nemes nyúlnak” nevezi alakját. Az amerikai indiánok Manabozó nevű holdbéli nyula a fény állata, és a szeleket és vizeket irányítja, éles eszű, és az emberek állati természetének magasabb szintre emelésén fáradozik. A mezoamerikai kultúrában a Hold arcvonásairól azt tartották, hogy egy nyúléira hasonlítanak. Két történet is szól arról, hogyan került a Holdra a nyúl. Az egyikben Tecciztécatl holdisten túl fényesen ragyogott, ezért az istenek egy nyulat dobtak a Hold arcára. A másikban Tecciztécatl büntetése, hogy egy nyúlnak mindig árnyékot kell vetnie a Hold arcára, hogy elhomályosítsa éjszakai fényének dicsőségét, mert amikor feláldozhatta volna magát, hogy megteremtse a Napot, megrettent, és háromszor is visszahátrált attól, hogy belépjen a tűzbe. [32]

A fentiek értelmében a Hold, a tojás és a nyúl, mint a termékenység és az új élet csírája, a természet ciklikus (tavaszi) megújulása, újjászületése jelképeként egyaránt beolvad a húsvét ünnepének és a feltámadás eszméjének körébe. A periodikus újjászületés kapcsán az egyiptomi Ozirisszel is összefüggésbe hozták a nyulat. A Holdhoz még annyiban is kapcsolódik, hogy (bár a mezei nyúl vemhességének ideje másfél holdhónap, miközben a legtöbb emlősállaté a holdhónapok egész számú többszöröse) pontosan huszonnyolc napon belül a fiatalok érettek lesznek az önálló életre. A kínai hagyomány szerint pedig teliholdkor a mezőre sereglenek a nyulak, ezért tekintik a Hold közvetítőjének.

Az égen másként is „látható” a nyúl: a Lepus csillagkép formájában, amint a vadász Orion és kísérője, a Nagy Kutya (Canis Maior) elől menekül. Ez az őszi és téli éjszakákon figyelhető meg, ebben az időszakban a nyulak „szüzek”, vagyis nem párzanak.

Fontos megemlíteni, hogy a Szűz jegy megfelelője a keleti állatövben a Nyúl (mégpedig a legszerencsésebb jegynek tartják a kínaiak: kedvességet, bölcsességet, nyugalmat és életörömöt, de hanyagságot is jelent, az ilyenkor születettek érzékenyek, erényesek, törekvőek, jó az állóképességük). Ez éppoly ellentmondásos, mint az, hogy a hosszú életet is jelképezi, miközben egy-két, maximum tizenhárom évig élnek. Keresztény ábrázolásokon Szűz Mária (aki „Szűzanyaságával” nemcsak Isten megtestesülését közvetíti, hanem a szellemi értelemben vett „termékenységet” is képviseli) lábánál a fehér nyúl részben a tisztaság, részben az alantas ösztönök feletti erkölcsi győzelem, a bujaságon győzedelmeskedő, a testiséget és a vágyakat legyőző szüzesség jelképe. [33] Szent Anna ábrázolásainál pedig a meddőség utáni termékennyé válást jelzi.

Ijedős természete, félénksége, préda-volta miatt a védtelenséget és az ördög elől Krisztushoz menekülő, a magát kizárólag Istenre bízó embert is jelképezi, ehhez kapcsolódik a hegynek fölfelé menekülő nyúl képe a Physiologus szerint. A buddhizmusban szintén egyfajta „megváltás-szimbólum”. Egy történet szerint a nyúl önmagát feláldozva a tűzbe ugrott, hogy megsüljön és élelmül szolgáljon az éhező Buddhának, aki ezért hálából felhelyezte őt a Holdba. Ily módon a megváltásban bízók önfeladó magatartását is jelképezi.

A nyúlhús fogyasztásához különféle hiedelmek kapcsolódtak. Az ószövetségi zsidóság számára tiltott eledel, mert tisztátalan állatnak minősül (MTörv 14,7 és Lev 11,6 szerint), részben bujasága miatt, és részben talán a már említett táplálkozási „szokásai” miatt, továbbá vélhetően „a Nyúl hús megételének tilalmával, Isten a Nyúl erkölcsének követését, a félénkséget akarta tilalmazni”.[34] Középkori bestiáriumok szerint a nyúl „mélabús természete” átszáll abba, aki eszik a húsából, vagy álmatlanságot is okozhat. Idősebb Plinius (23–79) szerint viszont, mivel Aphrodité istennő kedvenc állata, nagyon hasznos a nők számára: a nyúlhús termékennyé teszi a meddő asszonyokat, a nyúlhere elfogyasztása pedig elősegíti, hogy fiút foganjanak. Ez utóbbit szerelmi varázsszerként is ették, miként a nyúlhájat is.

A nyúl ismét csak gyorsasága, fürgesége okán a Hold után leggyorsabb planétához, a Merkúrhoz (Mercurius) is kapcsolódik (miként az analógiás megfelelések sorában a szintén „gyors” higany is!). Ennek görög megfelelője a hírvivő Hermész, az istenek hírnöke, akit az egyiptomi Thot isten alakjával azonosítottak. Thot a bölcsesség és az írás istene, az istenek írnoka és hírvivője volt. „Mivel a Hold fontos szerepet játszott az idő megállapításában és mérésében, Thot, a holdisten a kronológia és a számolás istene is volt.” [35] Kultuszközpontját Hemenunak (görög nevén Hermupolisznak, azaz Hermész városának) nevezték. Az e helyen korábban tisztelt egyik helyi istenséggel, Unet (Wenet, Unnut) nyúlistennő alakjával (akit olykor túlvilági démonnak is tartottak) is egybeolvadt Thot. Ennek emléke annak a nomosznak (tartománynak) a nevében élt tovább, amelynek Hemenu volt a székhelye, vagyis a 15. felső-egyiptomi nomoszéban (Un). Kissé meglepő tény, hogy a közép-amerikai maja indiánok tanmeséje szerint (is!) a nyúl találta fel az írást, ezért írnokként tisztelték. „A Nyugati Nagy Tavaknál, Minnesota és Észak-Dakota ojibwe népe a »Nagy Nyulat« a növények és az állatok első tanítójának, valamint a díszítőművészetek kitalálójának tartja.” [36]

Plutarkhosz (50–125 körül) megállapítja, hogy a nyúl gyorsaságában és éberségében van valami isteni. [37] Ebből adódóan a serény szolgálatot és az erényes életet is jelképezheti. A fentebb már bemutatott jelképünk, a „három körbefutó nyúl” utalhat a gyorsan futó időre is, amely sebesen végzi körforgását, és a holdciklusra is, amelynek valójában csak három fő fázisa (első negyed, telihold, utolsó negyed) látható, továbbá az élet mulandóságára és a halálra (ez részben éjszakai életmódjával is kapcsolatos). Ez egy „zárt kompozíció, melyen úgy jelenik meg a három figura, hogy tulajdonképpen eggyé válnak. A nyúl az ördög elől menekülő embert jelenti, a három nyúl ily módon való ábrázolása az ördög által megbonthatatlan egységet szimbolizálja. Ezért volt alkalmas arra, hogy a Szentháromságot jelképezze. (…) Kapcsolatba hozható a szvasztikával is.” [38] Ezt az ábrát egy 1803-ból származó német mintakönyvben is megtalálhatjuk, egy versike kíséretében: „Drey Hassen und drey Ohren / hat keiner keins verloren” (’Három nyúl és három fül / egyiknek sem hiányzik semmije’). [39] Valószínűleg ehhez hasonló mintakönyvek is segítettek abban, hogy ez a motívum Eurázsia szerte elterjedt. A Kárpát-medencében tudtommal csak az észak-erdélyi Kraszna és a kárpátaljai Técső festett mennyezetkazettás templomában fordul elő, illetve két további adata a lőcsei Jakab templom sekrestyéjének egyik 14. századi záróköve és a gyulafehérvári székesegyház szentélyének 13. századi kőfaragványa. [40] A budapesti Néprajzi Múzeum 2008/2009-ben megrendezett „Legendás lények” című kiállításának tanúsága szerint mázas cserépedények, tálak mintájaként valaha sokkal elterjedtebb lehetett. Napjainkban Nyugat-Európában, úgy tűnik, újra népszerűvé vált ez a jelkép: egy projekt (Three Hares néven) és több internetes oldal [41] is nyílt az egyes előfordulások bemutatására és az újabb adatok felkutatására. Így derült ki, hogy a legrégebbi ismert előfordulások bizony a tanulmányom elején említett kínai Dunhuang barlangtemplomaiban (Mogao Caves) találhatók, és a Sui-dinasztia (581–618) idejéből származnak. E tanulmányt követő képanyag részben e motívum előfordulásait és párhuzamait, vonatkozó analógiáit, részben pedig a nyúl szimbolikájával kapcsolatos példákat mutatja be.

Összegzés

Elmélkedésünk és kultúrtörténeti kalandozásunk végére érve tegyünk még néhány fontos megállapítást. Jelképünk vázát két tökéletes forma: a kör és az egyenlő oldalú háromszög képezi. Mindkettő egy közös centrumot is magában foglal, ami arra is alkalmas, hogy a látható, fizikális világot a láthatatlan spirituálissal összekösse (miként az ortodox ikonelvűség lényege is az, hogy a kép a szellemi világ felé nyíló kapu legyen). A két forma között a szanszárikus lét örvénylését, az állati természetet (annak egyik konkretizált állapotát) megidéző emblematikus nyúlfigurát láthatunk, mintegy megháromszorozódva. Ez a nyúl a célt soha el nem érve a végtelenségig kering, vagy éppen őrjáratával a centrum valóságát védi? A Szűz jelképeként a körülkerített, idegenektől elzárt kertre (Hortus conclusus), a Paradicsomkertre és benne a „lepecsételt forrásra” utal? Felpörgeti gondolkodásunkat, vagy éppen a felgyorsulás veszélyeire figyelmeztet? Egy biztos: ez a szimbólum megszólít, továbbgondolásra ösztönöz, és talán segíti utunkat a Nirvánába…

Jegyzetek

[1] Werner Haftmann: Paul Klee. A képi gondolkodás útjai. H. n. 1988, Corvina Kiadó /Pantheon sorozat/, 93. o. Szántó Tamás fordítása.

[2] Tekintsük át a témánkhoz tartozó kifejezések jelentéstartományát (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 2. és 3. kötete nyomán)!

A természet a terem ige feltehető gyakorító képzős termész(ik) származékából keletkezett az -et névszóképzővel. (Vö. lat. natura = születés; nemzőrész; valaminek a mivolta, lényege; jellem, véralkat, indulat; a dolgok folyása, szabályozott világrend; világ, mindenség; szabályszerűség, ésszerűség; faj, nem < : nasci = születik, származik; nő, terem, ered, támad, kezdődik) Jelentései: 1. tulajdonság, sajátosság; 2. teremtmény, élőlény; termék, termés; 3. a bennünket körülvevő, nem az embertől létrehozott világ; 4. nemi szerv; 5. az emberi szervezet; 6. havi vérzés, menstruáció; 7. indulat, hevesség; 8. [természetben]: nem pénzben, hanem termékben, használati tárgyban; 9. ondó.

Termet = 1. külső forma, alak, alkat; 2. termés, hozam, teremtmény; 3. tulajdonság, sajátság.

Terem (ige) = 1. létrejön, lesz, nő; 2. létrehoz, termést hoz; 3. hirtelen megjelenik.

Terem (főnév) = 1. csarnok, nagy helyiség; 2. anyaméh (!)

(Tanulságos, hogy ez utóbbi szó esetében elismerik: „A szláv szavak etimológiája számos megfejtési kísérlet ellenére nem tekinthető tisztázottnak. A magyar szó közvetlen forrása bizonytalan.” – Miért ne lehetne ősi, eredeti szavunk? A terem főnév éppen az „anyaméh” jelentés okán szorosan összefügg az „anyatermészetre” vonatkozó igei alakkal!)

Mű = 1. cselekedet, tevékenység; munka, munkálkodás; 2. készítmény, alkotás; holmi, dolog; 3. növényi termés; 4. mesterség, ipari szakma; 5. gyár, üzem; 6. (jelzőként) mesterségesen készített, nem természetes, nem valódi.

Művész = 1. mesterember; 2. műalkotást létrehozó vagy azt előadó személy; 3. nem mindennapi ügyességet tanúsító (személy).

[3] Példaként említem Leonardo da Vinci építészeti újítását, a Chambord-i kastély dupla csigalépcsőjét (amin úgy közlekedhetnek az emberek mindkét irányba, hogy nem ütköznek egymással össze), amivel előre megálmodta a DNS kettős spirálját, továbbá Buckminster Fuller (1895–1983) úgynevezett geodéziai kupoláit, amelyek a róla elnevezett buckminsterfullerén (C₆₀) molekula alakjára emlékeztetnek, ami az öt- és hatszögű lapokból összeállított focilabdáéval egyezik meg. Az organikus építészet és a bionika, biomimetika irányzata egyaránt merít a természeti formákból.

[4] Haeckel munkásságának, evolucionista jellegének kritikájától itt most tekintsünk el.

[5] Ez a méhek tájékozódásának kutatásakor derült ki: ennek segítségével borult időben is látják a napot, és a felderítők hozzá képest tudják megadni a táplálékforrás irányszögét, különleges „táncuk” segítségével.

[6] Ide tartozik a délibáb (fata morgana) jelensége, és az „optikai illúziók” különféle esetei. Az ufókultusz „észlelései” lényegében szintén a látott jelenségek téves értelmezésén alapulnak.

[7] René Guénon: Máyá. Őshagyomány (Budapest), 15. sz. (1994. március), 47. o. Baranyi Tibor Imre fordítása.

[8] Ananda K. Coomaraswamy: Hinduizmus és buddhizmus. Budapest, 1989, Európa Könyvkiadó /Mérleg sorozat/, 8. o. Török Zoltán fordítása. – Az idézet kapcsán érdemes megfontolni a latin mater/materia (= anya/anyag) szópárokat, és azt, hogy a biológia is szövetnek nevezi az élőlények testét felépítő sejtek szövedékét.

[9] René Guénon: i. m. 48. o.

[10] Uo.

[11] Görföl Tibor, Máté-Tóth András (szerk.): Világvallások. (A Világvallások oxfordi lexikona, rövidített változat). Budapest, 2009, Akadémiai Kiadó /Akadémiai lexikonok/, 580. o.

[12] Jellemző, hogy a szürrealizmus szinte kizárólagossá tette az ezirányú tapasztalásból származó kifejezésmódot, egy újabb zsákutcát nyitva a művészet „izmusainak” labirintusában.

[13] Például a germán Loki (lásd még 6. fejezet).

[14] A következő görög szavak kapcsolhatók ide: katharszisz (erkölcsi-lelki megtisztulás, megtisztulási szertartás), alétheia (igazság, valóság, őszinteség, nyíltság, szó szerint „el nem rejtettség”, a látszat ellentéteként), fosztóképző nélkül: léthé (elfelejtés, feledés; alvilági folyó), léthó (elfelejt valamit, rejtve, ismeretlen marad valaki előtt), léthargos (feledékeny, álomkóros, letargikus), apokalüptó (felfed, leleplez, kijelent), apokalüpszisz (kinyilatkoztatás, szó szerint „leplezetlenség”).

[15] Idea (görög) = „külső, alak, megjelenés, látszat; tárgyak alakja, képe; Platónnál: elvont fogalom”.

[16] Fontoljuk meg: nyelvünk szerint egy betegségből „felépülünk”- vagyis testünk, ami „a Szent Szellem (pneuma!) temploma” (1Kor 6,19; vö. Jn 2,21) épül fel, válik éppé, egésszé, egészségessé!

[17] C. G. Jung: Mandala. Képek a tudattalanból. Budapest, 1999, Édesvíz Kiadó, 87. o. Tóth Tamás Boldizsár fordítása.

[18] René Guénon: A középpont ideája az antik tradíciókban; Arkhé (Budapest), 1. sz. (1994) 87–93. o. Bolvári Csaba fordítása.

[19] Hans Petzsch: Emlősök. Budapest, 1969, Gondolat Kiadó /Uránia Állatvilág/, 146. o. Dr. Jánossy Dénes és Zsilinszky Sándor fordítása.

[20] Vö. „A nyúl jól el tud rejtőzni: ha kell, annyira megmerevedik, hogy tökéletesen hangtalan és mozdulatlan. (…) A teljes mozdulatlanságból a legnagyobb gyorsaságra váltani ­­­– ezt tanulhatja az ember a nyúltotemtől.” Ted Andrews: Az állatok szimbolikája. Spirituális kapcsolat ember és állat között. H. é. n. Alexandra, 358. o. Szalontai Szonja fordítása.

[21] Hans Petzsch: i. m. 147. o.

[22] A bekezdés közmondásainak többségét innen idézem: Margalits Ede: Magyar közmondások és közmondásszerű szólások (1897). Budapest, 1990, Akadémiai Kiadó /Az Akadémiai Kiadó Reprint Sorozata/, 581–582. o.

[23] Miskolczi Gáspár: Egy jeles vad-kert. Avagy az oktalan állatoknak historiája (1702). Budapest, 1983, Magvető Könyvkiadó /Magyar Hírmondó sorozat/, 134. o.

E műben a „nyúl” állatnév etimológiájáról is olvashatunk: „közönséges nevezetit vette az ő futtában való elnyúlásról, mert ő igen sebes futó” (131. o.). Ezt a Czuczor-Fogarasi szótár is megerősíti: „Nyelvalkotó őseink valószínűleg ezen állatnak nyúlánk, karcsú testalkatát, vagy a futásban testének előrenyúlását vették különös tekintetbe, s nevét a nyúl, nyúlik igével azonosították (e szóban a továbbhaladás alapfogalma is rejlik, erről lásd a nyújt szónál). Mellékfogalomban megegyezik vele a múl ige, melynek a régi nyelvemlékek szerént eredeti jelentése elmegy, eltávozik (præterit).” Továbbá a „nyújt” szónál: „A magyarnak e szót illető észjárásához hasonlót más nyelvekben is feltalálunk, például a latinoknál a tendo am. nyújtok; és valahová megyek, távozom.”

[24] Cesare Ripa: Iconologia. Budapest, 1997, Balassi Kiadó, 227, 573. és 592. o. Sajó Tamás fordítása.

[25] Basilius Doppelfeld, OSB: Szimbólumok III. Ember és állat. Pannonhalma, 1998, Bencés Kiadó /Bencés lelkiségi füzetek 19/, 46. o. Kun Éva fordítása.

[26] „A kópé (…) a csínyeket jelképezi, amelyeket a tudattalan űz a tudattal. A kópé antihős, lázongó, erkölcstelen anarchista, aki élvezi, ha megzavarhatja, nevetségessé teheti és kizökkentheti a pszichét. Veszélyes alak, aki rosszakaratúan meghiúsíthatja terveinket, de óvhat is az önelégültségtől, hiúságtól, nagyképűségtől, és arra kényszeríthet, hogy vitathatatlannak hitt elveket megkérdőjelezzünk.” Clare Gibson: Jelek és Jelképek. Képes kalauz a jelek és jelképek világához. H. n. 1998. Kinizsi Kiadó, 140. o. M. Szabó Csilla és Sóvágó Katalin fordítása.

[27] Nicolas J. Saunders: Állatszellemek. Budapest, 1996, Magyar Könyvklub – Helikon Kiadó /Bölcsesség – Hit – Mítosz sorozat/, 45. és 97. o. Endreffy Kata fordítása.

[28] Charles Phillips, David M. Jones: Aztékok és maják képes enciklopédiája. Mexikó és Közép-Amerika ősi népeinek történelme, kultúrája, legendái és mítoszai. Budapest, 2005, Athenæum 2000 Kiadó, 109, 188. és 204. o. Hegedűs Gyula, Reviczky Béla, Romhányi Attila fordítása.

[29] Arthur Cotterell: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája. Budapest, 1994, Pantheon, 225. o. Koncz Éva fordítása.

[30] Je. Sz. Kotljar: Az afrikai állatmese és az elbeszélő folklór archaikus formái. In A művészet ősi formái. Budapest, 1982, Gondolat Kiadó, 444. o. Bódis Edit fordítása.

[31] Lásd Jankovics Marcell: Jelképkalendárium. H. n. 1997, Csokonai Kiadó, 128. o.

[32] Charles Phillips, David M. Jones: i. m. 204. o.

[33] Ez párhuzamba állítható egy sokkal gyakoribb ábrázolással, ahol Szűz Mária lábával a holdsarlóra lép.

[34] Miskolczi Gáspár: i. m. 137. o.

[35] Barbara Watterson: Az ókori Egyiptom istenei. Debrecen, 2008, Hajja és Fiai Könyvkiadó, 154. o. Tóthné Vágó Tímea fordítása.

[36] Rowena Shepherd, Rupert Shepherd: 1000 jelkép. A művészetek és a mitológia világából. H. n. 2004, Képzőművészeti Kiadó, 186. o. Lehotai Ildikó, Szabó Rita, Tőkés Bence fordítása.

[37] Ezzel is kapcsolatos lehet, hogy a nyúl lábát gonoszűző és szerencsét hozó talizmánként is használták (például nyakba akasztva hordták). A brit néphit szerint görcsök és reuma gyógyítására is használható.

[38] Fejős Zoltán (szerk.): Legendás lények, varázslatos virágok. A közkedvelt reneszánsz. Kiállítás a Néprajzi Múzeumban 2008. november 14. – 2009. szeptember 27. H. n. 2008, Néprajzi Múzeum /Katalógus/, 210. o.

[39] Fejős Zoltán (szerk.): i. m. 211. o.

[40] Csemegi József: Trinitász-szimbólumok és ábrázolások a középkori Magyarország művészetében, eredetük, továbbélésük és népművészeti kapcsolataik. Művészettörténeti Tanulmányok, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1957, 11. o.

[41] http://www.chrischapmanphotography.co.uk/hares/index.html
http://www.chrischapmanphotography.com/hares/
http://en.wikipedia.org/wiki/Three_hares
http://trois-lievres.skyrock.com (utolsó megtekintés: 2013. május 14.)