Nagyboldogasszony napjára

„Pihenőt kerestem mindezek között, hogy az Úr örökrészében tartózkodjam. (…). Magasra nőttem, mint a cédrus a Libanonon, és mint a ciprusfa Sion hegyén. Felnőttem, miként a pálma Kádesben, mint a rózsaliget Jerichóban, mint a díszes olajfa a síkságon; magasra nőttem, mint a platán a víz mellett a tereken. Illatozom, mint a fahéj és a fűszeres balzsam; mint a válogatott mirrha, kellemes illatot árasztok.”[1]

 

Az Ecclesiasticusból, azaz Sirák fia könyvéből idézett fenti szöveg volt a Nagyboldogasszony napján tartott szentmise szentleckéje egész Európában a II. vatikáni zsinatot követő „liturgikus megújulásig”. Mária mennybevételének napja (Assumptio beatæ Mariæ virginis) számos szempontból az egyik legkitüntetettebb Mária-ünnepnek tekinthető. Magyarországon különösen kiemelt jelentősége van, mint ismeretes. Most azonban nem erről szeretnénk megemlékezni, pusztán egy mára (legalábbis Magyarországon) feledésbe merült liturgikus szokásra, valamint az ünnep hagyományos olvasmányrendjének összefüggéseire hívjuk fel a figyelmet.

A katolikus szentelések és szentelmények mindig fontosak voltak az agrártársadalmak mindennapjaiban. Itt szándékosan nem a paraliturgikus, hanem az intézményesített, liturgikus gyakorlatokról van szó. Az előbbiek is méltán kerülhettek a kutatások középpontjába, azonban a hangsúlyeltolódás, ami a paraliturgikus-liturgikus szokások iránti érdeklődésben megjelenik, aligha jogosult. Külön, részletekbe menő vizsgálatot érdemelne valamennyi agráriumhoz, mezőgazdasághoz köthető ünnep, a hozzájuk kapcsolódó szentelmények és a rituálék, misekönyvek és breviáriumok szövegeinek keretbe helyezése, a belső viszonyok és a gazdag szimbolika spirituális hátterének feltárása.[2]

A Pázmány-féle 1625-ös Rituale Strigoniense 187. oldalának részlete
a Benedictio herbarum szertartásának szövegeivel

A virágáldás (benedictio herbarum)[3] augusztus 15-i szokása főként a közép-európai területeken volt elterjedt.[4] Már a 10. század végéről van adatunk a szertartásra, amely számos rituáléban és más liturgikus könyvtípusban úgyszintén megtalálható, s Magyarországon is bevett gyakorlat volt, amint azt a Rituale Strigoniense, azaz az esztergomi rituále kiadásainak egész sora is bizonyítja. A koszorúkat vagy csokrokat a szentmisében áldották meg, s ezeket a szentelményeket a hívek ezt követően hazavitték. A szakirodalom egyöntetű álláspontja az, hogy a virágáldás egy prekeresztény germán szokás krisztianizálása, s ez az elem is bizonyosan megjelenik benne, azonban látnunk kell, hogy a két szokás között nem kell feltétlenül genetikus kapcsolatot feltételeznünk. Jelen esetben éppen arról van szó, hogy a prekeresztény örökséget, azaz mind a zsidó, mind a germán elemet tökéletesen integrálta a katolicizmus. Maga Bálint Sándor is a fenti szentleckéhez kapcsolja a virágáldás szokását, valamint megjegyzi, hogy „ehhez nyilván hozzájárult az ősegyházból származó hagyomány is: a mennybevételt követő harmadik napon az apostolok nem találtak semmi testi maradványt a Boldogasszony sírjában, csak kendőket és a jó illat áradását, a romolhatatlanság bizonyítékát.”[5] Hozzátehetjük, hogy egyes apokrifek és legendák szerint nem csupán kendők, hanem liliomok, rózsák, fűszer- és gyógynövények voltak az Istenszülő sírjában mennybevételét követően. A rózsa, a liliom, vagy a mirha közismerten a Szent Szüzet szimbolizáló növények közé tartoznak, csakúgy, mint az oliva, vagy maga az olajág.[6] Amint a Makula nélkül való tükörben is olvashatjuk, halála előtt megjelent Gábriel arkangyal a Szűzanyának, kezében olajfaággal: „Vedd-el e’ Paradicsomi ágat, a’ te ellenségiden vet győzelmednek jelét, és koporsód előtt vitessed, és semmi gonosz oda nem mehet.” Mária elszenderülését szintén a katolicizmusban jól ismert növényszimbolikával írja le a szerző: „Ő pedig az ágyon fekszik vala, nem másként, hanem mint a’ szép ki-nyilt rósa, és minta’ ki-keleti illatozó Liliom.”

Virág- és gyógynövénycsokrok Bajorországból

A virágáldás szokása azonban nem csupán a ma dísznövényként ismert virágokra korlátozódott, sőt, elsősorban a gyógynövények képezték a koszorú vagy a csokor alapját, amint az az osztrák és délnémet területeken a mai napig megszokott. Ebben a középkori kolostorok orvosi, gyógyászati tudásának és gyakorlatainak továbbélését láthatjuk. Ismét Bálint Sándort idézzük: „Schwartz Elemér Nyugat-magyarország, a mai Burgenland német faluiban, a Rába és Lapincs mentén vizsgálta Nagyboldogasszony (Blumenfrauentag, Puschnfraunte) virágszentelési hagyományait. A minél több kerti, mezei, erdei virágból kötött és megszentelt koszorút (Weichpuschen) otthon a sublót vagy almáriom tetejére teszik. Vízkereszt napján veszik elő. A szirmok egy részét tányérra vagy agyagfödőre rakott parázsra vetik, jó szagot áraszt. A gazdasszony kezébe veszi, és az egész imádkozó, új esztendőben áldásért könyörgő háznéppel együtt végigjárja a hajlékot, és minden helyiséget megfüstöl.”[7] „Isten fűbe-fába adta az orvosságot”, amint a közismert közmondás tartja. A növényszimbolika és a gyógyászat, valamint a teológiai összefüggések vizsgálata egy hosszabb tanulmányban lesz lehetséges. Annyi mindenesetre már ebből az egy rítusból is látszik, hogy Európában valaha nem a szekuláris természetfelfogás, természetszeretet és természettisztelet jelentette az egyetlen alternatívát. Volt (bizonyos értelemben van) kifejezetten ritualizált, a természet s a természeti létezők teológiai és metafizikai jelentőségét is komolyan vevő, így azokra valóban méltóságuknak megfelelően tekintő perspektíva, amelynek létezését éppen a vallás mindennapokat átjáró volta tette lehetővé.

Az 1506-os Częstochowai pálos misszále 246v oldala
Mária mennybevételének miséjével

A gazdag szimbolikából, amely e napot körülveszi csak egy részletet emelnénk ki, amely a mennybevétel és a kontempláció kapcsolatára vonatkozik. Lukács evangéliumának a középkorban egyik legtöbbet kommentált részlete Jézus Krisztusnak a betániai Márta házában tett látogatása:

„Az időben: Jézus betére egy faluba, hol egy Márta nevű asszony befogadá őt házába. Vala pedig ennek egy Mária nevű nővére, aki az Úr lábaihoz ülvén hallgatá az ő igéjét. Márta pedig sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak előlépvén, mondá: Uram, nem gondolsz-e vele, hogy nővérem egyedül hagyott engem szolgálni? Mondjad azért neki, hogy segítsen nekem. Felelvén, mondá néki az Úr: Márta, Márta! Sok gondod van és sokat vesződöl; pedig egy a szükséges. Mária a legjobb részt választotta, mely el nem vétetik tőle.”[8]
 

A fenti evangéliumi hely gyakorlatilag a kezdetek-kezdetétől a kontemplatív és az aktív élet kettősségének leírását jelentette az egyházatyák és a monasztikus, valamint skolasztikus kommentátorok számára. Ebben az értelemben prédikált az igehelyről – a teljesség igénye nélkül – Rievaulx-i Szent Aelred, Clairvaux-i Szent Bernát, Stellai Izsák, s ebben a szellemben írt róla a magyar Temesvári Pelbárt is Stellarium coronae beatae Mariae virginis című könyvének X. részében, ugyanakkor ehhez szorosan kapcsolódó homíliák találhatóak a breviáriumokban is az augusztus 15-ére rendelt matutínum olvasmányai között Beda Venerabilistől, vagy éppen Szent Ágostontól. Érdekes, hogy éppen Mária mennybevételének ünnepén olvasták a részletet, noha az itt említett Mária természetesen nem azonos Szűz Máriával. A késő középkorig közmegegyezés volt, hogy az itt szereplő Mária valójában Mária Magdolna. A bibliakritika és a személyek kérdése most nem érint bennünket, ami itt lényeges, az a kontemplatív élet és a Szent Szűz összekapcsolása, amely a szentlecke első sorával más megvilágítást kap: „Pihenőt kerestem mindezek között, hogy az Úr örökrészében tartózkodjam”, mondja a Szent Szűz, akinek mennybevétele így nyer értelmet: „Mária a legjobb részt választotta, mely el nem vétetik tőle.” A szenthagyományból ismert értelmezések egy irányba tartanak, mégpedig a szembeállítás mellett arra való tekintettel, hogy az aktív élet jelen esetben nem a parttalan aktivizmust, azaz a ma aktívnak tekintett életet jelenti, hanem az egyház által mindig is elismert, a princípiumra, azaz a kontemplatív élet céljára tekintő tevékeny életet. Mindazonáltal nem kétséges, hogy a két életforma közül melyiket illeti az elsőbbség. Johannes Tauler OP így prédikált e napon a fentiekkel szoros összhangban: „Az első bűnből származó mérgezés miatt a természet a legalacsonyabb részébe süllyedt le. Az ember megteremtetett és két határpont között helyezkedik el: az idő és az örökkévalóság között. Számunkra az idő soha nem lehet több mint egy lépés a cél felé, és az örökkévalóság kell, hogy lakásunk, végső célunk legyen. Természetének bukása és vaksága következtében a szegény ember teljes mértékben a leggyengébb oldal felé fordul, az út közben keresi a pihenőhelyet és elveszíti valódi célját. És így vált torkossá az emberi természet is: azonnal ragaszkodik ahhoz, amibe belebotlik, és igyekszik ott pihenni, legyen az spirituális vagy fizikai jó, belső vagy külső. Közismert, hogy a világi emberek hogyan keresik a pihenésüket és örömüket, és hogy mi lesz velük, később megtapasztalják még. (…). Most visszatérünk a Miasszonyunk szavához: »Megtaláltam a pihenőhelyem az én Uram örökségében.« Kettős örökségünk van, amelyben lakoznunk kell. Az egyik dolog időbeli, most kell benne élnünk: ez Urunk tiszteletreméltó élete és szenvedése, és szent példája. A másik örökség, melyre várakozunk: a nagyszerű Istenség dicsőséges öröksége. Megígértetett, hogy örökösei leszünk az ő földjének, Isten házának tagjai, mindörökké.”[9]

Stefano da Verona: Madonna rózsalugasban (1410 körül)

Itt röviden emlékeztethetünk a hortus conclususra, amelynek előképe az Énekek énekében található: „Húgom, mátkám akár az elzárt kert, mint az elzárt kert, a lepecsételt forrás. Hajtásaid gránátalmát termő kerthez hasonlók, (tele mindenféle) pompás gyümölccsel: nárdusszal, sáfránnyal, kálmossal, fahéjjal, mindenféle tömjéntermő fával, mirhával és aloéval, a legjobb balzsamokkal. A kertnek forrása élő víz kútfeje, amely a Libanonról csörgedezik alá.”[10] Mindez szoros összefüggésben van a kontemplációval, hiszen e körülzárt kert a kontemplatív ima egyik helyszíne a kolostorokban, melynek hagyományos ikonográfiája a fákon, virágokon, fűszer- és gyógynövényeken kívül éppen a Szent Szüzet jeleníti meg, kezében a gyermek Jézussal. Ugyanakkor maga a körülzárt kert is a Szent Szűz szimbóluma, akinek méhébe úgy szállt alá az isteni Ige, mint a hajnali harmat egy pompás kertbe.

Andrea del Castagno: Nagyboldogasszonyunk mennybemenetele (1450)

Amint arra Ananda K. Coomaraswamy rámutatott, „a nyugati és keleti fák közös jelentése akkor válik a leginkább nyilvánvalóvá, ha felidézzük, hogy a rózsa és a lótusz egyenértékű szimbólumok, és megfigyeljük, hogy a keresztény virga – amely hermeneutikailag gyakran hasonul a virgóhoz – azonos a Szűzzel, lévén az isteni megnyilvánulás alapja, éppúgy, ahogy a keleti művészetben a lótusz a Föld vagy bármely megnyilvánulás alapja.”[11] Amint a rózsa, úgy a virágok, füvek és más növények is a megnyilvánulás szimbólumai, s egyúttal a kontemplatív életé is, hiszen ezek legtökéletesebb példája maga Szűz Mária, azaz ugyanaz a szimbólum a megnyilvánulatlan s a megnyilvánult megjelenítője is egyben, e kettő elválaszthatatlanul összefonódva a természeti létezők körében. Mindez egyúttal azt is szimbolizálja az ünneppel kapcsolatban, hogy az isteni kegyelem nem csupán a megnyilvánulást, de még a megnyilvánulás alapját is felemeli s visszavonja önmagába. Mária testben is felvétetett a mennybe, s ennek emlékére gyógynövényeket, virágokat szenteltek, s szentelnek ma is néhány helyen Európában. Mindennek spirituális jelentősége a döntő, ugyanis jól leképezik az emberi és az isteni, a természeti és a természetfeletti rend összeköttetését. E kettő nem teljes elválasztottságban létezik, legfeljebb az aktuális szemlélő és a modern, posztmodern ember szempontjából. Nagyboldogasszony napja a természetfeletti és a természeti rend kontinuitására irányítja a figyelmünket, amelyhez azonban a „természet legmagasabb részébe” kell behatolnunk, ahol az örökkévalóság érintkezik az idővel. A megnyilvánulásnak és a megnyilvánultnak mindig és minden körülmények között a megnyilvánulatlanra kell függesztenie tekintetét.

 

Jegyzetek

[1] Eccli=Sir 24,11.15–20 (A bibliai idézetek, ha másképpen nem jelezzük, az alábbi kiadásból származnak: Dr. Szunyogh Xav. Ferenc OSB: Magyar-latin misszále az év minden napjára. Budapest, 1933, Szent István-Társulat, 1115–1116. o.)

[2] Az egyházi szentelmények kapcsán lásd Adolph Franz: Die kirchlichen Benediktionen im Mittelalter. I–II. köt. Freiburg im Breisgau, 1909, Herder. Egy kidolgozott elemzés – a fenti szempontokat is bevonva – olvasható a búzaszentelés szokásáról Földváry Miklós István tollából: A litania maior és a szent Márk-napi búzaszentelés szokása. A paraliturgikus gyakorlatok liturgikus keretére is tekintettel és a virágáldással kapcsolatban is lásd Bárth Dániel: Benedikció és exorcizmus a kora újkori Magyarországon. Budapest, 2010, L’Harmattan.

[3] A németül Kräuterweihének nevezett szertartásról bővebben lásd Adolph Franz: i. m. I. köt. 393–398. o.

[4] Az eddig hozzáférhető liturgikus könyveket lásd https://usuarium.elte.hu/indexlabel/171/view

[5] Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. II. köt. Budapest, 1977, Szent István Társulat, 188–190. o.

[6] Az, hogy e növények szimbolizálhatják a Szent Szüzet, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy kizárólag őt szimbolizálhatják. A Szűz Máriához kapcsolódó növények legátfogóbb bemutatása az alábbi kötetben található: Simone Widauer: Marienpflanzen: Der geheimnisvolle Garten Marias in Symbolik, Heilkunde und Kunst. Baden–München, 2009, AT Verlag. Magyarul elsősorban Géczi János rózsa-monográfiáját emelhetjük ki. Lásd különösen Géczi János: A rózsa és jelképei. A keresztény középkor. Budapest, 2007, Gondolat Kiadó.

[7] Bálint Sándor: i. m.

[8] Lk 10,38–42. In i. m. 1116sk.

[9] Johannes Tauler 54. számú prédikációja. Johannes Tauler: Predigten. II. köt. (Szerk. és ford. Georg Hoffmann) Einsiedeln, 1979, Johannes Verlag, 416–423. o. A szerző fordítása.

[10] Énekek éneke 4,12–15. (Szent István Társulati Biblia)

[11] Ananda K. Coomaraswamy: Jessze fája és keleti párhuzamok. Magyar Hüperión II. évf. (2014) 1. sz. 66–69. o. Kocsi Lajos fordítása.