Az élet mély és bensőséges életre keltését, amelyet kultúraként ismerünk, annak jelenségeivel együtt, melyeket átjár a szeretet, művészet és tisztelet, a természet birodalmában semmi nem képviseli komolyabban, mint a madárvilág. Oly magasságokat elérő táncot és éneket találunk itt, amelyre csupán a kivételes tehetség, szabadság és utánzás együttműködése képes. A táncon, éneken és kibontakozáson keresztüli közlést értékes kincsnek találjuk, megfigyelhetjük a szerelmi játékok kialakulását és aprólékosságát, melyek a szerelmi házasság és a valódi állhatatosság közmondásos példáivá váltak. A fészek művészi kialakítása, a hímek tojók iránti gondoskodása, a fiókák közös felnevelése – mindezt az emberek mindig is önmagukhoz hasonlónak érezték, s életre keltek mítoszaikban, meséikben és metaforáikban. Csodálatos az is, ahogy a madarak tudják, miként lehetséges a dolgokat jól „összehordani”, ám nélkülözik a közösségalkotó állatok merevségét. Szeretik a magányos életet, a zavartalanságot, s mégis képesek igen szoros kötelékeket teremteni, melyekben szárazföldek és tengerek felett szállnak tova.
♦
Amikor az állatokban, például egy kutyában, szellemi erőt fedezünk fel, ez nem annyira annak sajátságaitól függ, mint inkább attól, hogy miként érzékeljük és válik világossá számunkra a rokonság, melyben az egész élővilággal osztozunk.
♦
Egy pillangó szárnyának szem-mintázatában semmivel sem rejlik kevesebb, mint a nápolyi avagy a riói öbölben, melyeknek szintén csupán a felszínét látjuk.
♦
Miért is találom szebbnek a fenyőpintyet, mint az erdei pintyet, noha ez az ítélet aligha igazolható? Valószínűleg csupán azért, mert az előbbi ritkábban kerül a szemem elé. Mindig is túlságosan könnyedén tekintjük szebbnek a különlegest, amely önmagát nem jeleníti meg oly gyakran.
♦
A levéltakaró mögött egy énekesmadár, egy szürke, ökörszem-méretű teremtmény rejtőzik. Onnan énekli teljes, csodálatos dalát. Csoda, hogy ekkora gazdagság miként származhat ily kicsiny testből – ám nem csoda-e önmagában a varázslatos ének is? A kétségek hóként olvadnak el amott, a hasadékokban is, mikor a tavaszi szél fújni kezd.
♦
Éppen egy pillangósvirágú növény előtt torpantam meg, melyen oroszlánnyelv-formájú minta nyújtózott, mikor egy teremtmény jelent meg, amelyet először dongónak véltem, míg legnagyobb és legörömtelibb csodálatomra rá nem ébredtem, hogy madár, mégpedig egy kolibri. Az aprócska élőlény fahéjszín-vöröses volt, hosszú, barna csőröcskével. Mialatt a virág előtt zümmögött, a rövid farok elegáns legyezőként verdeste hasát, a csőre pedig enyhén hajlított tőrként döfte át a kelyhet. Ezután szikraként rebbent tova, s leült egy hatalmas fa elszáradt ágára, ahol alig volt immár látható, mint egy parányi hajtás vagy egy levél szára.
A látvány felvidított, már csak ezért is megérte a kirándulás. Ezek az apró teremtmények a teremtés intellektuális és művészi elemeinek benyomását hordozzák, míg annak óriásai, a mamutok és leviathánok a mindenhatóság eszméjét érzékeltetik.
♦
A pillangók a madarakra emlékeztetnek, melyeket azonban könnyedségben mégis felülmúlnak. Ezért a legkifinomultabb megtestesülés képzeteit ébresztik fel. Egyik fajuk elnevezése „psziché”, a fehér pillangókat pedig a pásztorok Szardínián „spiritunak” hívják.
♦
„Nagyon is érthető, hogy az Ön számára a kígyó a leginkább rémítő, hiszen legközvetlenebb szimbóluma a földnek s a tőle elválaszthatatlan erőknek, az életnek és a halálnak. Így tekintettek rá a népek és a kultuszok is, és egyszer egyik, másszor másik oldalát tapasztalták erősebbnek…”
♦
Ősszel minden benyomás teltebbnek és megfoghatóbbnak tűnik. A tavasz festő, míg az ősz szobrász. Nem csupán a gyümölcsök kezdenek kikerekedni, hanem a lombozat is merevebbé, fémesebbé válik.
♦
Mikor az aratást a mezőkön megkezdi a kasza, mikor az elszáradt levelek lebucskáznak a fákról, mikor a hideg novemberi záporba először keverednek hópelyhek, akkor hirtelen észrevesszük, hogy eljött az ősz vagy a tél – s e felismerésben benne rejlik az átélése annak is, hogy valami visszafordíthatatlanul elmúlt. Csupán a tavasz képez kivételt, mely maga az élet ragyogó szimbóluma, s benne nincs helye a tagadásnak.
♦
A tél legyőzése a természet zseniális vonásai közé tartozik. Van valami váratlan, valami a huszár sakklépéséből abban a próbálkozásban, amit megkísérel a sötét novemberi talajban. A világ szíve új ritmusba kezd, és ütemét minden szív követi. A tulipánok, liliomok és császárkoronák csírái áttörik az őket ünnepi ajándékcsomagként körülvevő burkot. Ahogyan a kocsi kereke forog a tengely körül, függetlenül attól, merre vezet az út, úgy rendeződik el itt az élet, legbensőbb sejtje, anyagtalan magva körül. Önkéntelenül kering önmagában; a virág szépsége és a gyümölcs bősége nem cél, hanem vallomás. E törekvésben nem csupán nagy kockázat, hanem elővigyázatosság is rejlik. Megjelenik benne a tudás, hogy a Nap újra visszatér, és nem fogja cserbenhagyni az életet. Minket azonban a kétség lényegében soha nem hagy el; minden ősszel visszatér.
♦
Mi ragad meg bennünket e kristályvilágban, mely, úgy tűnik, egyszerre hidegebbé és melegebbé lesz? Hidegebbé és szebbé is, mivel a dolgok széle, pereme és körvonala újszerű módon lép be az öntudatba. A harmat beborítja, a jég ezüsttel, fémszínnel vonja be őket. Még pirosló eperleveleket szegélyez, nyilvánvalóvá téve szövőművészetét. Ezek mind feltárulkozások. A fátyol, amíg még látható, áttetszővé válik. A mindennapok „körülhatárolt karaktere” jelenik meg ezekben a támasztékokban, melyeket egyetlen lélegzetvétel elpusztíthatna. Ezért visszafojtjuk lélegzetünket.
♦
Hogyan lehetséges, hogy a négy elem közül a víz tűnik a kőhöz leginkább hasonlónak, hozzá legközelebb állónak? Kettejüknek nincs olyan kapcsolata, mint a kőnek a földdel, távol esnek egymástól, egymást mégis sajátos módon egészítik ki. Az agyagkorsóban, márványszökőkútban, sziklás folyóágyban, szigeteknél és partoknál – e helyeken a kettő formában és tartalomban kölcsönösen támaszt nyújt a másiknak.
♦
Amikor a földet ássuk, a talaj megváltoztatja kezeinket: szárazabbá, vékonyabbá és áttetszőbbé teszi. A kéz megtisztuláson megy keresztül a földben. Az ujjak mozgatása a porhanyós, fellazult talajban, melyet a Nap és az erjedés is melenget, nagyon kellemes érzés.
♦
Az élet borzasztó erővel, egyfajta penészként terjed szét a bolygón. Azonban csupán kölcsönvett erő ez: a kibontakozás támadásokra, fogyatkozásra és sérülésekre ad választ.
♦
Az elemek erejét már csupán a katasztrófákban ismerhetjük meg.
♦
Ha a természetben elvétjük az utat, akkor pusztulás fenyeget. Az élet ekkor elhalványul vagy megbetegszik. A felismerés állapotában e hibát bűnnek érezzük. A bűntudat többé-kevésbé minden prométheuszi tett velejárója, s áldozattal kell vezekelni érte. E kérdés merül fel manapság a környezettel kapcsolatban is.
