A karácsony a születés ünnepe, egy olyan születésé, mely az emberiség új korszakát hozta el.[1]
Jézus a földi létezésünk alapjául szolgáló valóság keresésének új útját nyilatkoztatta ki; egy valóságét, amely sokkal mélyebb, mint bármely tudományos vagy filozófiai megközelítésből fakadó elgondolás valaha lehet; és olyan utat, amely a lelkek üdvözüléséhez vezet, ha gondolattal, szóval és cselekedettel hűségesen követik; nem kevesebb ugyanis az emberi élet célja.
Egyetlen más, a képzelőerőt megragadó esemény sem lehetne méltóbb az ünnepélyes megemlékezésre. Ez azonban nem zárja ki, hogy néhány gondolat társuljon az ünnepléshez – különösen a mostanihoz hasonló kritikus időkben – arról, hogy valójában mi a keresztény út, nehogy túlságosan elbízzuk magunkat az irány helyességét illetően.
Bizonyosan vitán felül áll, hogy a kereszténység célja elnyerni a „mennyek királyságát”, és hogy Krisztus minden tanítása közvetlenül ehhez a célhoz mutatja az utat. Egyértelmű világossággal közli velünk, hogy az Ő királysága „nem ebből a világból való” [Jn 18,36], és hogy „ti bennetek van” [Lk 17,21].[2] Egy ideje mindinkább nyilvánvalóvá válik, hogy számos hívő keresztény, úgy tűnik, olyan „királyságot” keres, amelyet a saját képzelete alkotott, és többé-kevésbé megkülönböztethetetlen vallástalan kortársaiétól, továbbá kétségtelenül e világban van és – pontosan ezért – rajta kívül. Gyakran beszélnek a mennyek királyságának földi megalapításáról, vagy egy földi paradicsomról, vagy arról a tervükről, amely abban áll, hogy „jobb világot építsenek keresztény alapelveken”. De ha a keresztény alapelvek valóban azok, amelyeket e bekezdés elején leírtunk, micsoda alapvető hibát ejtenek már az elején! És milyen előfeltevéssel! Mintha mi lennénk e világ egyedüli tulajdonosai, felsőbbrendű szellemi képességeink által feljogosítva, hogy a saját elképzeléseinkhez formáljuk a világ arculatát; az eredmény a legtöbb esetben alighanem sokkal inkább egy felmagasztalt jóléti államhoz lenne hasonló, mint a földi paradicsomhoz.
A földi paradicsom, vagy a mennyek királysága csak akkor válhat valósággá a földön, amikor az ember elhagyja világépítő ambícióit és megtanulja, hogy e királyság az ő belső és spirituális állapota, és semmi más, csak ez határoz meg nemcsak valamennyi emberi kapcsolatot, hanem úgyszintén az emberiség minden viszonylatát a külvilággal. Amikor ezt megtanuljuk és eszerint cselekszünk, és csak akkor, minden a helyére kerül. Isten végül kétségkívül gondoskodik arról, hogy minden a helyére kerüljön, de ez az Ő idejében és nem a miénkben fog megtörténni.
Mindeközben Isten nem hagyott útmutatás nélkül bennünket. Ez kiderül, éspedig különleges világossággal, Márta és Mária történetéből – egy ragyogó példabeszédből, amely messze jelentőségteljesebb, mint bármely, alaposan kidolgozott disszertáció lehet. A Mária által választott „jobbik rész” volt (és még mindig az): „az egy, ami szükséges” [Lk 10,42]. Márta munkája kifogástalan és szükséges is, mindazonáltal ez okozta, hogy nélkülözte a legszükségesebb dolgot, míg Mária az elmélyedést választotta mestere szemlélésében. Mily nagyfokú a hasonlóságunk Mártához!
A szemlélődés egy csendes, mozdulatlan és tisztán befogadó állapot, nyitva a mennyei hatalmak és zárva a földiek irányába. Emberként nem parancsolhatunk az égi hatalmaknak; mindaz, amit tehetünk, hogy feléjük megnyílva alávetjük magunkat nekik, erőlködés vagy gondolkozás nélkül, továbbá előfeltevésektől mentesen; nem tehetünk mást, csak figyelünk „a lelkiismeret hangjára”, amelyet Illés hallott a Hóreb-hegyen [1Kir 19], amikor szélvihar, földrengés és tűz haladt el mellette; a mennyei hangra, amely örökké arra vár, hogy meghalljuk, miután a világ fültépő lármája és zűrzavara elcsendesedett.
Nem láthatjuk Jézust úgy, ahogy Mária; de tudjuk, hogy mindig jelen van és arra vár, hogy meghalljuk, bármikor, amikor képesek vagyunk kizárni a világot és figyelni, legyen az akár csak néhány pillanat alkalmanként. Mindez természetesen nem új eszme; csupán egyszerű emlékeztető azon gondolatokra és gyakorlatokra, amelyek oly régiek, mint maga a vallás. Abban a hiszemben élünk, hogy egyszerűen nincs rá időnk, ám (ahogy anyám mondta egykor): „tiéd az összes létező idő”. A jelen helyzetre adott külső reakcióink belső állapotunk uralma alá helyeződnek; de Isten jobban tudja; az egyetlen biztos dolog, hogy Ő bárkit meghallgat, aki alázattal és őszintén keresi az útmutatását, és készen áll válaszára.
Isten imádásának szemlélődő megközelítése minden formájában egyszerű és közvetlen. És alapvetően ilyen a karácsonyhoz való közeledés is, amelynek semmi köze a tekervényes elgondolásokhoz, hanem egyenesen a szívhez szól. Mindannyian tudjuk (vagy elfelejtettük volna?), hogy „aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda” [Mk 10,15]. A pásztorok és a három király bizonyosan tudták, mit jelent; ők nem azért mentek Betlehembe, hogy társalogjanak vagy töprengjenek, hanem hogy Isten imádásában elveszítsék magukat.
Fordította: Kocsi Lajos
Jegyzetek
[1] Forrás: Lord Northbourne: Of the Land and the Spirit. Bloomington, 2008, World Wisdom, 189–191. o. – A szerk.
[2] A most idézett szavakat szóról szóra kell érteni, betű szerinti jelentésükben, ahogyan a többi bibliai idézetet is, amelyek alább következnek. Túl sok kísérlet történt arra, hogy felhígítsák a Szentírás szavait, vagy hogy valódi értelmüktől elferdítsék jelentésüket, abból a célból, hogy előzetes elképzelésekhez idomítsák azokat.
