Fekete István

A nap szétragyog a határban, a cseresznyefák beletartják virágaikat az énekszóba, mely áldást kér a négy világtáj felé fordulva minden népek vetésére.

Valami nyugalmas révedezés volt ez, majdnem álom, ámbár nem volt álmos. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre, hanem magában érezte az egész kertet, az egész alkonyodó csendet, és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban.

A füvet virágjá­ban vágják: a fű még talán sír egy kicsit, de a búza csírájában már ott van millió utód, mért sírjon? Kicsit ellenáll, pattog a kemény szár, aztán ma­rokra fekszik szépen, mint aki tudja, hogy ez a rend. Mert a gabonákat marokra vágják, a markokból kéve lesz és a kévékből: kereszt.