„Ceng mester így szólt:
– Önmagamat naponta háromféleképpen vizsgálom: vajon tettem-e valamit szívből másokért; vajon barátaimmal való beszélgetés közben voltam-e szavammal hűtlen; vajon megtartottam-e azt, amit másnak tanítottam.” [1]
„Nehéz a szenvedély ellen harcolni, mert azért, amit akar, lelkét dobja oda.” [2]
„Elég az embernek pusztán testi lénynek tekintenie magát, és máris megoldhatatlan rejtéllyé, kibogozhatatlan ellentmondássá válik.” [3]
Lélektan és őskori antropológia[*]
A mai európai ember saját sorsában, a társadalomban, a művészetben, a tudományban kizárólag és csakis a pragmatikus észt tartja autentikusnak. […] A pragmatikus észnek mintegy négyszáz év óta tartó egyeduralmát először a modern lélektan ingatta meg. Seregestül vonultatott fel kétségbevonhatatlan tényeket, amelyekkel igazolta, hogy az ember távolról sem cselekszik és gondolkozik és kutat és alkot és él a pragmatikus ész törvényei szerint. […] S amit a lélektan csak sejtet, azt a hagyomány közérthető szavakban kimondta: a racionalizmus segítségével létezésünknek csak egészen szűk sávját érthetjük meg. Ahhoz, hogy a létezés nagyobb területét megérthessük, tudatunkat át kell szerveznünk, ki kell tágítanunk, és színvonalát fel kell emelnünk. [4]
Az újabb lélektani vizsgálatok döntő szakaszba léptek, amikor észrevették, hogy az emberi psziché mérhetetlenül nagyobb része nem a nappali tudat befolyása alatt áll. Amint mondják, az ember tudatos élete a nem tudatoshoz úgy viszonylik, mint a tojás héja az egész tojáshoz. Az erők, amelyek a lélekben megnyilatkoznak, részben tudatalattiak, részben tudatfölöttiek, amelyek pedig a maguk egészében az álomban jelentkeznek. […] A psziché természetére vonatkozólag tudásunk most kezd reális lenni, és több oldalról megállapítást nyert, hogy ez a tudás rendkívüli rokonságban áll azzal a tudással, amelyet számunkra az őskori szentkönyvek és művek őriztek meg. A tudás egyáltalán nem egyezik az európai emberekével, mert középpontjában nem az ébrenlét, sőt egyáltalán nem a biológiai élet áll. [5]
♦
Az ősi és első ember nem az anyagból, a sötétségből merült fel, nem, mint a materialista tudomány állította, az ember primer fokon állat volt, és a tudattalan óceánból lépett ki. Az első ember a világ ősi alapformája volt. Kozmikus jelenség. Őslény, akiben az isteni származás világos tudata élt. Az ősi ember a homo æternus, az örök ember. Nem anyagból van és volt, hanem a természet–szellem–lélek egysége, s akinek létét tudatosan választott ideák, felső Hatalmak sugárzó jelképei irányítják. Az ősi embernek ismertetőjele a nagy és világos értelem, vagyis tisztán él benne a logikus gondolkozás értelme, az érzék a világ ősharmóniájának felismerésére. Az ősember a Makropsziché. Mert az ember nem földi, anyagi lény, hanem kozmikus rang. Az ősember az isteni ember. [6]
♦
Az archaikus időben az emberismeret nem elvont tulajdonságok fogalmi konstrukciója, hanem megszemélyesítésszerű és genetikus. Ezt az ismeretet később mitikusnak nevezték el. Megértéséhez tudni kell azt, hogy az archaikus idő szerint a világ erői gyújtópontokba gyűlnek. Ezek a gyújtópontok mint erőközpontok az emberi élet csekély hatóképességéhez képest fokozott intenzitást jelentenek. Az erőközpontok mind a két világban élnek: a látható világban mint bolygók, napok, égitestek, a láthatatlan világban mint szellemek, démonok, istenek. Az emberi lét e látható és láthatatlan erőközpontok hatásaitól függ. Ezek a központok megismerhetők. A róluk szóló tapasztalat azonban nem fogalmi és nem értelmi, hanem intuitív, misztikus és közvetlen. A közvetlen tapasztalat az ideáknak, az ősképeknek látása. Ezt a közvetlen, intuitív látást jelölték meg a görögök a teória szóval. Mert a teória eredetileg nem értelmileg szerkesztett elméletet, hanem közvetlen idea- és istenlátást jelentett.
Az archaikus emberismeret egyben és egyúttal kozmikus világismeret is; nem mint a modern pszichológia, amely nem egyéb, mint elvont tulajdonságokból szerkesztett racionális rendszer, és az élő emberhez semmi köze. A modern ember értelmi ellentétekben gondolkozik. Az őskori ember mindig: megkülönböztet. Az egymástól megkülönböztetett, közvetlenül látott és átélt erőközpontokat pedig megszemélyesítették. Nem önkényesen, mint azt később hitték. Az emberfölötti világ erői, Hatalmai, istenei ténylegesen személyes lények. A megszemélyesítés alapja metafizikai–mitikus–kozmikus lényeken nyugszik ugyan, de ezek a lények ugyanakkor személyes lények is. Ezek a lények a lét magasabb fokán álló élő valóságok, az erők, a démonok, a Hatalmak, az istenek.
Az ember önmagában nem érthető meg. Ilyet csak a törvénytelenül autonómmá tett modern tudat gondolhat el. De a végzet beteljesedett rajta: amit megismer, az nem valóság, hanem saját tükörképe. Ez a tükörkonstrukció végső értelme. Az embert megítélni csak a magasabb, természetfölötti erők számára feltárt tudat képes. Ha pedig az ember tudatát a természetfölötti világ számára megnyitotta, autonómiájáról leköszönt. A tudat theonommá, vagy kozmonommá, vagy logonommá, végül is eunommá lesz. Ebben a tudatban aztán, persze nem saját értelmi szerkezetének tükrözése jelentkezik, hanem: a kozmosz, a törvény, a logosz, a valóság, a lét. Az ember nem autonóm lény, hanem fészke és telephelye kozmikus hatalmaknak és erőknek; a tudat nem az autonómia jellege, hanem az emberfölötti hatalmak bélyegének helye. Mert a tüposz szó az emberről szóló tudás legfontosabb szava: bélyeget jelent. A tüposz örökre megjelölt lélek. Az ember azokat az erőket és hatalmakat jelenti és képviseli, amelyeknek bélyegét hordja, s amelyeket az ember éppen úgy él, ahogy azok őt élik, s ahogy őt azok vezetik és viszik, elrántják, csábítják, elgáncsolják, emelik, lesújtják és uralkodnak rajta. Az emberi lélek számtalan varázslatok kellős közepében él. E varázslatok varázsalakok. S e varázsszemélyek igazak, vagy nem igazak aszerint, hogy a lélek magát velük összetéveszti (adhjásza), vagy sem.
Ez azonban nem elég. Mert az ember a világot nemcsak tipikusan, hanem mint történetet genetikusan is magában hordja. Ezen a ponton a fejlődést a genezissel nem szabad összetéveszteni. A fejlődés modern absztrakt fogalom; a genezis kozmikus világtörténés. Genetikusan az ember bizonyos határozott állomást és bizonyos helyzetekben határozott arculatot-határesetet jelent és képvisel. Az emberi egyéniségben a legfontosabb az, hogy szélsőséges helyzet. Nem az a lényeg bennünk, hogy milyen tulajdonságaink vannak, hanem hogy tulajdonságaink milyen egységben és összefüggésben, a lét milyen csúcspontján állanak kiélezve mint abszolút határ, amelyen túlmenni nem lehet. Az individuum végső helyzet. Határhelyzet. Ezt a határhelyzetet fejezi ki az arc vagy a kéz. Ez a megismételhetetlenül: egy. Ez az utánozhatatlan. Ez a karakter. A karakter jelentősége eszkatológiai. Minden ember ott áll, ahová az emberiség egésze indult, de ahol meg kellett állnia, mert: – nincs tovább. Ez a nincs tovább az emberi egyéniség. Ezért mondja Saint-Martin, hogy a világtörténetben egyetlen ember sem nélkülözhető. Az ember örök kísérlet: örök is, kísérlet is, végleges, visszavonhatatlan állomás. Ziegler szerint stádium az Örök Ember útján. Mert a sok nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy azt, amit a lét minőségben az Eggyel vesztett, azt mennyiségben kárpótolja és helyreállítsa. És minden individuum ilyen kísérlet, hogy a többivel együtt annak a létnek intenzitását, amelyet az ősi Egységben élt, megteremtse, s így az Egységbe visszatérjen. Ez az, amit az őskorban karakteren értettek. A karakter az individuális arc, az örök, más szóval: az isteni arc, a lét végső határhelyzetének ábrázata. A tüposz mellett az emberismeretnek ez a másik alapvető képe. A tüposz az erők bélyegét jelenti, a karakter a halhatatlan egyéniség arculatát. Ezek szerint az ember egyéni lénye nemcsak a lélek szerint szakrális, hanem szakrális másodsorban tüposzánál, bélyegénél fogva, de szakrális harmadsorban karakterénél, vagyis a lét határán elfoglalt helyzeténél fogva is, mert ez a helyzet a transzcendencia határa. [7]
♦
A karakterológia a modern világválság terméke. Őse, mint a modern szellemiségé: Kierkegaard és Nietzsche. Náluk merül fel a kérdés először, hogy abból a katasztrófából, amelybe az európai emberiség, kultúra, vallás, ember, társadalom, tudomány, szellem jutott, – a kiút csak az ember lehet. Csak a megújult és újjászületett ember ússza és úszhatja meg azt a valamit, amit világválságnak neveztek el. […] a válság első és legfontosabb jelensége, hogy a kétezer év óta kifelé fordult európai, saját belső világának a külsővel való teljes egyenértékűségére feleszmél és tapasztalni kezdi, hogy a lélek világa végtelenebb, mint a természeté. A modern európai ember végre elérkezett Hérakleitosz igazságához: a lélekvilág határtalanságának felismeréséhez. A karakterológia csak a legelső lépések egyike. Utána más fontosabb, alapvetőbb lépések következnek. De már itt főként legnagyobb képviselőiben, Klagesban, Jungban, az ember kezdi megérteni, hogy az ezer évig elhanyagolt belső világot éppen úgy fel kell fedezni, mint Amerikát és Ausztráliát, éppen úgy térképezni kell, be kell utazni és éppen úgy meg kell ismerkedni az ott lakó lényekkel, mint Közép-Afrikában, vagy Grönlandban. Ezek a modern karakterológusok az első felfedezők. Még tájékozatlanok. És megtörténik, hogy mint Kolumbusszal, azt hiszik Kelet-Indiába érkeztek, holott Amerika partján kötöttek ki. [8]
C. G. Jung azzal mindenesetre tisztában van, hogy ami a mai emberben és emberrel történik, mindennek elmondható, csak épelméjűségnek és normálisnak nem. A zaklatottság első oka pedig a téves azonosítás. De mint a modern tudomány területén senkiben, benne sem ébred fel akár a leghomályosabb gyanú sem, hogy korrupt lét a korrupció által teremtett módszerrel nem tehető normálissá.
A diagnózis, amit Jung felállít, a következő: a modern ember elvakultságának (Verlendung) első oka, hogy a csaknem kizárólag önmagából tudattalanul kivetített tartalmakat objektív tényeknek tekintve, századok alatt azt olyan összefüggő és tömör világvalósággá építette, amely tényleg tömör és összefüggő és szilárd és önmagán belül rendszeres, csak éppen a valósághoz van igen kevés köze. Ez a világ itt ma projekció, éspedig egy igen alacsony éberségi fokon álló ember projekciója. A hagyomány nyelvén szólva, amit kivetít, az valóság, és sejtelme sincs arról, hogy „a világ a helytelen tudás súlyától eltorzított szellem”. Ha valaki ezt a belátást megteszi, tulajdonképpen semmi sem változik, ez a sajátságos. Csak éppen létezésében transzparenssé válik. Ez a vidjá (éberség). Valóságnak venni azt, ami káprázat, és amit a lefokozott éberségben kivetített hamis képzetek szövevénye tart fenn, az embert oda juttatja, ahol van, ahol az önmaga által épített összetévesztés-rendszeren nem képes keresztüllátni, és a tényleges valóság elől el van zárva. [9]
A válság pszichológiája
Nemrégiben valaki egészen alapvető lélektani megkülönböztetést tett, és erre kivételesen szerencsés kifejezést talált. Észrevette, hogy az emberi lélek teljességét megjelölő fogalomra szükség van. Olyan lélekről van szó, amelyben mindaz, ami a lélek egész voltához kell, együtt van. Ilyen tökéletesen teljes, hiánytalan, minden oldalon kerek és befejezett lélek, ahol érzékek, tudat, értelem, imagináció, képzelet, intuíció és minden egyéb harmonikusan találkozik, természetesen csak az isteni lélek. De néha, szerényebb formában jelentkezik az embernél is, és akkor úgy hívják, hogy személyiség. A személyiségben a lélek minden tulajdonsága és eleme együtt van.
Ezzel szemben áll a másik lélek, amely töredékes és foszlányszerű, hiányos és befejezetlen. A kétféle lélek között levő különbség azonban nem csak az, hogy az előbbi teljes, az utóbbi pedig töredékes. A lényegesebb különbség az, hogy a teljes lélek mindig nagyobb, kerekebb, teljesebb és egészebb, a töredékes pedig minden nappal szűkebb, foszlóbb, porhanyóbb, feloszlóbb. Ezért az egész léleknek ez nemcsak tulajdonsága, hanem természete és célja is; a töredékes lélekben a letöredezés és feloszlás napról napra puhultabb, homokosabb, feloszlóbb lesz. A teljes egész lélek, amelynek törekvése, természete, célja, ösztöne, hogy mindig egészebb legyen: a Makropsziché. A töredékes, amelynek ösztöne, hogy mindig kisebb, hiányosabb és üresebb legyen, a Mikropsziché. Makropsziché annyi, mint Nagy, univerzális, egyetemes, kozmikus lélek; Mikropsziché annyi, mint Kicsiny, atomisztikus, homokszemes lélek. [10]
♦
Ha közhellyé is vált az utóbbi időben az, amit „szédületes tempónak” hívnak, a modern élet „gyors ritmusának”, az emberi élet allegro pergő moziszerűségének, nagyon kevesen tudják, hogy mi ennek az alapja és jelentősége. A múlt század végén Nietzsche és utána Bergson voltak azok, akik először kezdtek beszélni úgynevezett pszichológiai időről. Ez az idő nem a nap huszonnégy órájának valamely szaka, és semmi köze sincs ahhoz az „asztronómiai időhöz”, amit az utcasarkon a villanyóra mutat. A pszichológiai idő élményidő. Olyasvalami, ami múlhat lassabban és gyorsabban is. Vannak periódusok, amikor állni látszik, vannak, amikor kellemesen lengő ritmusban halad, vannak, amikor rohan és vannak, amikor olyan gyors, hogy észrevehetetlenül egyszerűen elvész. Nyár, természet, éjszaka, magány, meditáció – lassítja az élményidőt. Helyes és egészséges életrend ritmikussá teszi. Kapkodás felbontja. Tanácstalanságban, tájékozatlanságban az ember elveszti. Ezért van az az érzése, hogy: zuhan. Ez a szédítő tempó értelme. Ezért beszél Bergyajev arról, hogy a modern világban az emberiség észtvesztően meggyorsult időben él. Ennek az időnek már nincs ritmusa, csak esése. A napok eszeveszett iramban tűnnek el egymás után, az élmények filmszerűen peregnek. Semminek sincs ideje arra, hogy megálljon, elmélyedjen. Ma mindenki siet. És éppen ezért senkinek sincs ideje. Az élet ritmusa elveszett. Zuhan. [11]
A katasztrófaélmény, az elveszett idő, a zuhanás az a pszichológiai jelenség, ahogy az emberben az elementáris történeti valóság ma mint krízis jelentkezik. Ez a történetnek az emberi lélekben való vetülete, és ez az elsődleges, minden mást meghatározó állapot, amiből a többi következik. A felbomlás, szétesés, destrukció, államok és társadalmak dekadenciája, a gazdaság végsőkig feszült tehetetlensége, a morál elvesztése, a magánélet sivársága – valamennyi válság, mind ide megy vissza. Az ember a zuhanó időtlenségben nem tud megállni, nem képes várni és állni, nem tudja magát valaminek odaadni, nincs türelme, nem tud semmit megragadni. Esik – amit a világból felvesz, csak filmdráma, amit közben átél, nem sokkal több, mint amikor a gyorsvonat ablakából a vidéket nézi. És ez a zuhanás megállíthatatlan. Az ember életének ellaposodása, tartalmatlanná válása meg nem akadályozható folyamat. Sőt: az idő egyre gyorsul, ami azt jelenti: az emberiség egyre lényegtelenebb lesz. A katasztrófa nő, a sebesség egyre szédítőbb lesz. [12]
♦
Ez a kényelmetlen közkérdés csaknem mindennap felmerül: miként lehetséges, hogy közéletben, gazdaságban, egyházi életben, irodalomban, művészetben kizárólag a szégyentelen és stréber emberek lépnek előtérbe? Az olyan emberek, akiknek rendes helye rendes viszonyok között a trópusi kényszermunkatáborban lenne. Hogyan lehetséges, hogy – mint a lázadó mondaná – a társadalmat a cudar zsiványtípus terrorizálja, és nem lehet lerázni? Miért nem lehet? […] Mert az emberből hiányzik a pszichológiai kultúra, amely az ilyen jelenségek elleni módszeres és tudatos védekezés eszközeinek birtokában van. […] ahhoz, hogy valaki a látens, vagyis a valóságos, vagyis az egzisztenciális embert lássa, pszichológiai kultúrára van szüksége. […] Olyan népnél, amelynél pszichológiai kultúra nincs, hiányzik az emberi léthez elengedhetetlenül szükséges emberismeret. Az emberismeret tulajdonképpen semmi egyéb, mint annak a jele, hogy azzal az emberrel, akivel együtt élek, törődöm, és komolyan veszem. Igyekszem megérteni. Ebből a megértési kísérletből kollektív emberismereti kategóriák keletkeznek, amelyek a szociális életet tudattalanul szabályozzák. Ahol ilyen kategóriák nincsenek, ott az emberek egymás felől tudatlanságban vannak. Ott az emberismeret hiányzik. S ez kivétel nélkül mindig annak jele, hogy ott az emberek egymással nem törődnek, sőt egymásnak terhére vannak. Nincs meg az ismeretet megelőző szeretet-mozzanat, amelyen valamely tudás, látás felébredhet és kialakulhat. Ilyen helyeken az emberek egymást nem is értik, és nem is érthetik. Nem ismerik, és nem ismerhetik. Pszichológiailag kulturálatlan népeknél az emberek – éppen mert egymást nem értik és nem ismerik – egymással szemben bizalmatlanok. Kulturálatlan népeknél az egymás ismeretének hiánya végül is azt eredményezi, hogy egymás között folyton marakodnak, civódnak, vitatkoznak, gyűlölködnek, és lesből egymásra vicsorognak. Mivel nem ismerik egymást, bizalmatlanok, és mivel bizalmatlanok, hogy tudatlanságukat leplezzék és ellensúlyozzák, egymást hátulról ledöfik. Emberismeret nincs, de annál több a pletyka; egymással szemben manifeszt módon cukrosak, de egymás háta mögött csak komiszságot tudnak mondani a másikról. [13]
♦
Az emberben a történet végén, amikor egy aión lezárul, a személyes tudat elhomályosodik, és az egyén tudatos tevékenységének helyébe a tömeg tudattalan tevékenysége lép. A kollektív pszichébe süllyedt ember tömeggé válik. Primitívvé lesz, vagyis elkezdődik a lelki visszafejlődés kései történet-előttisége (vorgeschichtlicher Spätzustand seelischer Rückbildung). A tömeggé vált ember abba az állapotba merül alá, amelyben a logikus gondolkozást, a világos és szabatos, értelmes józanságot elfelejti. A kozmikus ősharmóniával fenntartott kapcsolata megszűnik. Az értelem elborul. Ez az állapot, amit prelogikusnak hívtak, de amiről kitűnt, hogy posztlogikus. A primitivizálódás, más szóval a kollektivizálódás az ember egyéni létét elnyomja, és helyébe a tömeg életét teszi. Mérlegelés nincs, az intelligencia eltűnik, az ítélőképesség elhomályosodik, az ízlés, szellem alászáll. Ehelyett felmerül az ingerlékenység, irigység, hisztéria, szenvedély, hiszékenység, névtelen félelem, indokolatlan bámulás és gyűlölet, babona és bálványok. [14]
A társadalomban a barbárság vertikális betörése a lélek láthatatlan világában lejátszódó katasztrófának csupán látható jele: a valódi változás belül, a psziché világában folyik le, úgy, hogy a tudattalan, mint a megáradt óceán, az emberi tudatot elborítja. Ez a mai ember sorsában az özönvíz. Már nem fenyeget. Már itt van, és az emberiség nagy részét már el is borította. A tömegesedés jelei a primitívség jelei: az egész emberiség leszállt a tudattalan homályba, és elsüllyedt abban a sötétségben, amelyben a primitívek élnek. A körülmények külső jellege a tényt alig módosítja: hogy ezúttal civilizált primitívségről van szó, vagyis gépesített barbárságról. A körülmények külső jellege az ember valódi világhelyzetét még sohasem tudta módosítani, megváltoztatni meg éppenséggel nem. Azok a szerzők, akik az emberiség barbarizálódásáról gondolkoztak és írtak, azt hitték, hogy a veszély a szellemet, a kultúrát és a magas embert fenyegeti. A magas embert a tudattalan árja csak akkor ragadhatja el, ha egzisztenciális lényében tulajdonképpen nem magas. Egyébként primitívvé és vaddá csak tömegember válhat. [15]
A primitív chaotisches Unwesen – emberi rangjáról leköszönt és elveszett káoszlény, az anyaggá lett ember. A mai tömegnél látható primitivizálódás nem egyéb, mint ahogy a természetről levált rész szubsztanciátlanná, anyaggá lesz, amit aztán a démoni hatalmak szállnak meg – az emberiségről letöredezett rész is szubsztanciátlan, kaotikus lénnyé válik, amely meghülyülten a sötét Hatalmak martaléka lesz. [16]
Ahhoz, hogy az ember a pszichét önmagának tudja és saját lényének élje, öntudatosnak kell lennie. A primitív pedig éppen a tudattalan. Az apró lelkecskék szabadon lebegnek és kószálnak, beleesnek a tárgyakba és eszközökbe és dolgokba, és ott laknak. Az animizmus nem egyéb, mint hogy a szétfoszlott lélek zavaros homályában a primitív embertöredék Mikropszichéjét elveszti, és beleejti a dolgokba, vagyis nem egyéb, mint az a jelenség, hogy a tökéletesen tudattalan sötétségbe süllyedt Kislélek önmagát a dolgokba behelyettesíti, és magát a dolgokkal összetéveszti. [17]
♦
A modern emberismeret azt hiszi, hogy a tulajdonságok természeti erők. Ennek az összetévesztésnek beláthatatlan következményei voltak és vannak. Ezek egyike, hogy az ember, mivel tulajdonságainak valódi arcát (nevét) nem ismeri, az ezek fölött való befolyást elvesztette. A tulajdonság uralkodik az emberen, nem az ember a tulajdonságon. A mértéktelen hatalomhoz jutott tulajdonságot szenvedélynek nevezik. A szenvedélyek (kivételes hatalomhoz jutott démonok) szerepe, hogy az ember élettervében (üdvtervében) saját abszolút autokráciájukat valósítják meg. A szenvedély által kormányzott élet eredménye azonban minden esetben csőd. [18]
Ahogy a tulajdonságokat ma felfogják, az tulajdonképpen démonológia: tehetségnek neveznek olyan démont, amely az ember életképzeletét megszállja és imaginál. E démonok egy része a hiteles üdvtervvel egybehangzó, más része az üdvtervvel ellenkező tevékenységet fejt ki, vagyis egy részük realizál, más részük derealizál. A modern tudomány, amely az anyagi (természeti) világon túl levő valóság iránt érzéketlen, és csak egyetlen értékelése van, vajon valamely tehetség életpozitív vagy életnegatív – a természettudomány arról, hogy a tehetségekben tulajdonképpen az imaginációt megszálló, nagyobbára parazita démoni lények rejtőznek (igen gyakran pszeudomorfózisban, vagyis olyan álalakzatban, amely az ellenkező maszkot hordja, mint amilyen jellegű működést fejt ki), nem tud. Példa az álalakzatokra a vallás, a politika, a művészet, a tudomány, az erkölcs és a szociális hétköznap területén bőven akad. A démon hatalma akkor válhat végzetessé, ha az életképzelet középpontjába kerül. A történet legtöbb úgynevezett zsenije tulajdonképpen megszállott, és benne – a középpontból – valamely démon imaginál. Ezek az intelligenciának, vagy a testi erőnek, vagy az ügyességnek, vagy az aszkézisnek, vagy a szívós céltudatosságnak, vagy egyébnek nagy magatartásai (mahámudrá), amelyeket a szútra szörnyetegnek nevez. [19]
A démonok mágikus lények. Szellemük oly mértékben rongált, hogy a szót nem értik, sőt a szó ébresztő hatalmától félnek. A démonok ilyen értelemben állandóan őrültek. Démoni megrongáltság jelenléte minden esetben megállapítható, ahol valaki a szótól fél, elzárkózik és elkülönül és határokat emel és kapcsolatokat megszakít és falat épít, vagyis amikor kísérletet tesz arra, hogy a létezést egyedül önmagában élje. Valaki minél erősebb démoni megszállás alatt él, a szó iránt annál kevésbé tud megnyílni. A személytelenné vált ember megszólíthatatlan és meggyőzhetetlen és rábeszélhetetlen. Nem tud kapcsolódni. Az uralkodó démoni szenvedély a létezés közösségéből kitépi. Nem hozzáférhető. A szenvedély rögeszméket teremt. A rögeszme maszkká alakul. Régebben a démoni megszállottságot ráolvasással próbálták gyógyítani, mert a démont, ha megszólíthatatlan is, a szó ereje az egyetlen, amely el tudja űzni. [20]
A létrontás ösztöneit, amelyek az emberben autonóm komplexussá sűrűsödnek, démonnak hívják. Ez persze olyan modern meghatározás, teljes egészében pszichológia. Pillanatnyilag nincs különb. A démon azonban pszichológiával nem megragadható. Annál, amit ez a meghatározás mond, sokkal légneműbb, mégis sokkalta konkrétabb. Először is a démonnak nincs arca. Szemébe nézni nem lehet. Nem lehet vallomásra bírni. Nem azért, mert akár ösztönből, akár a reá jellemző következetlenségből hazudik (rejtőzik), hanem amije van, nem arc, hanem rendszer, bizonyos életrontó erők organizációja és apparátusa, de nem ölt alakot. Nem lehet élőlény, csak szövevény. Az emberbe mélyen beleszövődik, annyira mélyen, hogy a gyanútlannak úgy látszik, mintha az élettől nem is lehetne elkülöníteni, és a létrontás a lét egyik tulajdonsága lenne. Újabban a pszichológia erről meg is van győződve, azt hiszi, az életösztön tulajdonképpen halálösztön. Ezúttal azonban nem a halálról, hanem az életrontásról van szó, és a kettőt nem szabad összetéveszteni. Úgy látszik, az élet szörnyetegszerű, amely végül önmagát is felfalja, úgy fogy el, hogy saját magát elemészti. A khiméra, amely amikor megszületik és elkezd élni, elkezdi önmagát elpusztítani, és önmagát addig emészti, amíg elvész számunkra a semmiben. Ezek szerint az élet fő funkciója az életrontás. A félelmetes azonban nem ez. Az élet maga khiméra, ezt tudjuk. A félelmetes az, hogy az életpusztító erők elkezdenek tömörülni, és az élet fölött önhatalmú rendszerré válnak, és a hatalmat az élet fölött átveszik. [21]
A démon minden esetben és azonnal felismerhető. Létrontást nem lehet néha és egy kicsit elkövetni. És nem lehet elrejteni. Aki nem idillben, az feltétlenül azon kívül él. Azon kívül, ami azt jelenti, hogy ellene, a romlás zaklatottságában. [22]
Ha a korrupttá vált ember, ahelyett, hogy olyan lenne, mint a gyermek, az intakt léttel szembefordul, és azt megrontja, úgy hívják, hogy démonizmus. A démonizmus nem morális, nem pszichológiai, nem egzisztenciális, hanem ontológiai kategória, mert a létezést magát, intakt vagy korrupt voltában érinti. A szembefordulás sohasem történik tudatosan, de sohasem történik hozzájárulás nélkül. Sugalmazásra. De a sugalmazás már maga démoni. Nem tudatosság vagy tudattalanság, hanem tisztaság vagy tisztátalanság kérdése. A démonizmust feladni annyi, mint az intakt léttel való szembenállást felszámolni, és a lét eredeti iránya felé visszafordulni (metanoia). A démoni ember középpontja az Én, de nem önzésből, a démoni ember nem szereti önmagát, hanem önmagára sóvár. Úgy érzi, hogy megrövidítették, kevesebb jut neki, s ezért annál többet kezd követelni. Miért nem elég neki? Mindig éhes. Mert nincs idillje. Az életrontás nem ösztön, hanem düh és őrület. Megrontja azt, amire szomjazik, és összetöri azt, amit el akar érni. Ez a démoni. A démonizmusra sem pszichológia, sem biológia, sem fiziológia, sem morál nem érvényes. A bűncselekmény és az őrjöngés sajátságos keveréke, a matematikai valószínűség körén kívül fekszik, váratlan és meghökkentő és kihívó, egyszerre rontás és a rontás fölött érzett káröröm. Egy pillanatra látható, és máris eltűnt; az ember utána nyúl, de elpárolgott; vizsgálni kezdi, de már nem az. A látható tulajdonság hivatkozik arra, ami nem látható, de ami belülről tartja; de a hivatkozás megtévesztő, mert belül nem az van, és a hivatkozás félrevezet. Mindez a démon. Egyszerre van és nincs. Nem irracionális, hanem fals. Egyszerre személyesen és személytelenül. Az értelem következetessége törékenyebb, mint a rögeszméé, az érzelem heve erőtlenebb, mint az indulaté, a tevékenység ereje kisebb, mint a hajszáé. A korrupt létben az ember egészen addig a démon játékszere, amíg meg nem fordul. Ezért a korrupt létben az élet és a sors és a közösség, az együttélés, a szerelem, a házasság, a barátság, a művészet, a gondolkozás, az értelem és a történet át van itatva démoni erőkkel; a valóság minden pontján démoni gócok bontják ki hatalmukat. [23]
A katarzis
Csak nem a démoni. Csak a gyermek. Erre a kifejezés az, hogy megtérés, amit a görögök metanoiának mondtak, a héberek tesuvah-nak, a rómaiak conversiónak. Tulajdonképpen annyi, mint megfordulás. A démoni aktivitásnak hátat fordítani, az életrontásból megfordulni, és a gyermekkorba visszatérni, és felismerni, hogy az emberi lét egész és tiszta csak az idillben lehet. A fordulatot a vallással keverték össze, de a valláshoz semmi köze, már csak azért sincs, mert a vallásoktól függetlenül az őskorban e lépést a föld minden népe ismerte. Visszatérni ahhoz, ami az emberben tiszta és egyszerű. [24]
♦
A labirintusi egzisztencia a bázisát vesztett ember tévelygése a történet anarchiájában, a törvénytelenné vált létben, ahol már csak természeti élet van, és az ember e káprázatban szilárd fundamentum nélkül normális lététől megfosztva él. […] Lényünk meghatározására azonban a labirintusi egzisztencia bizonyos tekintetben elavult definíció. Hegel, Kierkegaard, Amiel, Hebbel, Schumann, Brahms korára még illett. Ma sokkal inkább skizofrének vagyunk, integráltak vagy dezintegráltak, identitásunk szilárd vagy bizonytalan, vagyis ma kivétel nélkül mindnyájan klinikai egzisztenciák vagyunk. Nincs sorsunk, végzetünk, nincsenek erőfeszítéseink, szerelmeink, csak pszichológiánk van. A geometriától semmi sem áll távolabb, mint a pszichológia; az idilltől semmi sem áll távolabb, mint a klinika. [25]
♦
A lélek a Tízezerbőrű Tűz Gyermeke. Püripaisz müriodermatikosz. Tízezer bőrnek kell lehámlania, hogy önmagához elérjen. Minden vedléssel kisebb lesz, a tűz nagyobb. [26]
Éppen kerek egy esztendő volt, amely számomra el nem képzelhető válságának értelmét most megtaláltam. Öt évvel ezelőtt, éppen tavasszal kezdődött. Teljes vehemenciával jelen volt mindjárt az egész. Az átlagállapot a halálfélelem, a szüntelen, kedélybetegségszerű, nyúlós és tapadó, olyan üldözési őrület, hiába határoztam el, hogy nem félek, tudtam, azért határoztam el, mert félek, gyerekesen és esztelenül, hisztérikusan és éretlenül, gyáván és hunyászan, fogvacogva és reszketve, kiábrándultan és kiábrándítóan, ízléstelenül, bután és szemérmetlenül és minden mentség nélkül félek. [27]
A sötét esztendő pontos leírását öt évvel később a misztikusoknál most megtaláltam. Ezt így és ilyen szavakkal, ha egzakt akarok lenni, be kell ismernem, és semmi okom sincs arra, hogy ne legyek az. A misztikusoknál találtam meg, éspedig nem azért, mert esetleg másutt is megtalálhattam volna, de nem kerestem, hanem egyes-egyedül azért, mert csak itt volt megtalálható. Keresztes Szent Jánosnál és Böhménél, főként és elsősorban, nem pedig a pszichológiában. Nem vagyok vallásos. De különösképpen életem minden döntő nagy tapasztalata vallásos volt. Ez is. Az állapot nevét megtaláltam, pontos leírását felismertem és ellenőriztem, igen, az volt az a táj, ahol öt esztendővel ezelőtt jártam, ez volt az, és így van ez ott, azon a vidéken.
Persze a kérdést magam is föltettem és más is minden joggal fölteheti és föl is teszi, hogy miért nem fordultam a pszichológiához, vagyis a tudományhoz, és az állapot nevét, leírását, magyarázatát és értelmét miért nem kerestem ott, vagyis megbízható helyen. A legfőbb ok az volt, hogy a pszichológia erről a földrajzról egyáltalában nem tudott és amennyiben hasonló állapotokat ismert, azokat mind abnormitásoknak tartotta. Neurózis, szólt. Én tudtam, hogy neurózisról szó sincs, de azt kérdeztem: helyes, de mihez képest abnormis, és akkor, kérem szépen, mi a normális és az egészséges? Mire a pszichológia mélyen hallgatott. [28]
♦
A katarzis az összes elmúlt és bekövetkező drámai szituációk kiélesedése; egyszerre valamennyi élethelyzet, morális követelmény, megalkuvás lehetősége, harci vágy és teljes apátia, életkedv és menekülésösztön követelően lép fel. Az ember […] érzi, hogy elérkezett az idő, amikor valamerre dönteni kell. […] Tájékozódását elvesztette. Szemben áll a semmivel – ő volt az, aki a világot felbontotta és lerombolta, de ezen a semmin át kell ugrania. Az ember elodázza, amíg lehet […]. Így következik be az utolsó megrázkódtatás, szorongató helyzet és kimondhatatlan feszültség, amely az embert ugrásra kényszeríti. Nem állhat meg. […] ugrania kell. Bele a semmibe. Vagy a semmi csak a szakadék, amin túl kezdődik valami más? Nem tudja. […] Mindent magának kell tennie és az egész felelősséget magának kell vállalnia mindazért, amit tett. És akkor a szorultság legmagasabb fokán, amikor érzi, hogy a teljes szakadás pillanata elkövetkezett, félelemtelen, hideg, vakmerő, de kétségbeesett és feldúlt – egy pillanatban, az egész világot és önmagát teljesen feladó lendületben: ugrik? – vagy kénytelen ugrani? – viszi valami? – vagy önként megy? – nem tudni. De a következő percben érzi, hogy már más levegőt szív, más atmoszférát érez. Túl van.
A katarzis a modern ember drámájában egyetlen pillanat. De a személyes életben ehhez éppen úgy időre van szüksége, mint a többi drámai helyzetben, csak sokkal kevesebb időre. A katarzis az intenzitások és megőrző döntések oly feszültségét jelenti, amit az ember hosszabb ideig nem is képes elviselni. A jó katarzis tulajdonképpen ritkán jelentkezik egyszerre, mint generális fellépő „megtisztulás”: leginkább, mint egyetlen nagy megfordulás és több kisebb megrázkódtatás. [29]
♦
Az embert a sötét éjszaka akkor éri el, ha az Úr keze feléje nyúl és megérinti, hogy kiemelje. Az érintés rettenetes. Az ember nyög és fúj és fogát vicsorgatja, reszket és fél és fél és fél, és az őrületszerű megzavarodásban egyre jobban elmerül. Az átvalósulásnak el nem kerülhető és el nem kenhető lealkudhatatlan lépése. Minden léleknek, aki elviselhetetlennek tartja, hogy szüntelenül asztrálkarmáját verklizze és ki akar törni, meg kell tenni. Ez a metanoia. Az átvalósulás. Csak ha teljesen valódi vagyok, üdvözültem. Az első lépés a lélek sötét éjszakája. A pszichológus erre a száját tátja. San Juan de la Cruz pontosan leírja. [30]
♦
Az ember igazi otthona, s így valódi lénye a világban és a korban való bukáson és beszennyeződésen túl van. A korszak az emberben sokat megronthat, de a nagyobb vétek azé, aki hagyja, s ezzel a szakrális élet bemocskolódásában bűnrészessé válik. Önmaga ellen elkövetett bűn, ha az életszentségben egyetlen pillanatig is kételkedik, és ha abban a hiszemben van, hogy valódi lényét valami idegen erő teszi tönkre. Tilos elrejtőzni a tudás elől, hogy mindenemet eladhatom, de önmagamat nem. Ha valaki mégis elrejtőzik, és beszennyeződéséért mást okol, eldugott valamit, amihez nem enged hozzányúlni, sőt azt igazolja és magyarázza, mintha az, amit menteget, s amire nincs mentség, életének titkos értelme lenne. Heidegger azt mondja, hogy az igazság a rejtőzködés átvilágítása. A léthazugság korszakában ez az aktuális meghatározás. A hazugság csak akkor tűnik el, ha az ember önmaga elől való rejtőzködésének kényszere alól magát feloldja, és saját lelkiismeretével szembe tud nézni. [31]
♦
Az őskorban tudták, hogy a lét az élet végével nem bomlik fel és ezért a kérdés nem a halál. Ahogy Indiában mondják, nem a meghalás nehéz, hanem az emberi lét színvonalát elérni, azt a szintet, ahonnan a megtisztuláshoz vezető út már egyenes. „Nem létemet féltem, mert azt nem veszthetem el, hanem az emberi magot, amit elveszthetek.” A veszély, ami a pszichét fenyegeti, nem a halál, hanem az emberi egzisztencia elvesztése, ahonnan, mint Empedoklész mondja, az Egység boldog keringésébe vissza lehet lépni. A lezuhanás és a bemocskolódás után és a tízezernyi élet kínlódása után a pszichét pedig csak ez az egy érdekli, a szenny fokozatos levetése, a katarzis […]. [32]
Jung ezt a tényt csodálkozva állapítja meg, hogy a lélek az élet végét, amit a tudat oly fontosnak tart, nem tekinti különösebben jelentősnek. Csupán küszöbátlépés, egyike a többinek. A lélek számára komolyan veendő átlépések közül a legfontosabb az, amit az imént katarzisnak neveztünk. A halál a katarzisnak elhatározó lépése, de csak ha az ember azt olyan küszöbátlépésnek fogja fel, amelyet a régiek beavatásnak neveztek, ez, ahogy a héberek mondták, a tesuvah, görögül metanoia, latinul conversio. A psziché számára különösen pozitív értéke csak annak van, ami katartikus. Sem hosszú élet, sem javak, sem örömök, sem érzéki gyönyörök, sem földi dicsőség. Mintha a lélek a kezdeti korrupció emlékét mint sebet őrizné, és tevékenysége az lenne, hogy a traumát meggyógyítsa, vagyis a beszennyeződéssel szemben állást foglaljon, és a korrupcióból élete folyamán mit tud ledolgozni. Mit tud homályos értelmi éberségéből helyreállítani, abból a bűnbeesésből, amiről Pascal beszél, mit tud jóvátenni, és beteg testiségéből mit tud meggyógyítani. [33]
♦
Az életnek két arca van, a gyermek és a fúria. A kettő mindig külön áll. Ritka eset, hogy két dolognak valahol ne legyen érintkezési pontja. De a gyermek és a fúria sohasem találkozik. Nem is találkozhat, mert a gyermek idillben él, és ha van valami, amit a fúria gyűlöl, és amit irigyel, és amire féltékeny, és amit fel akar dúlni és elpusztítani és megmérgezni, az éppen az idill. Ha van valaki, akit a démon feltétlenül és mindig meg akar rontani, az a gyermek. A démonnak nincs gyermekkora, talán elvesztette, lehet, hogy úgy született. Ez a tapintatlan. Mert az idill éppen a tapintat és a gyengédség. Ezért olyan egyszerű és világos és nyugodt és derűs. A démon az, akinek saját magán keresztül nincsen érintkezése az Édenkerttel. Aki nem hozta magával a Paradicsom illatát, és aki azt, mint létének mézét, magában nem őrzi. […] amit a démon nem tud, az a megfordulás. Annyira, hogy a démont a megfordulásra való képtelenségnek kell hívni. A démon az idillben való nyugtalanság és izgalom. Akinek a rend és a világosság elviselhetetlen. Akinek az eleme a dúlás és a köpködés, a zsivaj és a tapintatlanság, és ebből nem tud megfordulni. [34]
♦
Az idill nem jó. Agathosz mint a platonisták mondják. Sajátságos, de a jó is a démoni egy fajtája. Az ember a jóval kivívja a rosszat, a szenttel a zsiványt. Javítani annyi, mint tönkretenni, tanítja a tao. Kiállhatatlan jóság! Az idill, gyermeknek lenni. A gyermek nem édeskés. A gyermek nem jó. Idill az, amelyben a teremtés vak és sötét tüzének jegében égő lét lágy és tündöklő meleg fénnyé változik. Ahol a brutális bőszültségből gyengéd szelídség ragyog ki. A világ nem a jó és a rossz küzdelmének színtere. A lét kolosszális koncepciója, hogy a teljes és az egész létben a jó és a rossz egy és ugyanaz; ez az, amikor a jég rideg tüze mint a világosság melege sugárzik. [35]
♦
A gyermek nem ártatlan. A gyermek, mint Bataille mondaná, a felkelő nap világában él. Éber, és az egész lét felé nyitva áll, és azt elfogadja. Van az, ami van. Semmit nem kell hozzátenni, sem belőle elvenni. Mindig egész. Kassner azt írja, hogy a gyermek a teljes és az igazi személy. Azért tudja az egészet elfogadni.
A személy teljes és igaz volta az aranykori tudaton nyugszik. Nem korrupt, sehol sem korhadt, nem hiányzik belőle semmi, élét nem vesztette el, fénye, illata, aurája ép. Mert a gyermek személy, minden viszonylata világos és egyetlen, szüleihez, barátaihoz, az angyalokhoz, babájához és cipőjéhez. A gyermek nem életkor dolga, lehet művész, gondolkozó, asszony és szent. Ami a legmélyebb és a legtitkosabb, a legkevésbé rejthető el. Úgy látszik, Böhmének igaza van, a nyilvánvaló a misztérium. Szemérembe öltözve, nehézkedés nélkül. [36]
A modern pszichológia Janus-arca
Nietzsche szerint, amit az ember másnak hazudik, elenyésző semmiség amellett, amit az ember önmagának hazudik. És ma, hála a pszichológiának, minden jel arra vall, ennek a hazudozásnak virágkorát éljük. A pszichológia az a diszciplína, mondjuk az az ellen-jóga, amely távolról sem azt célozza, legalább a gyakorlatban, ami látszólag létjogosultságát adja, vagyis távolról sem az emberismeret és az önkritika módszere, éppen ellenkezőleg, megtanítja az embert arra, miképpen hazudja tele magát önmaga felől hízelgő pozitívumokkal, és miképpen hazudja kifelé a minél kompromittálóbb tulajdonságokat. A pszichológia a szisztematikus önámítás diszciplínája.
Mi történik az önámításban? Az, hogy az ember valódi lénye felől önmagát dezinformálja. A pszichológia hallatlan népszerűségét annak köszönheti, hogy készen szállítja nem csak azokat a tipológiákat, amelyekkel az ember önmaga számára belső és titkos kiválóságokat koholhat korlátlan minőségben és méretekben, minél csenevészebb valaki, annál inkább. Ma az ember eszményét többé nem regényekből veszi, hanem a pszichológiai hérosz, Freud és Jung, Adler és Rorschach és Szondy magasrendű típusai azok, amelyeket önmagába belehazudik. De a pszichológia szállítja az önigazolásoknak, a rejtegetésnek és a színészi produkciónak bonyolult játékát és a szövevényes önvédelem trükkjeit és a kifelé fordított megalázó gyanúsításoknak szofisztikus módszereit. A pszichológia sikerét azzal aratta, hogy az önámítás technikáját elképzelhetetlen módon tökéletesítette. [37]
♦
Milyen könnyű volna megtenni az élet lépéseit, ha a világtények csak pszichologikumok volnának, csak az emberi lélek tüneményei, és méghozzá csalóka tüneményei! A valóságnak a lelki jelenségekből való magyarázata a világtények tényleges objektív realitásának elsikkasztása, – az egész élet megoldásának a pszichológia területére való átcsempészése: a modern ember nagy hazug tudománya. A világtények a legkevésbé sem pszichologikumok, hanem igenis pszichológiát meghatározó, rettenetes, szükségszerű kényszerek. [38]
♦
A pszichológia úgy keletkezett, hogy olyan hazugságoldó eljárást kerestek, amely a pszeudoegzisztenciákban és a pszeudológiákban az összes – akár tudatos, akár tudattalan – dezinformációt az emberből ki tudja választani, és ártalmatlanná tudja tenni. A pszichológia kritikai és önkritikai módszereiben akkor még hittek, és abban a hiszemben voltak, hogy az egzisztenciát és a gondolkodást ezzel a módszerrel hazugságmentesíteni tudják. A pszichológia eleinte tehát a dezinficiálás egy neme volt, a belső higiéné érdekében folytatott művelet, és az elemi tisztesség (Nietzsche: intellektuelle Redlichkeit) helyreállítása és az összes dezinformáció feloldása.
A fordulat akkor történt, amikor kiderült, ha a pszichológiát nem autentikus egzisztencia gyakorolja, tüstént ellenkezőjére fordul, és kritikai és önkritikai tevékenysége helyett homályosító és elrejtő eljárássá változik. A legutóbbi száz év alatt körülbelül ez volt az emberiség történetében a legsötétebb pont. Ha az átvilágító művelet mögött nem hiteles egzisztencia áll, a pszichológia maga egészen rövid idő alatt fedőtechnikává alakul át, és nem hazugságmentesít, hanem a hazugságnak annál fokozottabb védelme lesz. Ez vonatkozik a pszichoanalízisre, a mélypszichológiára, az individuál-pszichológiára, az összes klinikai pszichológiákra és tesztrendszerekre. Ahelyett, hogy az ember a dezinformáció leleplezésére alkalmassá vált volna, és ahelyett, hogy a realizációs folyamatot az emberben megindította volna, a pszichológia ugyanazzal a módszerrel az embert dezinformációjában megerősítette, korrupcióját igazolta, a pszeudoszt még jobban elrejtette, azt körülépítette és elsáncolta, pszichológiailag igazolta. [39]
♦
A pszichológia a sérült szubjektumok területe, és a legelső lépés, amit meg kell tenni, sebeinek beismerése. Nem szokott megtörténni. A pszichológiai orientáció csak a legritkább esetben vezet a normalitásért tett erőfeszítéshez, legtöbbször pszeudoegzisztens hazugságrendszer marad. Ebben a rendszerben az ember pszichózisa többszörösen kompenzálódik, végül a pszichológus oly fölény látszatát képes kelteni, amely nemcsak a korrupcióban való immunitással téveszt meg, hanem azzal is, hogy betegek gyógyítására vállalkozni mer. Ezért a klinika egyetlen kérdése a pszichológus pszichológiája. A kérdés, hogy aki pontosan olyan sérült szubjektum, mint a páciens, a gyógyításra való vállalkozása következtében miképpen válik a betegnél súlyosabban sérültté. Olyan emberré, aki kedvezőtlen esetben gyógyíthatatlan, de nagy többségben biztosan a pszeudoegzisztens magatartás következtében keletkezett közveszélyes elmezavar paradigmája. Kétségtelen, hogy az orvos a normalitástól inkább eltér, mint a beteg.
Jung későbbi éveiben látta, hogy a pszichoterápia milyen veszélyekkel jár. Az orvos pszeudoegzisztens komplikációit a páciensbe vetíti, saját súlyosabb esetét pácienseinek könnyebb és egyszerűbb eseteiben óhajtja likvidálni. Közben saját sérüléseit a betegre átviszi (Übertragung), és ezzel a beteget oly mérvben inficiálja, amit az nem bír, és nem bírhat el. Nyilván nem a páciensnek van szüksége orvosra, hanem az orvosnak a páciensre. Persze nem azért, hogy akármelyik is meggyógyuljon, hanem hogy mindketten újabb betegség-szenzációkat éljenek át. A pszichológia nem a moralitást keresi, hanem az izgalmakat. Ami leginkább a tesztrendszerekre vonatkozik. Ha ilyesmivel érdemes lenne foglalkozni, meg lehetne állapítani, melyik tesztrendszer milyen pszeudoegzisztens problematikán épül fel. A pszichológia iránt való érdeklődés már egymagában fokozott sérültségre vall. Az ember minél korruptabb, annál kényszerítőbb ösztöne van azt a technikai eljárást elsajátítani, amellyel legalább sebeit el tudja fedni, ami annyit jelent, hogy erőtlenségével más fölött hatalmat tudjon nyerni. Az erősek hatalma elviselhető, az erősnek mutatkozó gyengéké elviselhetetlen. Végeredményben a pszichológiában egyetlen betegségről van szó, a normalitástól való eltérésről, és ha valaki nem a sebek beismerésén kezdi, hanem a kompenzációkon, pszeudoegzisztenssé kell válnia. De ha az ember abban a hiszemben lenne, hogy a pszichológiai orientációt egzisztencia-elemzésnek kellene megelőznie és betetőznie, okvetlenül tévedne. Először is azért, mert a pszichológia is, az egzisztencializmus is labirintusi gondolkodás, de inkább azért, mert az egzisztencializmus még a pszichológiánál is veszélyesebb terület, amennyiben a lényegről elterelő fejlett technika fölött rendelkezik, még kevésbé átvilágítható hazugságrendszerhez vezet. Minden jel arra vall, hogy az értelem mai ájultságában a normalitás helyreállításához visszavezető első lépést sem tudjuk megtenni, mert a biológiai életnél véglegesebb és magasabb létezésnek még belátására sem vagyunk képesek. Abban a hiszemben vagyunk, ha az ember az életnél magasabb létkategóriát elfogad, és azt realizálja, életében megrövidül. A spirituális szint csak az élet feláldozása árán érhető el. Ezért a mai ember értelmére semmi sem jellemzőbb, mint a félelem a világosságtól, cselekvésére pedig nincs jellemzőbb, mint félelem a valódiságtól. Az ember azt hiszi, hogy nyert, ha sikerül nem gondolkoznia, a konvencióban elrejtőznie, hazudoznia; azt hiszi, hogy győzött, ha a többit megtévesztette és becsapta, mert korrektnek lenni nem praktikus, óvakodni kell az igazmondástól, és a komiszságnak hallatlan előnyei vannak a tisztaság fölött. [40]
♦
Sikerült olyan értelemmentes, de magasabb értelem látszatát keltő eljárást fölfedezni, amelyben a főtéma a támolygás megértésének permanens megkerülése. Pszichológiának nevezték el, és ezzel a gyanútlanokat biztosították, hogy annak, amivel itt foglalkoznak, a lélekhez köze nincs, ellenben tisztázatlan és tisztátalan fogalmakban rendkívül termékeny. A pszichológia tartalma a végtelen negatív motiváció. Azt magyarázza meg, hogy miért nem. Nem indul el sehonnan, és nem akar megérkezni sehová. Csak bonyodalmakat indokol, mint mondják, elemez, vagyis valamilyen összefüggést improvizál, amely ahelyett, hogy távlatot nyújtana, újabb bonyodalmak sorozatát sugallja. Csak az a fontos, hogy a lényegről tudomást ne szerezzen, ehelyett vigasztalanul megoldhatatlan problémák szövevényének és illúzionisztikusan megtévesztő tükrözéseknek analízisét nyújtsa.
Téved azonban, aki abban a hiszemben van, hogy a pszichológia – mivel kedvét ilyen kizárólag labirintusi tévelygések eszméletében leli – elvetendő. Ha így lenne, Stendhal, Balzac, Gogol, Kierkegaard, Poe, Dosztojevszkij, Nietzsche, Tolsztoj, Strindberg, Ebner, Proust, Joyce, Kafka művét negatívnak kellene tartani. […] A pszichológiából a logikai rend elemeit kizárták, ezért a diszciplína maga is az önkívület egy nemévé vált. Néhány különösen korszerű változatában – újabb zavarok felidézésében és régebbiek módszeres el nem intézésében – az ember segítségére siet, annyira, hogy up to date támolygás, különösen magas színvonalon a pszichológia által teremtett többvetületű félrevezetés nélkül el se képzelhető. Éppen ezért a pszichológia által nyújtott anyag nélkül tájékozódni lehetetlen, és holtbiztos, hogy e diszciplína elől elzárkózni – ahogy azt Bertrand Russell teszi –, több mint hibás. [41]
♦
Ahol a modern pszichológia a hagyományt még megközelíti, középkori gondolatot újít fel, és animáról beszél, aki a minden férfi lényéhez tartozó kiegészítő nő. A pszichológia az animáról azt tartja, hogy az a férfinak a nőről szerzett minden tapasztalata egyetlen alakzatban sűrítve (anya, feleség, szerető, leány, testvér, barát, őrangyal, boszorkány, istennő). Az anima a férfi lényének leghatalmasabb pszichológiai realitása, és a férfi létének nincsen mozzanata, amelyet többé-kevésbé ne az anima irányítana. Persze, amit a modern korban animának neveznek, nem más, mint az édenkerti nőről megőrzött emlék és tudat, nem a nőről szerzett tapasztalatok összességéből egybeöntve, hanem Szophia, a korrupt létben szerzett tapasztalatok által eltorzítva, mint ahogy a nő létének legfőbb hatalma a lényéhez tartozó kiegészítő férfi (animus). Az anima a férfi-lény romlott létezésének mélyére süllyedt eredeti nő, mint ahogy az animus a női-lény romlott létezésének mélyére süllyedt eredeti férfi. Anima és animus pedig az ember fél-nemét kiegészítő lény, akivel együtt az ember a kezdeti androgünoszt őrzi és tartja fenn.
A pszichológia ha másról nem is, arról a tényről mindenesetre sejtelmet szerzett, hogy az emberi lét legérzékenyebb pontja a szexus. A szexus hatalma nagyobb, mint az éhségé, amely éhséget a korlátolt tudomány a szexussal együtt alapösztönnek mond (létfenntartás-fajfenntartás). Az éhségnek csupán ténye van, igazsága nincs. Az éhség az ember megoldatlan függőségének ténye, és annyit jelent, ha fenn akarja magát tartani, ezt csakis rajta kívüli erők asszimilálásával teheti. Az éhségnek nincs morálja, világossága, nincs boldogsága, nincs idillje. Ezért az éhség csak az élet, a szexus azonban a lét körébe tartozik. Az éhség tárgyi ínség, a szexus több, fragmentális létezés. [42]
♦
A modern pszichológia töméntelen ostobaságai közül egyike a legnagyobbaknak, hogy a vizsgaálmot erotikus álomnak tartja. Mi értelme van az erotikában annak, hogy az ember nem készült? Mi értelme van annak, ha nem tud felelni? Vagyis ha megbukik? Az impotenciától való félelem? Az erotikus aktus nem vizsga, egyszerűen azért, mert sohasem kényszer, hanem a szabadság jegyében áll. [43]
♦
A modern pszichológia, amikor azt állítja, hogy a lélek élete nem egyéb, mint erósz, igazat mond, de ezt az igazat olyan otrombán és olyan alacsony színvonalon fogalmazza meg, hogy az embert visszataszítja. A kínaiak előkelőbben mondják: zsen cse zsen jeh – az ember annyi, mint a másikat szeretni. Vagy ahogy a keresztény hagyomány mondja, aki nem az evangéliumi szeretet szerint él, annak élete nem ér semmit. [44]
♦
A modern pszichológia életünkben a szeretet megismerését helyettesíti. A szeretetben való élve összenövés helyett viviszekció. Ezért ma nincs kommunitás. Vonzatok nélkül vagyunk. S ez elől kitérni csaknem lehetetlen, amit lehet, ettől szenvedni. Testvériség helyett analízis, emberismeret helyett kibelezés. [45]
♦
Valahányszor tudomást szerzek olyan experimentumokról, mint amilyen Pavlové, káröröm és elégedettség fog el. Pavlov (mint Freud a pszichoanalízissel, Mach az érzetek elemzésével) a lélek likvidálását kísérelte meg. Sokat adnának azért, ha a pszichét, amely elméleteiknek oly kényelmetlen, végre sikerülne a mechanikus reflex tevékenységéből levezetni. Káröröm, mert korlátoltságuk mulattat. Elégedettség, mert az eddig tévesen spirituálisnak tartott területek határát beljebb tolják. Ez még nem az. Ez csak libidó. Ez csak érzet. Ez csak reflex. Még mélyebben. Az egész világot bejárod, a lélek határait nem találod, mondja Hérakleitosz. Inkább hiszek Hérakleitosznak, mint Pavlovnak. De fölöslegesnek tartom, hogy lelkinek nevezzenek valamit, amely a szimpla biológiai tevékenységből megérthető. Az, amit léleknek nevezünk, így egyre mélyebbre kerül. Nem ártana több Pavlov és Freud, szigorúbb és komolyabb. Csak kaparják le a habarcsot. Látható lesz, nem számukra, hanem számunkra, hogy a lélek a legmélyebb határon is messze túl kezdődik. Fölösleges szellemre olyankor hivatkozni, amikor a dolog másként is egészen jól érthető. A biológia több jelensége a reflexológia révén érthető, de ha a lélekre alkalmazom, kegyes hazudozás a materialista ideológia kedvéért, vagyis szcientifikus kenet. Helyesnek tartom a magatartást, amely felfedi, hogy nem lélek az, amit léleknek tartottunk, és a biologikum mélyen benyúlik az eddig pszichológiainak vélt területekre. Ugyanilyen módon ismernem kellene a sorsmechanizmust, a periódusokat, a konstans elemeket, a diszkrét és a kontinuum metszeteket.
Az egész kozmoszt – ahogy Pannwitz teszi – atheoszként kellene végiggondolni, a határokat végül helyükre tenni, és ha minden képletbe foglalható lenne, az nem a lét szimplifikálása, hanem a matézis megdicsőülése lenne. Minden egyéb intellektuális korrupció. [46]
♦
Újabban azt tanítják, hogy az individuumnak a kollektívumhoz minden körülmények között és feltétlenül alkalmazkodnia kell. Tekintet nélkül arra, hogy az egyik, vagy a másik oldalon mi az igazságtartalom, és tekintet nélkül arra, hogy van-e szembenállás, sőt tekintet nélkül arra, hogy egyáltalán van-e ilyesmi, hogy individuum és kollektívum. A modern pszichológia is ezzel a rejtett axiómával dolgozik. Végeredményben nem egyéb, mint a kollektív politika által hirdetett nonsens: minden egyént ki kell irtani, hogy csak a közösség maradjon.
Az ember, mondja az elmélet, elsősorban társadalmi realitásban él. A társadalmi realitás – mint azt mindnyájan tudjuk – az volt, amit Oetinger sensus communis-nak nevez, ez az együtt élő emberek közös tudata a lét elemi és abszolút igazságairól. De azt is mindnyájan tudjuk, hogy már igen régen, a történet kezdete óta ez a helyzet megváltozott. A pszichológia pedig nem azt kívánja, hogy az ember az eredeti sensus communis-hoz, hanem azt, hogy a mindenkori társadalomban eltorzult konvencionális hazugságrendszerhez alkalmazkodjék. Éspedig nem valami komolyabb, hanem merőben praktikus szempontból. Ha az ember azt akarja, hogy boldoguljon és gyarapodjék, úgynevezett harmonikus életet éljen, esetleg karriert csináljon, egy kis vagyont is gyűjtsön, a konvencionális hazugságszisztémával ki kell egyezzen. Ahogy a régiek mondták, a világot el kell fogadni úgy, ahogy van. A világ jegye egyébként a kínaiban azonos azzal, hogy szemét. Ha az ember a kompromisszumot nem köti meg, a közösséggel minden lépésében összeütközésbe fog kerülni, és kell is kerülnie. Könnyen lehet, hogy pszichotikus lesz és elmebajt szerez.
Alkalmazkodni kell. Az opportunizmus kötelező. Ha az ember pszichológiailag ép óhajt maradni, morális intaktságát fel kell áldoznia. Nem különös? Ahhoz, hogy az ember csak közepes jólétben és elviselhető viszonyok között éljen, és egyensúlyát megtartsa, csibésznek kell lennie. És mindez a pszichológiának mint tudománynak a tanítása. [47]
♦
Jung egész életében esküdözött az alkalmazkodásra (Anpassung), és kivétel nélkül minden abnormitást a hiányos alkalmazkodásra vezetett vissza. Csak már egészen későn, nyolcvanadik éve körül vette észre, hogy a dolog nem egyezik. A társadalmi realitást korrupt és fantaszta elemek szövik át, morálisan teljesen negatív, ami pedig valóságtartalmát illeti, teljesen megbízhatatlan. Éppen ezért amíg az alkalmazkodás naiv, csak alacsonyrendű és komikus. Bizonyos határon túl, ha valaki a konvencionális hazugságrendszer korrupt voltát felismeri, és mégis alkalmazkodik, ez az embernek önmaga ellen elkövetett bűncselekménye. Morális tisztátalanság, amely az emberi élet komolyságát aláássa. Jung most az ellenkező oldalra fordul. A lelki zavar oka nem a hiányos, hanem éppen a túlzott alkalmazkodás, és ez az oka e korban jelentkező tömeges pszichológiai abnormitásnak.
Az alkalmazkodás megtagadása lázadáshoz és a közösséggel való szembeforduláshoz vezet, amelynek eredménye elmebaj; az alkalmazkodás viszont opportunizmushoz vezet, amelynek eredménye korrupció, vagyis a másik elmebaj. Szép kis csáva. Több, mint amennyit egy pszichológus megbír.
Tény, hogy lényünk csak másodsorban társadalmi, és a társadalmi realitás az ember számára mindig szekundér volt, az is maradt. Lényünk és létünk gyökere az igazság, és az ember csak azért hazudhat, és züllhet le és lehet korrupt, mert bármit tesz és mond és gondol, lényét és létét az igazságról letépni nem tudja. Az ember szabadságában áll az igazságot megtagadni, de egyetlen pillanatig sem tud igazság nélkül élni.
A modern pszichológia alkalmazkodástana tulajdonképpen kísérlet arra, hogy tudományos eszközökkel a konvencionális hazugságrendszer ellen való lázadást leszerelje. A hazugságrendszer nem függ a társadalom polgári, vagy szocialista szervezetétől. A szocializmus vagy száz évvel ezelőtt azzal lépett fel, hogy a hazugságot tökéletesen likvidálni fogja. Azóta meggyőződhettünk róla, hogy ez nem történt meg, sőt, ha lehet, a hazugság a szocialista társadalmat még mélyebben szövi át. Amíg az újabb korszakban az igazság társadalmában való hit élt, a konvencionális hazugság ellen való lázadás nem jelentett válságot. Amikor azonban kiderült, hogy ez az újnak hirdetett szocialista közösség még az előbbinél is korruptabb, a lázadás általánossá vált, és azóta mindennemű alkalmazkodáselmélet komolyságát elvesztette. Az alkalmazkodáselmélet ma nem egyéb, mint szcientifikus próbálkozás, hogy ezzel a társadalommal szemben tanúsított ellenállást leszereljék. A pszichológia ebből a szempontból csaknem rendőri eljárássá alakult át, amely a lázadást csillapítani kívánja, és az alkalmazkodónak – ha ez gombnyomásra készségesen működik – simább és kényelmesebb, jövedelmezőbb és polgáribb életmenetet kínál. Az alkalmazkodáselmélet mögött állatszelídítő áll. A kényelmes élet kedvéért a korrupció felől hallgatni. A modern világban nincsen paradoxabb jelenség, mint az igazság mint lázadás. [48]
♦
A pszichológia csaknem százéves praxisa után kétségtelenül kiderült, hogy a pszichológia módszereinek alkalmazása következtében az ember nem válik harmonizáltabbá, hanem a rejtőzés technikája lett fejlettebb. A pszichológiai eljárások eredménye, hogy az ember nem ébred fel, hanem a felébredés elől még mélyebbre bújik. Ahelyett, hogy megnyílna és megoldódna, e módszerek segítségével megtanul még jobban elrejtőzni. Eddig az álomelemzéssel még néhány gyanútlanabból valamit a napfényre lehetett csalni; az analitikus és tesztmódszerek nyomán ezek most már mélyen az álomtudat alá bújtak el, néha lényük már az álomban sem jelentkezik. Az ilyen emberek részére utolsó ítéletkor minden bizonnyal külön harsonát kell majd megfújni, hogy felébredjenek. Amit az ember a pszichológiában megtanult, hogy ne a komplexusba rejtőzzék el, hanem a nyíltságba. Ez az odú, ahonnan az ember kicsalhatatlan. Ez az analizáltság.
A pszichológia áldozatainak száma igen nagy. Aki a pszichológiai folyamaton átesett, nem látja világosabban létének lényegét, sőt, amit megtanult, hogy a lét valódiságának hátat fordítson, és azt elsüllyessze, és a lét nehézségeiről való tudatot elkenje. Így keletkezett a modern korra jellemző ontológiai idióta, aki a létezés minden nehézsége fölött való vigyorgással a helyzetet egyszer s mindenkorra elintézettnek véli, csak azért, mert a bűn-, és ezzel együtt természetesen az emberi jóvátételre való kötelezettség-tudatát önmagából eltűntette (kianalizáltatta). [49]
♦
Az elméleti és az alkalmazott lélektan, mondja Aldous Huxley, az ideggyógyászat, a biokémia és a gyógyszervegyészet az utóbbi néhány év alatt roppant haladást tett. A huszonegyedik század elejére ennek a diszciplínának elméleti tudósai az ismeretek hallatlan tömegét fogják összegyűjteni, a gyakorlati emberek pedig az alkalmazásra megszámlálhatatlan utat eszelnek ki azoknak az érdekében, akik majd őket jól megfizetik. A kormányzatoknak abban az időben ugyanannyi lélekbúvárt, parapszichológust, ideggyógyászt, gyógyszerészt, szociológust és hatha jógit kell majd foglalkoztatnia, mint amennyi vegyészt és fizikust és mérnököt mainapság. Pszichikus energiabizottságok működnek majd kolosszális laboratóriumokban, s ezek majd eltörlik a mi divatjamúlt tömegmészárló kormányzati módszereinket, és az ember végleges domesztikálását és leigázását megvalósítják. A mai nevetségesen durva propagandamódszereinket majd a gleichsaltolás pszicho–farmako–okkult technikája helyettesíti. Ugyanakkor tehetségeinket fokozó pasztillákat fogunk szedni. A jövő kémei és nyomozói olyan hatásfokkal dolgoznak, amely ma számunkra elképzelhetetlen. A titkosrendőrség mindentudó lesz, és éppen ezért mindenható. Volt már vallási forradalmunk, politikai, ipari, gazdasági, nemzeti forradalmunk. De utódaink meg fogják állapítani, hogy mindaz, ami volt, habfodor a maradiság óceánján a pszichológiai forradalomhoz képest, amely felé olyan rohamosan haladunk. Ez lesz aztán a forradalom! És ha túl leszünk rajta, az emberiségnek igazán nem lesznek többé nehézségei. [50]
♦
A pszichológiával az ember úgy járt, mint az állam, amely észrevette, hogy vezérkarát az ellenség fizeti. [51]
Appendix
Az éberség az ember metafizikai érzékenysége. Meta ta phüszika pedig annyit jelent, hogy: túl a természeten. – Természetfölötti érzékenység, amely néz, lát és tud olyat is, ami az érzékek számára hozzáférhetetlen. Az éber, aki az érzékek, az értelem, az érzések, a szenvedélyek jelenségein túl lát. Buddha állandó jelzője: a tökéletesen felébredett. De a buddha szó maga is szellemi éberséget jelent. A felébredt álmodó. Aki az álmosság minden faját levetette, nem alszik többé sem érzékeiben, sem szenvedélyeiben, sem értelmében, sem vágyaiban, sem zárt emberi Énjében. [52]
A szellem olyan, mint amilyennek a hindú mítosz Buddha székét mondja: a széket körülveszik a pusztító erők, a démonok lecsapnak reá, marcangolják, felrobbannak, perzselik, döngetik és ragadják. Hiába. Annyira nem érnek el semmit, mintha a széken nem ülne senki. Pedig Buddha ott van, csak mindent átereszt magán. A tiszta szellem-Buddha ott ül, és a szék éppen nem üres –, nem: tele van, izzóan tele, olyannyira tele erővel és élettel és szellemmel és hatalommal, hogy a démonok nem bírnak vele. Úgy látszik, nincs ott senki, mert átlátszó, transzparens, tökéletesen megtelt szellemmel, azzal, ami éter, aktív s transzparens. Aki színültig megtelt léttel, az a lét olyan magas fokán van, mintha már nem lenne. [53]
Az álom
Sokan aludni szeretnek, sokan szenderegni, csak úgy az alvás és ébrenlét között lebegni. Álmodni kevesen. Az álmok között, igaz, kevés a kellemes. De mindig van benne valami a misztériumból. Jung, az álmok mai mestere megtanított arra, hogy tiszteljük az álmokat, mert sokkal többet tudnak, mint mi. Néha még költészet is. Vagy vallás. Esetleg mind a kettő.
Ezt álmodtam: kora hajnal van. Zárt helyre kerültem, és tudom, hogy méhes, de műhely is. Méheshez tartozik, de itt vannak a méheshez szükséges eszközök és szerszámok. Éppen szürkül, és az ablak mellett levő asztalnál egy ember foglalatoskodik. Féloldalt áll, arcát nem látom tisztán. De ahogy mozog, néz, kezét emeli, főként ahogy fejét tartja, de legfőképp ahogy ott van, közvetlenül tudom, hogy a méhész Ő.
Az ablakhoz nyúl és kinyitja. Az ablak előtt színtelen, lágy, üvegszerű, de végtelenül puha, érzékeny, kocsonyás anyagból készült sajátságos repkedő lények gyűltek össze. Olyan nagyok, mint a pogácsa, kétoldalt szárnyuk van, félig lepkék, félig madarak, nesztelenül szállnak be a szobába. Tudom, hogy ezek a lelkek. A méhész azért nyitotta ki az ablakot, hogy az éjszaka folyamán a ház köré gyűlt lelkeket beeressze.
Ekkor Ő a szoba hátsó részébe megy, ahol a falon ajtók vannak. Az ajtókon belül a falban, kasok. Kicsit hasonlítanak a kemencéhez. Belül sötét van, és nem látni semmit, de érezni, hogy valamilyen elektromos melegség lehet. A meghaltak lelkei ezekben a kasokban, vagy kemencékben pihennek, és különös rejtélyes változáson esnek át, hogy a földre visszatérhessenek.
Az újonnan érkezett lelkek a kasokba szállnak. Láthatóan rendkívül fáradtak. Némelyiknek éppen csak utolsó erejével sikerül a titokzatos kasba vergődnie. Ő pedig nézi őket azzal a leírhatatlan és végtelen türelemmel és jósággal, ami éppen Ő.
Mikor már mindegyik lélek berepült, a kemenceajtót lassan bezárja. Az utolsó ajtónál megáll, tűnődik, aztán mélyen benyúl a kasba és keresgél. Kivesz egy lelket, az ablakhoz viszi és megnézi.
Mintha a lelkek innen az életbe ragyogó gyémántfényesen indulnának el, átlátszóan és tündöklő tisztán, amilyen napfényes tiszta lélek a kicsiny gyermeké. És mintha ide minden lélek zavarosan, megtörten érkezne. A puha, lágy, kocsonyás, kristályos, átlátszó, madárszerű, a szivárvány színeiben égő meleg kis lélek, mikor az életből ide a kasba, a méhészhez visszatér, megtört, foltos és homályos. Némelyik egészen piszkos és szürke.
A méhész kezébe veszi a kasból kiszedett lelket. Aléltan piheg szegény, attól a rejtelmes változástól félájultan, ami ott benn történt és történik vele. Bizony elég szurtos. Úgy látszik, modern korból való lélek. Nem mondják nekem, de az álomban megérti az ember a dolgot akkor is, ha senki se magyaráz. A méhész sokáig nézi, fejét csóválja, végül azt mondja: – Te szegény, nemsokára vissza kell menned, mert itt lesz az idő, s még mindig ilyen zavaros vagy? Mikor fogsz megtisztulni végre?
Azzal a lelket óvatosan visszateszi a kasba, és bezárja. [54]
Jegyzetek
[*] Az egyes részleteket a jegyzetszámok választják el egymástól. A csillagok a tematikus elválásukat jelölik. Összeállította: Kocsi Lajos. A válogatás és a közlés a jogutód engedélyével történt.
[1] Lun-jü. Önvizsgálat.
[2] Hérakleitosz
[3] Tolsztoj
[4] Hamvas Béla: Pert em heru. Az egyiptomi halottak könyve (Tanulmány). In uő: Az ősök nagy csarnoka III. Budapest, 2005, Medio Kiadó /Hamvas Béla művei 21/, 14. o.
[5] Hamvas Béla: Öt meg nem tartott előadás a művészetről. Győr, 1987, a Szabadgondolat-kör kiadása /Hamvas-füzetek 2/, 26–27. o.
[6] Hamvas Béla: A Vízöntő. In uő: A láthatatlan történet. H. é. n. Medio Kiadó /Hamvas Béla művei 18/, 46. o.
[7] Hamvas Béla: Scientia sacra. 1. rész, I. köt. II. könyv: Az archaikus ember. Az ősképek. Ellentét és különbség. 3. kiad. H. n. 2006, Medio Kiadó /Hamvas Béla művei 8/, 163–167. o.
[8] Pál Antal [=Hamvas Béla, Kemény Katalin]: Bevezetés a modern karakterológiába. Debrecen, 1941, Nagy Károly grafikai műintézete, 7. o.
[9] Hamvas Béla: Az androgünosz. In uő: Scientia sacra. 2. rész. A kereszténység. 2. kiad. H. é. n. Medio Kiadó /Hamvas Béla művei 10/, 302–303. o.
[10] Hamvas Béla: A Vízöntő. In i. m. 29–30. o.
[11] Hamvas Béla: A válság pszichológiája. In uő: Világválság. Válogatás Hamvas Béla folyóiratokban megjelent írásaiból. Budapest, 2004, Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet, 133–134. o.
[12] Uo. 134. o.
[13] Hamvas Béla: Az ősök útja és az istenek útja. In uő: A magyar Hüperion I. H. é. n. Medio Kiadó /Hamvas Béla művei 15/, 238–241. o.
[14] Hamvas Béla: A Vízöntő. In i. m. 26–27. o.
[15] Uo. 28. o.
[16] Uo. 38. o.
[17] Hamvas Béla: A Vízöntő. In i. m. 32–33. o.
[18] Hamvas Béla: Mágia szutra. H. é. n. Medio Kiadó /Hamvas Béla művei 6/, 328–329. o.
[19] Uo. 327–328. o.
[20] Uo. 331–332. o.
[21] Hamvas Béla: A tapintatlan. Démon és idill. In uő: Patmosz III. Budapest, 2004, Medio Kiadó /Hamvas Béla művei 4/, 165–166. o.
[22] Uo. 168. o.
[23] Uo. 171–172. o.
[24] Uo. 170–171. o.
[25] Hamvas Béla: Patmosz II. 2. kiad. Budapest, 2004, Medio Kiadó /Hamvas Béla művei 4/, 20–21. o.
[26] Hamvas Béla: Egy csepp a kárhozatból. In uő: Silentium. Titkos jegyzőkönyv. Unicornis. H. n. 2006, Medio Kiadó /Hamvas Béla művei 17/, 40–41. o.
[27] Uo. 41. o.
[28] Uo. 43–44. o.
[29] Hamvas Béla: Krízis és katarzis. In uő: Világválság. Válogatás Hamvas Béla folyóiratokban megjelent írásaiból. Id. kiad. 120–121. o.
[30] Hamvas Béla: Egy csepp a kárhozatból. In i. m. 57–58. o.
[31] Hamvas Béla: Patmosz II. Id. kiad. 38–39. o.
[32] Hamvas Béla: Öt meg nem tartott előadás a művészetről. Id. kiad. 27. o.
[33] Uo. 308. o.
[34] Hamvas Béla: A tapintatlan. Démon és idill. In i. m. 166–167, 171. o.
[35] Uo. 167. o.
[36] Uo. 168–169. o.
[37] Hamvas Béla: Direkt morál és rossz lelkiismeret. In uő: Patmosz I. 2. kiad. Budapest, 2004, Medio Kiadó /Hamvas Béla művei 3/, 63–64. o.
[38] Hamvas Béla: Inka kövek. In uő: Arkhai. Budapest, 2002, Medio Kiadó /Hamvas Béla művei 7/, 75. o.
[39] Hamvas Béla: Direkt morál és rossz lelkiismeret. In i. m. 65–66. o.
[40] Hamvas Béla: Patmosz II. Id. kiad. 23–25. o.
[41] Hamvas Béla: Szarepta. 1. kiad. H. é. n. /Hamvas Béla művei 14/, 130–131. o.
[42] Hamvas Béla: Az androgünosz. In i. m. 246–247. o.
[43] Hamvas Béla: Apokaliptikus monológ. In uő: Silentium. Titkos jegyzőkönyv. Unicornis. I. m. 131. o.
[44] Hamvas Béla: Az androgünosz. In i. m. 267. o.
[45] Hamvas Béla: A tapintatlan. Démon és idill. In i. m. 161. o.
[46] Hamvas Béla: Szarepta. Id. kiad. 26–27. o.
[47] Hamvas Béla: Patmosz II. Id. kiad. 31–32. o.
[48] Uo. 33–36. o.
[49] Hamvas Béla: Korszenvedélyek utólagos igazolása. In uő: Patmosz I. Id. kiad. 175–176. o.
[50] Hamvas Béla: Zöld és lila. In uő: Patmosz I. Id. kiad. 191–192. o.
[51] Hamvas Béla: Direkt morál és rossz lelkiismeret. In i. m. 65. o.
[52] Hamvas Béla: Scientia sacra. 1. rész, I. köt. I. könyv: A Hagyomány. Az éberség. Aszklépiosz kakasa. Id . kiad. 31. o.
[53] Hamvas Béla: Stonehenge. A szikla extázisa. In uő: Arkhai. Id. kiad. 158–159. o.
[54] Hamvas Béla: Álom. In uő: A babérligetkönyv. H. n. 2005, Medio Kiadó /Hamvas Béla művei 5/, 270–272. o. [További pszichológiával kapcsolatos gondolatok találhatók Hamvas Jakob Böhme Psychologia Vera című munkájának fordítása elé írt tanulmányában (In Az ősök nagy csarnoka IV. Budapest, 2013, Medio Kiadó /Hamvas Béla művei 22/.]
