„Ez a világ, amelynél nagyszerűbbet és éke­seb­­bet a természet sosem alkotott, és a lélek, a­­­­­­­­­mely szemléli és csodálja a világot, s egyúttal an­­nak legpompásabb része is, egészen a miénk és örök, s mindaddig együtt él velünk, ameddig jómagunk élünk. Bárhová űz tehát a sors, siessünk oda vidáman és emelt fővel, ret­­tenthe­tetlenül, s végigvándorolhatjuk az e­­­­­­­­­­­­­­gész földkerekséget, e világon igazi számű­ze­­tés nem lehet; mert a világon semmi sincs, amivel az ember közösséget nem érezne. Min­denünnen egyaránt az égre röppen tekintetünk, a menny a földtől mindenütt egyforma távolságra van.”

Seneca

 

 

„Ne idegenként bolyongjon az ember saját birodalmában […]. Aki nem tudja, hogy a villám elektromos szikra, aki a fizika, kémia és biológia legfontosabb alaptényeit nem ismeri, azt manapság műveletlennek nevezzük. Mégis be kell látnunk, hogy kevesebbet veszítünk, ha nem vagyunk tisztában e dolgokkal, mintsem a lényeggel, ama megnyilvánulási formákkal, amelyek az államban és a társadalomban körülvesznek bennünket, s amelyekben létünk gyökerei rejlenek. Nem külső tárgy, mint a természet, hanem egy benső, amit képesek vagyunk megértéssel felidézni: saját Énünk az, amit e helyütt újra fel kell ismernünk. A társadalom olyan, akár egy bűvös tükör; csak azáltal születünk meg, hogy belepillantunk – felébresztve tükrözi vissza saját lényegiségünket, amelyben felismerünk egy máskülönben rejtett szellemi hazát.”

Othmar Spann

 

 

„Minden emberben van egy romolhatatlan csillag, egy szubsztancia, ami arra ítéltetett, hogy a halhatatlanságban kristályosodjék ki. Ez utat mutatva múlhatatlanul ott ragyog az »Önmagam« fényteli közelségében. Az ember az igazsággal, az imával és az erénnyel, és csak ezekkel szabadíthatja ki e csillagot földi akadályoztatottságából.”

Frithjof Schuon

 

 

 Ars Naturæ, II. évf. 3–4. sz. – A modern tudomány határai

 

 

Murányi Tibor

 

A mozdulatlan Földtől
a néma Kozmoszig

 

A Galilei-ügy tanulságai

 

 

Zeusztól és Mnémoszünétől születnek a görög mitológiában a Múzsák, köztük – a legtöbbször kilencedikként említett – Uránia, a csillagászat múzsája. A múzsák anyja, Mnémoszüné, Uranosz és Gaia leánya, az emlékezés istennője. Ez a leszármazás beszédesen figyelmeztet minden művészet és tudomány (a középkori artes) égi eredetére, továbbá arra, hogy a művészetet és tudományt gyakorló embernek saját égi származására és céljára kell emlékeznie és ezt a célt kell művelnie, begyakorolnia a művészi, illetve a tudományos tevékenység révén. A csillagászat esetében ez azt jelenti, hogy az égi jelenségek elemzése nem egy gépezet működésének (az „égi mechanikának”) a megértése, hanem a legfőbb és legfensőbb princípiumok keresése és benső átélése. Mind az asztrológiának, mind az asztronómiának ez lehetne a legmagasabb rendű és rangú célja.

Galileo Galilei megvádolása és elítélése a katolikus egyház „bűnei” közül bizonyára az egyik legsúlyosabb a közvélemény, illetve a tudományos kérdések iránt valamelyest érdeklődők szemében. Hiába mutatta ki számos gondos tudománytörténeti munka[1] az eredeti dokumentumok tanulmányozása alapján, hogy tarthatatlan az az álláspont, mely a firenzei tudóst az igazság rendíthetetlen védelmezőjeként, az Egyházat pedig mindenfajta tudományos fejlődés kerékkötőjeként iparkodik feltüntetni. E kicsiny dolgozat célja a csillagászati megközelítés szempontjain túlmenően egyfajta gondolkodástörténeti áttekintést adni a geocentrikus–heliocentrikus vitáról és a Galilei-ügy abban betöltött szerepéről.

 

A kor és az előzmények

Ptolemaiosz geocentrikus világmodelljét a számoszi Arisztarkhosz és mások ókori kutatásai nyomán heliocentrikus modellre cserélte Mikolaj Kopernik (Nikolaus Kopernikus) a 16. század első felében. Az új elképzelést nem támasztotta alá megfigyelések sokasága, bonyolultabb volt, mint a ptolemaioszi leírás és körpályákat használt, mégpedig többet, mint amaz. Mindezen hiányosságok ellenére katolikus körök jóindulatú érdeklődéssel fordultak irányába. Schönberg bíboros bizonyára III. Pál pápa egyetértésével fogalmazott 1536. november 1-jén kelt, a lengyel tudósnak címzett levelében a következőképp: „Így tehát, tudós férfiú, anélkül, hogy alkalmatlankodni kívánnék, a legmélyebb rokonszenvvel arra kérem Önt, hozza felfedezését a művelt világ tudomására, s amilyen gyorsan csak lehetséges, küldjön nekem egy példányt az elmélet ismertetéséből és a táblázatokból, valamint mindazon munkáiból, melyek a tárggyal kapcsolatosak. […] Ha Ön megteszi mindeme szívességeket, bizonyosan úgy találja majd, hogy olyan emberrel van dolga, aki szívén viseli az Ön érdekeit, és meg kíván adni Kiválóságának minden elismerést.”[2]

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy vajon mi okozhatta a Galilei-perig eltelt alig száz év során bekövetkező egyházi „hangulatváltozást”, talán nem járunk messze az igazságtól, ha a reneszánsz gondolkodás teológia- és vallásellenes vadhajtásaira adott válaszlépésként értékeljük a heliocentrikus világkép erőltetése elleni föllépést. Ennek alátámasztására jegyezzük meg, hogy Galilei a Tridenti Zsinat (1545–1563) befejezése utáni évben született, nyolcvan évvel azt követően, hogy Cosimo de’ Medici a Corpus hermeticum latinra fordításával bízta meg Marsiglio Ficinót, akinek eredetileg Platón és Plótinosz szövegein kellett volna dolgoznia. Ez a két esemény megfelelőbben jellemzi a reneszánsz gondolati klímát, mint a művészet iránt fogékony „széplelkek” humanista embereszményre vonatkozó képzelődései.[3] A kor számos jelentős személyisége szakítani igyekszik a skolasztikus-analitikus módszerrel és vissza akar térni a nagy archaikus-analogikus szintézisekhez, kezdetben egyházi személyiségek támogatásával, később azok rosszallása ellenére is. Giordano Bruno, volt domonkos szerzetes megégetése (1600) jelzi az utak elválását, azt, hogy Püthagorasz és Hermész öröksége nem illeszthető minden további nélkül a katolikus gondolkodás keretei közé. Galilei maga elutasítja Kopernikusz,[4] Bruno, Kepler hermetikus ihletettségű tanait, viszont szolgálatába szegődik egy új ideológiának: a természet pusztán mechanikus és materialisztikus szemléletének, melynek antispirituális jellege feltűnő. A számokat teszi meg a Természet végső magyarázó elveinek, s bár e megközelítésnek püthagoreus–platóni előzményei vannak, a reneszánsz világában Galilei mégis szemben áll Platónnal is, Arisztotelésszel is, amennyiben Természete nélkülözi a középpontot, a célt és – végső soron – az embert is.

Lehet, hogy a nagy zsinat utáni korszaknak nem érzékeny minden szereplője a finom megkülönböztetésekre, amelyek a hermetizmusnak a keresztény ideológiába illeszthető (a kor felfogása szerint Ádámtól eredő) tanait elválasztják annak pogány-antik elemeitől, de minden bizonnyal érzékelik az új eszmék skolasztikával és a korábbi keresztény szemlélettel szembenálló voltát.[5] Az Igazság eszméje helyett megjelenik a Hasznosságé, a tudományos elméletet többé nem kizárólag igazságtartalma szerint, hanem – legalább annyira – alkalmazhatósága alapján értékelik. Bizonyára nem független ettől az új szemlélettől Galilei Szentíráshoz való viszonya sem: mint többször megjegyzi, el kell választani a moralitás és a hit dolgait a természet józan ésszel és megfigyelések révén kikövetkeztethető törvényszerűségeitől. Bár ezt a megközelítést ma sokan természetesnek veszik, mégis lehet látni, hogy az egyház ellenkező irányú törekvése hit, morál és tudomány egységének fenntartására közelebb van az eredeti „reneszánsz” gondolathoz, és így a hermetikus „makrokozmikus–mikrokozmikus Egység” gondolatához is. Ma, annyi tudományos gondolat és főleg tudományos népszerűsítés után nehéz elfogulatlanul szemlélni a 16. század gondolati áramlatait, de meg kell próbálnunk belehelyezkedni egy olyan világlátásba, ahol még nem veszett el az Ég, a Magasság, a Középpont fogalmának belső érzékelése. Ezt a világnézetet pedig a kor Európájában leginkább a katolikus egyház képviseli.

 

Az igazság

Az ember és a Föld mindenképpen középponti helyzetben van, hiszen az ember teszi fel a kérdést és a Föld az a hely, ahol felteszi. A keresztény vallás szempontjából (mely a reneszánsz Itália esetében nem a tudománnyal szemben, hanem a fölött álló nézőpontot jelent) pedig e hely középponti volta – ha lehet – még egyértelműbb, hiszen az üdvtörténet eseményei a Földön bontakoznak ki, Jézus Krisztus ide szállt alá, itt halt meg és itt támadt föl. Ha a kozmoszra kívülről és „a jelenségek mechanikájának” megértése céljával tekintünk, az olyan, mintha megpróbálnánk elfeledni az ember és a Föld e középponti helyzetét, nem véve észre magunkat, amint végig ezt a helyzetet foglaljuk el.[6]

De tegyük meg ezt az – amúgy megtehetetlen – lépést és tekintsük kívülről, „objektíve” a Föld, illetve a Nap mozgását. Megállapíthatjuk, hogy miközben Galilei harcosan a heliocentrikus modellt védi (nyilvánosan 1613-tól, negyvenkilenc éves korától, de saját bevallása szerint már huszonéves kora óta e rendszer híve), nincsen egy szemernyi bizonyítéka sem. Annak ugyanis, hogy kezdetleges távcsövében a Jupiter holdjai látszanak s mozgásuk magyarázható a heliocentrikus modellben is, nincsen bizonyító ereje. Talán ő maga is érzi ezt, és a pert közvetlenül kiváltó Dialogoban ezért folyamodik egy elkeseredett és fizikustól mindenesetre meglepőnek ható lépéshez: az árapály jelenségét igyekszik bizonyítékként beállítani. A dolog többszörösen elhibázott. Csupán naponként egy dagályt magyaráz meg a tényleges kettő helyett, ráadásul e magyarázatban a Föld mozgását az állócsillagokhoz képest vizsgálja (e mozgás bizonyítását célozza az egész magyarázat), a víz mozgását pedig a Földhöz viszonyított rendszerben.[7]

Értékelhető és elfogadható érvek híján válik különösen érdekessé Roberto Bellarmine bíboros (boldoggá avatva 1923-ban, szentté avatva 1930-ban, jezsuita generális) többszöri állásfoglalása, mely tekinthető az egyház hivatalos véleményének is: más dolog matematikai hipotézisként tekinteni a heliocentrikus modellre és megint más valóságként állítani azt, kiváltképp addig, amíg egyetlen bizonyíték sem támasztja alá.[8]

Ezzel el is érkeztünk vizsgálódásunk középponti kérdéséhez: Milyen értelemben „igazabb”, ha igazabb egyáltalán a heliocentrikus modell a geocentrikusnál?

Feleletül azt kell mondanunk, hogy „semmiféle józan fizikai megfontolás alapján nem jelenthetjük ki, hogy a kopernikuszi elmélet »helyes« és a ptolemaioszi elmélet »helytelen«. A két elmélet […] fizikai értelemben egyenértékű.”[9]

A jámbor olvasó persze – és vele együtt megannyi iskolában fizikát és csillagászatot tanult ember – nem vonná kétségbe egy pillanatig sem, hogy Galileinek messzemenően igaza volt, amikor azt állította, hogy a „Föld sem nem a világ középpontja, sem pedig nem mozdulatlan, hanem naponta is és mint teljes egész is végez mozgásokat.”[10] Egészen szomorú, hogy miképpen lehetett idestova négyszáz éven át erkölcsi (és politikai) tőkét kovácsolni a katolikus egyház ellen egy olyan kérdésből, melynek eldöntéséhez sem fizikai végzettség, sem különösebb intelligencia nem szükséges. Bár a katolikus híveknek fülüket-farkukat behúzva illenék elsompolyogni mind Galilei nevének, mind „az inkvizíció több millió áldozatának” említésére, az igazság mindkét esetben kijózanító.[11] Az első ügynél maradva a mozgások viszonylagosságának elve alapján ugyanis könnyen belátható, hogy a „Föld mozog-e vagy a Nap” típusú kérdések[12] attól függően eredményeznek különböző válaszokat, hogy milyen koordináta-rendszert választunk alapul. Ráadásul, bár talán különösen hangzik, mégsem árt erre figyelmeztetni: a mozdulatlan Föld minden földi ember élethosszig tartó egyértelmű és mindennapi tapasztalata. A heliocentrikus világkép legfeljebb a Napon tartózkodó ember(ek) tapasztalata lehetne, továbbá azon kíváncsi embereké, akiket lenyűgöz a vízcsapban örvénylő víz folyásiránya, továbbá egyéb földrajzi kuriózumok célirányos értelmezése.[13] Igazán jellemző és nagyon szomorú, hogy minden empirikus és tudományos megfontolás dacára a Nap mozdulatlanságát nem azért állítják a népszerűsítő kiadványok és tankönyvek, mert a bolygómozgás egyenletei egyszerűbbek a heliocentrikus rendszerben, de még csak nem is azért, mert a Napból áradó fény és hő a földi élet szempontjából nélkülözhetetlen, hanem kizárólag a Nap – valóban óriási – tömege miatt. Az egyszerűség igényét ki lehet ugyan elégíteni egy igen nagyméretű és igen súlyos test által, melyet a mozdulatlan középpontba képzelünk, de csak akkor, ha szándékosan megfeledkezünk a Naprendszer és a Galaxis más vonatkoztatási rendszerekben leírható mozgásairól. Sajnálatos, hogy e vitában nem szokás alkalmazni a fizika megújítójaként ünnepelt A. Einstein általános relativitáselméletének ama tételét, mely szerint a világ bármely két olyan leírása tökéletesen egyenértékű, melyek koordináta-transzformációval egymásba vihető fizikai rendszerekhez köthetők.

Egyáltalán: ha a Föld nem középpont többé, akkor először a tömegek egyre növekvő vonzással rendelkező sorozata áll elő, e sorozat végén pedig a tudomány rejtélyes és izgalmat keltő tárgya: a fekete lyuk, az üresség és elnyeletés e kifejező modern jelképe.

Azonban túllépve a tudományos megközelítésen, megjegyezhetjük, hogy az emberi tapasztalat szimbolikusan is értelmezhető: az emberi lény Föld-arcúságának, Föld-szerűségének jelzéseként: annak, hogy az ember magát a földi középpontban látja, az is a jelentése, hogy tudományos szemlélete soha nem lesz oly mértékben erőteljes és létét átható, mint a fizikai-érzékszervi tapasztalásáé. Titus Burckhardt megjegyzése szerint a heliocentrikus nézet felfogható szimbolikusan is, mintha a középpontba a Sol Iustitiæ-t, az „idők kezdete előtt született logoszt” helyeznénk és ezzel azonosulva szemlélnénk a Mindenséget.

Végigtekintve a tudománytörténet utóbbi néhány évtizedén, szembeötlő, hogy a különböző elméletek között alig akad olyan, mely az idő próbáját kiállta volna, a jellemző inkább a magyarázatok folyamatos cserélődése. A „keringő Föld és a mozdulatlan Nap” tana ugyanakkor olyan kikezdhetetlen igazságnak tűnik, hogy aki kétségbe vonja, bízvást számíthat arra: elmeháborodottnak fogják tekinteni. Miközben az Arisztotelész tudományos nézeteit követők nagy hibájának számít, hogy nem vették figyelembe sem a tapasztalatot, mely a „Hold alatti” és a „Holdon túli” világ közötti megkülönböztetést alaptalanná tehette volna (nóvák, üstökösök különböző földrajzi helyekről való megfigyelése és e megfigyelések alapján távolságaik számítása); sem a ptolemaioszi világkép által számított égi koordináták és a „valóság” között mutatkozó eltérést, nem merül fel a kérdés, hogy vajon a „mozgó Föld” tudományos elmélete annak idején a tapasztalat alapján bontakozott-e ki és azzal egybehangzóbb eredményeket nyújtott-e, mint „mozdulatlan Föld” elképzelése?

Az újkori tudományosság és közgondolkodás alakulására a Galilei-eset felmérhetetlen hatással bír. A reneszánsz ember mintapéldányává vált a firenzei Galileo Galilei, aki halált megvető bátorsággal áll ki az igazság mellett, nem rettenve meg sem börtöntől, sem kínzástól – legalábbis döntően ez a kép él róla a mai napig. De vajon a valóságnak megfelelő-e ez a kép? A föntiek azt bizonyítják, hogy egyáltalán nem, vagyis ami mellett Galilei kiállt, csak nagyon korlátozott értelemben tekinthető „igazságnak”, ráadásul „szemben még a legmodernebb tudománytörténet állításaival is: Galilei nem fedezte fel sem a távcsövet, sem a mikroszkópot, sem a hőmérőt, sem pedig az ingaórát. Nem fedezte fel a tehetetlenség törvényét, sem az erők eredőjének kiszámítását, sem a napfoltokat. Egy szikrányival sem járult hozzá az elméleti csillagászat fejlődéséhez, nem ejtett súlyokat a mélybe a pisai ferde torony tetejéről, és nem igazolta a kopernikuszi rendszer helytállóságát. Nem volt része az inkvizíció kínzásaiban, nem sínylődött börtönben, nem mondta azt, hogy »és mégis mozog a Föld«, és egyáltalán: nem volt a tudomány mártírja.”[14]

A reneszánsz a tudományos megismerés (az Új módszer, a Novum Organum) térnyerését is jelenti (F. Bacon, Descartes). Felfogható e folyamat egyfajta lázadásként is, melynek során a tudományos gondolkodás új jogokat követel az addigi, alapvetően vallásközpontú világfelfogással szemben, és megkezdődik az emberi tudás hierarchiájának átrendezése. Eddig „csak arra kellett ügyelni, hogy a nagy tudomány-hierarchiában a »subalternata« helyesen – szilárdan és egyöntetűen – illeszkedjék a »subalternante«-hoz, az »alávetett« az »alávetőhöz«, amelyet bizonyos értelemben szolgált. Az asztronómia például a fizikának volt »alávetve« és mindaddig, amíg számításokat lehetővé tévő megkönnyítő geometriai »hypothesis«-ekkel foglalkozott, semmi baj sem érhette. A gondot az jelentette, hogy milyen fizikának és kozmológiának akarja »szubalternálni« valaki, milyen törvényt akar »rárakni« az »alávetettre«.”[15] Vagyis eddig Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás tekintélye és tanítása határozta meg, hogy a fizika (ami ekkor még a teljes természetfilozófiát jelenti), és rajta keresztül az asztronómia viszonylagos igazsága összhangba kerüljön a hipotéziseken túli és fölötti Igazsággal – a teológia és a metafizika Igazságával. Ebben az értelemben a reneszánsz előtti szemlélet „heliocentrikus”, vagyis az Igazságot középpontban látó, Kopernikusz, illetve Galilei szemlélete pedig „geocentrikus”, a földi kereteken túl nem látó, azokat istenítő szemlélet.

 

A nagy per, a „keresztény világ
legnagyobb botrányának” főszereplője

Ez az utóbbi szemlélet talál megfelelő embert a céljaira Galileo Galilei személyében. Galilei „korát megelőző modernsége” jól látható a valláshoz való viszonyában. Védelmezői jámbornak és mélyen vallásosnak próbálják beállítani azt az embert, aki gyöngeelméjűnek tartotta kortársait, s aki minden égi fölfedezés esélyét maga számára tartotta fönn: új „megfigyeléseit” anagrammák formájában kollégái, vagy ahogyan ő vélte, riválisai számára nem késlekedett elküldeni, hogy később „fölfedezése” elsőségét bizonyítsa. Ez a „mélyen vallásos” személy, ez a „jámbor” ember hívő környezetben vadházasságban élt egy nővel Páduában,[16] aki két leányt és egy fiúgyermeket szült neki, s akiket sorsukra hagyott, amikor Firenzébe került. Ám mindezek az adalékok jelentéktelenek egy tudós életrajzában ahhoz a szemlélethez képest, aminek hívéül szegődik. Galilei a Szentírás értelmezésének több lehetőségéből és abból, hogy „tévedésbe eshet az ember, ha csupán a dísztelen és szikár grammatikai jelentéshez tartja magát”, egyenesen arra következtet, hogy „semmi olyan dolgot, amelyet érzékeinkkel tapasztalhatunk, vagy amelynek szükségszerű létezésére bizonyítékok állnak rendelkezésünkre, nem kell a Biblia alapján vizsgálnunk.” Elsősorban a 18. zsoltár 6. és 7. versére gondol: „(A Nap) mint a vőlegény, lakából úgy kel fel, s ujjong, akár a hős, aki megfutja pályáját. Az ég egyik szélén kel és siet a másik szélére, tüze elől semmi sem rejtőzhet el.”[17] A szó szerinti jelentés ebben az esetben alapvető tapasztalatot tükröz, melynek „szükségszerű létezésére bizonyítékok állnak rendelkezésünkre”. Az ellenkezőjére (a Nap mozdulatlanságára) – mint láttuk – egyetlen bizonyítéka sincs Galileinek.

 

A per

1616-ban indexre tették Kopernikusz De revolutionibusát a szükséges változtatások elkészültéig, 1620-ig, továbbá „(Galilei) tudomására hozatott a Szentatya által tett s az Index szent Kongregációja által nyilvánosságra bocsátott nyilatkozat, melyben kimondatik: a Kopernikusznak tulajdonított tanítás – hogy a Föld a Nap körül kering, a Nap pedig a mindenség mozdulatlan középpontja, s nem mozog keletről nyugat felé – ellenkezik a Szentírással, s ennélfogva nem védhető vagy tartható.”[18] Galilei ezután másfél évtizeden át szabadon vitatkozhat a két világrendről és 1630-ra elkészül nagy művének kéziratával, melynek címe: Dialogo sopra i due Massimi Sistemi del Mondo. Galilei álláspontját (a heliocentrikus világképet) Salviati szavain keresztül ismerjük meg, Simplicio („ügyefogyott”, egy hetedik századi Arisztotelész-kommentátor neve) pedig Ptolemaiosz és Arisztotelész álláspontját védi. Simplicio szájából hangzik el Orbán pápa figyelemre méltó, de itt nevetségessé tett érve: „ha egy elmélet kielégítő magyarázattal szolgál bizonyos jelenségekre, nem jelenti mindjárt azt, hogy az elmélet helyes, mert a mindenható Isten a megfigyelt jelenségeket más, az emberi elme számára fel nem fogható módon is előidézhette.”[19] Azzal, hogy Galilei durván megsértette legfőbb pártfogóját és rajongóját,[20] elveszítette az egyházi körök jelentős részének jóindulatát. Nem egyik pillanatról a másikra, hiszen jezsuita tudósokat már korábban is szenvedéllyel és annál hevesebben pocskondiázott, minél kevésbé volt igaza. Helyzetét most súlyosbította, hogy egy olyan művet írt, mely nyilvánvalóan fittyet hányt az 1616-os dekrétumra, s amelyhez az egyházi jóváhagyást csak körmönfont hazugságsorozattal sikerült kicsalni.[21] A könyv 1632 februárjában megjelent. Miután kiderült a turpisság, augusztusra a példányokat elkobozták, Galileit pedig októberben Rómába idézték, ám ő különböző kifogásokkal 1633 februárjáig halogatta az utazást. Április és május hónapokban három kihallgatásra került sor. Galilei nem könnyített a helyzetén azzal, hogy a következőt hazudta: „[…] soha nem tartottam és most sem tartom igaznak az elítélt tanítást a Föld mozgásáról és a Nap mozdulatlanságáról […]”.[22] Javasolta, hogy megírná a könyv folytatását, melyre „igen kedvező alkalom kínálkozik, minthogy a már megjelent könyvben a beszélgető felek megegyeztek, hogy idő elteltével ismét találkoznak, hogy megvitassák a Természet más, eddig még nem érintett dolgait. Nagyszerű lehetőségem adódik így arra, hogy egy vagy két további napot fűzzek a párbeszédhez, s megígérem: összefoglalom a fenti, helytelen és elítélt vélemény mellett elhangzott érveket, és ha Isten is úgy akarja, a leghatékonyabb módon cáfolom meg őket”. Ezt a javaslatot elutasították, vélhetően felháborodással, hiszen bebizonyosodott, hogy Signore Galilei nem csupán a vita hevében ruházta fel tudós kollegáit és embertársait „szamár”, „idióta”, „bohóc”, „műveletlen csőcselék”[23] jelzőkkel, valóban gyengeelméjűnek gondolt mindenkit, olyannyira szerelmes volt saját zsenialitásába. A per kimenetele ismert: Galileinek meg kellett tagadnia kopernikuszi nézeteit, továbbá formális börtönbüntetésre ítélték, valamint három éven át minden héten el kellett mondania a hét bűnbánó zsoltárt. A közhiedelemmel ellentétben nem kínozták,[24] börtöncellának közelében sem járt, nem viselt vezeklőinget, nem szúrták ki az ítélet után a szemét és nem égették meg máglyán.[25] Ezzel szemben a kihallgatások idején a Szent Péter térre és a vatikáni kertekre néző ötszobás lakosztályban senyvedett inasa társaságában, fejedelmi körülmények között, az „ítélet” kihirdetése után különböző palotákban vendégeskedett (többek között a sienai Piccolomini érseknél), majd saját Arcetriben lévő birtokára s végül firenzei házába tért vissza. A tudomány nagy hasznára felhagyott asztronómiai „kutatásaival”, viszont a lejtő és az inga vizsgálatával megalapozta a modern dinamika tudományát.

A Kongregáció helyesen járt el a tudomány nézőpontjából, hiszen nem álltak rendelkezésre a Föld mozgását alátámasztó bizonyítékok, továbbá helyesen járt el morálisan, hiszen az „arisztotelészi világrendszer, amelynek középpontjában a Föld állt, körülötte keringtek a bolygók és a csillagok, oly szorosan összefonódott a józan ésszel, azzal a hittel és világfölfogással, melyben csaknem mindenki osztozott, hogy a változás megrázkódtatást okozott volna, megrázkódtatást nemcsak a tudósok, hanem az egyszerű emberek számára is.”[26]

Ezek alapján mindenki eldöntheti, hogy szükség volt-e Galileo Galilei rehabilitációjára.

 

Jegyzetek

[1] Elegendő itt Giorgio de Santillana (The Crime of Galileo. Chicago, 1955, Uni­versity of Chicago Press), Stillmann Drake (Galileo at work. Chicago-London, 1978, University of Chicago Press) illetve Arthur Koestler (Alvajárók. Budapest, 1996, Európa) és Paul Feyerabend (A módszer ellen. Budapest, 2002, Atlantisz) munkáira utalni, figyelemre méltó áttekintést nyújt továbbá a per értelmezési szempontjairól az utóbbi kötet Miklós Tamás által írott utószavának vonatkozó része: „Egy régi ördög. Paul Feyerabend”. 610–639. o.

[2] Idézi Koestler: i. m. 195. o., a következő megjegyzéssel kísérve: „Észre kell vennünk, hogy a »legmélyebb rokonszenvvel« (atque etiam oro vehementer) teli kérés, hogy Kopernikusz publikálja elméletét, független attól, hogy a bíboros kér magának belőle egy másolatot, s hogy szó sem esik bármiféle előzetes ellenőrzésről, cenzúráról.”

[3] A képzőművészet terén megfigyelhető változások sokat elárulnak a világszemlélés alakulásairól. A gótika kései formáit, melyekben még mindig egyértelműen és elsősorban a világfeletti tartalmak (erény és bűn, túlvilági jutalom és büntetés, emberfeletti szférák) ábrázolása az első cél, a reneszánszban és a kora barokkban felváltja a jórészt földi jellegzetességek szemléletes mutogatása (a mitologikus alakok emberi érzelmekkel felruházott és azoktól szenvedő lények, az emberi tevékenység pedig döntően evilági munkálkodás). Ráadásul a látvány – a természet transzcendens gyökereinek elfeledésével párhuzamosan – szándékoltan mesterkéltté lesz: a sehová sem nyíló festett ajtók, melyek korábban a létezés egy másik szintjére való átjárás lehetőségét hivatottak jelezni, puszta díszítőelemekké válnak, az architektonika illúzióját keltő festett burkolatok fölött a menny, mint földíszített Föld jelenik meg, leginkább azt szemléltetve, hogy miközben az ember, mint a vallás és a metafizika középpontja, alanya és „célszemélye” eltűnik, minden túlvilági és emberfeletti vonatkozás is merőben evilági rangúvá és szintűvé változik.

[4] Feyerabend: i. m. 302. o.

[5] A hermészi tanok „pogányként” látása és elutasítása Szent Ágostonra vezethető vissza.

[6] Lásd George Berkeley: Három párbeszéd Hylas és Philonous között. Budapest, 1909, Franklin Társulat.

[7] A nemrégiben elhunyt és sokak által nagyra becsült Vekerdi idevonatkozó fejezetének címe: Ármány és árapály (Vekerdi László: Így él Galilei. Budapest, 1998, Typotex, 294. o.). Miközben kimerítően lefesti Galilei leányának, Marie Celeste nővérnek portréját, továbbá sok egyéb között beszámol Galilei limonádékészítési szokásairól (!), az árapály jelenségének messzemenően téves értelmezését nem említi, bizonyára okkal. Három fejezettel korábban (207. o.) szerepel a következő mondat: „Téves elképzelés volt, de az ő [Galilei] árapály-modelljét tényleg csak a kopernikuszi rendszerrel lehetett összeegyeztetni, a ptolemaioszi vagy a Tycho Brahe-féle világképpel nem.” Mintha az égvilágon bármi jelentősége, netán bizonyító ereje lenne annak, hogy egy téves elképzelést melyik világképpel lehet összeegyeztetni… (Egyébiránt e kötetnek már a borítója is csúsztat: az ott látható arckép egy szakállas férfiút ábrázol, kinek messzire tekintő szemei bizonyára Galileire, mint prófétára kellene emlékeztessék a kegyes olvasót. Csakhogy a kép Chartres katedrálisának Izajás prófétát [!] ábrázoló üvegablakáról készült fotó, s hogy miért kerülhetett épp e kötet borítójára, annak a Jóistenen kívül talán csak a szerkesztő vagy a kötet tervezője a megmondhatója…)

[8] Koestler: i. m. 602. o.

[9] Fred Hoyle: Stonehenge-től a modern kozmológiáig. Budapest, 1978, Magvető, 136–137. o.

[10] Koestler: i. m. 613. o.

[11] Az inkvizíció valós tevékenységéhez ld. például Marion T. Horváth: A szent inkvizíció: mítosz és valóság. http://web.axelero.hu/kesz/jel/03_01/mitosz.html (Megtekintve: 2011. április 15.). Továbbá Feyerabend: i. m. 267–271. o.

[12] Vagy, ahogyan nem különösebben jóhiszeműen, de annál célzatosabban Vekerdi fogalmaz: „A nap állt meg vagy az egyház?” I. m. 194. o.

[13] A Coriolis-erő forgó rendszerben lép föl, pontosabban az állónak feltételezett vonatkoztatási rendszerhez képest forgó rendszerben.

[14f Arthur Koestler: i. m. 471. o.

[15] Ugo Baldini: Legem impone subactis. Studi su filosofia e scienza dei Gesuiti in Italia 1540–1632. Roma, 1992, Bulzoni Editore. Idézi Vekerdi László: Így él Galilei. Id. kiad. 222. o.

[16] Vekerdi: i. m. 76. o.

[17] Biblia. Budapest, 1982, Szent István Társulat, 626. o.

[18] Koestler: i. m. 624–625. o.

[19] Uo. 638. o Vö. Feyerabend: i. m. 282. o. „Einstein, Bohr és más modern tudósok gyakran bírálták azt a hibát, melyet akkor követnek el, amikor valamely elmélet formális tulajdonságaiból nyílegyenest a valóságra következtetünk” – noha egyikük sem a 17. században élt és katolikus teológusok sem voltak.

[20] Maffeo Barberini bíboros 1620-ban, három évvel pápává választása előtt, Galileit dicsőítő ódát írt.

[21] Koestler: i. m. 648–651. o.

[22] Uo. 660. o.

[23] Uo. 630. o. Feyerabend: i. m. 283. o.

[24] A kínvallatást ugyan merőben formálisan megemlítették, de a vádlott a következő fokozatig már nem jutott el. Ez a territio realis lett volna, ahol a hóhér a kamrában részletesen és érzékletesen elmagyarázza az eszközök működését. Amikor Kepler anyját boszorkányság vádja alá helyezték, az idős asszonnyal megesett ez is.

[25] Új Magyar Sion, 1876, 695. o.

[26] Feyerabend: i. m. 283. o.