„A Bőrharisnya-könyvek egyszerűségben, komolyságban, természetes nagyszerűségben és igazságban csak a nagy kínai könyvekhez, legfeljebb még Homéroszhoz hasonlíthatók. Az amerikai nép, ha Cooper puritán éthosza mellett maradt volna, a világ modern nagy Spártáját tudta volna megalkotni. A Bőrharisnya törvénykönyv és eposz és morál, a nagy pionír amerikai nemzedékek számára. Ami ma odaát, a süllyedő felhőkarcoló-világban még igaz, az Cooper hagyatéka.”
Hamvas Béla: Száz könyv
Vannak olyan könyvek, amelyek értékét nem érintik sem politikai változások, sem ízlésbéli divatok. Aztán vannak olyanok is, melyek – úgy tűnik – soha nem válhatnak az „irodalmi kánon” részeivé. De érdemes-e írni egyáltalán olyan könyvekről, amelyekről mindenki azt hiszi, hogy régóta jól ismeri őket?
A Kisfaludy Társaság 1845-ben, a mű 1826-os születése után szűk két évtizeddel jelentette meg Az utolsó mohikánt, azóta pedig csak többé-kevésbé rövidített, az „ifjúság számára átdolgozott” kiadások láttak napvilágot. Egészen 2019-ig, amikor a Park Könyvkiadó közreadta a teljes művet Gy. Horváth László pontos és érzékeny fordításában.
A „magas irodalom” lassan, de biztosan fogyatkozó rajongótáborának képviselői gyakran lenéző sajnálkozással legyintenek a gyermek- és ifjúsági könyvek körébe tartozó alkotásokra, naivaknak, nem eléggé mélynek tartva őket. Az indián kalandregényekkel kapcsolatban még inkább ez a helyzet: „komoly” felnőtt ember alig olvassa őket. Pedig e művek lebecsülése csak arról tanúskodik, hogy a felnőtt számára már elhalványultak azok az eszmények, amelyek a gyermeket még olyannyira lázba tudták hozni. Az „igényes szépirodalom” olvasója talán a modern regények szövevényes mélypszichológiai bonyodalmait hiányolja, így aztán napestig inkább a hírmagazinok politikai, táplálkozási, nemi és egyéb perverziókat taglaló cikkeit lapozza. De nem is annak a gyermeknek boldog mosolyával alszik el, aki egész álló nap rendkívül véres és dicső csatát vívott a huronokkal.
James Fenimore Cooper e felnőtt olvasóközönség szemében és megítélése szerint valahogy úgy járt, mint a mi Fekete Istvánunk, azzal a jelentős különbséggel, hogy az Államokbeli írót saját hazájában nem „ifjúsági” szerzőként tartják számon, művei az amerikai irodalom megbecsült alkotásai, részei az időtálló „irodalmi kánonnak” (nem úgy, mint a semmivel sem kevésbé kiemelkedő és mély Fekete István művei idehaza), folyamatosan kutatják őket irodalomtudományi tekintélyek.
Távol legyen tehát, hogy – a fentebb mondottak jegyében – alábecsüljük a meseregények, a jól megírt ifjúsági könyvek értékét, ám – mint bizonyítani szeretnénk – Cooper nem ezek sorát kívánta gazdagítani, sokkal inkább a már pusztulásra ítélt indián kultúrának állított kétezer oldalt meghaladó regényfolyamával emléket, kibontva az indiánok csodálatra méltó testi és lelki tulajdonságait, megvilágítva a természettel és a természetfelettivel való viszonyuk mélységét, nevelésük, társadalmi rendjük vagy hadászatuk szervezettségét. Vagyis nem túlzás Hamvas állítása, hogy e regények méltó társai a nagy hőseposzoknak.
Rögtön a fejezetek előtt álló, Shakespeare, Burns, Byron vagy Scott műveiből választott, de leginkább az Alexander Pope Iliász-fordításából származó mottók hivatottak felhívni az olvasó figyelmét, hogy az elbeszélés – komolysága és mélysége révén – a történelem dicső eseményeinek sorába illik majd, a nagy és lélekemelő klasszikus drámák számát fogja gazdagítani, melynek hősei és hősnői semmivel sem kevésbé kiválóak a görög, a római vagy a középkori történelem szereplőinél. Hiszen az úgynevezett „klasszikus”, görög-római kultúra értéke vitán felüli még sokáig, nem csak Cooper 19. százada, de még a 20. század folyamán is, olyannyira, hogy jóformán kiszorítják a többi ókori, távol-keleti vagy belső-ázsiai „nomád” kultúra hőseit. Cooper kevéssé ismerhette még utóbbiakat – bár a „Bevezetés” tanúsága szerint foglalkoztatták az indiánok és a kelet-ázsiai népek különböző rétegű (viselkedés- és életfelfogásbeli, embertani, morális) párhuzamai, de kultúrafogalma nem volt sem korlátolt, sem zárt, sem az urbanitást középpontba helyező – meg tudta látni a nemességet és a mélységet az „erdei vademberek” világában is. Ebben is eltért kortársaitól.
A mű bevezető sorai is tanúsítják, hogy Coopernek nem afféle „ifjúsági irodalom” alkotása volt a célja, hanem sokkal inkább tisztelgő főhajtás: „A mohikánok voltak annak a vidéknek a tulajdonosai, amelyet a kontinensnek ezen a részén először foglaltak el az európaiak. Következésképp őket semmizték ki elsőül, elkerülhetetlennek tűnő sorsuk, ahogy nyomuk vész a civilizáció előrehaladásának, vagy ha úgy tetszik, betörésének a hatására, mint ahogyan erdeik zöldje hull le a csípős fagyoktól, könyvünkben már bevégeztetett. A történelmi tények alátámasztják ezt a felfogást.”
Vagyis az író már világosan látta, hogy bármennyire is próbálják a hódító telepesek az Óvilág szennyét nem, csupán értékeit átvinni az Újba, az indián kultúra pusztulása rohamos és elkerülhetetlen. Megmutatja, milyen lelkesedéssel támogatták az indiánok azokat a franciákat vagy angolokat, akik éppen az ő földjeik megszállásáért csatáztak, s akiknek a háborúiban részt vevő őslakók talán nem is számoltak azzal, hogy bármelyik európai fél arat győzelmet, az saját végzetük közeledtét gyorsítja meg.
Annak röpke megvilágítására, hogy miben tér el az új, teljes kiadás a régiektől, vizsgáljunk csupán két szereplőt. A számos jelentős különbség között az egyik legfontosabb a csonka kiadásokhoz képest, hogy lényegesen árnyaltabban látjuk a rézbőrűek és David Gamut „együgyű” szent alakjának viszonyát, de az utóbbi életfelfogását és világnézetét is: a harcok közepette zsoltárokat éneklő figura mókás megjelenése háttérbe szorul, miközben az olvasó felfedezheti az ortodox keresztény világ jurogyivijének, és természetesen más vallások szent őrültjeinek alakját is. Sőt, Davidnek a szent éneklés erejébe vetett őszinte hite nemcsak ószövetségi névrokonára, hanem Amphión thébai király köveket mozgató hárfajátékára éppúgy emlékeztethet, mint arra, hogy „»Püthagorasz tanítása szerint az arkhénak, tehát az első oknak, mindenek elvének filozófiai kutatása ahhoz a kérdéshez vezet, hogy miben van magának Orpheusz lantjának (lürájának) a mágiája, amellyel megnyugtatja az emberi szívet, megtisztítja [vad indulataitól] és helyreállítja azt, ami benne isteni. Arra a következtetésre jutott, hogy az arkhé a szám, amelyet a zenében hallunk, s amely a rezonancia elve alapján megérinti és ezzel helyreállítja a lélek hangoltságát.« Mindebből az is kiderül, hogy ellentétben a mai, depravált püthagoreizmussal, amely a számarányokban a hang fizikai (akusztikai) viszonyait tisztázó eszközt lát csupán, az eredeti püthagoreizmus e számarányokban olyan formálóerőt talált, amely közvetít a lélek – platóni továbbfejlesztett formájában: az ideák világa – és a kozmosz között.”[1] Innen nézvést Gamut nemcsak hogy nem bolond, sokkal inkább a kozmosz mély törvényeit érzékelő, azokat a köznapi vagy háborús történések mélyén is meglátó, életét alájuk rendelő, mélyen érző lény.
Sólyomszem alakja már-már mágikusnak ható képességeivel ragadja meg a gyermeki és a felnőtt képzeletet. Szerénysége, józansága, finom humora, állóképessége, célt sosem tévesztő fegyvere mind a „bűvös vadász” és a „nyomkereső” archetípusát körvonalazzák: az ősi emberét, aki minden természeti jelenségben isteni nyomokat, a harcban pedig a végsőkig fokozott önuralom gyakorlásának és a törvények betartásának lehetőségét látja. Egyszerű mondatai, minden fölösleges sallangtól megtisztult, a felhők vonulásához hasonuló gondolkodása, bár „felvilágosultnak” hat, a racionalizmustól mélyebb alapokból táplálkozik. A 19. század elejének olvasója aligha csupán és kizárólag a hős fizikai-gyakorlati különleges képességein ámult (mint a kaland- és akciófilmekkel táplált mai olvasók), hanem rajtuk keresztül is az ókori-középkori, gyakran „varázserejű” hősnők és hősök juthattak eszébe.
A hazájában már népszerű, bár a korabeli viszonyokat ostorozó kritikái miatt éppen nem osztatlanul ünnepelt szerzőt idehaza tehát legtöbbször erősen lerövidítve-átdolgozva adták ki. És még csak nem is a szocializmusban készült kiadások a leginkább megcsonkítottak, a legtöbbünk által olvasott Réz Ádám – Szinnai Tivadar-féle változat a maga majd kétszáz oldalával (1965, Móra) még egész vaskosnak nevezhető a harminckét oldalnyira kurtított 1924-es Méhner-, vagy a teljes nyolc (!) oldalt kitevő 1954-es Athenaeum-kiadásokhoz képest.[2] Azok szemében, akik a tündérmesékben is folyton folyvást elborzasztó és nyomasztó, a kicsinyek lelki fejlődését hátráltató szörnyűségeket vélnek fölfedezni, egy „gyermekkönyvnek” szánt mű esetében még talán indokolható lehetett volna a véres csatajelenetek megkurtítása-kihagyása, de – példának okáért – könyvünk harmincharmadik fejezetének hihetetlenül megrázó, egyben felemelő temetési szertartásának tizenhárom oldalas leírását is nyúlfarknyira zsugorították a népszerű korábbi kiadásokban. Pedig azon túl, hogy ez a mű drámai csúcspontja és nyugvópontja is egyben, életszerűsége nem hagy kétséget afelől, hogy a szerző vagy részt vett hasonlón, vagy közvetlen szemtanúk elbeszéléseiből ismerte az indián szertartásokat és hagyományokat, amelyek „összekuszálásához a fehérek nagymértékben hozzájárultak” („Bevezetés”). A puritán gondolkodású és így a mértéktelen vagy hamis ritualizmust minden bizonnyal elvető Cooper – a világirodalomban egészen páratlanul – egy fenséges temetési liturgiát ír le ebben az utolsó fejezetben, úgy festve le a mélységes bánatot, hogy közben megnyugvást is nyújt. Ha valakinek még kétségei lennének a tekintetben, hogy az indián „törzsek” a legmagasabb rangú kultúrát képviselték és hordozták, ez az összetett szertartás, a maga énekeivel, processzióival, virágfüzéreivel, szenteléseivel és megrázó szónoklataival beszédesen szemlélteti egy magas civilizáció mélyen természetfölötti indíttatású és gyökerű világ-, élet-, és halálszemléletét s bizonyítja szellemtől való átitatottságát.
Az írói tapasztalat forrásai alig lehettek volna közvetlenebbek. Bíró édesapjához hasonlóan (akinek a korábban, 1823-ban született Bőrharisnya Marmaduke Temple-alakja állít emléket), nem a fehér felsőbbrendűség szokásos leereszkedésével fordult az őslakók felé, hanem egy magaskultúra felfedezőjének kíváncsiságával s talán a gyarmatosító rossz lelkiismeretével is, amikor már látta, hogy hazája a legrosszabb óvilági „hagyományokat” folytatva teszi tönkre az amerikai kontinenst, kipusztítva erdeit, elherdálva földjének ajándékait, legyilkolva vagy (ami ezzel egyenértékű) bezárva az indiánokat. „Ismertem Ongpatongát, vagyis Fürge Szarvast (Nagy Jávorszarvast) személyesen” – emlékezik 1827-es párizsi időzése során Albertine de Stäelnek, de Broglie hercegnőnek írott levelében[3] egy másik harcosról pedig így szól: „magas méltóságot viselő főnök volt, ünnepélyes ékesszólással, aki (…) bármely kultúrának hőse lett volna, (…) megjelenése mint Apollóé”.
A feltartóztathatatlan pusztulást rezignáltan tudomásul vevő, de a végsőkig harcoló hősökről ír, akik az élethez kevésbé ragaszkodnak, mint a harcosi és férfiúi becsülethez. Munro tábornok, Sólyomszem és Chingachguk ugyan életben maradnak, de láthatóan fájdalom számukra ez a megmaradt élet és egyenesen irigylik a holtakat. Angolok és franciák egyaránt tudatában vannak erkölcsi vereségüknek, talán még a mingók némelyike is, de legalábbis beárnyékolja győzelmüket az írott és íratlan törvények áthágása miatt érzett lelkifurdalás. Akad ennél aktuálisabb, korunk számára is érvényes „tanulság”?
De – mint a mű keletkezésének idején – bizonyára ma is akadnak majd hivatásos kultúrfanyalgók, akik „James Fenimore Cooper irodalmi bűneit” látják meg csak,[4] miközben nyilvánvaló lehetne, hogy a „szépirodalmi” eszközök kimunkáltságánál és túlfinomultságánál mégis csak fontosabb lenne a bátorság, a természet fennkölt tisztelete, a becsület és a helytállás megannyi meggyőzően ábrázolt eszménye. Cooper szívszorító emléket állított e kultúrának azzal, hogy végső eltűnése előtt még megörökítette utolsó pillanatainak ragyogását – mielőtt saját európai inváziós faja végérvényesen elpusztította volna azt, jóformán csak azért, hogy helyet szorítson minden idők leginkább alacsonyrendű államalakulatának és egy olyan populációnak, melynek életét a gyermekded módon értelmezett „szabadság”, illetve a kényelemre és az anyagi haszonszerzésre törekvés szűkös világképe vezérli, s melynek hordái a történelem első valódi pokolvárosait húzzák föl majd az őslakók hősi világának helyén.
Jegyzetek
[1] Joseph Campbell-t (The Masks of God. Occidental Mythology. 185. o.) idézi Surányi László: Megszólít vagy elvarázsol? A zene szelleméről. Budapest, 2008, Typotex, 12–13. o.
[2] Lásd https://libellus-diarium.blogspot.com/2021/ (Utoljára megtekintve: 2022. január 28.)
[3] Albert de Broglie francia miniszterelnök felesége, Louis Victor de Broglie Nobel-díjas fizikus nagyanyja. A leveleket idézi Wayne Franklin: James Fenimore Cooper. The early years. New Haven & London, 2007, Yale University Press 478-479. o.
[4] Mark Twain írt ezzel a címmel könyvet 1895-ben.
