Ökológia és univerzalizmus Othmar Spann szellemében

I.

 

Az ökológia fogalma, amelyre 1866-ban Ernst Häckel – a Die Welträtsel szerzője – a biológiai gondolkozás kategóriájaként hívta fel a figyelmet, mára egy világmozgalom kulcsfogalma lett.[1] Megfelelője a gondos ház, az oikosz, a görögök gondos oikumenéje, ugyanakkor – ahogy Arnold Toynbee utolsó művében hangsúlyozottan kifejezésre jut – az „emberiség és Földanya” témájára is vonatkoztatták.[2]

Világszemléleti bevezetőjében a nagy történész az egész bioszférát veszélyeztetettnek látja – az ember által, vagyis a bioszféra egyetlen olyan lakója által veszélyeztetettnek, amely egy másikban, a szellem szférájában is otthon van, és az első olyan élőlény, amely képes a bioszférát elpusztítani, eközben pedig önmagát is megsemmisíteni.

Látható e megállapítás aktualitása, utalásainak konkretizálódása a környezet és környezetvédelem témakörében, mely a biológusok, Jakob von Uexküll (1864–1944) és Lawrence J. Henderson munkássága óta mozgatja a mindennapok eszmecseréit.

1914-ben jelent meg Henderson Die Umwelt des Lebens című iránymutató könyve.[3] Othmar Spann – akiről ma beszámolni vagyok hivatott – 1936-ban természetfilozófiájának felvázolása közben újra felfedezte ezt a művet, utalva „a világ lakhatóságára”, azaz a természet odafordulására az élet ­le­hetősége felé.

Természet, ember és szellem: ezek a szóban forgó, korántsem annyira magától értetődő relációk, melyek együttvéve arra az alapkérdésre irányulnak, hogy vajon bolygónk csak hálóinak, azaz csak egy egészleges struktúra erejével képes-e egy gondos házban, egy gondos oikumenében jó gazda lenni, vagy csupán azáltal, hogy az alkotóelemek, az atomok forgataga mechanikus kölcsönhatásban, – úgyszólván – mint egy gépet egyben tartja.

„A rész és az egész” – ezen a címen foglalta össze gondolkozását Wer­ner ­Hei­­­­­­­­­sen­berg nagy önéletrajzi munkájában. A „rész és egész” fogalompár vö­rös fonalként húzódik végig a napnyugati szellem történetén. Olyan, mint egy inga mutatója, amely a tengerjárás szerint fordul, azaz „fordulópontokat” idéz elő.

Fritjof Capra, aki épp olyan eredeti, mint alternatív beállítottságú, o­lyan könyvsikert ért el ezzel,[4] hogy a New Age mozgalom egyik guruja lett. Divatba hozta a paradigma fogalmát, melynek révén a modern fizikát a távol-keleti jin és jang misztikával merészen párhuzamba állítva elutasította René Descartes (Cartesius) (1596–1654), Francis Bacon (1561–1626) és a fordulópont többi alapító atyjának megközelítéseit, akik a 16–17. század fordulója idején valóban megalapozói voltak mindannak, amit ma modernitásnak nevezünk.

Othmar Spann – az 1878-ban, Bécsben született és 1950-ben elhunyt filozófus, aki a két világháború között tevékenységével az egész világra kihatással volt –jóval a Távol-Kelet iránti sóvárgásapostolai előtt fényt derített az említett megközelítések valódi titkára. Nem abban látta ezt, hogy ezek segítségével Galilei, Newton, Thomas Hobbes, John Locke, David Hume, Adam Smith és az ő utódaik korszakalkotó felfedezéseket vittek véghez.

Ellenben kidolgoztak egy új módszert illetve módszertant, mely az egészek szétdarabolására, boncolgatásra és számolásra, helyesebben szólva, kauzális–mechanikus összefüggésükre, az empirikus kísérletre és annak matematikai definíciójára irányult. A karteziánus módszer a gigantikus technikai haladás, az állami, társadalmi és gazdasági forradalmak termőföldje lett, melyek eredményeit ma is élvezettel tapasztaljuk vagy éppen még tapasztalva élvezzük.

Az említett „még” a korszakalkotó esemény fonák oldalát érzékelteti, amely a Toynbee által jelzett kilátásokhoz vezetett, és egyszersmind arra a szörnyű könnyelműségre utal, amellyel Francis Bacon, az 1620-ban megjelent Novum organon scientiarum szerzője mentegetni próbálta magát. A modernitás eme bibliájában szó szerint a „gonoszság luxusáról” beszél, melyet a tudomány megengedhet magának, „mivel józan alkalmazásáról a vallás és az ész majd csak gondoskodni fog!”[5]

Ily módon nyilvánvalóvá vált a „tudomány bűne” mindazzal kapcsolatban, amit jelenleg magunk körül tapasztalunk. Ezt sem az oly gyakorta elénk citált politikusok, sem pedig azok szemfényvesztői nem képesek jóvátenni illetve enyhíteni. A nukleáris katasztrófák szélén állva tulajdonképpen a bűvészinas szerepében találjuk magunkat, aki a baj megfékezéséhez a varázsszót keresi, habár fogalma sincs arról, hogy hol keresse azt.

 

II.

 

Nos, e varázsszó kétségtelenül nem máshonnan származik, mint egy anti­­kar­te­ziánus, a világ hálószerkezetét felismerő, egészleges módszer kalkulusából!

Azt a felfogást, amely szerint a világegyetem független, önálló részecskékből épül fel, az amerikai jövőkutató, Alvin Toffler az alábbi szellemes mondással teszi gúny tárgyává: „Minden valóra válna, ha sikerülne a mindenkori billiárdgolyókat fellelnünk, majd megfelelő szögből eltalálni!” Amilyen mértékben követték és követik ezt az ajánlást – gondoljunk csak a kettős spirál gén-problematikájára –, úgy váltotta ki az utóbbi években és évtizedekben a tudósok ellenkezését. A pozitivizmus nagy sebességgel halad előre, miközben lehetőségeinek határába ütközik.

„Már a tizenkilencedik század vége – írja Georgi Schischkoff, a Philo­sophisches Wörterbuch alapítója és szerkesztője – visszatérést jelentett a metafizikához. E metafizika, elődeitől eltérően, a résztudományok – amelyek közül mindegyik feléje igyekezett – eredményeire támaszkodik. Céljuk, hogy egy közös, minden tudomány számára érvényes platformra tegyenek szert, túllépjenek a specializáción és az elkülönülésen, illetve eljussanak az ember és a világ egészleges szemléletmódjához”.[6]

Itt számos nevet említhetnénk. Számos olyan tudományterületet, ahol az Egész fogalma ismét jelige lett: mély- és alakpszichológia, holisztikus biológia, holisztikus orvostudomány, holisztikus térrendezés, holisztikus mezőgazdaság, holisztikus infrastruktúra, holisztikus kozmológia, holisztikus pedagógia és didaktika, holisztikus üzemtan stb.

Ilyen irányú gondolati lökések nemcsak Európában– mint Rudolf Steiner életműve vagy Arthur Koestler és Ludwig von Bertalanffy holizmusa –, hanem az Egyesült Államokban is jelentkeztek. Az úgynevezett rendszerelmélet és a Gregory Bateson által körvonalazott „szellem ökológiája” – Kínát és Indiát is belevonva – globális bázist hozott létre a New Age közösségek számára. Ők mindannyian és még sokan mások egy egészleges világkép kialakulásáról beszélnek. Ám véleményem szerint senki sem dolgozta ki ezt oly pontossággal és mindent átfogóan, mint Othmar Spann.

 

III.

 

Többi kortársához hasonlóan ő is – ahogy maga fogalmaz – „egy kenyérkereső foglalkozás életközelségéből”, azaz a szociológia és a gazdaságtudomány mentén fejtette ki ezt a világképet. Ám miután itt elsősorban a felvilágosodás atomisztikus–karteziánus előfeltevéseit kellett mérlegre tennie, a paradigmaváltás opponensei prefasisztoid típusnak tartották és tartják mind a mai napig. A szemrehányás az összeomlást és a háborút követő évek politikai vitáiba nyúlik. Mindez a fékevesztetté vált Duna menti főváros feszült légköréből érthető, amelyben jobb- és baloldal a fennmaradó jogállam életképtelen voltát illetően egyezségre jutottak.

Akkoriban számos, később nézeteire oly büszke szabadelvű – mint például Franz Werfel, a már említett író, Arthur Koestler, Karl Popper, Friedrich von Hayek vagy Eugen Kogon – még az említett két pólus között oszcillált.[7]

Akadémiai körökben a Moritz Schlick és Rudolf Carnap köré szerveződő, később oly agyonmagasztalt „Bécsi Körnek” – amely mindennemű metafizikát következetesen elutasított – ugyanúgy módjában állt megnyilatkozni, mint az attraktív, megnyerő fellépésű Othmar Spann-nak, aki zsúfolásig töltötte meg a Jogi Kar 33. előadótermét. Ő volt az oppozíció építésze és pionírje.

1924-ben, azt követően, hogy elénk tárta Társadalomtanát (Gesellschaftslehre) – amire már 1914-ben sor került –, illetve befejezte A közgazdaságtan fundamentumáról (Fundament der Volkswirtschaftslehre) és annakfőbb tanairól (Haupttheorien der Volkswirtschaftslehre) szóló alapvető munkáit, amely utóbbi műve 28 kiadással időközben rekordot ért el a szakkönyvpiacon –, közzétette Kategóriatanát (Kategorienlehre), az univerzalizmus alapművét. A könyvet – amely a stájer hegyvidék csendjében igen rövid idő alatt íródott – a szerző egy olyan megállapítással indítja, amely magába foglalja mindazt, amit azóta egészleges gondolkozáson értenek. Ez pedig így hangzik: „A világ hatalmas arcáról mindig szemünkbe ragyog egy pillantás, mely azt mondatja velünk, hogy egyetlen dolog sincs és nem is lehet önmagáért, hiszen minden egy nagyobb, egy átfogó révén marad fenn és létezik, oly módon, hogy ha átfogójából kiesne, és megpróbálna önmagáért létezni, rögtön a semmibe hullana. Az ember, aki mindennemű közösség nélkül él, szellemileg meghal; egyetlen állat sem létezik társai nélkül, egyetlen fűszál sem létezik pázsit nélkül; s elgondolható-e akár egyetlen kő az ásványvilág nélkül, a Föld az égbolt nélkül? Minden, ami létezik, egy egész tagjaként létezik.”[8]

Ezt a nagyon is elfogadható állítást a következő mondattal szokás kiegészíteni: „Az egész több, mint a részek összessége!” Spann a korábban említett paradigmagyilkosoktól eltérően azonban nem nyugodott meg ezzel az ősidők óta ismert belátással. A kategóriák kanti értelemben vett tervével kötelezve érezte magát a feladatra, hogy feltárja a lét strukturális szerkezetét, s további tételeket dolgozzon ki. Ezeket három csoportba rendezve szeretném összefoglalni:

 

A. A kitagolás kategóriája

Itt alapvető strukturális princípiumokként elsősorban a következőket vehetjük számba:
 

1. Az Egész (Ganzheit) mint olyan nem bír léttel.
2. Önnön tagjaiban fejeződik ki („tagjaiban születik meg”).
3. Nem merül el önnön tagjaiban, vagyis a tagok alapjában rejlik.

A princípiumok eme láncolata igen plauzibilisnek hangzik, mindamellett az atomisztikus világképpel szemben fennálló döntő különbséget is kifejezésre juttatja, ami világossá válik, mihelyt a világ konkrét példáin is alkalmazzuk.

Az előttünk álló asztal csupán alkotóelemeiben (lap, oldalrészek és lábak) „valóságos”. Maguk ezek az alkotóelemek is csupán a fa szöveteiben „valóságosak”, és ez utóbbiak is csupán a molekuláris elemekben, egészen az atommagokig, és így tovább. Az asztalt mint olyant azonban a funkcionális valóság határozza meg.

Gondoljanak csak a szervetlen és a szerves világ jelenségeire! Mindezek csupán az egész által definiált alakzatban „valóságosak”, tudniillik részeik nem szummatív módon állnak egymás mellett, hanem egészleges módon illeszkednek egymáshoz. A biliárdgolyók-világ nem létezik!

A lét struktúraképe tehát nem a végső egységek lineáris egymásmellettiségét, hanem az életfa szignóját mutatja, mely a láthatatlan egész felől tagokra, valamint ezek tagjaira ágazódik szét.

Következésképpen egy tagozódási szerkezet, egy kitagolási rend (Aus­gliederungsordnung) határozza meg a teremtés statikus képét. Ez pedig hierarchikus lépcsőzetességet mutat, ahol az egyes fokokon mindig ugyanazon funkcionális tartalmak térnek vissza.[9] Az egyes individuum csupán az életfa tagjaként, nem pedig az amorf tömeg x-edik tényezőjeként nyeri el önnön egyediségének, a társadalomban saját életének (Eigenleben, vita propria), személyiségének és méltóságának jelentőségét („Az emberi méltóság sérthetetlen”).

A tagozódást decentralisztikus felépítés és szubszidiárius illetékesség jellemzi. Társadalmunk pluralisztikus mivolta így tehát önnön fokainak és funkcionális köreinek sokrétűségéből fakad, és úgyszólván egészleges módon hozzátartozik lényegéhez. Mindenesetre sokkal inkább sajátja, mint az osztályok szerinti felosztás, amely Karl Marx szerint a társadalom struktúráit meghatározza.

Spann a társadalom pluralitását – tanára és pártfogója, Albert Schäffle példája, illetve Bau und Leben des sozialen Körpers című, 1896-ban megjelent főműve nyomán – nagy objektivációs rendszerei szerint elemezte, életköreinek összjátékát kulturális tartalmainak rangsora alapján fejtegette.

Vallás, filozófia, művészet és tudomány – a nemzet eredendő értékével egyetemben – a társadalmi lét szellemi tartalmát képezik, tökéletességének őrei pedig az erkölcs és a jog. Ez utóbbiak a biológiai–nembeli alapok megóvásához hasonlóan (például az egészségügyben) szervezeteket igényelnek. Mindezek csúcsán áll az állam (nem úgy, mint mindentevő, hanem mint az együttes politikai felelősség hordozója).[10]

Spann ezen életterületeket – kétségkívül félreérthető szóval élve – rendi területeknek, szervezeteiket pedig rendeknek nevezte. Helmut Schelsky A megfejtett rendi állam címen Spann születésének 100. évfordulójára írt tanulmányában éppen erre vonatkozólag igyekezett alapelgondolásainak mai hozzáférhetőségére rávilágítani.[11] Intuícióinak megértéséhez – mondja Schelsky – elég, ha a „szociális alrendszerek autonómiájára”, a „szervezeti autonómiára” gondolunk.[12] Ez különösen igaz az állam és a gazdaság viszonyára nézve, amelyek esetében Spann distanciát követelt, az utóbbi ugyanis csak egyetlen, ráadásul nem csupán felülről szabályozott rendi terület a sok közül.[13]

Amit Spann jelmondatával, miszerint „a rend lenyeli az államot”, igyekezett érzékeltetni, azt akár – egy mai divatos kifejezéssel élve – „deregulációnak” is nevezhetjük. Az „igaz államról” szóló koncepciójának[14] egyik meghatározó eleme az önálló kezdeményező cselekvésen alapuló önigazgatás, önkormányzat, és megfogalmazásakor semmi esetre sem a középkori cipészek és szabók rendi államára gondolt.

A teremtés struktúraképe – mind a társadalomban, mind a természetben – merev vagy esetleg befagyott szerkezetet mutatna, ha nem vennők figyelembe az alapvető belátást, mely szerint minden létező a történeti alakulások fátylán keresztül ismerszik fel. Minden létezés történeti létezés.

 

B. Az áttagolás kategóriája

Spann ily módon – belátva minden létezés történetiségét – a strukturális kifejeződés, vagyis a kitagolás alapkategóriája mellé az áttagolás (Umgliederung) alapkategóriáját helyezi.[15]

Ez utóbbi a történelmi keletkezés folyamatára derít fényt, ugyanakkor azzal, hogy a mechanikus fejlődés helyébe a történelem időfeletti összefüggéseit, a múlt, a jelen és a jövő egységét állítja, ez esetben is meghaladja a karteziánus dogmát.[16] A történelem mindig a szociológia rangsorát, azaz a társadalom keretében érvényes rangsort követi. Mégis súlyos tévedéssel érne fel, ha a kettőt összetévesztenénk egymással – miként ez a hesseni irányelvek esetében történt.

Spann a világtörténelem legbensőbb mozzanatát nem a Marx és Engels által hirdetett osztályharcban, hanem a vallás- és szellemtörténetben látja. Maga a történelem is őt igazolja, épp úgy, mint Goethe kijelentései, aki a történelmet a hit és a hitetlenség közt folyó küzdelemre vezette vissza, vagy éppen Ranke meglátása, aki kijelentette, hogy minden korszak közel áll Istenhez.

Spann nem puszta haladást vagy körforgást lát a történelemben, hanem jelenségeinek teremtő, megalapozó tettét,[17] valamint a törések és feszültségek dialektikus ellentmondása közepette való kibontakozásukat. Mind a biológia, mind a szellem területén gyakran tetten érhető a tagok visszavételének és újrakitagolásának folyamata[18] – mint például az évszakok, mi több a napszakok ritmusa esetében.

Mindazt, amit a történelem nagy alapító személyiségei elindítottak – gondoljunk csak a vallásalapítókra, a nagy filozófusok alapgondolataira, az olyan uralkodókra, mint Caesar vagy Nagy Károly, egyes művészeti stílusok alapítóira, de akár vállalatalapítókra is –, követőik a teljes kibontakozás, sőt a megtörés és a hanyatlás szakaszáig igyekeznek továbbfejleszteni.

Az időfeletti összefüggésről szóló tanítás pedig így szól: a történelem mindig jelentős mértékben tovább hordozza a „volt” kincsét, azaz a tradíciókat. Teljes szakítás és teljes újrakezdés minden alkalommal elszegényedést von maga után. Ami az univerzalisztikus szemlélet számára annyit jelent: rangban a reform előbbre való, mint a revolúció, az organikus átalakulás előbbre való, mint a forradalom.[19]

 

C. A visszakapcsoltság kategóriája – „Az egész a tagok alapjában rejlik”

Nincs olyan tag, amely teljesen kiszakadna az egészből. Mindegyik tag – legyen bármennyire is elveszett – otthonra lel valamely fölérendelt vonatkozási rendszerben. A struktúrára és a történetiségre vonatkozó megállapításokat követően e tényállás szabja meg a harmadik kört Othmar Spann kategóriatanában, a visszakapcsoltság (Rückverbundenheit) kategóriáját.

Ez annyit jelent: Bár minden tag önnön lehetőségeinek, sőt önnön sorsának alakítója, vagyis Arthur Koestler szavával élve: egy holon, ámde életét nemcsak önmagában, hanem egy fölérendelt egészben, ezen keresztül pedig a többi tagban is éli, velük együtt illetve rajtuk keresztül képezi az egészet.[20]

Példának okáért: egy középkori várost védelmező helyőrség nem egyetlen, hanem száz, sőt talán ezer katonából is áll. Valamennyien, miközben vállvetve harcolnak, kapcsolatban állnak a felettesükkel, végső soron pedig a hadvezérrel. Tulajdonképpen a hadvezér parancsainak kalkulusában élnek (jó esetben a szívében is). Amint azonban meghal a hadvezér, aki minden helyettesítés nélkül marad, a katona többé nem katona, hanem csupán jelentéktelen tényező a vereség káoszában.

A visszakapcsoltság kategóriája – amelyről órákon keresztül lehetne értekezni – fontossággal bír a növény- és állatvilághoz tartozó fajok és nemek ökológiai összjátékában.[21] Jelentőségét azonban itt elsősorban az embernek a másik emberrel való bensőséges együttléte szempontjából kívánom tárgyalni.

Itt voltaképpen a társadalom központi princípiumáról van szó: polaritás, partnerség, vagy – ahogy Spann nevezte – kettőség (Gezweiung). Kettőség, ugyanis minden emberi létező két korábban létező ember egyénfeletti polaritásából ered. Nincs előre készen. Mind fizikai, mind szellemi tekintetben az együttlétből bontakozik ki.[22] Elsorvadna, ha anyai és más segítséggel nem ébredne fel szellemileg, ha a kettőség számos további aktusa folytán nem válna azzá, amit személyiségnek hívunk. Nem biliárdgolyó. Sokkal inkább része az együtt-létesülés folyamatának, amelyből létrejön mindaz, amit családnak, nemzetségnek és népnek hívunk.

Következésképpen nem mindenki harca mindenki ellen – amelyet Thomas Hobbes akar velünk elhitetni –, nem osztályharc és agresszió, hanem szeretet, kettőség és partnerség határozza meg a társadalom ősképét és – ha úgy akarom – a demokrácia valódi és eredeti ősképét. A visszakapcsoltság az, amely nemzeti és személyes identitásunkat megalapozza.

A személyiség szó eredete a personare. Ám mi az, ami ilyen esetben áthangzik? Ha készek és minden irányból lezártak lennénk, mint afféle emberi biliárdgolyók, semmi sem hangozhatna át énségünkön. Spann azonban az indiai gondolkozás valódi hagyományaihoz kapcsolódik – nem úgy, mint Capra és társai, akik csak külsőleg ragadták meg azokat –, midőn a lélek, azaz személyiségünk mélyrétegeiről beszél, értve ezalatt a „megnyilvánulatlan szellemi alapot”, az érzékfeletti, vagyis religionális, vallási tudatot, a szeretetet vagy kettőségtudatot, továbbá mindazt, ami ebből teremtő módon a mindennapok­ra nézve adódik: a sugallatok, intuíciók (Eingebung) áradatát a tudományban és művészetben, akaratban és cselekvésben.[23]

Az emberi szellemről szóló tanítás – amelyet ily módon kifejtett – sok mindent tartalmaz abból, amit a modern pszichológia, a tudatalattiról és tudattalanról szóló tan – Ehrenfelstől Freudig illetve Jungig – már korábban megfontolás tárgyává tett. Spann – Gregory Batesontól eltérően – azonban nem zárja ki a szellemit a „szellem ökológiájából”. Épp ellenkezőleg, a tudatot a szellem premisszáiból, a más emberekkel való szellemi közösségből – „Én Te is vagyok” – és mindenekelőtt a vallási visszakapcsoltságból vezeti le.

Ezen a ponton hadd mutassak rá a holisták és a rendszerelmélet képviselőinek – a régi és az új világban egyaránt – közös vonására: míg a természettudományok körében síkra szállnak az egészleges hálók alapgondolata mellett, ez alapján pedig radikális követeléseket fogalmaznak meg a természetvédelem, az orvoslás és a gazdaság területén, szándékosan kerülik világképünk alfáját és ómegáját, azaz a teremtő Istent, valamint a népben, a hazában megtestesülő szabad közösség összefüggéseit. Ezek a fogalmak könyveikben és kompendiumaikban egyáltalában nem fordulnak elő.

Bateson és Jantsch szerint az emberi tudat „a kozmikus szellem dinamikájából és önszerveződéséből” jön létre. Ennek mibenléte úgyszólván a csillagokba van írva. A személyes Isten metafizikumával szemben már csak azért is elutasítóak, mivel az szerintük „egyoldalú patriarchális világképhez” vezetne.

Othmar Spann azonban nemcsak egy intellektuális istenbizonyíték logikáját, hanem az ember egzisztenciájának közepét látta a religióban, a legfensőbb Egészbe való visszakapcsoltságban. A vallás nem magánügy, és nem is a nép ópiuma. A vallás élethatalom. Amennyiben megtagadják vagy betiltják, szurrogátumként vagy pszeudo-vallásként tér újra vissza közénk. Erre utal Emmanuel Geibel igen találó mondása:

„A hit, melynek nem nyílik ajtó,
Babonaként surran be az ablakon.
Ha az istenek elűzetnek,
Kísértetek érkeznek.”

Ugyanez igaz a művészet esetében is. Ez sem luxus vagy magánügy, hanem – a szellem ökológiájából következően – az ember ősi ösztöne. A művészetben a nagy kultúrák – gondoljunk csak Egyiptomra, Indiára vagy a gótikus középkorra – képviseltetik magukat. Minden korszakalkotó művészet vallásos művészet volt. Ez megfelel annak a helynek, amelyet a társadalom strukturális rendjében elfoglalt úgy, mint a szellem benső életében.

 

IV.

 

Következésképpen tehát átfogó és nemcsak részletkérdéseket fejtegető egészszemlélet, mely életünk minden tartalmára igyekszik fényt deríteni. Az egyszer megszerzett kategóriális kulcs vezet bennünket a tudományokuniversitasában. Ezért nem véletlen, hogy Spann társadalomtudományi kísérletének turbulenciái[24] után nagy filozófiai műveiben folytatta munkásságát: 1928-ban, A szellem teremtő útjában (Schöpfungsgang des Geistes), 1932-ben, Történelemfilozófiájában (Geschichtsphilosophie), 1933-ban A filozófusok tükrében (Philosophenspiegel), 1935-ben, az Ismerd meg önmagad! (Erkenne Dich Selbst) címen megjelent pszichológiájában, 1937-ben, Természetfilozófiájában (Naturphilosophie), 1947-ben, Vallásfilozófiájában (Religionsphilosophie). Majd a halálát követően megjelent műveiben: 1958-ban, Az Egész logikájában (Ganzheitliche Logik), 1965-ben a Beszélgetések a halhatatlanságról-ban (Gespräche über die Unsterblichkeit). Végül pedig 1973-ben, Művészetfilozófiájában (Kunstphilosophie), valamint 1974-ben megjelent utolsó művében, a Meister Eckhart misztikus filozófiájában (Meister Eckehart mystische Philosophie).

A gráci életműkiadás huszonegy kötete – az eddig elmondottak alapján – az univerzalisztikus kijelentések körének főbb területeit mutatja be, amelyek egyszersmind napjaink fő témáiként is feltűnnek. Függetlenül attól, hogy elfogadjuk-e a benne foglaltakat vagy sem, számos előzetes megfontolás található mindabból, ami az ezredforduló témáit is előreláthatólag meghatározza.

Nos, akkor mit rontott el Spann? Miben tévedett? Úgy vélem, elsősorban abban, hogy a huszas évek első felében a korszellem bírálatát a demokrácia – illetve annak megjelenése – bírálatában hagyta kulminálni. Kétségtelenül félreismerte, hogy amennyiben egy demokratikus választási döntés nem megtévesztésből és manipulációból ered, az Egész akaratát reprezentálhatja, és érvényes módon legitim lehet. Ha az autokratikus módon kormányzott központosított államot helyezte volna a demokrácia helyébe, akkor valóban a diktatórikus rendszerek váltóőre lett volna.

Ám épp ellenkező a helyzet. Amint láttuk, decentralisztikus közösséget követelt, egy olyan társadalmat, amelyben a nem-állami területek önálló jogosultsággal bírnak. A kis, emberközeli közösségek előnyét hangsúlyozta, megelőzve ezzel Fritz Schumacher jelmondatát: „Small is beautiful”. A képviseleti demokrácia előfutára volt, anélkül, hogy hitet tett volna mellette. Már csupán azért is elutasította ennek demagóg–jakobinikus formáját, mivel szabadon ­Platón Államának definíciója alapján tartott attól, hogy az diktatúrába süllyedhet. De van-e bárki, aki kétségbe vonná, hogy itt-ott ma is ezzel a ­veszéllyel állunk szemben?

Önellentmondásba keverednek azok, akik a természet körében felveszik a harcot a karteziánus atomizmussal szemben, miközben az állam és a társadalom területén tömeg- és bázis-demokráciát, azaz karteziánus anarchizmust hirdetnek. Toffler az általa túlhaladottnak tekintett parlamentarizmust – a „politikai mauzóleumot” – telefonos és számítógépes határozatokkal kívánja helyettesíteni. Ezt aztán fennhéjázó módon „a közvetlen demokrácia posztindusztriális formájának” hívják.

Spann – mint számos antikarteziánus – a nemzetiszocializmusban eleinte olyan kezdeményezést látott, mely gondolatainak megvalósítását segítheti. Végül erre a tévedésre időben ráeszmélve, fiával és tanítványaival együtt Heydrich börtönében illetve kényszermunkatáborában tért újra magához.[25] Az pedig, hogy 1945 után rehabilitálták, s mégsem engedték számára tanítói hivatásának gyakorlását, kétségkívül annak a körülménynek tudható be, hogy igyekezett másvalakinek, nevezetesen Karl Marxnak a tévedéseit is meggyőzően feltárni.

 

V.

 

Othmar Spann a hegeli dialektika valamint Adam Smith és David Ricardo tanainak elmélyült ismerőjeként vetette bírálat aláa marxizmust. Tisztában volt vele, hogy Marx többletérték-elméletéhez Ricardo tételei szolgáltak kiindulópontul, illetve hogy a „polgári társadalom anatómiájából” – amelyet Marx ily módon végrehajtott – levezethette az osztályharc jeligéjét. „Miként a karteziánus materializmus a valódi természettudományban végződik, úgy a francia materializmus másik irányvonala közvetlenül a szocializmushoz és a kommunizmushoz vezet!”

Spann ismerte Friedrich Engels A szent családban tett eme leleplező kijelentését. Ily módon arra törekedett, hogy a kapitalizmus ősatyáinak a gazdasági folyamatokkal kapcsolatos téves atomisztikus és karteziánus nézeteiből levezesse illetve kimutassa a kommunizmus ősatyáinak a gazdaság és társadalom összefüggéseivel kapcsolatos téves nézeteit.

Szembeszegült a klasszikus közgazdaságtan azon feltevésével, amely szerint a piac csupán az egyes emberek és javak – mint biliárdgolyók – összetalálkozása.[26] Tekintetbe vette a családokat, a vállalatokat, az iparágakat valamint a mögöttük álló kulturális és szellemi javakat, melyek a kereslet és kínálat összjátékában új egésszé formálódnak. A javak árát és költségértékét ezen összjáték folyományának, nem pedig – miként David Ricardo és ennek nyomán Karl Marx – csupán a fizikai munka ellentételezésének tekintette.

Felhívta a figyelmet arra, hogy e helyütt megfeledkeztek a feltaláló, a szervező, a menedzsment, a piaci betagolás teljesítményéről (Leistung) valamint az állam magasabb rendű tőkéjének (Kapital höherer Ordnung) hozzájárulásáról.[27] Ez olyan mértékben kisebbítette a Marx által oly annyira előtérbe állított vállalkozási nyereséget, hogy a koncentrációról szóló marxi tanítás és az ily módon követelt világforradalmi aktus – a „kisajátítók kisajátítása” – teljes rendszere mint utópia lelepleződött.

Spann ugyanakkor kijelentette, hogy a marxizmus „a történelem bosszúja a proletariátus keletkezéséért”. Ez alatt a társadalmi elgyökértelenedést értette, melynek előidézői a karteziánus technika, az ehhez kapcsolódó indusztrializáció valamint a laissez-faire, az abszolút szabadkereskedelemről szóló tanítás.

Spann gondolatmenete itt az ökológiai mozgalom néhány argumentumával is találkozik. A világot nemcsak – ahogy Heisenberg fogalmaz – a fizika és a kémia világába, hanem egy világszerte terjeszkedő kereskedelem korlátlan profitalapú gondolkozásába is belevetették. Teljes földrészeket, majd saját környezetét is kizsákmányolta, kultúrákat tett tönkre és monokultúrákat vezetett be.

Az egész világot behálózó centrizmus helyett Spann a kategóriatanának megfelelő lépcsőzetesség figyelembevételét ajánlotta: az emberiség, a kultúrkör, a nép, a nemzetség, a család előfeltétele az egyes embernek, épp úgy, mint a világgazdaság, a nemzetgazdaság, a regionális gazdaság és a településgazdálkodás, a vállalatgazdaság és a háztartás, az oikosz köre, illetve ezek észszerű, értelmes viszonya. Ez utóbbiban nemcsak egy végső fogyasztói egységet, hanem egyúttal egy lényegileg fontos termelés színhelyét is látta.[28]

Amit például Bajorországban, vagy akár egész Európában regionális fejlesztési politika alatt értenek, az megerősítést nyer az ő közgazdasági gondolkozásában. Ugyanakkor energikus módon szembefordult Adam Smith azon tételének meggondolatlan alkalmazásával, miszerint bolondság volna egy fogyasztási jószágot saját magunknak termelni, ha azt máshonnan olcsóbban is beszerezhetjük.

Észrevehetjük az aktuális kérdésfeltevést, amely manapság egész iparágak megszüntetését jelentené, és amely különösen a mezőgazdaságot hagyná elsorvadni. Miért szántsuk fel tovább a földeket Bajorországban vagy Németországban, ha a táplálkozási fogyasztási javak Afrikából vagy a tengeren túlról olcsóbban behozhatók?

 

VI.

 

Kérem, engedjék meg, hogy előadásom zárásaképpen egy pillantást vessek természeti alapjaink, vagyis ökológiai céljaink biztosítására. Othmar Spann mélyre hatoló premisszákat nyújtott ennek megértéséhez.

Ha a természetben csupán a karteziánusok holt anyagát látnánk, miféle értéke lenne az ember és a természet egészséges viszonya iránti követelésünknek? Minden bizonnyal az ész fondorlatával határos, hogy éppen az atomtudósok társasága volt az, amely segített bennünket az élettelen atomról s ily módon az élettelen természetről kialakított kép meghaladásában.

Max Planck az 1935-ös „A fizika a világnézetért folyó harcban” (Die Physik im Kampf um die Weltanschauung) című írásában Othmar Spann-nal egy időben – tudta nélkül – ugyanezen gondolat mellett kötelezte el magát. Az új fizika – ily módon fejtegette – megtanulta, hogy „nem lehet egy alakzat lényegének nyomára bukkanni úgy, hogy mindig csak részeire bontjuk, mivel ilyen módszer esetén az alakzat lényegi sajátosságai vesznek kárba.” Minden esetben „az egész valami más, mint az egyes részeinek összessége.”

„Fizika és transzcendencia” – ez azóta vezérszó lett a nagy tudósok körében. Niels Bohr, Max Born, Albert Einstein, Wolfgang Pauli, Pascual Jordan, Erwin Schrödinger és mások is ennek tudatában elmélkedtek és elmélkednek. A már említett Werner Heisenberg pedig kijelentette: „Miért ne kérdezhetnénk rá, hogy mi áll a fizika mögött?”

Spann természetfilozófiája erre a kérdésre igenlően válaszol, és ily módon hitet tesz azon ősi meggyőződés mellett, miszerint a világunkban létező dolgok ideák révén meghatározott alappal bírnak. Noha az ősrobbanásról, a világmindenség milliárd fényévet magába ölelő messzeségeiről, a végtelenül nagy sebességekről, amelyeket a kozmoszbeli mozgások éppúgy jellemeznek, mint az atommag elemi részecskéinek mozgása, még semmit sem tudott. Spann azonban szilárdan meg volt győződve arról, hogy ezek éppúgy, mint a lét összes többi fenoménje, egy őt meghatározó Egész részei. Úgy vélte, hogy az anyagot – a legnagyobbtól a legkisebbig – immateriális lényegiségek alakítják, formálják, melyek csupán ezen keresztül képesek a szellemmel egyesülve azzá válni, amit életnek hívunk.

A kristályok és azok rendszerei ezeknek a lényegiségeknek a törvényeihez igazodnak. A talaj kémiájából kivonják a legapróbb magszemek mindazt, ami a növényben és az állatban formát és szépséget nyer, és végül az ember testiségében a – Toynbee által említett – szellem hordozójává válik. A természet nem szellem, mondja Spann. Azonban természetfeletti gyökerei révén a szellem partnerévé válhat.

„Míg a természet az a lényegiség, amely teret ölt, a szellem az a lényegiség, amely gondolkozik” – így hangzik gondolatmenetének kulcsmondata.[29] A tér határozza meg a materiális természet lényegét. Nem az üres tér, hanem az a tér, amely a legkülönfélébb – egészen a neutrínókig elmenően – potenciákból és sugárzásokból álló makro- és mikrokozmikus erők összjátékában jön létre, melyek szinte fénysebességgel hatolnak keresztül minden testen és így Földünkön is.

„Az univerzum él” – mondaná Spann Walter Bargatzky-vel együtt. Galaxisainak, csillagjainak és csillaghalmazainak egészeiben él. A hidrogénmagból hozza létre a héliumot, mely a mi Napunkon keresztül meleget és életelixíreket biztosít. Csak egy végső fokon átszellemített természet felel meg az immár rendkívül éber ökológiai tudatunknak.

Első ízben láttuk meg az űrhajókról a Földünket, annak szépségében és kész formájában, de egyszersmind egészében, teljességében is.

Nem döntő utalás-e ez arra nézve, hogy valóságunknak csupán egy univerzalisztikus világkép felel meg?

Számos alkotó szellem – Othmar Spann előtt és után – megpróbálta ezt kifejteni. A népesség ökológia-tudatos részével egyre több ember hajlandó elfogadni ezt. Így ezzel a bizonyossággal – a jelen lehetőségek háta mögött – határozzuk el magunkat!

Nem arról van szó, hogy érvénytelenítenünk kellene a jelenkori technikát. Sokkal inkább arról, hogy létünket az általa feltalált eszközök révén – gondoljunk csak a mikroelektronikára és a gépek miniatürizálására – közelebb hozzuk ahhoz, ami szellemi.

Nézetem szerint Rudolf Steiner erre vonatkozólag vigasztaló magyarázatot ad. „Az ember – így szól 1974-ben megjelent Dornach-i írásaiban – a mitikus idők bensőségességéből a fizikai világba leereszkedve magáévá tette az intellektualitást és a logikát, melyekre rászorul ahhoz, hogy a jövőben visszaemelkedjen a szellemi világba.”

Nem adjuk fel és nem is szabad, hogy feladjuk. Ebben az értelemben mondjunk hát igent a jövőre!

Fordította: Berkó Dániel

 

Jegyzetek

[1] A Szerző előadásának átdolgozott változata, melyet 1988 novemberében a Würzburgi Egyetem Szociológiai Intézetében tartott. [Első megjelenés és forrás: Zeitschrift für Ganzheitsforschung, (Bécs), XXXIII. évf. 1989. 2. sz. 66–79. o. – a szerk.]

[2] [Utalás a szerző Mankind and Mother Earth. A Narrative History of the World (USA, Oxford University Press) című 1976-ban kiadott poszthumusz művére. – a ford.]

[3] [A mű eredeti kiadása: The Fitness of the Environment. New York, 1913, Macmillan. – a ford.]

[4] [Fritjof Capra: The Turning Point. New York, 1982, Simon and Schuster. – a ford.]

[5] Francis Bacon: Neues Organ der Wissenschaften. 2. köt. Darmstadt, 1990, Wis­senschaftliche Buchgesellschaft, 129. o.

[6] Georgi Schischkoff: Wörterbuch der Philosophie. 19. kiad. Stuttgart, 1982, Verlag Kröner, 117. o.

[7] [Sőt, például Hayek egy időben erősen szimpatizált Spann eszméivel, doktori disszertációjában (1922) azok továbbfejlesztését szorgalmazta. Lásd Tomo Shigeki: 1922. A Watershed Year for Mises and Hayek. 2002 (konferencia-előadás) http://mises.org/journals/scholar/tomo.pdf – a ford.]

[8] [Othmar Spann: Kategorienlehre. Othmar Spann összkiadás. 9. köt. Graz, 1969, Akademische Druck- und Verlagsanstalt, 11. o. – a ford.]

[9] [„Például az állam nem egyforma polgárok puszta tömegéből áll, hanem az államnak különböző, egymás felett álló részei, szervei vannak. A polgár konkréte nem is az állam absztrakt középpontjával áll szemben, hanem sok szervnek, részegésznek tevékeny, élő organizmusával, amelyek közte és a középpont között állanak. (Tiefengliederung.)” Kisléghi Nagy Dénes: Univerzalizmus. Spann Otmár bölcseleti és gazdasági tanai. Budapest, 1938, Magyar Közgazdasági Társaság,25. o. – a ford.]

[10] [„Az állam az univerzalizmus szerint: rend, a legmagasabb, legáltalánosabb rend, amely potencialiter (ha soha nem is aktuálisan) az összes szervezet egysége.” Kisléghi Nagy Dénes: I. m. 95. o. – a ford.]

[11] Helmut Schelsky: Utopie eines wahren Staates. Deutsche Zeitung,1978. okt. 6. 41. sz.  

[12] [„Minden rendnek megvan a maga sajátos hatalma, szuverénitása, amely tárgyi természetű. (…) Mint az összes rendek legfőbb vezetője, az állam kitölti a többi rend által üresen hagyott részeket: ahol az alsóbb fokok csődöt mondanak, ott a magasabbak veszik át a funkciót.” Kisléghi Nagy Dénes: I. m. 95. o. – a ford.]

[13] [„Az állam mint állam nem érintkezhetik a gazdasággal, hanem gazdasággá kell alakulnia. Ez a tény, a részegészek érinthetetlenségének, viszonytalanságának ténye döntő különbséget tüntet fel a társadalomtudományok módszerében a természettudományokéval szemben.” Kisléghi Nagy Dénes: I. m. 97. o. – a ford.]

[14] [Lásd Othmar Spann: Der wahre Staat. Othmar Spann összkiadás. 5. köt. Graz, 1972, Akademische Druck- und Verlagsanstalt. – a ford.]

[15] [Spann briliáns meglátása szerint „azért van áttagolódás, mert az egész a kitagolásban nem éri el önmagát.” Kisléghi Nagy Dénes: I. m.104. o. – a ford.]

[16] [„Szakítani kell a történelem racionalisztikus felfogásával, el kell ismernünk a kiszámíthatatlant, az újat, a teremtést, amely mindig újra előtör a világban. De az új nem önkényes. Az egyes emberről is sokszor mondják, hogy még »nem érett« valamire: ez annyit jelent, hogy valami új megvan ugyan benne, de nincsenek meg a termékeny kihasználás feltételei. (…) Így jutunk az alkalmas időpont, a történeti alkalom, a görög »kairos« fogalmához.” Kisléghi Nagy Dénes: I. m. 105. o. – a ford.]

[17] [„A szellemi jelenségeket sosem lehet a puszta előzményekből, feltételekből magyarázni. Hogyan lehetne például egy Mozart vagy egy Goethe teremtő erejét a szüleiből és a környezetből kihozni? A szellemi megjelenése, a szellem első áttörése mindig titokzatos jelenség.” Kisléghi Nagy Dénes: I. m. 110. o.]

[18] [„Minden kitagolt egész változást, keletkezést (Werden) mutat és ezáltal azidőhöz tartozik. Ámde minden változás létrejövésből és elmúlásból áll. Elmúlás pedig az alaphoz való visszatérést jelent: minden létező visszahull az egészbe és teremtő folyamat által újra a létbe lép, kitagolódik.” Kisléghi Nagy Dénes: I. m. 105. o. – a ford.]

[19] [„A forradalom nagy veszélye az is, hogy rendesen nem igazán tehetséges emberek csinálják: olyanok, akikben beteges vonásaik miatt nincs teremtő nyugalom és biztonság. A nagy történeti vezetők kerülik a forradalmat. Az igazi reformátorok viszonylag csendben végzik el a változtatásokat.” Kisléghi Nagy Dénes: I. m. 113. o. – a ford.]

[20] [„Így áll egymás mellett az önmagával való azonosság és az önmagától való különbözőség, a magábanmaradás és az önmagán kívül állás, az »Einerleiheit mit sich selbst« és a »Selbstfremdheit«.” Kisléghi Nagy Dénes: I. m. 30. o. – a ford.]

[21] [Lásd bővebben Othmar Spann: Az ember együttélése a természettel. A jelen kötetben. – a ford.]

[22] [„Az ember szellemisége csak közösségben fejlődik: férfi és nő, művész és közönség, mester és tanítvány egymás által teremtődnek. A kettőség lényege: Selbstsein durch Sein im andern (a másikban való létezésen keresztül önmagam lenni).” Kisléghi Nagy Dénes: I. m. 32. o. – a ford.]

[23] [„Az ember csak azt teremti meg, amit kap, amit magában talál. Az emberi teremtés eme módjából következik, hogy az ember kötve van tehetségéhez, hajlamaihoz, adományához.” Kisléghi Nagy Dénes: I. m. 38. o. – a ford.]

[24] [A német szociológusok 1926-ban, Bécsben rendezett ötödik kongresszusán – mint ismeretes – heves vita alakult ki Spann univerzalizmusa körül, amelynek során a résztvevők szinte kivétel nélkül ellene foglaltak állást. Lásd bővebben Kisléghi Nagy Dénes: I. m. 305–309. o. „Ennek az egységes ellenzéki állásfoglalásnak mély oka, hogy Spann a modern társadalomtudomány büszkeségét, az empiriát, a természettudományéval közös alapját vonta kétségbe, sőt halálosan megsebesítette azt.” Továbbá Othmar Spann: Ein Wort an meine Gegner auf dem Wiener Soziologentage. In Spann Leben und Werk. Othmar Spann összkiadás. 21. köt. 107–145. o. – a ford.]

[25] [1938 márciusában – az Anschlusst követően – Spannt felfüggesztették tanítói hivatalából, majd fiával és tanítványával együtt letartóztatták és a dachaui börtönben hónapokon keresztül fogva tartották. A kihallgatások során ért bántalmazások következtében maradandó szemsérülést szenvedett. Kiszabadulása után egészen haláláig száműzetésben élt vidéki birtokán, a Máriafalvához (Mariasdorf) tartozó Őribányán (Bergwerk). – a ford.]

[26] [Lásd bővebben Othmar Spann: A gazdaság átka és áldása. A jelen kötetben. – a ford.]

[27] [E fogalmak kapcsán lásd Othmar Spann: A gazdaság átka és áldása. A jelen kötetben. – a ford.]

[28] [„A háztartás nem »fogyasztói egység«, miként a liberális elmélet mondja (vö. például Philipovich közgazdasági tankönyvét), hiszen a vállalati üzemben is – mint mindenütt – van »fogyasztás«, hanem termelői egység. A háztartásnak meg kell őriznie az őt megillető saját életét, amelyet a liberális elmélet minden eszközzel igyekszik kioltani. Ha tönkreteszik, a gazdaság teljes egésze megsínyli.” Othmar Spann: Tote und lebendige Wissenschaft. Otmar Spann összkiadás. 6. köt. 1967, 137. o – a ford.]

[29] [Vö. Othmar Spann: Az ember együttélése a természettel. A jelen kötetben. – a ford.]