Az Ars Naturæ ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat 2010 óta jelenik meg az Életharmónia Alapítvány kiadásában (évente két szám egy kötetben). Elsősorban eszme- és kultúrtörténeti, filozófiai, vallási és metafizikai összefüggéseiben közelíti meg a humánökológia, a környezetfilozófia, a környezeti etika alapkérdéseit.
A folyóirat kiemelt témái: ember és természet, ökológiai válság és civilizáció, környezetfilozófia és környezeti nevelés, gazdaság és társadalom, művészet és tudomány.
Mélyökológiai irányultságú folyóiratról lévén szó, egyrészt azokra az alapvető okokra igyekszik rávilágítani, amelyek a mai társadalmak szerkezetében és kultúrájában meghatározóak, ugyanakkor kétségkívül a természet rombolásához, a lehető legtágabb értelemben vett környezetpusztításhoz vezettek és vezetnek. Másrészt olyan szerzőket, irányzatokat mutat be, akik/amelyek a környezeti válság kapcsán transzcendens távlatokat mutatnak fel, a megoldást a transzcendenciával való viszony rendezésében látják, és a szellemi gyökerekhez való kapcsolódást, az ebből következő magatartást szorgalmazzák.
Az Ars Naturæ a hagyományok természetre, világra, az ember lehetőségeire, létbeli feladatára vonatkozó tanainak bemutatását is céljának tekinti. Úgy véljük, a tradicionális létszemlélet egy valóban benső indíttatásból eredő környezettudatosságot foglal magában, amely az élet teljességére: forrására és céljára egyaránt tekintettel van.
A folyóirat egyik fő törekvése egy bárhol és bármikor megvalósítható, ám napjainkban elfeledett benső attitüd megtalálásának és kialakításának segítése, miszerint a természettel, a világgal való találkozás és kapcsolat (történjen bármilyen formában) ne a természetfeletti tagadását és az attól való elfordulást eredményezze, hanem ellenkezőleg, az eredetre és a „végleges otthonra” való emlékezést, hogy a természet megfigyelése és tanulmányozása az embert önmagához vezesse, annak felismeréséig, hogy a természet nem csupán megjeleníti Isten bölcsességét rendjén és harmóniáján keresztül, hanem – mint Seyyed Hossein Nasr írja – „szakadatlanul beszél azokról a szellemi valóságokról, amelyek létünk igazi szubsztanciáját alkotják. A természet rendje nem más, mint a mi rendünk, harmóniája pedig az a benső harmónia, amely ma is az örök dalt zengi lényünk legmélyén, a feledékenység világában szétszóródó énünk kakofóniája ellenére. A természet tagjai a mi tagjaink, élete a mi életünk, pusztítása a mi pusztulásunk. Ez az, amit a vallások korszakokon át, nyelvek százaival és különböző mélységben tanítottak, kezdve onnan, hogy megpillantották Isten bölcsességét a természetben, egészen addig, hogy látták benne az Isteni Prototípust, amely a mi ősalakunk is, az Örök avagy Univerzális Embert (al-inszán al-kámil), hogy egy szúfi kifejezéssel éljünk, aki egyszerre az ember és a természet ősképe is. Szintén e valóságra utalt az angol költő, William Blake, amikor alábbi versét megírta, nyíltan szembeszállva a racionalizmus és a szekularizmus körülötte uralkodó nyomasztóan erőteljes áramlataival:
»Akként az Ember is kiles fából, fűből, halból, vadból és madárból,
Begyűjtve halhatatlan teste szétszórt részeit
[...]
Ha nő a fű, ha pattan a bimbó
Látni, hallani, érezni az Örök Embert,
S minden keservét, mig csak ős áldását vissza nem nyeri.«
William Blake: Vala, vagy a négy Zoa (Nyolcadik Éj, Vámosi Pál fordítása)”
