„Ez a világ, amelynél nagyszerűbbet és éke­seb­­bet a természet sosem alkotott, és a lélek, a­­­­­­­­­mely szemléli és csodálja a világot, s egyúttal an­­nak legpompásabb része is, egészen a miénk és örök, s mindaddig együtt él velünk, ameddig jómagunk élünk. Bárhová űz tehát a sors, siessünk oda vidáman és emelt fővel, ret­­tenthe­tetlenül, s végigvándorolhatjuk az e­­­­­­­­­­­­­­gész földkerekséget, e világon igazi számű­ze­­tés nem lehet; mert a világon semmi sincs, amivel az ember közösséget nem érezne. Min­denünnen egyaránt az égre röppen tekintetünk, a menny a földtől mindenütt egyforma távolságra van.”

Seneca

 

 

„Ne idegenként bolyongjon az ember saját birodalmában […]. Aki nem tudja, hogy a villám elektromos szikra, aki a fizika, kémia és biológia legfontosabb alaptényeit nem ismeri, azt manapság műveletlennek nevezzük. Mégis be kell látnunk, hogy kevesebbet veszítünk, ha nem vagyunk tisztában e dolgokkal, mintsem a lényeggel, ama megnyilvánulási formákkal, amelyek az államban és a társadalomban körülvesznek bennünket, s amelyekben létünk gyökerei rejlenek. Nem külső tárgy, mint a természet, hanem egy benső, amit képesek vagyunk megértéssel felidézni: saját Énünk az, amit e helyütt újra fel kell ismernünk. A társadalom olyan, akár egy bűvös tükör; csak azáltal születünk meg, hogy belepillantunk – felébresztve tükrözi vissza saját lényegiségünket, amelyben felismerünk egy máskülönben rejtett szellemi hazát.”

Othmar Spann

 

 

„Minden emberben van egy romolhatatlan csillag, egy szubsztancia, ami arra ítéltetett, hogy a halhatatlanságban kristályosodjék ki. Ez utat mutatva múlhatatlanul ott ragyog az »Önmagam« fényteli közelségében. Az ember az igazsággal, az imával és az erénnyel, és csak ezekkel szabadíthatja ki e csillagot földi akadályoztatottságából.”

Frithjof Schuon

 

 

Ars Naturæ, II. évf. 3–4. sz. – A modern tudomány határai

 

Philip Sherrard

 

A modern tudomány és
az ember dehumanizálódása

 

 

Tagadni, hogy az ember rendelkezne a metafizikai vagy spirituális ­tudás képességével: jórészt ez jellemzi mindazt, ami korunkban filozófia megnevezés alatt zajlik.[1] Ez azonban nem újkeletű jelenség. Hogy ne menjünk messzebbre – márpedig, amint látni fogjuk, ennél jóval messzebbre lehet menni –, mindezt már teljesen nyíltan megfogalmazták a tizenkilencedik század első felének olyan empiriko-racionalista filozófusai, mint Sir William Hamilton. Tanítása szerint minden metafizikát illegitimként el kell vetni, mivel az emberi elme szerkezeténél fogva csak olyasmiről tudhat, ami az idő és tér fizikai és véges világához tartozik. Emberi tudás csak erre a világra vonatkozhat. Empirikusnak kell lennie. Nem lehet metafizikai. Ha léteznek is olyan rendű valóságok, melyek transzcendálják az idő és tér világát, az emberi elme nem tudhatja és nem tapasztalhatja őket, mert nem képes az idő és tér világán túlra nyúlni. Az ember nem rendelkezik olyan tudatfunkcióval vagy érzékszervvel, mely által érzékelhetné egy ilyen rend valóságait. Mióta Hamilton kifejtette, ez a fajta érv mindennapossá vált. Alapját alkotja annak, amit tudományos vagy racionalista humanizmusként ismerünk. Amit azonban nem hangsúlyoznak annyira, vagy rá sem mutatnak, hogy az általa kifejezett – ismeretelméleti – szemléletmód nemcsak hogy ellentmond a vallásos szellemiség arra vonatkozó tételeinek, hogy metafizikai valóságok egyrészt léteznek, másrészt meg is ragadhatók; hanem ezen túlmenően közvetlenül előmozdítja az ember dehumanizálódását, mindazon társadalmi formákéval együtt, melyeket e szemléletmód alapján épít. Megkísérlem kifejteni mindezt.

Hamilton működésének idejére, a tizenkilencedik század első felére társadalmunk már jócskán belebonyolódott abba a folyamatba, mely által keményfejű iparosok és bankárok – akiket elragadott egy rendíthetetlen rajongás a pénzcsinálás és a hatalmuk bonyolult gépek és egyéb eszközök termelése és használata révén történő kiterjesztése iránt – buzgó tevékenysége kezdte átváltoztatni Anglia zöld és kellemes földjét Charles Dickens fekete országává. Ezeknek az embereknek nem volt gyerekszobájuk, nyersek és tolakodók voltak, könyöklők, kapzsik és nagyravágyók, kitűnő spekulátorok és szervezők, a termelés és a könyvelés fenegyerekei, akiknek szinte semmi idejük és türelmük nem maradt a normális emberi szükségletekre, vagy az olyan ódivatú elfoglaltságokra, mint a vadászat, a szemlélődés és az ágy. A tizenkilencedik század során elért nagy eredményük a proletár nyomornegyedek bevezetése a városi élettér standard formájaként, valamint az emberi és természeti lepusztultság egy korábban soha nem látott szintre való fokozása. Nem érdemes időt szánni sikerük következményeinek bemutatására – az egymás hegyére-hátára zsúfolt munkáslakások négyzetkilométereire, ahol az emberek olyan bűzben és mocsokban tengették életüket, mely ismeretlen volt a középkor jobbágyhajlékaiban; a legelemibb áldásoktól, a napfénytől és a friss levegőtől való megfosztottságra, valamint a várost és az azt körülvevő vidéket összekapcsoló minden kötelék elvágására; magának a vidéknek módszeres elcsúfítására, betegségek terjedésére, a zaj eluralkodására, a csúnyaság legvulgárisabb fajtái iránt ­fogékony ízlés kialakítására, a legalapvetőbb életszükségletek nagyarányú ellehetetlenítésére. Mi, akik az úgynevezett környezeti válság vajúdásában élünk – amely sokkal inkább az ember válsága, mint a környezetéé – túlságosan is jól ismerjük e következményeket; és egyébként is, e növekvő elszennyeződés fölötti siralom állhatatos, ám látnivalóan annál hatástalanabb gyakorlat volt legalább a romantikus költők kora óta. Mindössze annyit kell elmondanunk itt, hogy ezeknek az embereknek és huszadik századi utódaiknak tevékenysége nyomán egy új típusú világ valósult meg, a modern városi ipari berendezkedés világa.

Ebben a világban – a mesterséges környezet, a gépek és technikák modern manipulációjának világában – az emberi tényező fokozatosan elsikkad. Amit e világ képvisel, az egy újfajta rend, egy inorganikus rend, nem Isten által teremtett, hanem az ember által kiagyalt – mely tulajdonképpen pontosan azon vágyának kivetülése, hogy Isten nélkül csinálja meg saját világát. A nyugati civilizáció tekintetében röviden azt lehet mondani, hogy amit ez az új rend kiszorított, az a középkori típusú társadalom. A középkor világának társadalma szerves egységbe rendezett volt. Egyfajta szakrális rend, melyet Isten szabott meg, és amelyben mindent, nemcsak az embert és az ember tárgyait, hanem az összes élőlényt – növényt, madarat vagy állatot –, a Napot, a Holdat és a csillagokat, a vizeket és a hegyeket, szakrális dolgok jeleinek (signa rei sacræ) láttak, egy isteni kozmológia kifejezőinek, a láthatót és a láthatatlant, a földet és a mennyet összekapcsoló szimbólumoknak. E társadalom olyan céloknak szentelődött, melyek végső soron földön- és időntúliak, túl vannak e világ határain. Csakugyan, a középkor világában óriási erőfeszítéseket fordítottak az olyan valóságok iránti érzék megtartására, előmozdítására és táplálására, melyeket ma természetfelettieknek nevezünk. E világ széltében-hosszában ilyen valóságok látható képmásait állították fel és tisztelték: ikonokban, keresztekben, templomokban, oltárokban, a közös rituáléban. Ez volt a kolostorok szüntelen törekvése, akárcsak azon szenteké és jámbor embereké, akik olyan természetességgel mozogtak a nép körében, mint madarak a fák levelei között. Akkor is, ha e szentek és jámbor emberek visszavonultak magányukba, minden egyes ember tudatában volt annak, hogy az otthonát körülvevő erdőket és dombokat, a pusztaságot és a barlangokat ilyen emberek népesítik be, készen arra, hogy útmutatást és áldást adjanak. A középkor világában a tevékenység legmagasabb formáinak semmi köze nem volt a gyakorlatiassághoz, termelékenységhez vagy hatékonysághoz, ahogyan ma értjük e szavakat. A tevékenység legmagasabb formája a kontempláció volt; és ha csúcsaira csak kevesen is jutottak fel, mégis, azok a valóságok, melyek között e kevesek éltek, vitán felül álló, centrális tényként köztudatban voltak. Ugyanakkor e tudat nem homályosította el az ember érzékét földi, teremtményi helyzete iránt, amely földből lett és oda tér vissza, mivel benső lényének egészét táplálta és gazdagította a szerves kapcsolat a természettel és a Szellem leheletével, mely a természet mesterműveként kimunkálta őt. Persze, a középkor világában is voltak igazságtalanságok és kegyetlenségek, volt nélkülözés és csúfság, volt szenvedés és betegség. Nem arról van szó, hogy idealizálnánk ezt a világot, még kevésbé, hogy az ehhez való visszatérést javasolnánk. Hanem csupán arról, hogy fel kívántuk mutatni e világ elsőrendűen spirituális irányulását és törekvéseit.

Ez az a világ, melyet elsőrendű irányulásával és törekvéseivel együtt elpusztítottunk. Társadalmunk ember által kreált, nem isteni rend. Tulajdonképpen nem más, mint kivetülése azon emberi elmének, mely elvágta kapcsolatait az istenivel és a földdel; és ha egyáltalán vannak ideáljai, akkor azok tisztán időbeliek és végesek, és a társadalom tagjainak puszta földi jólétére vonatkoznak. Egy bizonyos Dr. Caird, a Balliol későbbi igazgatója, aki a múlt század 80-as éveiben írt [vagyis az 1880-as években],[2] hozzájuk igencsak illő stílusban ábrázolja a világunkat jellemző gondolkozásmódot és attitűdöt az általa felváltott középkor világához viszonyítva. „A modern kor különös ereje abban rejlik – írta Dr. Caird –, hogy végre teljesen végesként fogja fel a véges világot; hogy a tudományban pozitivista, vagyis az egyes tényeket nem tekinti többnek, mint amik; és hogy a gyakorlatban nem hagyja babonák által zavartatni magát, vagyis azon hajlam által, hogy dolgokat és személyeket miszteriózusan szakrálisnak tekint. A kezdeti önkéntelen csodálat és tisztelet, amely az abszolútnak és univerzálisnak a relatívval és egyedivel – vagy egyszerűbb nyelven szólva, az isteninek az emberivel, az ideálisnak a reálissal – való összezavarásából fakadt, mára eltűnt a világból.”[3]

Aligha lehetett volna tömörebben vagy lehangolóbban kifejezni mindezt. És ilyen az a mentalitás, melynek társadalmi megtestesülése modern technológiai világunk. A modern technológia nem más, mint ez a koncepció igába hajtva és munkára fogva. Ez hatalmazta fel a technikai elmét, hogy megszentségtelenítse a társadalmi környezet egészét, a teljes bolygót, és tudományos-technikai szakemberek brigádjait küldje szét, hogy szenvtelenül feltérképezzék, elemezzék, tűvé tegyék és feldúlják az emberi és kozmikus élet teljes szövetét, empirikus bizonyítékok és kísérletek alapján, lehetőség szerint a matematika vagy más speciális metodika bevetésével – külső világűr és benső konfliktus, művészet és történelem, közvélemény és egyéni vétkesség, oktatás és egészség –, csak meg kell nézni a magazinok és folyóiratok százait az egyetemek természettudományos és műszaki tanszékein, hogy képet alkothassunk e szakosodott akadékoskodás és alaposság mérhetetlen burjánzásáról. Mindent bevonnak e szakosodás örvényébe, és alávetik e processzusnak. Semmi sem szent. Már semmi nem tartozik az istenek vagy a természetfeletti szférájába. Sehol semmi nincs, amit ne lenne szabad megvizsgálni és, ha lehetséges, kiaknázni. Sem az óceán talapzata, sem pedig a csillagok nem képezhetnek kivételt. És mindaddig, amíg kimutathatóan eredményesek abban az értelemben, hogy egy bizonyos mérhető cél elérésének legjobb és leghatékonyabb eszközeit képezik, e szisztematikus inváziókat nem lehet sem megállítani, sem visszaverni. Ha valaminek az elérésére létezik hatékony technikai eszköz, vagy ilyen előállítható, akkor ezt az eszközt be kell vetni, függetlenül attól, hogy mi ez a dolog, vagy hogy emberileg mibe fog kerülni. Azok is, akik eleinte áldozatai voltak e folyamatoknak – az ipari proletariátus –, elcsábultak varázsuktól, és úgy tekintenek azokra, mint mágikus talizmánra, mely meghoz majd számukra mindent, amire szükségük van az életben. Ami pedig technokráciánk elitjét illeti – vagyis akik a kimeríthetetlen játékosbódét kezelik: a gépeket, eszközöket, technikákat, számítógépeket és kibernetikai rendszereket, a szimulációs és modellezési folyamatokat, a közvélemény- és piackutatást, a sterilen művi birodalmuk fenntartásához és növekedéséhez szükséges roppant szabályozást – nos, az ő tekintélyük jóformán kikezdhetetlen, hiszen rajtuk múlik az egész felépítmény fennmaradása és virágzása. Ha pedig mindemellett még Teilhard de Chardin-t is olvassák, akkor ideológiai kenőanyagot is adhatnak pragmatikus mókuskerekükhöz, mert az ő tanítása szerint fajunk a „nooszféra”, az emberi elme és tervezés által folytonosan uralt létsík konszolidálása által viheti végbe Istentől kapott feladatát, és töltheti be rendeltetését.

Nagy ára van azonban annak, ha az ember olyan művi és mechanizált társadalmat épít ki maga köré, mint a miénk; nevezetesen, hogy csak azzal a feltétellel létezhet benne, ha alkalmazkodik hozzá. Ez a büntetésünk. A társadalmi forma, melyet felvettünk, szükségleteinek megfelelően megnyirbálja tudatunkat, tapasztalásunkat ennek imperatívuszai fogják megszabni. A szervetlen, technológiai világ, melyet kiagyaltunk, megkaparintja benső lényünket, és arra törekszik, hogy egy vak, szervetlen, és mechanikus dologgá redukálja azt. Arra törekszik, hogy egész érzelmi területeket kapcsoljon ki életünkből, követelve, hogy új fajta lénnyé váljunk, amely már nem emberi, sem a vallásos, sem pedig a humanisztikus korok felfogása szerint – melynek nincs szíve, nincs benne szeretet, közvetlenség, és éppen olyan személytelen, mint azok a fémek vagy számítási folyamatok, amelyekkel foglalkozik. És nem csak érzelmi világunk sorvad el. Kreatív képzeletünk és értelmünk világa szintén elszegényedik. A legátlagosabban jellegtelen elmetípus is éppen elegendő a társadalmunk működtetéséhez szükséges különféle – tudományos és egyéb – készségek elsajátításához. Ugyanakkor a tárgyak, melyeket most készítünk vagy gyártunk, nem vagy csak alig kívánnak képzelőerőt részünkről; egytől-egyig racionális tervezés és kivitelezés eredményei, technikai képességé és hatékonyságé, és a lehető legkevesebb személyes igyekezettel és odaadással gyártjuk őket – gyártatják velünk őket –, így gyártásukon keresztül részesülünk objektív, személytelen, és kegyetlen természetükből, sőt részévé válunk annak. Mert e termékek – gépek, használati eszközök, szervezetek, rendezvények – maguk is tökéletesen híján vannak bármiféle imaginatív minőségnek: nem tükröznek semmi olyat, ami ne anyagi lenne, nem szimbolizálnak semmit, teljesen áthatja őket saját élettelen és szervetlen közömbösségük; és az ember, aki kénytelen közöttük tölteni napjait, hasonló állapotba süllyed.

Valóban: mindaz, ami társadalmunk tagjainak túlnyomó többsége számára a munka elnevezés alatt zajlik, alapjaiban rothasztja meg a lelket és a testet. Olyan munka ez, mely egyáltalán nem veszi figyelembe a foglalkoztatott individuum személyes kvalitásait; nincs közvetlen kapcsolatban azzal, hogy az adott személy ki is valójában, hogy mi az, ami miatt ő önmaga és nem valaki más; munkája tisztán külsőleges a számára, és le is cserélheti – ha alkalom adódik – egy másikra, amely éppoly személytelen és külsőleges.[4] Társadalmunkban a munkánk viszonylatában a legtöbben közülünk nem számítanak többnek, mint „egységeknek”, vagy eszközöknek, melyek kicserélhetők, és teljes aktív életszakaszunk alatt holmi tisztán mechanikus tevékenységre vagyunk kárhoztatva, amelyben nincs semmi emberhez méltó, és amelynek végzése semmiképpen sem felel meg benső és személyes adottságainknak és identitásunknak. Amennyiben egy személy nem töltheti be a természete és hivatása által megszabott funkcióját, hanem helyette egy olyan szerep eljátszására kényszerítik, melynek lényegileg nincs köze őhozzá, akkor önmagában egy kimozdítottságot és diszharmóniát idéz elő, és ez kihat az egész társadalomra, melyhez tartozik – nos, ha erre gondolunk, akkor valamit megragadhatunk állapotunk megbetegedettségéből. Mert társadalmunkban ez nem ritka, kivételes eset, hanem általános; és ilyen körülmények között a kimozdítottság nem kizárólag a társadalmat érinti, hanem a kozmosz teljességét is. Talán nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy ez a társadalmunk gyökeres dehumanizálódását tükröző kozmikus zavar, mely orvosolhatatlan a társadalmunk munkakörülményeit érintő teljes reperszonalizáció nélkül, igencsak előrehaladt. Mivel pedig társadalmunk munkakörülményeit nem lehet újra személyessé tenni és rehumanizálni a teljes jelenlegi ipari struktúra lebontása nélkül, ezáltal némi képet kapunk az előttünk álló feladat nagyságrendjéről.

A jelenlegi tudományos-ipari struktúra leépítése – ha egyáltalán elképzelhető – természetesen jóval többet jelent, mint pusztán külső felépítményének lebontását, és nem vihető végbe sem egyszerűen a természethez való visszatéréssel, sem pedig azáltal, hogy az ember saját kertjét gondozza. Az egyik dolog, amit fel kell ismernünk – kénytelenek leszünk felismerni –, hogy a körülöttünk épített társadalmi forma saját benső világunk tükre; saját benső világunk kivetülése. Tudatállapotunk és az emberi létezés legalapvetőbb valóságai irányába tanúsított attitűdjeink öltenek alakot és nyernek külső formát benne. Egy társadalom lehet az egység, a szépség és az értelem képmása. És lehet a szétesés, a csúnyaság és az ostobaság képmása is. Tőlünk függ, hogy melyik lesz. Ha egy olyan társadalmat koholtunk, melynek formái most elembertelenítenek minket, az azért lehetséges, mert mielőtt ez a külső tartományban megtörtént volna, már teret adtunk olyan gondolati alakzatoknak, melyek tagadják emberségünket és bénítják kibontakozását. Ennek megfelelően, ha vissza kívánjuk alakítani társadalmunkat egy egységesült ember-mivolt képére, elsőként tisztában kell lennünk azzal, mit jelent embernek lenni. Az előttünk álló feladat első lépése a tisztázás. Ennek előzetes momentumaként pedig egyfajta nyomozást, posztmortem vizsgálatot vagy halottszemlét kell tartanunk, hogy felfedezzük, hol romlott el, mi történt tudati szféránkban, ami arra vitt minket, hogy felépítsük azt a szörnyű rémálmot magunk köré, melyben közülünk legtöbben ma élni kénytelenek. Vissza kell követnünk az állomásokat, melyeken keresztül a mentális és anyagi tartományt előkészítettük töredezett, embertelen társadalmunk kibontakoztatásához.

Előzőleg azt mondtam, hogy a mi társadalomtípusunkat, mely felváltotta a középkor világáét, az jellemzi, hogy ideáljai – ha egyáltalán annak nevezhetők – tisztán időbeliek és végesek, és kizárólag tagjainak anyagi jólétére vonatkoznak. Az elképzelések, hogy e társadalom milyen formát öltsön, nem természetfeletti kinyilatkoztatásból származnak, hanem egyszerűen empirikus és induktív érvelési módszerek eredői, melyek elsőlegesen individuális szükségletek és jellegzetességek vizsgálatán alapulnak. E szükségleteket és jellegzetességeket úgy tekintik, mint amelyek végső soron földiek: az élet céljait annak földi időtartamán belül igyekeznek meglátni, és e világ tisztán időbeli és véges mértékei mentén kifejezni. A tizennyolcadik század végére a középkor és a modern kor közötti nézőpontváltás tulajdonképpen teljessé vált: erre az időre már az összes gyakorlati szempontból e világot tekintették az egyetlen valóságnak, a mindennek, és mindenek céljának, az egyetlen helynek, ahol – ahogy Wordsworth megfogalmazta – az ember megtalálhatja a boldogságot, ha az egyáltalán megtalálható. Az optimizmus érzése volt a levegőben, a jövőbe hatolás érzése az új istenség, az Ész égisze alatt, mely addigra kiterjesztette uralmát a nyugati tudat teljessége felett. Az ember természete szerint jó volt. A világ egy jó helynek tűnt az életre. És úgy tűnt, hogy még jobb hellyé lehetne tenni, ha teljesebben és hatékonyabban ki tudnák aknázni a természeti erőforrásait és az ember képességét, hogy hasznosítsa azokat. És úgy tűnt, hogy meg lehetne tenni ezt, ha tudnák, hogyan kell megtenni. Meg lehetne tenni, ha technikákat, technikai eszközöket tudnának kifejleszteni hozzá.

Itt kitérőt szeretnék tenni, hogy eloszlassak egy közkeletű félreértést. Gyakran mondják, hogy a középkornak is megvoltak a technikái, és csak azért nem fejlesztették őket, mert senki sem tudta, hogyan kellene fejleszteni őket. Ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Igaz, hogy a középkori világnak is megvoltak a technikái. De ezeket tudatosan nem alkalmazták vagy fejlesztették egy bizonyos határon túl – ama határon túl, amikor már elkezdték volna gátolni vagy megakadályozni azt, ami sokkal fontosabb volt: egy elsőlegesen imaginatív életszemlélet megvalósítását. Itt elsősorban a vallással törődtek, nem a technikával, és azon technikai eszközöket, melyek megzavarták a harmónia, a szépség és az egyensúly ezen elsődleges fontosságú ideáit, egészen egyszerűen elvetették. Ma számunkra ez furcsának tűnhet. Mivel hozzászoktunk a Nyugat technikai fölényéhez, s gyakran egészen odáig megyünk, hogy a nyugati mentalitást általában véve aktívnak és gyakorlatinak tüntetjük fel, és így szembehelyezzük a Kelet szemlélődő beállítottságával. Valójában még ennél is tovább megyünk, és a kereszténység szelleméből, mely annyira hangsúlyozza a Megtestesülést, és ezáltal, állítólag, az anyag valóságát, közvetlen leszármazást vélünk felfedezni a modern tudományos mentalitásig, valamint az ezzel járó tünetekig, a kutatásig és a természet kiaknázásáig; és szembeállítjuk a kereszténység e materializáló szellemét a hinduizmus, buddhizmus vagy akár az iszlám transzcendensebb szellemi beállítottságával, melyek számára az anyag inkább egyfajta illúziónak tűnik, amely nélkülöz bármiféle lényegi realitást.

E szemlélet természetesen durván túlegyszerűsített, és sok tekintetben éppen az ellenkezője igaz. Egészen a modern időkig a Kelet volt az, mely konkrét, „kísérletező” mentalitással rendelkezett, nem pedig a Nyugat, továbbá a Kelet volt az, és nem a Nyugat, mely technológiák és technikai folyamatok ismeretével rendelkezett, akár anyagi, akár mágikus vagy olyan célok érdekében, melyek közvetlenül kapcsolódnak a spirituális élet megvalósításához. A „módszer” ideája, akár anyagi, akár spirituális technikákra vonatkoztatva, alapvetően keleti idea. A Kelet volt az, ahonnét az ókori görögök – hanyatlásuk éveiben, a második századtól kezdődően – különféle technikai eszközeiket kölcsönözték: ezt megelőzően, habár számottevő tudományos ismerettel rendelkeztek – melynek ráadásul gépek és használatuk módjának ismerete is a részét képezte –, mégis állandóan idegenkedtek attól, hogy levonják vagy kiaknázzák az esetleges technikai következményeket. Azt lehet mondani, hogy a római szellem annyiban különbözött a görögtől, hogy igyekezett kihasználni a konkrét helyzeteket a rendelkezésre álló leghatékonyabb gyakorlati eszközök által, de a főbb technikai folyamatok – arany- és ezüstfinomítás, üvegkészítés, fegyverkovácsolás, fazekasság, hajóépítés és így tovább – még itt is keleti eredetűek voltak.[5]

A technikával való törődés e hiányát, vagy méginkább a technika egy igen szűk szférán kívüli kiaknázásának ilyetén elutasítását nemhogy aláásta volna, de mindinkább aláhúzta a kereszténység szelleme. A Krisztus utáni második és ötödik század közötti időszakban, a kereszténység felemelkedésének időszakában, melyet a buddhista Indiában a művészeti, politikai és katonai szféra megdöbbentő fejlődése jellemzett, Nyugaton olyan mértékű technikai hanyatlás zajlott, hogy Julianus Imperátor a keresztényeket egyenesen a Birodalom iparának tönkretételével vádolhatta. A konstantinápolyi Szent Szófia katedrális egyik építésze tökéletesen képes volt arra, hogy gőzgépet készítsen (mintegy ezerkétszáz évvel azelőtt, hogy James Watt „feltalálta” volna); ám e lehetőséget mindössze arra használta, hogy a házat, melyben lakott, földrengéshez hasonlóan megremegtesse, hogy megszabaduljon egy kellemetlen szomszédtól a felső emeleten. Talán az építészet kivételével – márpedig jóformán az összes nagyformátumú épület vallásos célt szolgált – a Nyugat a technikai irányulás és mentalitás rendkívüli hiányát mutatta fel a középkori keresztény időszakban; és amikor a tizenkettedik században némileg újra felébredt a technikai érdeklődés, ezt ismét a Kelettel való kapcsolat sarkallta – zsidók, keresztes lovagok, velencei és genovai kereskedők közvetítésével, valamint arab szövegek fordítása útján. A Nyugat a keresztény tudat hanyatlásával párhuzamosan fejlődött technikailag, azon egyszerű oknál fogva, hogy a természet „szekularizációja”, mely lehetővé teszi, hogy objektumnak tekintsék és így kiaknázzák, homlokegyenest ellentmond a kereszténység szentségi szellemének, mármint ott és akkor, ahol és amikor ezt helyesen értették, és ez a középkor világában legalábbis részben így volt. Ám még a keresztény tekintély összeomlása után is lassú volt a fejlődés Nyugaton: csak a tizennyolcadik és tizenkilencedik századra kezdték az emberek számottevően széles körben úgy vélni, hogy gépek és szerkentyűk hasznosítása konkrét, kvantitatív természetű eredmények elérése érdekében, mint legfőbb elfoglaltság, nem múlja alul az emberi méltóságot. És azért kezdtek így vélekedni, mert igaznak fogadtak el egy olyan filozófiát, mely kijelentette, hogy az ember alapvetően egy kétlábú szárazföldi állat, akinek az a rendeltetése, és szükségleteit leginkább az elégíti ki, ha társadalmi, politikai és gazdasági önérdekét hajszolja, és egyre növekvő számban és választékban biztosítja magának az anyagi javakat.

Innét származik a kereslet egy olyan típusú emberi lényre, akinek szerepét a későbbiekben aztán egyre növekvő tisztelet övezi majd. A tudósra gondolok. Mert a világ természeti és egyéb erőforrásait nem lehetett számottevően kiaknázni anélkül, hogy a kiaknázás eszközeit nagymértékben fejlesztették volna. Így tehát, talán a történelemben első ízben, a tudósok – és különösen olyan tudósok, akik hajlandóak voltak alkalmazni is tudásukat – a társadalmi és gazdasági színtér középpontjába kerülhettek. Pozitív, konkrét eredmények elérésére fordítva tudásukat, és a természetes erőforrások kiaknázása révén emelve az ember anyagi jólétének szintjét, az első vonalhoz tartoznak az emberiség nagy menetelésében egy szebb és boldogabb jövő felé. A tudósok kezdték átvenni a papok helyét, persze nem a mennyek országába vezetve, hanem a még több fogyasztási cikk és határtalan gazdasági növekedés szép új világába. A tudósok előzékenységének köszönhető a tizenkilencedik század iparosainak és bankárjainak tarolása és vagyona, valamint az, hogy létrehozták a modern ipari világ pusztaságát.

Bizonyos értelemben igazságos is, hogy a tudósok társadalmunk magas polcaira kerülhettek és ott is maradhattak, hiszen azt a világszemléletet, mely aládúcolja e társadalmat és benne az ember helyét, nagyrészt az ő törekvéseik mozdították elő, terjesztették el és tartották fenn mint uralkodó nézetet, mind a mai napig. Itt természetesen Francis Bacon az egyik kulcsfigura, mert Bacon volt az, aki lefektette az „új filozófia” morális, esztétikai, és pszichikai irányelveit. Amikor Bacon arra a következtetésre jutott, hogy novum organuma „nemcsak a természet-, de minden tudományokra” (ideértve az etikát és a politikát) egyaránt érvényes, és „mindent felölelő” kell legyen, utat nyitott a kultúránk feletti teljeskörű tudományos hatalomátvétel, és agyszüleménye, a városi iparosodás számára. Bacon programjában megtalálható világunk teljes szkientivizációjának[6] receptje, a – gyakran önmagukban leírhatatlan kegyetlenségű – laboratóriumi praktikáktól egészen a nem kevésbé baljós modern rendőrállamig. De ha Bacon is az élenjáró géniusz, e hatalomátvétel mozgatórugója, mások – Galilei, Descartes, Newton – voltak azok, akik tökéletesítették a mechanisztikus víziót, melynek mentén modern világunk felépült. Az ő nevük fémjelzi egy új fogalmi univerzum eljövetelét, ők fogalmazták meg a természet tisztán mennyiségi szemléletét, mely először Galilei égi mechanikájának új megközelítésében jelenik meg; és ők táplálták azt az illúziót, hogy matematikai technikák alkalmazása által tudás szerezhető a világról – hogy ami nem fogható be a számok hálójába, az tulajdonképpen nem tudomány, nem tudás, sőt, végső soron nem is létezik.[7]

Azonban nem Galilei, hanem Descartes volt az, aki végső formában megfogalmazta az új tudomány filozófiai elveit, az álomét, hogy a tudás a matematikára legyen redukálva, és az új matematikai kozmológiáét. Elvágva az utolsó vékony kis szálakat, melyek összekötötték Istent az általa teremtett világgal, Descartes gyakorlatilag száműzi Istent a világból – vagy, sokkal inkább, száműzi a világot Istenből. Számára Istent már nem szimbolizálják az Általa teremtett dolgok, gondolkozása nem hagy helyet még a skolasztikusok ideájának sem az Isten és a világ közti analógiáról: nincsenek imagines vagy vestigia Dei in mundo [Isten képmásai vagy nyomai a világban – A szerk.] – ­kivéve azt, amit léleknek nevez, és amelyet nemes egyszerűséggel az emberi ésszel azonosít, valamint a tiszta és körülhatárolt ideák azon gyér állományával, mellyel Isten felruházta. A karteziánus univerzum egy szigorúan egyöntetű matematikai világ csupán, a geometria világa, ahol nincs más, csak kiterjedés és mozgás; és ha Istennek volt bármiféle oka megteremteni, ezeket egyedül Ő maga ismerheti, nekünk nincs és nem is lehet a leghalványabb fogalmunk sem róluk, vagy bármilyen más isteni és teleológiai valóságról, azon egyszerű oknál fogva, hogy – Descartes szerint – nem rendelkezünk olyan tudatfunkcióval, mely által ilyesmit felfoghatnánk. Mindez természetesen azt jelenti, hogy a tudományos gondolkozásból kitaszíttatott minden olyan megfontolás, melynek alapja az érték, tökéletesség, harmónia, jelentőség, szépség, végső cél, mivel ezeket innentől kezdve egész egyszerűen szubjektívnek tekintik, vagyis irrelevánsnak a valódi, „objektív” világ – a mennyiség, a megtestesült geometria, a halott, idegen és tisztán funkcionális természet világának – tudományos megértése szempontjából. A newtoni mechanikai szintézissel ez az új szemlélet tulajdonképpen kiteljesedett. A világkép, benne az emberrel, lapos és semleges lett, megfosztva minden szakrális és spirituális minőségtől, minden hierarchikus rétegződéstől, az emberi megfigyelő előtt üres táblázatként kiterítve, melybe semmi mást nem lehet bejegyezni, csak azt, ami mérhető. Newton számára az égi szférák egy gépezetet alkotnak, Descartes számára az állatok gépezetek, Hobbes számára a társadalom egy gépezet, La Mettrie számára az emberi test egy gépezet, végül Pavlov és követői számára az emberi viselkedés is olyan, mint egy gépezet. Minden, beleértve az emberi elmét is, egy gép modelljéhez igazodik, melyet boncolgatás, elemzés és számítások által szerkesztettek. Márpedig egy világnézet, amely egy gép modelljére alapul, mechanisztikus világot von maga után. Iparosodott városi társadalmunk sötét, sátáni malmainak gépei ékesszóló reflexiók Descartes valamint elődei és követői filozófiájára; és a (szintúgy sátáni) mentalitás, mely férfiakat és nőket odáig alacsonyít, hogy ilyen gépekkel dolgozzanak, szükséges és logikus következménye e filozófiának.

Ezen a ponton szeretném egy esetleges kritika elejét venni. Fel lehet vetni, hogy a newtoni fizika világképét már réges-régen ejtették maguk a tudósok, a megdöntött elméletek ama szemétdombjára száműzve, mely a modern tudomány történetét alkotja. A huszadik század fordulóján felmerülő kvantum- és relativitáselméletre lehet hivatkozni ennek alátámasztásaként, igazolván, hogy a tudományos világszemlélet radikálisan megváltozott. Rá lehet mutatni továbbá arra, hogy egyes tudományfilozófusok, mint Ernst Mach vagy Henri Poincaré – hogy csak kettőt említsünk az intelligensebb pozitivisták közül – megmutatták, a tudomány elméletei és értelmező koncepciói nem többek kényelmes intellektuális eszközöknél, melyek segítségével a tudósok adataikat kezelik, és egy viszonylagos rendbe redukálják; és hogy csupán hasznosságuk és kényelmük miatt lehet értékelni ezeket, nem pedig mint igazságokat a valóságról. Mach minden bizonnyal, de valószínűleg Poincaré is azzal folytatná, hogy egyébként sincsenek végső igazságok a valóságról, habár a tudomány által megfogalmazottak olyan közel kerülnek ehhez, amennyire egyáltalán lehetséges. Újabban pedig más tudományfilozófusok, mint Polányi Mihály, azt feszegetik, hogy a tudós nem vonhatja ki magát bizonyos, tisztán szubjektív tényezők általi befolyásoltság alól, például, hogy milyen eredményre számít, meggyőzték-e más emberek arról, hogy mire számíthat, és így tovább – tényezők, melyek azt jelentik, hogy időbeli és térbeli intervallumok értéke nem egyszerűen megadatik az elmének, hanem olyan elmének adatik meg, amely mélyen és kibogozhatatlanul belekeveredett a saját szubjektív, személyes előítéleteibe és elvárásaiba.

Röviden tehát, érvelni lehet azzal, hogy ma már maguk a tudósok is elismerik, a legjobb elméleteik is hipotézisek csupán, és ezeket, távol attól, hogy induktív módon állítanák fel objektív adatok alapján – ahogy a régimódi empiristák állították –, többnyire egyszerűen posztulálják, mint bizonyos adatok legvalószínűbb magyarázatát vagy értelmezését egy adott modell alapján, melyet a kérdéses tudós valamilyen oknál fogva elfogadott. Így Le Verrier tisztán matematikai módon posztulálta az akkor ismeretlen Uránusz bolygót, vagy újabban Watson és Crick hasonlóan járt el a genetikai kódra vonatkozó elméletük kifejlesztésénél.[8] Mindez azt jelenti, gondolhatnánk, hogy a régi zárt, merev, öntöttvas mechanisztikus univerzum-kép, melyben az embert csak egy kis fogaskeréknek tekintették a hatalmas kozmikus gépezetben, végleg letűnt, és hogy a tudomány, az új tudomány, nyílt, rugalmas, meghatározatlan, és sokkal inkább tisztában van határaival, mint korábban volt. Valóban, egyes tudósok és teológusok úgy vélik, hogy most lehetséges lenne kibékíteni a tudományt és a vallást, a dolgok új, vallási-tudományos felfogásával.

Valami ebből kétségtelenül igaz, mint ahogyan az is igaz, hogy sok tudós, tudatában lévén diszciplínája lesújtó embertelenségének, kétségbeesetten ­keres valamit, ami lehetővé látszana tenni abban az emberi, sőt vallási mozzanat vissza­állítását. Az atomfizikában és a csillagászatban jelenségek egész sorára nem alkalmazható a régi gépezet-modell, és az e területeken dolgozó tudósok arra kényszerülnek, hogy újragondolják megfigyelési módszereiket, új, rugalmasabb modelleket találjanak ki, és finomabb matematikai eljárásokat fejlesszenek kísérleti adataik elemzésére. Mindazonáltal, először is, ha ilyen változások le is zajlottak e területek vonatkozásában, a régi fizika azért a jelenségek éppoly nagy részének továbbra is minden tekintetben a fizikája, mindazon jelenségeknek, melyek az úgymond hétköznapi környezetünkhöz tartoznak, a közönséges térhez és időhöz. Ami pedig az úgynevezett élettudományokat illeti, a tudományos gondolkozás valójában mechanisztikusabb, mint valaha. A biológiában a sejt egy „vegyi üzem”, a riboszómákat egy „programozó gép” irányítja, az RNS olyan, mint egy „sokszorosító üzem dolgozója, amely megkettőzi egy automata gép programját egy kártyalyuggató billentyűzetén”, és így tovább. „A tudományban – mondja Joseph Needham – az ember egy gép, vagy ha nem az, akkor semmi”,[9] és mintegy szavait igazolandó – és továbbá illusztrálandó, amit korábban arról mondtunk, hogy a tudományhoz szükséges elmetípus a legátlagosabbnak és jellegtelenebbnek tűnhet fel a normál emberi intelligencia nézőpontjából –, Francis Crick, a Nobel-díj birtokosa, a DNS kettős-spirál szerkezetének felfedezője, így írhatott: „Jómagam, mint sok tudós, úgy vélem, hogy a lélek puszta képzelődés, és amit elmének hívunk, az egyszerűen csak egy másik szó az agyunk működésére”, hozzátéve: „ha egyszer valaki hozzászokik a gondolathoz, hogy azért vagyunk itt, mert természetes szelekció által kifejlődtünk egyszerű kémiai vegyületekből, figyelemreméltó, hogy a modern világ mennyi problémája egészen új fényben tűnik fel számára.”[10]

A valódi ok azonban, mely érvényteleníti az állítást, hogy a modern tudományos szemlélet alapvetően különbözne Galilei, Descartes vagy Newton szemléletétől, és így fogékonyabb lenne a humanizációra, mélyebben rejlik, mint a gépezet-metaforával való játszadozás. A tudósok nyugodtan eldobhatnák e metaforát, és alkalmazhatnának helyette egy másikat. Ennek alapvetően nincs jelentősége. Amit azonban nem tehetnek meg anélkül, hogy elismernék teljes csődjüket és irrelevanciájukat, az az, hogy eldobják azokat a feltevéseket, melyekre a modern tudomány egésze alapozódik. És e feltevéseken itt most ismeretelméleti feltevéseket értek. A modern tudósok kijelenthetik, hogy az elméleteik pusztán – többé-kevésbé hasznos és kényelmes – hipotézisek. Beismerhetik, hogy a régi empirista ismeretelmélet – mely szerint tudás kizárólag megfigyelés útján szerezhető – nem volt megfelelő, sőt, hibás volt, mert minden megfigyelési folyamatba, az összes elmélet felállításába olyan – örökletes, kulturális, szubjektív – tényezők lépnek be, melyeket a tudós nem képes behatárolni, sőt, amelyekről jobbára nincs is tudomása. De nem vethetik el magának a tudományos gondolkozásnak az alapvető előfeltevéseit – legalábbis anélkül nem, hogy nonszenszként tüntetnék fel egész tevékenységüket. Márpedig ezen előfeltevések, ezen alapvető hipotézisek ma éppen ugyanazok, mint a tizenhetedik század tudósai számára voltak. És hogy a tudósok, bármennyire is szeretnék, nem képesek humanizálni a tudományt, az azért van, mert az embertelenség ezekbe a legalapvetőbb előfeltevésekbe van beépítve, melyeken a modern tudomány egésze alapul.

Itt kezdünk közel kerülni a probléma gyökeréhez, ahhoz, amit generációnk számára a kérdések kérdésének nevezhetnénk. Arcátlanságnak tűnhet megkísérelni néhány mondatban összefoglalni az úgynevezett tudományos megismerés előfeltevéseit. De úgy vélem, lehetséges. Alapjában véve a tudományos elméletek, hipotézisek vagy magyarázatok – vagyis mindaz, amit a köznyelv hibásan még mindig tudományos igazságoknak nevez – olyan állítások, melyeket vagy meg lehet erősíteni empirikus megfigyelésekre és kísérletekre hivatkozva, vagy legalábbis nem lehet megcáfolni ilyen módon. Más szóval, a tudományos megismerés előfeltételez két sarkalatos tényezőt. Az első a tudományos állítások megfogalmazását lehetővé tevő tudatfunkció, a második pedig a jelenségek „objektív” világa, mely a megfigyelések és kísérletek nyersanyagát biztosítja, amelyek alapján ezen állítások közvetlenül vagy közvetve ellenőrizhetők. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy e két tényező szimmetrikus, vagy ugyanolyan jelentőségű. Mindössze annyit, hogy a tudományos megismerés előfeltételeiként rögzültek. Bármelyikük nélkül nem létezhetne tudás, ahogyan a modern tudomány érti e szót. Valójában, teljesen nyilvánvaló, hogy a két tényező sem nem szimmetrikus, sem nem ugyanolyan jelentőségű. Az első – melyet a tudományos állítások megfogalmazását lehetővé tevő tudatfunkciónak neveztem – a döntő. Döntő nemcsak azért, mert ez a formát adó ágens, hanem azért is, mert e képesség az, amely megfigyel, és amely megszabja a megfigyelés behatárolásának kritériumait, valamint e megfigyelés eredményeként felhalmozott információ relevanciáját vagy irrelevanciáját, kompatibilitását vagy inkompatibilitását. Valóban, e képesség egymagában a tudományos megismerés feltétlen ura. Ha fel akarjuk mérni e megismerés értékét, elengedhetetlen tehát tudni, mi is ez a képesség, és hogyan működik; mert megfogalmazásainak egész karakterét az fogja megszabni, hogy mi ez, és milyen szabályok határozzák meg szerkezetét.

Ezen a ponton visszautalhatok e tanulmány nyitó bekezdésére. Mert a modern tudományt oly kizárólagosan meghatározó tudatfunkció megegyezik azzal, ami az ember metafizikai és spirituális megismerő képességét tagadó filozófusok állítása szerint az egyetlen megismerő képesség, amelyet az ember birtokol. Ez pedig az ész képessége. Az a feladatunk tehát, hogy megvizsgáljuk és meghatározzuk az ész jellegzetességeit és korlátait; mert az egyetlen dolog, amit a tudósok nem tehetnek meg – ha fenn akarják tartani, hogy tudásuk egyáltalán bármit is ér –, hogy azt mondják, e tudás nem racionális. Megint csak arcátlanságnak tűnhet megkísérelni néhány mondatban leírni az ész jellegzetességeit. De ismét csak úgy vélem, hogy ez lehetséges.

Az ész az a tudatfunkció, mely analitikus és analogikus logika, valamint mechanikus összekapcsolás által lehetővé teszi a számára felkínált anyag boncolgatását, elemzését és osztályozását, továbbá koncepciók megformálását. Ez azt jelenti, hogy hatásköre az általa befogadott anyagra korlátozódik, valamint a koncepciókra, melyek ezen anyagra vonatkoznak, bár nem feltétlenül származtathatók közvetlenül abból. Az ész annak megfelelően ismeri ezen anyagot, ahogyan az megmutatkozik számára, nem pedig amilyen önmagában, és hasonlóan, a koncepciókat mindössze logikai lehetőségekként ismeri, nem pedig mint önmagukban vett valóságokat. Ami pedig ezen anyagot illeti – az adatokat, melyekkel az ész operál –, önmagán kívüli forrásból nyeri. Kaphatja „felülről” – amennyiben e lehetőség fennáll –, Istentől származó közvetlen megvilágosodáson keresztül vagy természetfeletti kinyilatkoztatás által; vagy kaphatja „alulról”, a jelenségvilágból, érzékszervi benyomásokon keresztül. Akárhogy is, ez az az anyag, mely a „tényeket” alkotja, amelyekkel az ész dolgozik. Ám ha elzárkózik attól, hogy e tényeket felülről kapja – Istentől vagy természetfeletti kinyilatkoztatás útján –, akár azért, mert tagadja az e forrásból való érkezés lehetőségét, vagy mert nem rendelkezik a képességgel, hogy így kapja őket, akkor kénytelen lesz kizárólag alulról nyerni őket, a jelenségvilágból. Ekkor koncepciói csakis a véges és időbeli világra vonatkoznak, a változás és állandótlanság világára. Ez alkotja majd számára azt, amit valóságnak nevez – ez lesz számára a valóságos világ.

Továbbá, e világ vallatása során – a „természeti tények” vallatása közben – az ész csak azt fogja észlelni, aminek észlelését saját korlátai lehetővé teszik, és amit információ gyanánt szerez, az úgymond csak saját hangjának visszhangja lesz. Valóban, a koncepciók, melyeket megfogalmaz, miközben érzékszervi benyomásokat elemez és osztályoz, nem jelenthetnek többet egy hasbeszélő mutatványnál, melyben az úgynevezett külső világ a bábu. Mert az ész nem semleges ernyő, nem is lehet az, melyre objektumok úgy vetülhetnének rá, hogy felfedik saját benső természetüket. Ennek inkább az ellenkezője a helyzet, vagyis hogy az ész kényszeríti rá benső természetét az objektumokra, melyeket megfigyel. Ez azt jelenti, hogy amikor az ész csakis a jelenségvilághoz fordul információért, koncepciói nemcsak hogy kizárólag a véges és időbeli világra vonatkoznak, de annak is csupán olyan aspektusaira, melyek megragadhatók mérés és mechanikus összekapcsolás által. Bármilyen aspektus, ami ily módon nem ragadható meg, a dolgok természeténél fogva meghaladja az ész által megfigyelhető tartomány határait, és így nem képezheti részét az általa megfogalmazott tudásnak. Ráadásul, mivel nyersanyagát most a változás és állandótlanság világából kell nyernie, az általa megfogalmazott tudás sem lehet más, mint változó és állandótlan, ami tehát arra vezeti, hogy tagadja mindazon tudás érvényét, ami nem változó és állandótlan – ami tartós és örök. Végső soron vagy a tiszta relativizmus álláspontjára kényszerül, mely álláspont szerint minden vélemény egyaránt igaz vagy egyaránt hamis; vagy pedig – hogy meneküljön e relativizmusból – fel kell állítania egy hivatalos irányadó szervet, amely előírja, hogy miképpen kell vélekedni és mit kell tagadni, hogy mit szabad gondolni és mit kell elvetni mint a dolgok hivatalosan engedélyezett változatával szembenállót. Nem véletlen, hogy a modern tudomány jelenleg legnagyobb becsben tartott elméletei közül az egyik az evolúcióé, a másik a relativitásé, egy harmadik pedig a meghatározatlanságé – habár előbb vagy utóbb mindhármat ki fogják selejtezni a megdöntött elméletek ama szemétdombjára, amely, mint említettem, a modern tudomány történetét alkotja; mert a modern tudományos elméletek végső soron nem empirikus megfigyelés és kísérlet termékei, hanem a modern tudományos gondolkozás alapját képező előfeltevések elkerülhetetlen, logikus következményei; és lévén, hogy ezek az előfeltevések olyanok, amilyenek, ezen elméletek elavulása éppen olyan elkerülhetetlen, mint amilyen a megjelenésük volt. Az sem véletlen továbbá, hogy a modern tudomány korszaka par excellence a totalitárius ideológiai állam korszaka.

Mert a modern tudomány kiindulópontját egy tudati forradalom képezi, egy forradalom az Ég ellen, melynek eredményeképpen az ész először ignorálta, majd tagadta, végül pedig elzárta magától a tudás forrását, amely felette van; és ez azt jelentette, hogy kénytelen volt kizárólag ahhoz fordulni tudásért, ami alatta van – az érzékszervi jelzések és érzékszervi benyomások „külső” világához. Következésképpen a modern tudomány koncepciói – melyek tudását alkotják – abba a típusba tartoznak, melynek jellegzetességeit az imént leírtuk. Nevezetesen, csak arra vonatkoznak, ami időbeli és véges, és pusztán az ész saját struktúrájának logikai és mechanikai kritériumait és jellegzetességeit tükrözik. Mint megjegyeztem, az ész nem semleges ernyő, melyre egy tárgy rányomhatja identitását, hogy ezáltal felfedje lényegi és benső mivoltát. Amikor lefényképezünk egy személyt, e személy bizonyos inherens kvalitásai kirekesztődnek a fényképből, magának az anyagnak a természetéből kifolyólag, melyre a kép vetül. Hogy ne menjünk messzebbre, egy személy fényképéből hiányzik e személy testének fizikai melegsége, bőrének puhasága, hogy az összes mentális és érzelmi kvalitását ne is említsük. Más szóval, a film anyaga belép a lefényképezett személy és e személy élő valósága közé; és az a fajta tudás, melyet egy személy fényképéről nyerhetünk, teljesen absztrakt és jóformán értéktelen lesz e személy élő valóságának közvetlen ismeretéhez viszonyítva – éppen ahhoz a valósághoz, melyet a fénykép kirekeszt.

Hasonló folyamat megy végbe, amikor az ész kizárólag az úgynevezett külső világ tényei felé fordul információért: kénytelen kizárni e tények észleléséből olyan kvalitásokat, melyeknek lenyomatát saját természeténél fogva képtelen befogadni. Ez azt jelenti, hogy elkerülhetetlenül rákényszeríti saját törvényeit észlelésének tárgyára. E törvények tulajdonképpen szűrőként működve megszabják, mit észlel és mit nem észlel, mert nem észlelhet. Más szóval, az ész elkerülhetetlenül belép közénk és az objektumok közé, melyeket megvizsgálni szándékozik. Az sem változtat a helyzeten, ha eszközöket állítanak az ész és ezen objektumok közé: bármilyen kifinomult és érzékeny legyen is az eszköz, az általa közvetített információ nem lépheti át vagy kerülheti meg a szóbanforgó megfigyelő képesség, jelen esetben az ész inherens korlátait. Más szóval, az a fajta tudás, melyet az ész ma megfigyelései alapján megformálni képes – amit tudományos tudásnak nevezünk –, nem más, mint benső korlátainak és jellegzetességeinek tükre, valamint az általa elfogadott előfeltevéseké, és – szinte – semmi köze nincs a dolgok saját mivoltához, élő valóságukhoz. Valóban, az ész ma csak annyit tehet, hogy bezárja az embert önmagába, és hozzábilincseli saját előítéleteihez és vélekedéseihez, a legjobb esetben is arra kárhoztatva, hogy elégedjen meg a dolgok puszta külső látszatával. A dolgok benső mivolta pedig, élő valóságukban, olyasvalami, amit az ész sohasem ismerhet. Olyasvalami tehát, ami a modern tudomány számára ismeretlen.

A modern tudomány, mivel a racionális szférára alapul, és arra korlátozódik, sohasem érheti el valaminek benső mivoltában való ismeretét, bármennyit törje is magát kísérletezéssel és megfigyeléssel, vagy vigye bármilyen messzire is boncolgatási és elemzési tevékenységét. Ez az a helyzet, melyre magát kárhoztatta, és amelybe végleg és menthetetlenül foglyul esett. És mert a kvalitások, melyek az emberi lényt lényegileg azzá teszik, ami, sem nem időbeliek, sem nem végesek, és nem is olyanok, hogy mérhetőek vagy elemezhetőek lennének az ész által; ezért mondhatjuk, hogy egyfajta embertelenség van beépítve a modern tudomány egészének alapjául szolgáló legalapvetőbb előfeltevésekbe. Más szóval, arra a szintre redukálni az embert, amit az ész képes felfogni és megragadni abból, egyenlő az ember elembertelenítésével. Ha pedig ehhez még hozzátesszük, hogy a kvalitások, melyek minden egyes élőlényt lényegileg azzá tesznek, ami, ugyancsak túllépik a racionális szférát, akkor kezdünk képet alkotni ama borzalmas csonkításról, melyet a tudományos világszemlélet jelent. Az ész legitim rendeltetését nem tagadom vagy feketítem be, és nem mondom, hogy ne lehetne tudománya a jelenségeknek. Szó sincs erről. Ám amikor az ész az emberi tudás feltétlen urának pozíciójába kerül, tagadva vagy ignorálva a hatáskörét meghaladó princípiumokat és kvalitásokat, akkor szükségképpen egy mechanikus, embertelen és istentelen funkcióvá korcsosul; és az univerzum általa kivetített képe, valamint a világ jellege, melyet e képpel összhangban kohol, ugyancsak mechanikus, embertelen és istentelen. Mondanom sem kell, hogy e kép ráadásul megdöbbentő hazugság.

Mindez persze nem volna túlzottan fontos, ha a modern tudomány, a sakk vagy a kötéltánc módjára, csak néhány szakember ügye volna. Sajnos azonban nem ez a helyzet. Akár tetszik, akár nem, a tudományos attitűd átitatja és alapjaiban érinti közösségi és személyes tevékenységünk és gondolkozásunk szinte minden területét. Nemcsak arról van szó, hogy kormányaink évente óriási összegeket költenek iskolákon, egyetemeken, kutatási projekteken, és számtalan más csatornán keresztül előmozdítására és elterjesztésére. A helyzet ennél súlyosabb. A tudás tudományos koncepcióját szinte minden szempontból a tudás egyetlen létező módjának tekintik. Nemcsak saját ivadékait uralja, mint a társadalomtudományokat és az antropológiát – melyeknél elfajzottabb basztardokat még nem látott a világ –, de betört a klasszikus humán területekre is, amely tény a modern törekvő számára szinte lehetetlenné teszi például a költészet megfelelő felfogását. A filozófia már réges-régen letette a fegyvert, és mára alig tekintik többnek, mint ama marginális és esetlen agytornának, amit a logikai analízis vagy még inkább az információelmélet képvisel.

Sokkal súlyosabb – és alattomosabb – azonban az egyetlen olyan diszciplína kapitulációja, melynek a kezdet kezdetétől kötelessége lett volna rávilágítani a modern tudományos mentalitás korlátaira. A teológiára gondolok. Itt elegendő megjegyezni, hogy menedéket lelve egy – Aquinói Szent Tamás által felvetett, majd később olyan filozófusok, mint Kant által megerősített – képzelgésben arra vonatkozólag, hogy bár az ész nem foghatja fel közvetlenül a kinyilatkoztatás valóságait önmagukban, mindazonáltal megismerési módja és következtetései tökéletesen érvényesek a jelenségvilágra – a természet világára – nézve, a teológusok többsége hamis biztonságérzetben ringatta magát. Ami ennél is rosszabb, kötelességüknek érezték módosítani saját doktrínájukat, amikor az ellentmondott a tudósok által időről-időre felvetett különböző elméleteknek az univerzum eredetéről, az ember fejlődéséről és hasonlókról. Emiatt annak az abszurd mutatványnak lehetünk szemtanúi, hogy teológusok megkísérlik korszerűsíteni a keresztény doktrínát, vagy átdolgozni a korszellemnek illetve a kortárs elmének megfelelően, tökéletesen megfeledkezve arról, hogy e korszerűség és e szellem és ezen elme mind olyan tudomány által meghatározottak, amely definíció szerint romboló a vallási intelligenciára és annak normatívájára nézve. Az eredmény az lett, hogy a teológusok többnyire elmulasztották megfogalmazni a tudományos ismeretelmélet bármilyen gyökeres vagy hatásos kritikáját, elmulasztották kimutatni megdöbbentő következményeit annak, ha az ész a tudás legfőbb és egyetlen eszközévé emelkedik, és elmagyarázni, hogy mindez miért jelenti önmagunkról és a minket körülvevő világról alkotott felfogásunk fokozatos meghamisítását. E mulasztás ismeretében nem meglepő, hogy egyetemeinken oly sok fiatal végül nem jut jobb ideológiához, mint a marxizmus-leninizmus valamilyen formája, mely maga sem más, mint a tizenkilencedik századi polgári tudományos elmélet legbanálisabb aspektusainak politikai fogalmakra fordítása. Amikor aztán a racionalista-materialista közhelyek ugyanezen összevisszaságát a tömegek is átveszik – vagy inkább ez veszi át az uralmat a tömegek felett –, a társadalom egyszeriben internálótáborrá változik, melyben minden, ami az emberi élet értékét adja, szisztematikus támadásokat szenved és meghurcoltatik. Hozzátehetjük, hogy teljesen lényegtelen az, amikor maguk a tudósok azzal védekeznek – mert szokásuk ezzel védekezni –, hogy ők mindössze szerény gyakorlati emberek, akik csendesen haladnak előre kutatásaikkal, és nem tartanak igényt sem a tudás mércéjének felállítására, sem bármilyen különleges tekintélyre, s amennyiben mások kiaknázzák kutatásaik eredményét kereskedelem, háború vagy egyéb káros cél érdekében, azért ők nem hibáztathatók. A tudományos kutatás előfeltételeként az ész felmagasztalása már önmagában olyan tolakodást és arroganciát fejez ki, mely kizár bármilyen valódi alázatot, hiszen az utóbbi csakis az igazságra alapulhat, nem pedig egy hazugságra; és – saját emberi mivoltuk tagadása nélkül – a tudósok nem háríthatják el maguktól a felelősséget a következményekért, melyeket, ahogy ezzel ők is teljesen tisztában vannak, kutatásuk elkerülhetetlenül mozgásba hoz. És nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy egyre több tudós nemcsak hogy nem hárítja el e felelősséget, de töredelmesen és állhatatosan elismeri.

Ezen a ponton – ha ugyan már nem jóval korábban – felmerülhet az ellenvetés, hogy a kép, amit festettem, túlságosan zord, és hogy a helyzet nem olyan rossz, amilyennek beállítom. Először is azt lehet mondani, hogy még ha általában véve a tudományos mentalitásnak való alávetettség hatásairól megrajzolt vázlatom igaz is az emberi tevékenység bizonyos szféráira nézve, mindazonáltal más szférákban olyan előnyök származtak ebből, melyek kiegyenlítik, ha nem egyenesen ellensúlyozzák a hátrányokat; és egyébként is, ezek maguk is korrigálhatóak lesznek, ha majd egy kicsit többet tudunk róluk. Leginkább talán azzal lehet érvelni, hogy az orvoslás területéről származó nyereség olyan mértékű, ami önmagában elegendő az utóbbi néhány évszázad egész tudományos kísérletének igazolására. Nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű lenne. A modern tudomány világa egy egységes, összefonódó egész, melyből lehetetlen egy területet kiragadni, mintha e terület függetlenül létezhetne a többitől. Azért lehetetlen ezt megtenni, mert minden egyes folyamat, bármilyen előnyösnek látszódjék is önmagában, kibogozhatatlanul összefonódik ezer más folyamattal, és függ azoktól. Ha egy olyan terméket akarunk, mint az autó, az összes többivel is számolni kell, az olajfúró tornyok és olajfinomítók és autópályák ocsmányságától az ólomszennyezésen, szénmonoxidon és a városaink életét tönkretevő zajon át azok halálos unalmáig, akiknek az a dolga, hogy e gépeket összeszereljék. Akárhogy is, teljesen álságos például a modern orvoslás dicshimnuszát zengeni, amikor a társadalomtípus, mely létrehozta, és amelyet előfeltételez, annyi mindent tett, hogy megfossza az embert az alapvető dolgoktól, melyektől egészsége függ.

Egy másik, komolyabb kérdés azonban, hogy vajon a tudományos hatalomátvétel valóban olyan totális-e, ahogyan beállítottam. Az intelligencia és az imagináció szférájában mindig voltak, akik nem hódoltak be követeléseinek: olyan költők például, mint Blake, aki teljesen tisztán látta, hová vezet Bacon, Locke és Newton gondolkozása; vagy Yeats, aki gyűlölte e tudományt, és a „külvárosok ópiumának” titulálta; vagy David Jones, aki jól tudta, hogy ha az ember munkája pusztán haszonelvű, akkor egyben emberalatti is, és hogy a technológia világában alkotó képességének – a poeta funkciójának – az írmagja is kiveszik. Hármójuk tanúságtétele – márpedig vannak még sokan mások – önmagában elegendően mutatja, hogy a kreatív intelligencia és imagináció – mely szükségképpen szembehelyezkedik a tudománnyal – még nem hamvadt el. Továbbá, a rózsa illata még mindig éppen úgy a rózsa illata számunkra, mint Platón számára volt, és mindennek dacára életünkben még mindig fel-feltűnnek a kegyelem, a szépség és a szeretet pillanatai, melyek messze túlszárnyalják mindazt, amiről beszéltem. Ebben az értelemben még minden a helyén van, és semmi nincs elveszve. Valóban, mivel a modern tudomány világszemlélete alapvetően hibás, végső soron nem érintheti a dolgok igazságát, bármennyire is az ellenkezőjét mutassa a látszat. Az emberi és természeti létezés normája mindig megmarad. Mindezzel együtt azonban, emlékeznünk kell az ember látnivalóan kimeríthetetlen képességére, hogy bedőljön egy hazugságnak, és ezáltal életét egyfajta illúzióvá változtassa. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a körülöttünk felépült társadalmi rendet – a jelenünket – túlnyomórészt e hamis filozófia kategóriái és gyakorlati alkalmazásai határozzák meg, és hogy a szétválasztottság a világunk és az emberi és természetes norma világa között napról-napra növekszik, nem pedig csökken. Mára tulajdonképpen olyan mértékűvé vált, hogy szinte lehetetlen megérteni egyiknek a másikat. Nem sokon múlik, hogy elveszítsük képességünket annak felmérésére, milyen mélyre zuhantunk az emberi és természeti norma szintje alá.[11]

Mert a modern tudomány egy emlékezetvesztésből ered, az ember felejtéséből, hogy ő kicsoda. Ezen eredetben rejlő kijátszhatatlan logika folytán olyan pályán halad, melynek minden egyes állomása az ember további bukását jelenti, egyre mélyebb tudatlanságba saját természetéről, következésképpen bármi egyébnek a természetéről is. E tudatlanság által fokozatosan elszakítva létének gyökereitől, az ember, amíg csak megmarad e pályán, arra van ítélve, hogy vakon és egyre növekvő iramban haladjon a teljes identitásvesztés, a teljes kontrollvesztés, végső soron a teljes önmegsemmisítés felé. Semmi nem állíthatja meg e folyamatot, csak az irány teljes megfordítása. De semmi más nem kezdeményezheti e visszafordulást, csak ha az ember visszaszerzi kilé­tének tudatát: a gyógyításnak a betegség eredeténél kell hatnia. Ennek visszaszerzéséhez a modern tudomány maga egyáltalán nem képes hozzájárulni: egy tudomány, melynek alapvető kategóriái kizárják az emberi természet lényegi minőségeinek megismerését, nyilvánvalóan nincs abban a helyzetben, hogy az embert téve vizsgálatai tárgyává, reménnyel kecsegtessen, hogy róla bármi érdemlegeset el tud mondani nekünk. Kizárólag egy vallásos – vagyis a racionalitás szféráját felülmúló – megértés lehet képes felismerni e kvalitásokat, és ezáltal felmérni jelentőségüket egy emberhez méltó életvitel számára.

Fordította: Farkasfia V. András

 
Jegyzetek

[1] [Forrás: Studies in Comparative Religion, X. évf. 2. sz. (1976. tavasz) – A szerk.]

[2] [Az eredeti szöveg közreadójának megjegyzése. – A szerk.]

[3] E. Caird: Hegel. Edinburgh–London, 1883, 112. o.

[4] [Talán hozzátehetjük, hogy a vállalati pszichológiának köszönhetően a cégek mára már rájöttek, hogy alkalmazottaik sokkal lelkesebben fognak tevékenykedni, ha úgy érzik, a munkájuk illik hozzájuk, az egyéniségükhöz, úgymond. Ez azonban egy még negatívabb törekvés, mert az embert arra ösztönzi, hogy ezzel a bizonyos – teljesen fiktív és külsőleges – „egyéniséggel” azonosítsa, ebbe zárja be önmagát, amelynek szintén semmi köze nincs ahhoz „ami az ember valójában”, hiszen ez utóbbit a modern pszichológia képtelen megragadni. – A ford.]

[5] Ld. Jacques Ellul: The Technological Society. New York, 1964, 27. oldaltól.

[6] [Eltudományosítás. A szerző neologizmája. – A ford.]

[7] [A szerzővel teljes mértékben egyetértve, érdemes árnyalnunk az itt felvázolt képet. Ahogy Szmorad Csaba írja: „Galileit – több más modernista vonása mellett – éppen azért istenítették mindenkor bizonyos körökben, mert az elsők között deklarált egy olyan – szerinte érvényes – tudományos gyakorlatot, amely bevallottan elszakad a vallás által képviselt spirituális szempontoktól […].” Ugyanakkor a „felvilágosodásnak nevezett folyamat »kitörése« előtt született tudományos életművek és elméletek közül számos állt abban a sajátos határhelyzetben, amelyben bár megközelítette a jelenkor modern tudományosságának »külső« jellegzetességeit, ugyanekkor nem lépett át azon a határvonalon, amelyen túl a szellemi princípiumokat nélkülözni vagy támadni kötelező. Ezek az irányzatok – megfelelő megközelítéssel – visszavezethetők egy spirituális megalapozottságú tudományos szemlélet princípiumaihoz. A görög természetfilozófia több iskolája, Kopernikusz, Kepler, Tycho de Brahe, de még Newton munkássága is – és számos további kiválóságé – feltétlenül többet érdemel, mint hogy a jelenkor tudományos propagandája gátlástalanul »bedolgozza« ezeket modernista előfutárainak gyűjteményébe.” Szmorad Csaba: Megjegyzések a tradicionális és a modern természettudomány viszonyáról I. Északi Korona (Budapest), 17. sz. (2005. szeptember) 10, 8. o. – A szerk.]

[8] [Ugyancsak figyelemreméltó a modern „kozmológia” esete, ahol az információ megszerzésének jóformán egyetlen eszközét a teleszkópos megfigyelések jelentik, ezek alapján állítanak fel fantasztikus elméleteket, melyeket aztán kizárólag az ugyanolyan – legfeljebb mennyiségi értelemben eltérő – módon megszerzett információ „igazol”. – A ford.]

[9] Joseph Needham: Man a Machine. London, 1927, 93. o. Idézi Theodore Roszak: Where the Wasteland Ends. London, 1973, 184. o. Az utóbbi könyvnek lekötele­zettje maradok.

[10] Francis Crick: Of Molecules and Man. University of Washington Press, 87, 93. o. Idézi Theodore Roszak: Where the Wasteland Ends. Id. kiad. 188. o.

[11] A modern tudomány mára világméretű áramlattá vált, és radikálisan megváltoztatta, sőt, teljes átrendezéssel fenyegeti az élet mindazon mintázatait és értékeit, melyek felbukkanása előtt jellemezték nemcsak az európai civilizációt, hanem az összes többi civilizációt is. A nem-európaiakkal elhitették, hogy a modern tudomány módszereinek és technikáinak átvétele, melyek ismerete és manipulálása bizonyos hatásokat idézhet elő a gyakorlati szférában, nem fog feltétlenül ama spirituális univerzum szétzüllesztéséhez vezetni, melynek saját civilizációjuk mindazt köszönheti, ami benne szakrális és emberi. Egy passzív állapotba ringatták őket, hogy belenyugodjanak abba, ami valójában sokkal rosszindulatúbb és totálisabb nyugati imperializmus, mint amit korábban bármikor átéltek.