A tudatökológia nem egy irányzat a számos ökológiai irányzat között, és nem is egy ága az ökológiának. Inkább – eltérően az irányzat szó legfelszínesebb jelentéseitől – egy irányvonal, amely minden ökológiai irányzatban és diszciplínában hasznosítható, mely komolyan veszi. Éppúgy az ökológia úgynevezett sekélyes formái, mint a „mélyökológia” számára. A biológiai ökológia képviselői lényegében ugyanúgy alkalmazhatják az alapelveit, mint a társadalomökológia vagy ökofilozófia művelői. A lényeg, hogy értsék a fő elveit, belássák a fontosságukat, majd pedig következetesen alkalmazzák a saját gyakorlatukban, anélkül, hogy megmásulnának és a szaktudás tompítaná hangsúlyosságukat.
Az alapelvek a következők:
(1) A tudatökológia abból a fundamentális fontosságú felismerésből indul ki, hogy a környezeti válság minden jelenlegi és jövőbeli változatáért elsősorban az egyén a felelős. Az általa javasolt, kiindulást képező átélés konkrétan az, hogy a környezeti válság formáiról „én” tehetek.
(2) Amennyiben saját tudatomon belüliként élem át a környezetet, kevésbé járulok hozzá az ökológiai válság létrejöttéhez vagy további kibontakozásához. Ami az ember sajátja, hovatovább önmaga része, annak árt a legkevésbé. Nem ismeretes felelősebb viszony, hatékonyabb módszer a környezeti válság elkerülésére annál, hogy az oikoszt a tudatomon belüliként élem meg, annak elidegeníthetetlen részeként.
(3) A környezet bármely – földrajzi, állati, emberi, tárgyi, kulturális stb. – formájának a saját tudaton belül létezőként történő átélése nemcsak megelőzi, hanem megoldásokat is nyújt a környezeti válságra. Nincs ennél bensőségesebb kiváltó oka és módja a környezet felelős gondozásának. Amennyiben „másra” irányul, a szeretet sem eredményesebb.
(4) Az ökológiai válság különböző aspektusainak megoldása tekintetében elengedhetetlen előfeltétel a saját tudat harmonikus, emelkedett és teljes állapota érdekében végzett munkálkodás. A zaklatott, színvonaltalan és korlátozott tudat ugyanilyen környezeti viszonyulást eredményez. A „külső” környezet, összességében, a „benső” tudati környezetnek megfelelő.
(5) A környezet saját tudaton belüli voltának tapasztalata nem mentesíti az embert a válságok, sőt a katasztrófák élményeitől. Így azonban hatékonyabb módon követelnek megoldást, mint a pusztán külsőnek tekintett környezeti krízis.
(6) Ama kérdést, hogy a tudat van-e a világban, vagy a világ a tudatban, a tudatökológia egyértelműen az utóbbi módon válaszolja meg: a világ van a tudatban – és nem fordítva. Ha feltételezünk vagy tapasztalunk is olyan „tudatot”, amely a világban van, ezt a lecsökkent tudatot a teljes tudat tapasztalja, mely a világ egészét felöleli.
(7) Az iménti alapelvből következik, hogy a tudatökológia elismeri a tudat és a tudatosság alacsonyabb szintjeinek és formáinak létét. Nem tagadja például az agy hordozói szerepét, ám elutasítja, hogy a tudat – kizárólagos módon – azonos lenne az aggyal, az idegrendszerrel, vagy akár az elmeműködéssel.
(8) Az agyon, az elmén és a pszichén túli saját tudat tételezése a tudatökológia legfontosabb elve.
(9) Aki valamennyi alapelvet elfogadja, és látható módon, torzításoktól mentesen alkalmazza ökológiai munkájában, a tudatökológia művelőjének tekinthető. Ennek feltétele, hogy az elveket saját életében és szemléletében gyakorolja.
E kilenc alapelvből meghatározhatatlan számú gyakorlati konzekvencia következik, melyek a tudatökológia alkalmazásainak, teóriáinak és stratégiáinak részei.
Az úgynevezett mélyökológiai irányzat – 1985-ben közölt – platformjához hasonlóan magyarázatokat fűzünk az eddigiekhez, melyek pontosítják az alapelveket, és a későbbi kifejtések további alapjául szolgálnak.
Az (1) ponthoz: Az a gondolat, hogy a környezeti válságnak „mások” is okozói, egy igazán etikus, saját felelősséget elismerő hozzáállás szempontjából semmit nem jelent. A tudatökológia elfogadja az okok láncolatát, ismer nem-egyéni okokat is (például biológiaiakat, a csoportérdeket vagy a szándékos rombolást), de a fenti hozzáállás terjesztését ajánlja. Úgy tartja, még a környezeti válság múltbéli előzményeiről is „én” tehetek, abban az értelemben, hogy ha a jelenbéli felelősséget a múltba toljuk, a múltra vetítjük, akkor elhagyjuk azt a pontot, amelyet átélve a legtöbbet tehetnénk.
A (2) ponthoz: Lényeges a „saját” szó használata. A tudat, közvetlenül tapasztalva, mindig saját tudat. Valójában a környezet soha, semmilyen formájában nem hagyja el a saját tudatot. Abban léteznek a hegyek, a folyók, a fák, az emberek, az állatok – a maguk teljes fizikai kiterjedésével és valóságával. (Ezért tudjuk minden részletükben megfigyelni ezeket, az „utolsó” moha csoportig elmenően.) A környezet a rá vonatkozó legkülönfélébb elméletek eseteiben is mindig a saját tudatban jelentkezik, amit azonban nem élnek át. A tudatban-lét, megtapasztalva, elidegeníthetetlen „részként” valósul meg. És az ember azzal a legkevésbé felelőtlen, amit önrészként él meg.
A (3) ponthoz: A környezeti válság mindig a környezethez való viszony válságos voltának a következménye. Minden hibás viszonyulás – elsőlegesen – abból származik, hogy nem a saját tudaton belüliként éljük meg, akár a biológiai, akár a szorosabban emberi környezetet. Az ökológiai krízisek nemcsak megelőzhetők, de meg is oldhatók annak révén, hogy a saját tudatunk részeként tekintünk mindenre. (Ezt további tanulmányokkal fogjuk alátámasztani.) A saját tudat elidegeníthetetlen részeként tapasztalni valamit, azt is jelenti, hogy megoldani kezdeni a vele kapcsolatos válságot. Több annál, hogy „mást” szeretünk, mert a valódi, tudatos szeretet lényegét képezi.
A (4) ponthoz: A tudatökológia álláspontja értelmében az ökológia legnagyobb problémája, hogy nem művelteti eléggé az emberrel a saját tudatát – miközben ez az első, közvetlenül elérhető környezet, ahol az ökológiai munkát megkezdhetné. A befolyásolt tudat zaklatott és korlátozott, az önmaga által irányított nyugodt és teljes. Fentebb a „színvonaltalan” azt jelenti, hogy nem minőségi, nem önálló és nem önmagára irányuló. Ugyanott a „benső” (mentális) és a „külső” (fizikai) környezet megkülönböztetése hozzávetőleges, illusztratív és nem végleges. Nem jelenti azt, hogy az úgynevezett külső környezet nem lenne tudati, hiszen egy tudatállapot környezetként felfogva és a szokásos értelemben vett oikosz egyaránt tudati.
A negyedik alapelvnek megfelelően a tudatökológia kitüntetett figyelmet fordít a jótékony gondolatokra, az emelkedett hangulatú és atmoszférájú entitásokra – arra, hogy az ember tudati értelemben mindig „jó társaságban” legyen. (Akkor is, ha a jótékony, az emelkedett és a jó nem egzakt fogalmak, azok irányába kell tartanunk. Nehezen definiálhatóságuk egyébként abból fakad, hogy adott esetekben konkrétan mást és mást fednek, amiből viszont nem következik, hogy érvénytelenek.)
Az (5) ponthoz: A tényleges – tehát nem csupán sajátos érdekekből kifolyólag állított – környezeti válságok előbb vagy utóbb környezeti katasztrófákhoz vezetnek. Minden krízis abból fakad, hogy mindazt, amire nem a saját tudatomon belüliként tekintek, el is hanyagolom. Az ilyen viszonyok – mint a személyes kapcsolatok esetében is megmutatkozik – leromlanak, majd összeomlanak. A tudatökológia harmonikus tudatállapotokra való törekvése és önvédelmi beállítottsága mindazonáltal nem jelenti a negatív tapasztalatoktól való mentesülést. A tudatökológia nem harmonicizmus, erőltetett pacifizmus vagy polgári-konvencionális-populáris esztéticizmus. Nem egyfajta tudati eugenetika, hanem egyidejű szubjektív és objektív orientáció.
A (6) ponthoz: A világban lévő „tudat” mindig korlátozott és lefokozott. Nem igazán tudat, hiszen e reláció tekintetében a tudat valójában az, ami látja a világban lévő, tudatnak csak hívott tényezőt. A világ és az abban foglalt, hibásan tudatnak nevezett látása együtt történik, vagyis a valódi tudat mindkettőt, így a világot is magában foglalja. A hatodik alapelv tekintetében legfeljebb annyi felfogásbeli engedményt tehetünk, hogy elismerjük: bizonyos esetekben a tudat a világra és annak valamely szegmensére korlátozódik – ekkor azonban már nem a teljes tudat.
A (7) ponthoz: A tudatökológia nem vitatja, hogy az emberi agy a világban van, és azt sem, hogy az elme a világban és a világgal együtt működik. „Másvalaki tudata” és a „több tudat” hasonló módon csak világon belüli „tudat”. Mindezek, a világgal együtt, csupán hordozói és részei a saját, voltaképpeni tudatnak. (Az ilyen metafizikai kérdések kitüntetett fontosságúak a tudatökológia számára.) Az iménti „csupán” szó semmilyen tekintetben nem jelent lebecsülést vagy elhanyagolást.
A (8) ponthoz: Az alapelv elfogadása nem igényel különösebb metafizikai jártasságot. A tudatökológia nem fogadja el a pszichológia, az elmefilozófia és az úgynevezett kulturális kreatívok „globális tudatának” tudatfelfogásait. Elegendő elutasítani ezeket, pontosabban, a teljes saját tudatot elfogadni, mert mindegyik lecsökkent, világon belüli és annak függelékét képező „tudatot” tételez. Az elmefilozófia tudata azokban az esetekben is materialista, ahol jobban elválasztják egymástól a testet és az elmét. A „kulturális kreatívok” úgynevezett globális tudata (vagy tudatossága) pedig komoly veszélyeket rejt a jövőre nézve: egy pusztán objektív és kollektív, valaki által meghatározott, science fiction-szerű központi „tudat” elfogadása felé irányíthatja a tudatra centrált normális szemléletet.
A (9) ponthoz: A tudatökológia nem azzal az igénnyel lépett fel, hogy minden ökológiai irányzattól és diszciplínától elkülönítsék. Ahogy azzal sem, hogy skatulyába téve közéjük helyezzék. A környezet mélyebb, felelősebb átélésén munkálkodik, mert úgy tartja, hogy ezzel hozzájárul az ember magasabb és boldogabb önátéléséhez.
A fenti alapelvek és magyarázatok alapján dolgozza ki a gyakorlati stratégiáit.
