Thorbinak, Észak szerelmesének[1]
Közhely, hogy a hó a tisztaság szimbóluma, mégis igaz. Ugyanekkor nem csupán az erkölcsi tisztaságé. A hó Észak fénye. Fényt ad éjjel, akkor is, amikor nem süt a Nap, sőt a Hold se. Bizonyos értelemben meleget és friss illatot áraszt. Puhán borul a tájra, elveszi a dolgok felesleges éleit, miközben – megfagyva – nem nélkülözi a határozottságot. Nem fizikai, szinte földöntúli fényt sugároz. Elnyeli az autók és a város zaját,[2] bensőséges kapcsolatban áll a csenddel. Nem egyszerűen lepel, fehér takaró vagy ruha. A hó nem lunáris jelkép. Nem csak a morális tisztaság[3] szimbóluma, mert napszerű. A hó rejtetten – nem tolakodó, harsány és látványos módon – szoláris valóság.
Ez jól megmutatkozik a hópelyhek sugaras, kristályos szerkezetében. Metafizikai szempontból mindig vitatható lesz, hogy „az egész részekből áll”, így hát az is, hogy a hó és a hópehely teljesen azonos létezők volnának. Összetartozásuk azonban vitathatatlan. A hó hasonlóan napszerű, mint minden egyes hópehely. Ráadásul egy – egyszerre szubtilis és tényleges – poláris szolaritás szimbóluma. Említettem, hogy a fényen, a sajátos melegségen, illaton és puhaságon kívül szoros kapcsolatban áll a csenddel. Természetfeletti szolaritást képvisel.
Több kutató szerint nincs két tökéletesen azonos hópehely. E nézet egyik fő népszerűsítője Wilson A. Bentley volt, aki a tizenkilencedik század vége felé az elsők között fényképezett hópelyheket (ötezernél is többet). A mikroszkopikus fényképezés előrehaladása, a hópelyhek mesterséges előállítása, a modern tudomány kibontakozása következtében egyre nagyobb számban dokumentáltak nem sugaras, nem mandala- és napszerű hókristályokat.[4] Minden egyes hópehely különbözőségének a tézise – a hasonló alapstruktúrák mellett – azonban a mai napig nem dőlt meg. Ebben az álláspontban az isteni jelenlét intenzív megtapasztalhatósága a döntő: Isten nem hagyja magára a világot, nem pusztán távoli, máig teremt; a múlékony hópelyhek különbözőségében is megmutatkozik világra fordított energiája, gondoskodása és jelenléte.[5]
A hó kapcsán nem feledkezhetünk meg a vízről. Nem a pozitivista, modern tudományos szemlélet okán,[6] hanem inkább a tradicionális, szakrális tudományok tisztelete miatt. A 4+1 hagyományos elem közül a víz az az alapelem, amely a leginkább kapcsolatos a megismeréssel. Míg a tűz a megkülönböztető megismeréssel, addig a víz a mindent beteljesítő megismeréssel függ össze.[7] A víz mindennek alakját felveszi, mindennel azonosul. Emoto Masaru pontosan ezért beszélhetett „a víz rejtett bölcsességéről” és – némileg szerencsétlen kifejezéssel – „a víz információtárolásra alkalmas képességéről” a huszadik század végén is. A víz mindig összefüggésben állt a megismeréssel, a tudással, a teljes bölcsességgel, amint azt A teremtés könyvének elején láthatjuk.
Ugyanekkor a víz elfolyik, szétterül, minden negatívum alakját is felveszi. Egykor megkülönböztettek alsó és felső vizeket. A tradicionális elemtan jól ismerte a 4+1 alapelem negatív, megkötő, antimetafizikai sajátosságait. E ponton tárulhat fel a hó döntő szimbolikus jelentősége: kristályossá változott víz, amely nem folyik szét – de nem is csak megfagyott, metsző jég.
Hagyományos bölcseleti megfontolásokból gyakran elválasztották az elemek természeti, kozmológiai világát a természetfeletti, transzcendens valóságtól. Viszonylag ritka – a bön hagyományra, némely hindú tantrára és a nyugati hermetika-alkímiára jellemző – azon elgondolás, amely nem-kettős módon összekapcsolta az elemtant a metafizikával, a kozmológiát a transzcendenciával. De csupán viszonylag ritka. Az alapelemek kétarcúságának tradicionális tudásában ez nem doktrinális módon is végbement. A tűz és a jég „harca” a skandináv mitológiában nem feltétlenül két totálisan eltérő elemet jelent. A harc hagyományosan szimbolikus fogalom, szélsőségesen eltérő dolgok összetartozását is jelölte.
Emoto Masaru nemrégi felfedezése mindenesetre elvezethet bennünket – a negatív, elfolyó, szétterülő víz valóságától – ahhoz a felismeréshez, hogy az ember transzformatív, átalakító erővel bír: tudatossága a molekuláris szerkezetig hatoló változásokat képes előidézni. Amikor emelkedett tudatosság és szándék irányult a vízre a japán professzor kísérletei során, a jégkristályok mikroszkopikus felvételein a hópelyhekéhez hasonló formák jelentek meg. Autonóm jószándék esetében a vízmolekulák hasonlóvá lettek a legszebb struktúrájú hópelyhekhez.[8]
Ahogy a tradicionális tudományok jól ismerték az alapelemek kettős – pozitív és negatív – aspektusát, ugyanúgy a kristályosodási folyamatét is. A modern tudomány születése előtt a kristályosodás nem volt teljesen egyértelműen nagyra értékelt. A jegesedés a víz halála is. Pozitív annyiban, amennyiben a víz negatív – szétterülő, elfolyó – sajátosságainak halálát jelenti, de negatív, amennyiben a pozitívumainak vet véget.
A tizenhetedik századi filozófusoktól eltérően Dante még birtokában volt a szimbolikus látásmódnak, a jelenségek szellemi látásának és bizonyos tradicionális tudományoknak. Ennek megfelelően ismerte a kristályosodás és ellentéte, a feloldódás két-két arcát. Negatív és pozitív értelemben egyaránt írt a hóról.
Előbb lássuk azokat a példákat, ahol inkább a negatív arculatát szemlélte: a kristályosodás ellentétét képező feloldódást. „(…) örökké esik az átkos, hideg jegeseső. Zord jég, piszkos víz és hópelyhek hullnak a sötét levegőben; bűzössé válik a föld, hogyha leesnek reá.”[9]
De tudatában volt a kristályosodás negatívumainak is, ezért Divina Commediájában vissza-visszatér a havat feloldó Nap pozitívuma: „Most, mint ahogy a napsugár özöne lemezteleníti a hótól a földet, és a föld elveszti korábbi színét és fagyosságát, most, hogy már semmi tévedés nem köti lelkedet, olyan éltetően ragyogjon fel neked a felismerés fénye, hogy látásán megrendülj szíved mélyéig.”[10]
Dante szerint a Purgatórium ötödik körénél nem ér magasabbra a hó hatalma, szimbolizmusának ereje: „Mert hó se hull, se jég, se semmi zápor, / se dér, se harmat föntebb e vidéken”.[11]
Ennek ellenére a hit szimbólumaként szerepelteti a havat a földi Paradicsomba való átkelésekor: „Három hölgy [Szeretet–Remény–Hit] jött és lábát táncra nyújtá / a jobb kerék felől: piros a szélső, / hogy azt hinnéd, valaki lángra gyújtá; / smaragdból látszott lenni a középső, / smaragdból csontja, smaragdszín a vére, / frissen esett hónak látszott a végső.”[12]
A hó később nemcsak a hit, hanem a Paradicsom „Kristályegének” szimbólumaként is megjelenik, ekképpen: „Mint megfagyott gőz, mely a földi körbe / száll, s légkörünkön áthat, ha az égen / a csillag-Bak szarvát a Napba döfte: / úgy láttam fényes díszeket a légben / és diadalmas pelyheket havazni, / akik sürűen gyűltek ott elébem. / Szemem követte néhány száz arasznyi / téren át, de az égi messzeségbe / nem tudott velük végtelen utazni. / S Hölgyem, ki látott figyelemben égve / nézni föl rájuk: »Lefelé nézz!« – szóla – / »hogy lásd, mekkorát fordultál az égbe!«”[13]
Ahol váratlan időpontban hó esett, nem ritkán templomokat emeltek. Ilyen a római Santa Maria Maggiore-bazilika esete. Ekkor isteni revelációként, Isten megnyilatkozásaként, teofániaként tekintettek a hóra. Nem szükséges azonban augusztusi hóesésre várni. Bármikor tudatosíthatjuk: Isten nyilatkoztatja meg magát a hóban – benne és vele – tiszta fehérség, napszerű hópelyhek formájában.
Tudományos megközelítésben a hópehely „egy felhőkben szálló porszemmel kezdődik (pontosabban a tizedmikron nagyságú, pornál több nagyságrenddel kisebb méretű, finom eloszlású aeroszol részecskével), amelyre rárakódik a levegőben található vízpára”. E folyamat a hideg levegőben kifagyva hatszögletű kristályalakzatokat hoz létre.
A modern tudományágak mindazonáltal semmit nem tudnak arról, mit is szimbolizál a porszem: hogy valóságosan Istenre mutat, ha tovább is osztják.
Nincs közös lényeg nélküli, teljesen áthidalhatatlan különbség a sivatag homokszemei és a hópelyhek között, ahogy Dél és Észak között sem. A sivatagi homokszemek és az északi hópelyhek egyaránt a nucleus felé mutatnak. A mag, minden továbbosztás ellenére, ám az által is igazolva, magában foglalja a végtelent.
A hópehelyben eggyé válik a Nap, az ég és a víz. A folyékony és a kristály. A hó egyesíti magában a vizet és a tüzet, az életet és a halált, a csendet és a fényt, a végtelent és a nucleust. A tüzet és a jeget, a feloldást és a kristályosodást. A solve et coagulát, a laya–kriyát, a létezés két leglényegesebb, teljesen eltérő, de egységükben az abszolútumhoz tartozó mozdulatát.
Némán, szabadon a beszédtől, kristályként kellene meghalnunk. De jégrobaj nélkül, mentesen a világ atomi fájdalmától, úgy felolvadva és éggé válva, mint egy hópehely: magunkba olvasztva minden bonyolultnak látszó struktúrát, mindent, ami hozzánk tartozik – jeget, vizet, párát; semmilyen kapcsolatot nem hagyva magunk mögött. Úgy olvasztani magunkba mindent, porszem mivoltunkat is, ahogy Nap a sugarait, sugarai pedig az általuk megvilágított világot. Ahogy a hópehely esetében magába olvadnak a tagjai, és ahogy megmutatkozása alig különbözik az eltűnésétől.
A hópehely nem azért tűnik el, mert kicsiny – hiszen egy gyönyörű Nap. Hanem, mert a kicsinnyé lenni tudás szimbóluma. Mintegy megvalósítja a kicsinységet is, a csendes elmúlást, üvöltés és bánat nélkül. Képes a „szépség kicsiny csodája”, „jég-virág” lenni – ahogy Bentley látta.
De sem ő, sem a modern tudományok nem ismerték meg a hó legmélyebb titkát, a „fényes díszeket a légben”, a „diadalmas pelyheket”, a „diadalmas lelkek felfelé szálló hópelyheit”. Azt, hogy amint a maga napszerűségében megjelenik, ugyanúgy olvad fel.
Isten tenyerében teljesen Istenné válni – ez a hópehely legmélyebb titka. Becsüld hát, ami méltóságot felmutatva kicsiny és „semmi”!
Jegyzetek
[1] Forrás: Magyar Hüperión, V. évf. 3. sz. (2017. ősz) 285–289. o.
[2] A piszkos hó a világ legszomorúbb látványai közé tartozik. Ám az ilyen nemcsak hó, hanem hó és valami más. A hó mint hó – magában véve – mindig tiszta.
[3] Az utóbbi évtizedekben néhány indológus komoly erőfeszítéseket tett, hogy kimutassa: a tisztaság eredetileg nem erkölcsi, hanem metafizikai szintű eszme volt. Számos indiai vallási jelenséget és felfogást bemutattak, melyek szerint a végső tisztaság gátja a tisztaság és a tisztátalanság kettősségében való túlzott gondolkozás. Ebből nem következett a társadalmi és morális törvények teljes tagadása és hatályon kívül helyezése. Ez a magasabb tisztaságfelfogás jócskán próbára tette a törekvőket, de legalább mentessé a farizeizmus minden formájától. Lásd például Alexis Sanderson: Purity and Power among the Brāhmans of Kashmir. In M. Carrithers – S. Collins – S. Lukes (szerk.): The Category of the Person. Anthropology, Philosophy, History. Cambridge, 1985, Cambridge University Press, 190–216. o. Judit Törzsök: Nondualism in Early Śākta Tantras. Transgressive Rites and Their Ontological Justification in Historical Perspective. Journal of Indian Philosophy (Springer International) 42. évf. (2014) 195–223. o. Raffaele Torella: Purity and Impurity in Nondualistic Śaiva Tantrism. Studia Religiologica (Krakkó) 48. évf. (2015) 2. sz. 101–115. o.
[4] A hópelyhek – Nakaya Ukichirō által elindított – mesterséges előállítása következtében egyre nagyobb számban regisztráltak nem napszerű pelyheket. Mindazonáltal ezek is kristályos szerkezetűek, a kristályos formákat pedig hagyományosan összefüggésbe hozták a Nappal.
[5] A teremtett világban sehol sincs két teljesen egyforma létező. Ha léteznének ilyenek, azok azonosak volnának – nem kettő, hanem egy. A létezők különbözőségének tradicionális igazsága valamilyen okból jobban érzékelhető a múlékony formák esetében. Sőt, az ilyenek strukturáltsága – paradox módon – gyakran alkalmasabbá teszi az embert az isteni jelenlét tudatosítására.
[6] Ennek első képviselői a hópelyhek tekintetében René Descartes, Erasmus Bartholin és Giovanni Domenico Cassini voltak.
[7] A buddhizmussal összefonódott bön hagyomány szerint – a fentiek mellett – a föld elem a tükröződő bölcsességgel, a levegő a kiegyensúlyozó bölcsességgel, az éter vagy tér elem pedig az üresség bölcsességével függ össze. Vö. Tenzin Wangyal: A gyógyulás valódi forrása. Id. kiad. 3. táblázat (151. o.)
[8] Emoto „zenét hallgattatott” egy-egy pohár vízzel, papírdarabokra írt szavakat ragasztott a pohárra (arccal a víz felé) és így tovább. Lefagyasztotta és lefényképezte a vízmolekulákat a kísérletek előtt és után. A molekulák szerkezete hatalmas eltéréseket mutatott. Valószínűleg annak megfelelően változtak, ahogy az adott zenéhez és szavakhoz ő viszonyult. Sajnos nincs tudomásunk arról, végzett-e olyan kísérleteket, amikor egy zenéhez vagy egy fogalomhoz való viszonya megváltozott. A jégkristályok szerkezete minden bizonnyal nem önmagában a zene és a szavak miatt változik, hanem a kísérletet végző személy adott zenéhez és szavakhoz való viszonya szerint is. A gondolat befolyásolja a víz molekuláris struktúráját – ez Emoto legnagyobb felismerése. Ennek logikus velejárója, hogy nemcsak a gondolat, hanem az adott gondolathoz való viszony is módosíthatja.
[9] Pokol VI. (10–12.) Cs. Papp József ford. A hó negatív értelmét illetően lásd még Pokol XIV. 28–30. és XV. 9. Valamint uo. XXIV. 1–9.
[10] Paradicsom II. 106–111. Szabadi Sándor ford. Ugyanezen értelemben lásd Purgatórium XXX. 85–93. Valamint Paradicsom XXXIII. 58–64.
[11] Purgatórium XXI. 46–47. Babits Mihály ford. A motívum, hogy a hó szimbolikus hatalmának határa van, visszatér a Paradicsom XXXI. énekének 13–15. verssoraiban is.
[12] Purgatórium XXIX. 121–126. Babits Mihály ford.
[13] Paradicsom XXVII. 67–78. Babits Mihály ford. Szabadi Sándor prózafordításában: „Mint mikor légkörünk a megfagyott ködöt szállingó hópelyhekben szitálja ránk abban az évszakban, amikor az égi Bak a szarvával a napba szúr, így láttam én az egész égi étert diadalmas lelkek felfelé szálló hópelyheitől csillogni – azoktól, akik egy ideig velünk voltak. Szemmel követtem alakjukat egészen addig, míg végül már túl nagy távolságra tűntek tőlem, s ezen már látásom nem tudott áttörni. Úrnőm pedig, aki észrevette, hogy már belefáradtam a felfelé bámulásba, így szólt hozzám: »Lefelé tekints, hogy meglásd, milyen messzire jutottál már!«”
