Kezdetben feltehetően mindenki rendelkezett a dolgok közötti, mára rejtetté vált összefüggések látásával. Ez eredményezte az összhangot a mindenséggel, a természettel, és lehetővé tette a teremtő erőkkel való kapcsolatot, ami számtalan módon megnyilvánult: a környezet alakításában mágikus jeleken keresztül, a többi emberrel, élőlényekkel való élő, őszinte, egyenes kapcsolatban, s mindezek folytán végül is egy jelentésekben gazdag, mély, emelkedett élet megélésében.
A régebbi korokban a képes beszéd, a jelképeken keresztüli közlés sokkal jelentősebb volt, szinte mindent képes jelbeszéden keresztül örökítettek át. Ma már köztudott, hogy a szakrális szimbólumok, a mítoszok és a szent könyvek a köznapi jelentésnél sokkal mélyebb közléseket árulnak el, képeik és szövegeik magasabb értelműek, szinte minden szavuk mélyebb és bensőségesebb üzenetet hordoz. A világnak, mint egységes, összefüggő egésznek a tudását közvetítő szimbólumok a mindenség rendjéről szólnak, gyakran világmodellt közvetítenek, végső soron pedig azt a tudást, hogy a világ jelenségei között érzékfeletti összefüggés létezik. Az archaikus gondolkodásban a világ teremtett, egységes, összefüggő, élő egész, létezésében Isten, ember, állat, a növények, sőt az ásványok egyaránt osztoznak.
Az emberiség szellemi múltját képező különböző hagyományok egyes elemei olyan hasonlóságot mutatnak, hogy egyértelműen adódik a következtetés: ezek egyetemes, örökérvényű törvényszerűségeket írnak le, jelrendszereik a világmindenség, s benne az ember – a kozmikus ember – tudatának természetét képezik le.
A szimbólum így legmagasabb értelmében és lényegéből adódóan metafizikai, azaz ’természeten túli’ igazságokhoz vezet el, vagyis a hétköznapi valóságon túl megélhető igazságról szól. Az ember azért alkalmaz szimbólumokat, hogy kifejezze velük a tudatosan megtapasztaltat, de másképpen kifejezhetetlent: az emberi tudatnak olyan állapotait és lehetőségeit, amelyekre nincs szó, legfeljebb kép – és ennek megértése már egyfajta kulcs lehet a megtapasztaláshoz.
A hagyományos közösségek jelképeket teremtő, jelképekben gondolkodó, jelképeket átörökítő emberekből álltak. Szimbólumok rendszerén keresztül alakult ki egy közösség identitása is. A hagyományos világkép a maival ellentétben nemhogy nem nélkülözte a transzcendenciát, hanem éppenhogy ez volt a létezés értelemadó forrása. A lét értelmére és a tudati lehetőségekre vonatkozó transzcendens tudást a hagyomány szimbólumrendszerekben őrizte meg.
Ahhoz, hogy egy egységes szimbólumrendszer váljon eszközzé kezünkben, kézenfekvőnek tűnik, hogy egy nép vagy egy kor kultúrájának meghatározott hagyományát lehetőleg mind teljesebben megismerjük. Minden kor és nép kialakította avagy megőrizte a múltban azt a sajátos megközelítést és módszert, amellyel a világról szóló „valódi” tudás megismerhető, a tudati egészség, rend és teljesség elérhető. Mivel ezek viselkedésmódokban, nyelvünkbe kódolt szimbolikus tartalmakban a mai napig észrevétlenül áthatják életünket, célszerű a hagyomány szálának felvételéhez saját örökségünkhöz, jelen esetben a „magyar hagyományhoz” is visszanyúlni.
Magyar hagyománynak nevezhetjük a kereszténység felvétele előtti korokban élt elődök világlátását, világképét. Ez részben még ma is kibontható a nyelvből, arról nem is beszélve, hogy magában a nyelv szerkezetében és ma már közhelyekhez hasonló felszínességgel, szűklátókörűen használt szavaink mélyén képes tükröződni a nép sajátos lelkületéből fakadó ősi szemléletmód. Ennek felelevenítésében, életre keltésében segíthetnek továbbá a magyar néphitben, népszokásokban fennmaradt ősi szertartásnyomok, a díszítőművészetnek csúfolt mágikus jelegyüttesek megértése és az analógiák kibontása, a mesék, énekek múlt idők homályába mutató és ott számunkra mind derengőbb világosságot gyújtó rétegei, egyszóval mindaz, ami egymástól elválaszthatatlan szeleteit alkotta a hajdani magyarság élete egészének.
A számos, akár több évezredes hagyományhoz képest a magyar messze nem tűnik rendszerezettnek, inkább nagyon megkopottnak, töredékesnek is tekinthető. Mégis arra következtethetünk, hogy a magyarságnak egykor szerves hagyománya volt, s éppen e szerves jellegéből fakad, hogy fennmaradt részeiből is megközelíthető, érthető, és nagyon élettelinek is tapasztalható, telis-tele alkalmazható ideákkal.
Célom tehát az, hogy a magyar hagyomány egyetemes tartalmakat hordozó szimbólumainak – ünnepeken, meséken, népművészeten, a magyar nyelven keresztül történő – megismerésével megragadjuk és felépítsük magunkban azt a természetes szemléletet, amelyre támaszkodva megvalósulhat az emberi képességek folyamatos önvizsgálata, a belső és külső világ tapasztalásának megismeréssé emelése, a lényünk mélyén rejlő lehetőségek teljes kibontása és a harmónia megteremtése.
A madarak szimbolikája
A pogány magyarok archaikus világképében, amely az életvitel benső szervezőerejeként is működött, az állatok szimbolikus jelentéssel bírtak, így a szakrális tér, idő és környezet megteremtésében segítettek a természettel szoros kapcsolatban élő embereknek. Bizonyos állatok szimbolikusan, illetve analógiásan a világszintekkel is összefüggésbe hozhatók. A hármasosztatú világban a legfelső szinttel a madarak állnak kapcsolatban, hiszen az eget egyedül ők hódították meg, ők mentesek leginkább a földhöz kötött lét korlátaitól. A madarak lélekjelképek is, az érzékektől még érintetlen tiszta szellemi erők szimbólumai.
A vertikális felemelkedés, az Ég felé haladás és a kötöttségektől való megszabadulás, a transzcendencia utáni vágy igazi, spirituális kifejezője a szárny. Ez az égbe való felemelkedés valódi eszköze. A szárny az erő és a hatalom jelképévé vált, ami szólásainkban is megjelenik. Aki „szárnyaszegett”, az tehetetlen, erőtlen, alkotó tevékenységében megbénult. Ha valakit „szárnyára eresztenek”, azt kibocsátják az életbe, aki „szárnyra kel”, az elhagyja a szülői házat, önálló életet kezd. „Túlszárnyalni” valakit azt jelenti, hogy valamiben megelőzni, jobbat, többet, sikeresebbet érni el nála. Aki valakit a „szárnya alá vesz” vagy „kiterjeszti a szárnyait valaki fölé”, akkor azt megvédi, oltalmazza, óvja. Aki „a szárnyát leeresztette”, az szomorú, levert, erőtelen, tehetetlen. Ha valakinek „megnyirbálják a szárnyait”, akkor az azt jelenti voltaképpen, hogy megfosztják az erejétől, a kibontakozás lehetőségétől. Ennek pedig épp ellenkezőjét jelenti, ha valaki, valami „szárnyakat ad valakinek”, hiszen az lendületet ad képzeletének, alkotókedvének; alkotásra lelkesíti.
A madárnak a szárnya biztosítja a szabadságát. „Szabad, mint a madár”, mondjuk arra az emberre, akit semmi sem köt, teljesen szabad. A madár a szabadság jelképe is, míg szárnyaszegetten vagy kalitkába zárva épp ennek ellentétét fejezi ki: a rabságot, megkötöttséget. Mivel a madár rendelkezik szárnnyal és így a repülés képességével, az általa hordozott szimbolikus jelentés folytán nagyrészt elveszíti állati jellegét, a madarak így a felső világgal való érintkezést is segítik. A magyar hagyományban a madarak az éghez, a felső világhoz tartozó lények, amelyek közvetítenek az isteni, szellemi szféra és az emberek, a földi világ között.
Magát a Napot, mint a Teremtő megszemélyesítőjét, az égi akarat és a teremtő erő forrását, a fény megtestesülését, végső soron magát a tudatosságot sólyom szimbolizálta a pogány magyarok szoláris vallásában, ezért repítettek egyes források szerint hajdan Karácsonykor, vagyis a kerecsenek ünnepén a születő Nap felé sólymokat a mágusok.[1] A legmagasabb – teremtő – tudatállapot megtestesítője, egyben a nemzet géniuszát jelképező totemállat a Turul volt. Általa termékenyültek meg a nemzet szellemi nagyjait szülő asszonyok, például Emese, aki Boldogasszonyt, a szarvasünő képében megjelenő Földanyát, a női teremtő erőt jelenítette meg. A szarvasra szálló sas szent nászát már a szkíta kortól ábrázolták, ez az Ég és Föld egyesülését is jelképezte.
A középső, az emberi világ állatai a négylábúak voltak, így az ószékely regősénekben a nagy rétökör néven megjelenő szarvas, amely nemcsak vezető – például csodaszarvasként új hazába vagy szent helyre utat mutató – állat volt, hanem többek között elágazó, ágas-bogas agancsai folytán a Világfával, s Boldogasszonnyal is analóg lény. A középső világ az a színtér, ahol a felső és az alsó világ erői, a világos és a sötét összecsapnak, ide jönnek fel az alvilági lények. Az állatok közül egyedül mitikus lények képesek valamennyi világban megjelenni, például a griff, amely közvetítő – szállító – állat a különböző szintek között. Az alvilágban a másik két szintről származó állat nem fordulhat elő, az az a hely, „ahol a madár se jár”.
E világlátás egy minden elemében összefüggő és elemeiben egymásra hatni is képes, értelmes mindenséget, azaz kozmikus rendet és rendszert feltételezett. A feltáruló rendre vonatkozó transzcendens tudást a hagyomány – mint máshol is – szimbólumrendszerekben őrizte meg. A hagyományos közösségek jelképeket teremtő, jelképekben gondolkodó, jelképeket átörökítő emberekből álltak.
Mindegyik madár körül egy komplex szimbólumrendszer alakult ki, amelynek minden eleme koherens és konzekvens módon illeszkedett az egészbe, mégpedig úgy, hogy elég volt egy elemre utalni, például egy szakrális népművészeti jelrendszerben vagy egy mesében, és az hordozta azt a tudást, ami a jelenségnek, jelen esetben valamely madárnak a szerves világmindenségben betöltött szerepével függ össze.
Az ősi hitvilág szimbólumrendszerében az állatoknak kitüntetett szerepük volt, ezen belül is a madarak a hierarchia magas szintjén álltak, mivel ők jelképezték az éggel, a szellemi erőkkel való kapcsolatot. De még a madarak között is volt hierarchia. A régi magyarok a madarak értékrendjében legmagasabbra a ragadozó madarakat, a baglyot és a darut helyezték – természetesen más-más minőségek kifejezéseként.
A madaraknak többnyire egymástól eltérő a szimbolikus szerepe, attól függően, hogy nappal vagy inkább éjszaka éberek, ragadozó vagy énekes madarak, erdőben élnek vagy vizek mentén – ez mind különböző szerepet, feladatot jelölt ki számukra a természeten túli, transzcendens világban. Sajátos feladata volt a bagolynak és a kuviknak, melyek a halál jelenlétére figyelmeztettek, a gólya és a daru lélekvivő szereppel bírt, előbbi a gyermekáldás, az új élet hírnöke volt. A jövő megtudakolásához az állatok feltűnését vagy viselkedését is jelnek vették régen. Bizonyos állatok megjelenését szerencsés előjelnek tartották – mint a békákat, azaz alvilági lényeket pusztító gólyáét. Az időjárást is megtudhatták, sőt ma is tudhatjuk, hogy eső lesz, ha alacsonyan repülnek a fecskék, vagy ha verebek fürödnek a porban.
Az alábbiakban néhány, a magyar hagyományban kiemeltebb jelentőséggel bíró madár szimbólumrendszerének fontosabb vonásait összegezzük a teljesség igénye nélkül.[2]
Bagoly
A bagoly kétértelmű szimbólumként jelenik meg a hagyományban. Mindkét jelentés alapvetően a bagoly azon tulajdonságára vezethető vissza, hogy éjszakai madár. Az éjszaka az alvilággal van kapcsolatban, a madár pedig a felső világgal, az éggel, tehát a szellemi erőkkel – ebből fakad a bagoly ellentmondásos megítélése.
Amennyiben a madár éjszakai életmódja („irtózása” a fénytől, ami a szellem világosságától való elfordulást szimbolizálja), emberkerülő magatartása, nesztelen repülése és panaszos hangja, összességében tehát az alvilággal való kapcsolata kerül előtérbe, úgy a bagoly, de különösen a kistestű kuvik vészhozó jelenése, negatív értelme kap különös hangsúlyt. Így lesz a néphagyományban a kuvik („csuvik”) vészhozó halálmadár, a halál, a szerencsétlenség előhírnöke, igazi baljós jelenség. Ha nappal találkoznak vele, visszafordulnak az útjukról. Ha éjszaka a ház közelében, az ablak előtt száll el és rikolt, vagy különösen a háztetőre szállva kuvikol, akkor egy közeli hozzátartozó, családtag, máshol nem is oly közeli, „hetedik nemzetig”, azaz hetedízig való rokon hamarosan (reggelre) meghal, különösen ha beteg van a háznál. „Ha a bagó (bagoly) csuvikkol, meghal valaki.” Vagy ahogy a népdal őrzi: „Halálmadár szállt a házunk falára / Meghal itten valaki nemsokára…” Ez az álomjóslásba is átment: elég álmodni a kuvikról, az is halált jelent.
A kuvik kísértetállat, a halottak szelleme is megjelenhet benne. A kuvik által a halál így nemcsak jelezheti jöttét, hanem egyenesen maga a kuvik is okozhatja a halált: elragadhatja az ember lelkét. Ha kuvikolt, régen valószínűleg varázsigéket mondtak, később igyekeztek kővel megdobni, elkergetni, vagy elpusztítani, mert azt hitték, ha kuvik nincs, halál (meghalás) sincs, azaz nem következik be az általa megjósolt (tervezett) halál. Ennek mélyén valószínűleg egy olyan, mára feledésbe merült, csak kikövetkeztethető összefüggést lelhetünk, miszerint a bagoly, mint a másvilágra utazó madár, eleink számára lélekvivő, -vezető lehetett. De nemcsak a halállal teremt kapcsolatot azáltal, hogy a holtak lelkét a túlvilágra viszi, hanem a születéssel is. Így érthető, hogy egyes helyeken a születendő gyermek lelkét ő hozza, valószínűleg ez lehetett a szerepe a népköltészetünkben megjelenő „bagolyasszonykának” is.
A baglyot, de különösen a negatív jelentéstartalmakkal felruházott kuvikot tehát rossz előjelnek, a kereszténységben a boszorkányok madarának tartották. A mesékhez hasonlóan a gyermekmondókák is sok archaikus elemet megőriztek, például a következő gyerekijesztő: „Ha nem lesző jó, elvisznek a rézfaszú bagók.” A mitikus állat ezen jelzőjét adó „többletalkotójában” rejlik az ártó – és a szexualitással is összefüggő – ereje, mint a boszorkánynak a hasonlóan fémből való vasorrában. A gonosszal való kapcsolatára utal az a mondás is, hogy az „ördög vigye el” értelmében mondták régen: „A bagoly rúgja meg!”
A kuvikot boszorkánymadárnak is nevezték, ebbéli tisztében varázserőt tulajdonítottak neki. Elfogva boszorkányok elleni védekezésre használták, például a néphit szerint szintén sötét erőket megtestesítő (és a sötétben látó) másik éjszakai állathoz, a denevérhez hasonlatosan a pajta ajtajára szegezték. Azt tartották, hogy aki a szívét zsebben tartja, azt megvédi a haragos kutyáktól, s aki bagolylábat hord magánál, az levetkezi félénkségét, máshol pedig hogy a bagolyszív és -nyelv csizmaszárba téve láthatatlansággal ajándékozza meg tulajdonosát. Egyesek szerint a bagoly szó – egyébként ismeretlennek tartott, máig kiderítetlen, hivatalos (tudományos) magyarázattal nem rendelkező – eredete is a varázserővel, varázslással függ össze, amennyiben benne a varázscsomó jelentésű bog szó rejlik.
Ellentmondásos az is az alakjában, hogy bár van egy ostobasággal, butasággal kapcsolatos üzenete néhány mondásunknak, mint például „Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű”, vagy mivel a bagoly a földön esetlen, gyámoltalan lény, ezért a mamlasz, ügyetlen emberre mondták: „Isten baglya”, mégis a bagoly alapvetően a bölcsesség szimbóluma. Ennek alapja ugyanaz, mint ami kuvik esetében: ijesztő az, hogy a bagoly az alvilággal, a túl- és másvilággal tart kapcsolatot – csakhogy így szellemi erők birtokosa is. Az alvilág az egyetlen hely, „ahol a madár sem jár” – kivéve a baglyot! A bagoly analóg az alvilágot megismert, bölccsé lett lélekkel. A sötétben látás képességével is rendelkezik, „keresztüllát” a sötétségen, füle messzire hall, az elrejtett ismerője, rejtett dolgok tudója, a tudás jelképe. A kuvikot meg lehet ölni, de az „igazi” baglyot, a fülesbaglyot nem szabad megütni sem, mert táltosmadár.
A fülesbagoly jósmadárként már pozitív jelentéssel bír. Találtak is olyan csontból kifaragott bagolyfejet honfoglalás kori sírban, amely valószínűleg egy táltos botjának végét díszítette, mint annak szent állata. A táltos számára a bagoly jelképezhette azt a titkos tudást, amelyre neki a gyógyításhoz és általában minden evilágon és a halálon túli világ megismeréséhez szüksége volt. Az egyébként vitatott forrásértékű mágusperek jegyzőkönyveiben[3] szereplő Bagoly mágus is, akit megidéztek az inkvizíció elé, valószínűleg azért kapta vagy vette fel ezt a nevet, hogy a bagoly lélekvezető állatként segítse. A vádiratokban is többször megemlített madártollas ruha valószínűleg sok esetben bagolytollas ruha volt, amely hitük szerint mágikusan (szó szerint) átruházza a mágusra a bagoly képességeit: jóstudományát, más világokban való jártasságát és ugyanakkor megvédi az ártó erőktől. A bagoly, mint a mágus jelképe, a táltos-, pogány hit jelképe is lett, ezért mondták minden valószínűség szerint régen azt, hogy aki nem esküszik a templomban, az a „bagolyhitre” esküszik.
A bagoly, mint táltosmadár, egyes legendákban a titkos tudás közvetítőjeként, „beavató madárként” is szerepel: „Soós Péter még puhab korában Doborgazon találkozott három boszorkánnyal. Hamar lefeküdt egy nagy hársfa tövébe és úgy tett, mintha aludna. A boszorkányok körülállták, az egyik a fejét, a másik a kezét, a harmadik a lábát akarta kicsavarni. Már éppen nekiláttak volna, amikor a fáról rájuk rikkantott a bagoly:
– Hagyjátok, mert ez a gyerek az enyém!
Avval elkergette a boszorkányokat és rászállt a fiú mellére. A legényke három napig aludt, addig a bagoly ott ült a mellin, vigyázott rá. Ezalatt kapta tőle a tudományát.”[4]
Daru
A daru – a magyarság „ősi soron becses madara” (Hermann Ottó) a hiedelemvilág legősibb részeként egyike lehetett a magyarok szent madarainak, s ennek folytán sajátos kultusza volt, amelynek nyomait egészen a közelmúltig megtalálhatjuk.
Mivel a daru vizes, lápos, mocsaras területeken élő gázlómadár, s a víz mindig a világok szimbolikus elválasztója, ezért a daru túlvilág és evilág határán egyfajta szellemi őr is a túlvilág felé. Másfelől, de nyilván az előbbivel összefüggésben, valamint a bagolyhoz hasonlóan mozdulatlan testtartása, ugyanakkor nyugodt, figyelő jelenléte, nemes megjelenése, viselkedése miatt a bölcsesség és éberség jelképét is látták benne. A másik világ bejárására képes táltosok botja végét ezért a bagolyfej formára faragott mellett olykor darufej alakú csont díszítette. Az egyik mágustisztség, a duru neve is talán a darura, a mágusok madarára utalt.
A régi legendák szerint a táltos anyja is lehetett daru, illetve a táltosokat darvak is felnevelhették (nyilván az éberséget tanulták tőlük). Különös az a feljegyzés, miszerint a táltosok darutollat hordtak a vállukon. Annyi igaz, hogy a mágusok, majd a táltosok fejviseletükbe szívesen tűztek darutollat, később a süvegjükön már nemesek, s végül parasztok, pásztorok is viselték, mindig a kalapjuk bal oldalán. A darutollas kalaphoz való tollat a vásárokban még száz éve is darutollárus árulta. Portékája sokat ért: egy-egy tollért fizetségképpen olykor egy borjút is megadtak.
Egyes nemesi családok a címerükbe is belefoglalták a darut. A vallásos színezetű tisztelet nyomai abban is tetten érhetők, hogy a nemesi udvarházakban szelíd darvakat tartottak. Külön tisztség volt a középkorban a darvász, aki a madarakat gondozta. A daru az udvarok díszmadara volt, tartásában ugyanakkor gyakorlati szempontok is közrejátszottak, mert a daru viselkedéséről egyfelől az időjárásra következtettek, másfelől az éber madarak hangos krúgatásukkal az idegent jelezték. A néphagyomány szerint a török időkben az alföldi várfalakon azért tartották a szelíd darucsapatot, hogy az éjszaka leple alatt közeledő ellenséget észrevegyék.
A néphagyományban a daru egyes szokásokban is megjelent, például a dőréknek is nevezett, állatmaskarát viselő farsangi alakoskodók mágikus, rituális céllal olykor daru alakját öltötték magukra. Az egyik tánctípus, a darudübörgő páros tánc, amelyben a daru mozgását megidéző mozdulatokat végeztek. A darutánc lakodalmi lánctánc, amelyben a sorban állók a vezető táncost követik. A magyarok számára ugyanis külön jelentőséggel bírt, hogy a darvak ék alakban repülnek, elöl mindig egy vezérállattal. Átvitt jelentéssel maradt fenn a szólás is: „Egy után mennek a darvak.” A régi „Darvak hugya”, „Darvak vezére” csillagnevek is a darvak vándorlására utalnak. A néphit szerint ezek a csillagok segítik a darvakat a tájékozódásban, azaz miként az embereknek és a népeknek, úgy az egyes állatoknak, köztük a darvaknak is létezhetett vezércsillaga.
Fecske
Némelyik madarat régen kultikus, már-már vallásos tisztelettel védték, mint a gólyát, a fecskét, a mezei pacsirtát, a galambot. Közülük azonban egyedül a fecskét tartották és mondták Isten madarának. A fecske eredetileg Boldogasszony madara, érkezése, az eresz alá telepedése Boldogasszony óvó, védő erejének, szentségének közvetítését jelentette. Ennek folytán még a házelő háromszögletű homlokzatának tetejénél, a padlásablak fölé festett fecske is megóvott a villámtól. A fecske megjelenése, akár álomban is, jó hír érkezését jelezte előre.
A fecske a születés és az újjászületés, a kezdet és a remény, az életöröm megtestesítője. A szent madarak közül a fecske jelképisége sok szempontból hasonló, mint a gólyáé, azaz lélekmadár is: ha fecske szállt az ablakba, az férjhezmenetelt jelentett, illetve a későbbiekben gyermekáldást. Megjelennek ugyanakkor a hozzá fűződő képzetekben a bagoly szerepével is rokonítható vonások. A bagoly éjszakai madárként, míg a fecske költöző, távoli tájakat bejáró madárként ismerője a „másik” világnak, a túlvilágnak. A túlvilág pedig részben a halottak világa is, ezért néhol az ablakon beröppenő fecskét rossz előjelnek tekintették.
A fecske a szelídség szimbóluma is volt. „Egy fecskefészekben ellakhatni vele” – mondták arra a szelíd, békés emberre, akivel jól ki lehet jönni. Ugyanakkor a bőbeszédűség jelképe is volt: „Fecskefészek körül legtöbb a szó.” „Csacsog, mint a fecske” – jellemezték a sokat fecsegő embert. „Sipítanak, mint az éhes fecskefiak” – mondták a gyerekzsivaly hallatán.
A hagyomány szerint a fecskék tavasszal, március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján érkeznek meg, ezért ezt a napot fecskehajtó Boldogasszony napjának is nevezték. A fecske fontos időjelző is volt: első megjelenése egy természetes ciklus kezdetét jelezte. Bár „egy fecske nem csinál nyarat” (ma is gyakran idézzük ezt az ízig-vérig hazainak érzett szólást, holott már Arisztotelésznél is olvasható), nem is a nyár, hanem a várva várt tavasz beköszöntét jelezte: „hírmondó fecske tavaszt énekel”.
Mindenképpen a jó idő víg előhírnökét látták benne, akinek érkezésére is készültek: a gyerekek például kitakarították a fecskék tavalyi, elhagyott, üres fészkét és kalácsdarabkákat tettek bele. Az első fecskét a férfiak kalaplevéve köszöntötték. A fecske megjelenése, megpillantásának ideje szent idő volt, varázslásra alkalmas. Számos mágikus szokás közül választhattak: tenyerükbe fújtak, hogy egész évben szerencsések legyenek, meghemperegtek a földön, úgy tettek két kezükkel, mintha gombolyítanának, maréknyi földet dobtak a hátuk mögé, mert az mind kaporrá válhatott, kezüket falhoz ütötték, hogy sok búzájuk teremjen. Néhol úgy tartották, hogy ha ilyenkor lábuk alatt három szénrudacskát találtak és kenyérbélben beadták a tehénnek, egész télen bő teje lett tőle.
A lányok a „szeplőt elvitető” rítust végezték el. Ez elsőként abból állt, hogy háromszor a fecskék felé köptek, jobb kezük összefogott három ujjával pedig eljátszották, hogy a hátuk mögé dobnak, majd megfelelő, szabályozott mozdulatokkal „lemosták”, azaz tenyerükkel megdörzsölték arcukat. A „mosdás” után a lányok kezeiket keresztbe tették, azokkal vállaikat megérintve, esetleg közben az udvaron futkosva elmondták a mondókát: „fecskét látok, / szeplőt hányok, / selymet gombolyítok”. Ez maradványa volt annak az ősi szokásnak, hogy az első fecske láttára a leánynak meg kellett mosdania gyorsan tiszta vízben, hogy egész nyáron át szép és fehérarcú maradjon. A művelet végeztével a mosdóvizet a háta mögé kellett öntenie. Az eredeti és a későbbi, egyszerre szimbolikus, ugyanakkor elemeiben gazdagodó varázsszertartás a hagyomány szerint azt eredményezte, hogy elveszítették összes szeplőjüket, illetve egész nyáron át nem kellett tartaniuk attól, hogy előjönnek.
Bizonyos mágikus eljárások azon alapultak, hogy a fecske valamely része képes volt közvetíteni „pars pro toto”, rész az egészben alapon a madár – és ezáltal Boldogasszony, az eredetileg teremtő és védelmező istenanya – varázserejét. Egy leány a hajdani hagyomány szerint mindörökre magához láncolhatott egy legényt, a szívét végleg rabul ejthette, ha úgy csókolta meg, hogy előtte fecskenyelvet vagy -szívet tett a nyelve alá. Aki szerencsés szeretett volna lenni, az a fecske tojását itta meg. Ha valaki azt szerette volna elérni, hogy ne fogja a golyó, annak a mágikus eljárások egyik kedvelt helyszínén, a keresztúton kellett elásnia egy fecskefiókát. Annak helyén néhány nap múlva egy keresztet találhatott, amely csodás véderejű amulett volt. A fecskefészeknek és a fecsketojásnak a gyógyításban is szerep jutott – alapanyaga volt: a fecskefészket felfőzték és tályogra vagy torokra kötötték. Göcsejben a felfőtt levet hasfájóssal itatták.
A fecskék mágikus ereje abban is megnyilvánult, hogy szerencsét hoztak arra a házra, amelynek az eresze alá rakták fészküket. Azt is megfigyelték, hogy a fecskék ott szeretnek fészkelni, ahol lovat tartanak. A háziak vendégszeretetét jelképezte, hogy sohasem bántották a fecskéket, sőt a gazdák büszkék voltak arra, ha az ő portájukat választották, mert az gyermekáldást, szerencsét, sikert, boldog házasságot jelentett. „Idővel a fecske még házadra szállhat” – bíztatták egymást a komák, hiszen a fecske valóban meghozhatja a jó szerencsét. A szerencse a fecske ottléte idejére tartott ki, s hiába is marasztalták volna: „Nyári szállásért meg nem telel veled a fecske.”
Fecskefészket nem volt szabad leverni, mert „véreset” adott volna a tehén. „Ne bántsd a fecskét, mert véres kenyeret eszel” – mondták. A vér itt mindkét esetben egyszerre lehet visszajelzés a már szinte természeti törvény fontosságú íratlan szabály megszegésének, megsértésének következményéről, illetve ebben Boldogasszony szerepéről, addigi óvó hatalmának megszűnéséről, hiszen a vörös, a piros az ő színe volt. Ha egy gyerek veri le a fészket, annak enyhébb a következménye: szeplős lesz. A leverést a fecske azzal bünteti, hogy az elkövető otthonára, javaira tüzet hoz, az illetőnek leszárad az ujja, vagy éppen néma lesz a gyermeke. Gonosz ember az, aki leveri a fecske fészkét. A madár meglövése is szerencsétlenséget hozott, gonosz, szívtelen embernek tartották, aki erre vetemedett.
Ahol a fecskék megtelepedtek, fészket építettek, tojást raktak és költöttek, ott a háziak figyelemmel kísérték életüket, hetek múltán már szinte családtagként beszéltek róluk. Tudták, a nap melyik szakában szállnak el, mikor térnek vissza, tudták, hogy mikor kezdenek költeni, majd a fiókáik mikor kelnek ki, a szülők mivel táplálják kicsinyeiket. Figyelték a fecskékhez fűződő valamennyi történést, mert jelekként értékelték: abból önnön életük alakulására, vagy a természet, az időjárás változásaira következtettek. A fecskének tehát a madarak között is különösen nagy szerepet tulajdonítottak a jóslásokban, előjelek figyelésében.
Fecskét párosával látni szerelem közeledtét jelezte. Ha épp egy eladósorú lány pillantott meg tavasszal egyszerre két fecskét, meg lehetett győződve arról, hogy abban az esztendőben férjhez megy. Ennél is elterjedtebb az a valós megfigyelés, hogy eső jön, ha szokásosnál alacsonyabban repülnek a fecskék. Ha a fecske átrepült a tehén alatt, szintén rossz jel volt, ettől is véressé válhatott a tej. Ha a fecskék netán szeptember 29-éig maradnak, nem keltek még útra, úgy tartották, az elnyújtja az őszt.
A távozásuk a megfigyelések szerint sokszor egy másik Boldogasszony-ünnepre esik: szeptember 8-án, Kisasszony, illetve Kisboldogasszony napján sereglenek össze a fecskék, hogy együtt melegebb égtájak felé repüljenek. Ennek az ősi pogány őszkezdő napnak is volt fecskékkel kapcsolatos neve: „fecskehajtó Kisasszony” napja. Sok fecskét látni azt jelentette, hogy készülődnek a költözésre, így ez az ősz jele volt. Távozásuk valódi szomorúságra okot adó esemény volt az emberek számára, s hasonlóképpen, mint érkeztükkor, a gazdák kalaplevéve köszöntek el tőlük.
Gólya
Az ősi hitvilág szimbólumrendszerében a gólyák a hierarchia magas szintjén álltak, a fecskével együtt azért is Isten madarának számítottak, mert az emberek közelében telepedtek meg és a néphit szerint áldást hoztak arra a házra, amelynek kéményén fészket raktak.
Az a ház, amelyen gólya fészkel, védve van a tűzzel és villámlással szemben. Országszerte elterjedt volt a gólyafészek leverésére vonatkozó tilalom. A fészek leveréséért a háziak úgy bűnhődtek, hogy a gólya némasággal büntette a házban majdan születendő gyermeket. Nem véletlen, hogy a szertartásos gyógyításnak a „Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad?” kezdetű gólyaköszöntő mágikus gyermekmondókában megőrzött emléke szerint a „magyar gyerek” „síppal, dobbal, nádihegedűvel” éppen a gólyát gyógyítja, amit a „török gyerek” megvágott.
A gólyát is tehát szent madárnak tartották, ebből fakadóan kultikus, már-már vallásos tisztelettel védték. A fecskéhez hasonlóan a háznál megtelepedett, fészket rakott gólya egész életét figyelemmel kísérték, tudták, a nap melyik szakában szállnak el, mikor térnek meg, mikor költenek, hogyan, mivel táplálják kicsinyeiket, s költözési időpontjukat is pontosan ismerték. Szinte családtagként beszéltek róluk. Abból adódóan, hogy gyakran áll fél lábon, mozdulatlanul, magányosan, méltóságteljesen és ezzel töprengő és éber benyomást kelt, a gólya a merengés, a szemlélődés, az éberség jelképe is lett. A szólás szerint: „Gondolkodik, mint fél lábon a gólya”.
Azért is tisztelték a gólyát, mert kígyót, békát eszik, naphosszat, türelmesen ezeket keresgéli a lápos vízpartok táján, s mivel a táplálékát ezek az alvilági erőket szimbolizáló lények jelentik, ezért úgy tekintettek rá, mint a sötét erők pusztítójára, a világos, tiszta erők közvetítőjére. Ezt fehér színe is jelezte. Megfigyelték azt is, hogy a gólyák a mérges kígyókat is elpusztítják, mégpedig úgy, hogy hosszú csőrükkel agyonverik, majd megeszik őket. Ha a kígyó netán megmarja a tusakodás közben a gólyát, akkor a madár néhány napig ugyan nagyon beteg lesz, de azután mégis viszonylag hamar kiheveri a bajt.
A víz a világok szimbolikus elválasztója, ezért a gólya túlvilág és evilág határán egyfajta lélekmadárrá is vált, s mivel a két világ között közlekedik, egészen különös, egyedi szereppel ruházták fel: ő az, aki a születendő lelkeket hozza a túlvilágról, a Földanya méhét is jelképező „teremtő vízen” túlról. Ezért van az, hogy a gyermekáldást a gólyához kötik, „a gólya hozza a gyereket”, a gólya az új élet hírnöke, a születés istenasszonyának, Boldogasszonynak a madara. Álomban a gólya a gyermekáldás, de lehet a lelki vagy testi terhesség előjele, valami kezdetének a megjelenítője. Az eljövendő újjászületést jelezte, hogy húsvét nagyszombatján délutánig nem harangoztak, ehelyett kelepeltek, gólyahangszerűen csattogtattak a toronyba felszerelt szerkezettel, azonban ennek a szokásnak az eredete is a magyarság kereszténység előtti hiedelemvilágában gyökerezik.
A gólyaalakoskodás, azaz a gólya utánzása, megjelenítése kedvelt volt a farsang idején a fonóházakban vagy a lakodalmakban. A gólyát alakító játékos lepedővel eltakarta magát, egy boton fából faragott mozgatható gólyacsőrt tartott a feje előtt. Játék közben a két részből álló, pirosra festett csőr mozgatható alsó részével csattogtatott, így utánozta a gólya kelepelő hangját. Közben jobbra-balra forgatta a csőrét, kiszemelte a lányokat, akiknek a hasát, mellét csipkedte a csőrével. Előfordult, hogy a „gólya” a csőrében egy rongyból, kukoricacsutkából készített kis babát vitt és azt egy lány ölébe igyekezett beleejteni. A lányok igyekeztek elkerülni a csípéseket vagy a babával történő megáldást, féltek a gólyaalakoskodóktól, mert abban a hitben voltak, hogy ha hozzájuk érnek, megesett lány lesz belőlük.
A gólya jósmadár is volt. Tavasszal, a természet újjászületése idején, amikor a gólyák mint költöző madarak újból megjelentek hazánkban, eladósorba került lányok figyelték a gólyákat és ha párban látták meg őket először, akkor az férjhezmenetelüket jósolta. Ugyanakkor annak is jelentősége volt, hogy a házban lévők a visszatérő gólyát állva látták-e meg először a fészekben, mintegy indulásra készen, ugyanis az halál bekövetkeztét jelezte a házban, mert vinni készül a túlvilágra a halott lelkét.
A gólya jósló szerepére való utalás megtalálható már Kézai Simon mester Magyar krónikájában is, ahol a következőket olvashatjuk arról, hogyan foglalta el Etele (Attila), a hunok világhódító uralkodója az itáliai Aquileiát: „a várost különféle vívó szerszámokkal vívni kezdé, s miután semmi módon meg nem vehette, másfél esztendeig megszállva tartotta. Egyszer hát történt, hogy a mint a várost sok varázsló kiséretében, kikbe babonás hite szerint igen nagy bizodalmát helyzi vala, körüljárta, látá hogy egy gólya a tengerből fölszállva egy palota ormára űle, mellyen fészke vala, és fiát szájába fogva szemők láttára a tenger nádasába vivé, s visszatérve többi fiait is fészkével együtt, mint mondják áthordá. Minek láttára Ethele király vitézeit magához egybe hivatván monda: »Lássátok íme bajtársak! e gólya a jövendő veszedelmet, hogy mi e várost föl fogjuk dúlni, előre érzi, s menekülni törekszik, hogy a polgárokkal együtt ne vesszen. Legyetek azért holnap a csatában annál vitézebbek; meglássátok, hogy a város bukni fog.« S azután parancsot hirdetvén, miután a várost mindenféle vivó szerszámmal sem birta megvenni, utoljára scytha furfangossággal tízszer százezer emberétől mindegyiktől egy egy nyerget kivána, s a fal mellett nyeregből halmot hányatván a nyergeket meggyujtatá, mellyeknek lángja és tüze miatt a fal megrepedezve tornyaival együtt földre omlott”.
Nem is jóslás végett, hanem az előjelek alapján mondták hajdan némely emberre, hogy „nem lát több gólyát”, értve ez alatt azt, hogy nem éri meg a tavaszt. A vándormadár gólya érkezése, elköltözése az időszámítás mértéke is lett: „Sokszor megjön addig, el is megy a gólya” – mondták, ha valamiről azt gondolták, sokára következik be. Annak érdekében viszont, hogy a betegség gyorsan elmúljon, a gólyatojást alkalmasnak tartották. Egy boszorkányperben az volt a vád, hogy egy vak gyermek orvoslására gólyafészekből vettek ki olyan tojáshéjat, melyből a gólyafiak kibújtak, s a héj töredékeit használták arra, hogy a világtalan szemet behintsék. Amiként a szeplő elmulasztására a fecskékhez intézendő mondóka („Fecskét látok, szeplőt hányok”) volt hatásos, hasonló mondókát ajánlottak annak, aki a súlyosabb bajt, a ragyát akarta elmulasztani, neki a nagyobb testű gólyát ajánlották és azt tanácsolták, hogy amikor abban az esztendőben először lát gólyát, a következőt mondja fennhangon: „Gólyát látok, ragyát hányok, vidd el gólya a ragyámat!”
Holló
A holló túlvilági közvetítő állat, az alvilággal tart kapcsolatot. Mint közvetítő, lehet üzenetvivő, -hozó is, főleg rossz híré: „Imhol kerekëdik ëgy fekete felhő, Abba tollászkodik ëgy fekete holló. Állj mëg, holló állj mëg, vidd el levelemet, Apámnak, anyámnak, jegybéli mátkámnak” – szól a népdal.
A holló lehet egyenesen az alvilági erők megtestesítője is. A kísértet, boszorkány egyik alakváltozata a holló. Az erők, így az alvilág és felső világ, mint sötétség és világosság szembenállása fejeződik ki a szólásban: „Ritka, mint a fehér holló”. A holló a halál jelképe, a „holló vájja ki a szemedet!” átokforma is utal erre a magyar hagyományban.
Egyes mesék úgy kezdődnek, hogy az égigérő fának „volt hetvenhét gyökere, hetvenhét ága. A hetvenhét gyökerén állott hetvenhét sárkány, a hetvenhét ágán hetvenhét holló. Aki az én mesémet meg nem hallgatja, annak a hetvenhét sárkány vigye el a lelkét, a hetvenhét holló vájja ki a szemét”, vagy „a tetejében volt háromszázhatvanhat holló, az aljára kötve háromszázhatvanhat csődörcsikó. Aki az én mesémet meg nem hallgatja, az a háromszázhatvanhat holló szedje ki a szemét, az a háromszázhatvanhat csődörcsikó hordja szét a testét.”
A holló a rossz emberek jellemzésére is szolgált: „Rossz hollónak rossz a tojása”, mondták, arra utalván, hogy hitvány embernek hitvány a gyermeke is. De a gonoszok össze is tartanak: „Holló hollónak nem vájja ki a szemét.”
A holló utalhat ugyanakkor az újjászületésre is, nem véletlen, hogy a Húsvét előtti nagypénteki, napfelkelte előtti fürdést nemcsak azzal magyarázták, hogy aki ezt megteszi, azon nem fog a betegség, hanem azzal is, hogy a „holló ilyenkor mossa a fiát”. Ha megfigyelték ugyanakkor nagypénteken, hogy fürdik a holló, akkor az jó jelnek számított, a bőséges termést jelezte előre.
A holló megjelenése azonban legtöbbször mégis baljós előjel. Gyászt, azaz valamely hozzátartozó halálát jelzi előre, álomban megjelenve ugyanezt, illetve szomorúságot. Ám mivel a hollót különösen okos madárnak tekintették, nemcsak jelez a holló, hanem egyenesen a jóslás képességét tulajdonították neki. A holló jelképe lehet a túlvilági, természetfeletti tudásnak is, ilyet közvetít a hollófű is, ami holdújuláskor, Újholdkor elásott holló fejéből nő ki.
Különleges erejű kő a hollókő – van ilyen településnév is Magyarországon! –, amely madárfészekből kerülhet elő. Ez a rendszerint különös színű kavics a denevérkőhöz, fecskekőhöz, hangyabékakőhöz hasonlóan varázserejű, mert érintése minden bajt meggyógyít, kinyit zárat, lakatot, könnyű szülést biztosít, láthatatlanná és sérthetetlenné tesz, szerelmet ébreszt. Hályogkőnek is nevezték, mert segítségével a hályog lehasítható a szemről.
A gyűrűt csőrében tartó holló a Hunyadi-család címerállata, amely Mátyás király corvináin is látható. Mátyás Corvin előneve is erre utal, mert a latin corvus „holló” szóból ered. A holló Heltai Gáspár Magyar krónikája szerint a család királyi vérből való származásának emléke. Eszerint a szép Morzsinai Erzsébetnek az Erdélyben utazó Zsigmond királytól fia született. Ezt Zsigmond írásán kívül aranygyűrűjével is igazolta. A király azért ajándékozott gyűrűt a lánynak, hogy ezzel bizonyítsa majd leendő gyermeke előkelő származását. A gyűrűt azonban egy tolvaj holló ellopta a kisfiútól, a lány bátyja erre a hollót nyíllal lelőtte a fáról, hogy visszaszerezze a gyűrűt. Zsigmond utóbb a gyűrűt felmutató gyermeknek adományozta Hunyadot és vidékét.
Kakas
Mivel a kakas kukorékolása a napkeltét jelzi, ezért szimbolikusan a Nap madaraként jelenik meg a magyar hagyományban. A nap mellett a világossághoz is kapcsolódik és az éberséghez, hiszen ő az, aki mintegy elválasztja hangjával a sötétséget a világosságtól, s hangos kukorékolásával elriasztja a sötétséghez kapcsolódó ártó erőket is. A rossz lelkeknek, boszorkáknak csak „tizenkettőtől háromig van erejük (…), mikor a kakas harmadszor szólott”, akkor nekik menekülni kellett.
Éjszaka és nappal határán szerepe hasonló lett, mint a darué: olyan lény, aki az átmenetet képviseli a két világ, evilág és túlvilág között. Különleges képességeit tollával is megjelenítették például a táltosok, akik darutollat hordtak a vállukon illetve kakastollat a fejükön, a hajukban, ami az ő túlvilággal való kapcsolattartásukra, a szellemek világába való szabad bejárásukra utalt.
A kakas lehet a garabonciás kísérő állata, sőt hátasa is, vagyis nem sárkányháton, hanem kakasháton lovagol el, ami ismét utal arra, hogy a kakas a szellem, az éber tudatosság szimbolikus megjelenítője, sőt hordozója lehetett. Mesében is megjelenik hátasállatként a kakas, mert egyhelyütt a szegény ember fogadott sündisznó fiának, akit egy királyleány szerelme megváltott és így aranyszájú, aranyhajú királyfi lett belőle, fekete kakasa is átváltozik, amin addig lovagolt és aranyszőrű paripává válik (A sündisznó).
A kakas lélekmadárként is megnyilvánulhatott, azaz a halottlátók beszámolói szerint a halott is visszajárhatott kakas képében az élők világába. Természetfeletti lény is összefüggésbe hozható a kakassal, hiszen a leginkább madárszerű lényként megjelenő lidérc egyik állatszerű vonása az, hogy „kakastojásból” kel ki, ami nyilván nem evilági, azaz lehetetlen voltára utal.
A férfiúi elv tartozik még hozzá, ezért az újszülött fiúgyermek első fürdővizébe kakast mártottak, hogy az érintkezési mágia révén részesüljön annak erejéből. A kakashoz a férfiúi elv nyomán a harciasság, s a tűz is kapcsolódik. A hagyomány szerint a vörös kakas megvéd a tűztől, másfelől magát a tüzet is nevezik metaforikusan vörös kakasnak. A tűz, amelyet általában az elemek feletti uralom jelképeként jelenít meg a mesében a szegény asszony kiskakasa, amely a próbatételeket valamint a király megleckéztetését követően visszaszerzi és vissza is viszi gazdasszonyának a tőle erőszakkal elvett gyémánt félkrajcárt.
Más a szerepe a fekete kakasnak, amelyet a mágusok akkor áldoztak, ha alvilági betegségdémonnak ajánlották fel a lelkét. A mágusperek jegyzőkönyveinek egyike szerint a mágus feltehetően a száraz köhögést kezelte a tehéntejjel együtt feláldozott fekete kakas vérével. Ősi, pogány eredetű áldozati szertartások emlékét őrző húsvéti szokás volt Erdélyben a kakaslövés. Régen élő kakasra lövöldöztek régies íjjal és nyílvesszővel, majd már csak festett céltáblára. A kakaslövés során először perbe fogták a kakast, majd elmondták a kakas búcsúztatóját. A célba lövést tréfás rigmus kísérte, ami arra utal, hogy eredetileg ekkor is mágikus erejű mondások hangozhattak el, hiszen varázserejű szavak hatásának tulajdonították a nyílvessző célbatalálását is. Ha a nyíl pontosan a kakas szívébe fúródott, véget ért a játék.
Feltehetően kultikus összefüggések okán jelenik meg egyébként viszonylag ritka népművészeti motívumként a kakas székely tányérokon, illetve az életfa két oldalán, szokásos módon, párban ábrázolva, ám a megszokott szarvasok helyett. A húsvéti tojás motívumai között is van kakastollas, kakasos, kakastaréjos.
A mesében a mese hősének a benső út állomásait, mint egymást meghaladó tudatszinteket, tudatállapotokat megjelenítő réz-, ezüst- és aranyvárból, sőt olykor gyémántvárból kell megszabadítania a királylányokat, s kell legyőznie a várak gazdáit, a sárkányokat. Valamennyi vár kakaslábon vagy kakassarkon forog, ami azt jelenti, hogy a kakasláb a tengely, vagyis a megszerzett tudatosság, éberség, a mozdulatlan középpont szimbóluma.
A kakas jósállat is, ha napközben gyakran vagy a szokásosnál hangosabban kukorékolnak a kakasok, vagy este korán szólnak, akkor eső várható. A varázslásban pedig olykor vágyott célként jelenik meg a sok kakas, ezért kellett keltetés előtt a tojásokat kalapból a tyúk fészkébe tenni, hogy azokból minél több kakas keljen ki.
Kerecsen
Már a szkíták fő totemmadara, később a magyaroknak a nemzet géniuszát jelképező totemállata a Turul volt. A Turul a pogány magyarok szoláris vallásában magát a Napot mint a Teremtő megszemélyesítőjét, az égi akarat és a teremtő erő forrását, a fény megtestesülését, a szellem teremtő és emelő erejét, végső soron az abszolút, teljes tudatosságot, a legmagasabb – teremtő – tudatállapotot szimbolizálja.
Bár nem tudható bizonyosan, hogy a Turul mely madárnak feleltethető meg, de az ábrázolások nyomán, valamint az alapján, amilyen tisztelet kapcsolódott hozzá, s amilyen gyakorisággal előfordul személy-, család- és földrajzi neveinkben, a kerecsensólyomra kell gondolnunk. Egészen pontosan a Turul valamennyi kerecsensólyom égi képe, mintája. Ami még bizonyosabbá teszi a feltételezett kapcsolatot, az az, amilyen szerepet a kerecsenek játszottak a téli napfordulóhoz kapcsolódó pogány eredetű ünnepben.
A kerecsensólyom mint lélekmadár a felemelkedés, az égi eredetbe való visszatérés lehetőségét jelképezte, ezért repítettek hajdan a szent helyekre kivonulva Karácsonykor, vagyis a kerecsenek, a Nap madarainak ünnepén a születő Nap felé fiatal kerecsensólymokat a mágusok. Mégpedig az abban az évben született sólymokat, akiket ekkor először engedtek el, hogy szabadon röpüljenek.
Így vallotta 1245-ben Dala fia Undo perében Rufus segesvári polgár: „Krisztus születése ünnepén, a régi magyarok, a sólyom ünnepét tartják”. Obol várjobbágy szavai szerint pedig: ,,Ekkor (itt is a Karácsonyról van szó) a sólymokat vadászatra eresztik és sok nép viszi oda madarait, amiket a mágusok megáldanak”. Kisszer Mihály szerint: ,,a régihitűek Urunk születése napján tartják a sólyom ünnepét.” Ágota özvegy Ithe mágusról vallja a következőket: „Amikor Karácsonykor a fiatalság az első, új sólymokat felrepteti, szokott énekelni és buzdítani az ifjúságot, hogy ezeket a dolgokat soha emlékezetéből kiveszni ne hagyja”. A felsorolt vallomástöredékek számos ilyen példával szolgálnak, de van egy nagyon fontos közöttük, a nagy sólyomünnep ősi nevét is közlő adat: II. Moys, Simon fráter és a kisebb testvérek rendjének orvos tagja, János jelenlétében kivizsgálásra utalt Boksa védelmére felsorakozott tanúk egyike, egy bizonyos Kozma, a következőket mondja: ,,in festo falconnarium vulgare karasun dicto” – a solymárok ünnepén, amelyet népi nyelven karácsonynak neveznek.
Ez az adat is tanúskodik azon feltevés mellett, hogy a kerecsensólyom és karácsony ünnepe között belső tartalmi és szimbolikus kapcsolat áll fenn, azonos, de legalábbis egymással összefüggő jelentéstartalommal bírnak, hiszen ez utóbbi az elsőnek csak felhangos változata. Ez azonban nem dönt egyik javára sem az elnevezés elsőbbsége ügyében, azaz nem tudható biztosan, hogy melyik volt előbb: az ünnep neve, s innen nevezték volna el a sólyommadarat, avagy az ünnep kapta-e nevét a sólymokról. Az is lehet, hogy mindkettő egy mélyebb gyökerű, esetleg olyan szakrális közegben gyökerező eredetre vezethető vissza, amely a közegtől való – ezer évet meghaladó – elszakítottsága miatt ma már nem tárható fel.
A pogány magyaroknak is egyik legnagyobb ünnepük tehát a Karácsony volt, a téli napforduló, a fény, a Nap születésének ünnepe. Ezért a fény megtestesülését szimbolizáló kerecsensólymok reptetése a Nap felé azt is segítette, hogy a világosság, ami éppen növekedni kezdett a világban, erőre kapjon, emelkedjen. Ezek a madarak hozták el újra a fényt a tél sötétségének uralma után. Mágikus szertartás volt ez, amellyel a Nap, a fény születésének segítése mellett elköteleződésüket is jelezték a Teremtőnek a világosság növelése, a jó erők segítése felé.
Jó negyven évvel ezelőtt Szilveszter Jenő így írta le látomását erről: „A beidomítás egész nyáron és egész ősszel tartott. Az idomító karján vastag bőrkesztyű, amelyen a madár, mint egy faágon, pihent. A madár fején, hogy ne lásson elrepülni, kis bőrsapka, amit csak zárt területen vettek le, rendszerint csak etetéskor. A gondos, fáradságos és szakadatlan idomítás, »betrainingezés« vagy hat hónapig tartott. Az idomító addig tartotta magát nagy akaraterővel ébren, amíg a sólyom a karján el nem aludt, mert csak ilyen és hasonló módszerekkel lehetett remélni, hogy a sólyom az emberi kart megszokja és azt a szó szoros értelmében otthonának fogja tekinteni, tehát a vadászásból, amikor annak az ideje eljön, vissza is fog térni. El kellett jöjjön azonban az a nap, amikor ki kellett próbálni, hogy a szabadban eleresztett madár visszatér-e a gazdájához, különben soha sem lehetett volna vele vadászni. Őseink egy napsütötte téli napot választottak december végén, rendszerint december 25-ét. Az összes solymárok kerecsen (ősi magyarsággal karasun) sólymaikkal kivonultak ezen a napon egy nagy rétre, és ott egyszerre levették madaraik fejéről a kis bőrsapkát, valószínűleg vallásos szertartással egybekötve. Képzeljük el az addig egész életükben zárt helyen, illetőleg sötétségben tartott vad madarak kitörő örömét és boldog vijjogását: a Nap felé törtek fel a magasba, vad szívüknek minden ujjongásával üdvözölve a Napot, az élet jelképét, amíg apró pontokként nem keringtek a magasban gazdáik feje felett, majd azok hívására, vagy elfáradva visszatértek. Gyönyörű látvány lehetett, pogány, de szép és emberi érzéseket kifejező.”
A kerecsensólymok a ragadozómadarak közül is kiemelkednek nemességükkel, tisztaságukkal, célratörő erejükkel. Ahogy a Teremtő és az emberek, úgy a kerecsenek és az emberek között is korán létrejött egy szövetség, kialakult egy együttműködés. Ez megjelent a vadászat hagyományában is, a solymászatban. Kézai Simon, aki maga is solymár volt, mint nagy közkedveltségnek örvendő vadászmadarat említi a „kerechet” sólymot. A solymászatot nemcsak a királyi udvar, hanem a főurak is gyakorolták, akik még a sólyomfészkekért is képesek voltak vetélkedni. Ebben a korban egyházi férfiak is hódoltak a solymászatnak.
Számos adat bizonyítja az Árpád-házi uralkodók kiterjedt solymászatát. II. Endre 1231-ben a nemesség követelésére kénytelen volt megtiltani, hogy a királyi solymászok nemesi birtokokon vadásszanak, mert a lóhátról űzött solymászattal jelentős károkat okoztak. Ekkor vált szokássá, hogy a királyi solymászok az ország különböző részein külön községekbe települtek. A solymászoknak saját falujuk volt például a Pilis lábánál, Buda közelében: Solymár. Más településnevek a kerecsen nevét őrizték meg, mint Kerecsen és Kerecsend.
Ősi férfinév is volt sokáig a Kerecsen, de a Sólyom is. A rokon kultúrájú népeknél is létezett sólyomkultusz, ami ugyancsak megjelent a névadás szokásaiban, mint például a mára igen elterjedtté vált Ákos esetében, ami a kunok nyelvén jelentette azt, hogy „fehér sólyom” (ak-kus).
A szimbolikus látásmód fontossága
A hagyományos közösségek felbomlásával, a rendkívül gyors életformaváltással az egyén helyzete is gyökeresen megváltozott, aki a hagyománytalan világban talajvesztetté, gyökértelenné vált. A szellemtől való eltávolodás azonban megszüli a visszatérés, az átalakulás, a felemelkedés, a megtisztulás igényét, a hasadás az egyesülés igényét, a diszharmónia a harmónia megteremtésének igényét. A leigázott természet agóniája ég és föld harmóniájának, összekötésének helyreállítását, a kínálat a keresést, a törvénytelenségek az örök törvények tudását, megtapasztalását, élését, az információözön a lényegre koncentrálást, a világ felgyorsulása az elnyugvást, a felszínesség az elmélyedést, a szem jóllakatása a belső látás kialakítását, a hangzavar a csönd igényét, a profán eluralkodása a szentség keresését hívja elő az emberekből.
Érdemes ezért újra felfedeznünk a mindennapi létgyakorlatunkból eltűnt, a közösségek életéből szertefoszlott hagyományokban rejlő bölcsességet. Mert a hagyomány bölcsességet sűrít, hordoz, közvetít. Azaz csak közvetítene, de újra kellene tanulnunk azt a szemléletet, amelynek révén megnyílik bennünk, érthetővé válik számunkra.
De mégis, merre érdemes elindulnunk, hol az a szál, ami mentén az eltévedés veszélyének minimálisra csökkentésével eligazodhatunk? Hogyan térhetünk vissza egy olyan ősi, a benső, eleven valóságunk felé mutató látásmódhoz, melynek révén még harmónia tapasztalható a mindenséggel és a mindennapi lét valamennyi cselekedete értelmes egészbe ágyazott?
A paradicsomi lét elveszítése többek között annak a létminőségnek az elveszítését jelenti, hogy az ember a bensejében, tudatában zajló folyamatok és a külső világban megtapasztalt, megfigyelt, megélt jelenségek között összefüggést lásson. Ez a látás elhomályosult, s ezáltal mind nehezebbé vált az élet megszentelése, valódi, múlhatatlan értékekkel telítése, az emberlétbe kódolt szellemi lehetőségek kibontása. Ennek következtében történhetett meg az, hogy az utolsó századokban a jelképek, a szertartások és szimbolikus cselekedetek valódi tartalmai, a valamikor tisztán látott összefüggések fokozatosan elvesztek.
Korunkban, amikor látszólag kitágulhatott a szellemi horizont és újra tudatossá válhat, hogy létezésünk egy nagy Egészbe ágyazott, épp az a látásmód hiányzik, ami által ezt az élményt átfordíthatnánk a felismerésbe, amire hivatott lenne: hogy felelősséget érezzünk minden létezőért. Hiányzik e kozmikus egységélmény, ám tennünk kell azért, hogy összekapcsoltságunk tudata felébredjen bennünk.
Gondolkodásmódunknak ma is alapvető sajátossága a jelképek és analógiák használata – és ha tudatosítjuk azt a mozzanatot, ahogy a szimbólumok működnek, s ha felismerjük a mélyükön rejlő egységes tudást, akkor a szimbólumokat tanulmányozva azok a tudat térképei lesznek, saját létünkre és lehetőségeinkre vonatkozó üzenet hordozói, amelyek segíthetnek eligazodni benső világunkban, tudatunk labirintusában.
Mint láttuk, a szimbólumoknak különböző jelentésrétegei léteznek, és mivel a legmagasabb szintű üzenetek kulcsa az önmagunkra vonatkoztatás és a megélés, hogy ez megtörténjen, ahhoz a látásmódunkat először úgy kell megváltoztatni, hogy megkülönböztethessük a szimbolikus jelentést a jelenségtől. Második lépésben pedig szemléletet kell váltanunk, meg kell tanulnunk visszacsatolni, a külsőleg megélt történéseket önmagunkra, a tudatunkra vonatkoztatni. A visszacsatoláshoz kell ismerni és alkalmazni egy analógiarendszert, legfőképpen pedig dimenziót kell váltani: ami történik, az bent, a tudatban történik és akivel történik, az mi magunk vagyunk, a történés pedig a benső feladat szimbóluma, másképpen: felszólítás a feladat végrehajtására.
Példa az alkalmazásra
A hírek alapján az a kép rajzolódik ki, hogy rohamosan fogy a hazai fecskeállomány. Jellemző, ahogy ezt a sajtó tálalja: „Az utóbbi évek adatai már sejtették, hogy baj van a fecskékkel”. Vagyis a fecskékkel van baj, nem is az emberekkel…
Azután először azt hangsúlyozzák, hogy az állatok pusztulásához nagy mértékben hozzájárult „a 2007 és 2008 szeptembere közötti rendkívüli hideg”, s csak ez után említik meg, hogy a városokban élő molnárfecskék visszaszorulását elsősorban a környezetszennyezés okozza, a vidéki környezetet kedvelő füstifecskék viszont annak következtében tűnnek el, hogy az elmúlt évtizedekben „összeomlott az intézményes és a háztáji állattartás is”.
A közvetett ok tehát a környezeti változás, az élőhelyek átalakítása, az őszi gyülekezőhelyek felszámolódása, a települési szúnyogirtás és az intenzív mezőgazdálkodás. Még közvetettebb ok az extrém száraz vagy a csapadékos időszakok meghosszabbodása. A fecskék eltűnése a Magyarországon és globálisan is megfigyelhető változások előjele.
A fajok eltűnése és a biodiverzitás csökkenése nemcsak az egyes fajokra, hanem az emberekre is hatással van. Gondoljunk bele, milyen ördögi kör alakult ki: vegyszerekkel igyekszünk elpusztítani a szúnyogokat, így a fecskék nem jutnak táplálékhoz, lecsökken a számuk, ami végső soron mégis csak a szúnyogok számának növekedéséhez vezet, ami ellen újabb, több, hatásosabb vegyszereket kell majd bevetni… S ekkor még csak a vérszívó, szimbolikusan a khthonikus erőkhöz tartozó szúnyogok elleni küzdelemről van szó.
A költőterületek viszonyai is átalakultak. Mivel a települések egyre jobban beépülnek és betonnal, aszfalttal illetve járólapokkal burkolnak mindent, emiatt a fecskék nem találnak fészekrakáshoz szükséges sarat. Vagyis nem építhető fészek, amiben a következő nemzedék költése és táplálása megtörténhet. Még nagyobb baj, hogy az emberek sem vidéken, sem városban nem tolerálják a fecskéket: leverik a fészkeiket és az épületek eresze alá tüskesort szerelnek, hogy ne is telepedhessenek vissza. Míg korábban egy család igen megtisztelve érezte magát, hogy Isten madara az ő házának ereszét választotta, hogy fészet rakjon, ma már csak a kényelmetlenséget mint az együttlakás kényszerűnek tekintett velejáróját látják, s igyekeznek mindenáron elkerülni, hogy a fecske „összepiszkolja” a ház környékét.
Vagyis végső soron mind közvetve, mind közvetlenül az ember tehető felelőssé, hogy a magyarok hajdan egyik legkedveltebb, szentnek tartott madara eltűnőben van az ország területéről. Olyannyira rohamosan eltűnőben, hogy „ha a trendek folytatódnak”, 2020-ra nem lesz belőlük, csak elvétve.
Összességében az emberek tehát többé már nem tekintik szentnek a fecskét, nem látják a közvetlen hasznát a fecskék közelségének, nem hagyják, hogy fészket építsenek a házuknál. Megpróbálhatjuk lefordítani, értelmezni a szimbólumokat: a fecske nem képes újabb nemzedékeket felnevelni, hiányzik a kötőanyag (sár), megszűnik közvetítő funkciója, nem köti össze a fentit és a lentit, nem közvetít égi áldást. Magyarán: a fecske eltűnésével a remény, az életöröm eltűnését kockáztatjuk. Mit lehet tenni ebben az esetben? Az úgynevezett fecskepelenkák elhelyezése, a propaganda a fecskék hasznossága mellett mind tüneti kezelés. A szakemberek szerint a hatások kiküszöböléséhez összehangolt környezet- és természetvédelmi akciókra lenne szükség, de még ez sem elég. A környezeti rendszereknek több évtizedes regenerálódás kellene és az állomány megóvásához a gazdálkodási struktúrát is át kellene alakítani.
Ahol azonban valódi transzformációra lenne szükség, az nem pusztán a kényelemmel és hasznossággal összefüggő uralkodó szemléletmódok szűklátókörűségének hangsúlyozása, hanem a létcélok újragondolása. Ez nem sikerülhet a szimbólumok közvetítette bölcsesség felébresztése nélkül. Azt is meg lehet kockáztatni, hogy a fecskék eltűnése egyenesen megfelel az analógialátás képessége eltűnésének. Márpedig a jelképes értelem megfejtése egy olyan elvonatkoztatni képes látásmódot kíván meg a mai kor emberétől, amely leginkább már hiányzik belőle, és amely egészen más a tudományos látásmód egzakt tényekhez ragaszkodó, illetve az általános törvényszerűségeket másfajta absztrakciókkal létrehozó módszerétől.
Az a gond tehát, hogy már nem értjük meg, miről szóltak azok a szimbólumok, amelyekbe őseink szó szerint leképezték a mindenségről és önmagukról, a tudat természetéről szerzett és átörökített tudásukat. Ha ezeket megértjük, akkor feltárul a régmúlt tudása és ez rengeteget segíthet a mai embernek abban, hogy a mind kaotikusabbá váló világot újból rendnek, kozmosznak élje meg.
Az egészséges társadalom megbecsüli az elődök felhalmozott, megőrzött tapasztalatát, a régi hagyományokat, mert tudja, hogy meríthet abból. Ha visszatérünk a hagyományhoz, akkor elég támaszt kapunk, hogy tágabb perspektívába helyezzük a létezésünket. Ahhoz azonban, hogy az ember benső, tudati világának megismerését és rendezését lehetővé tevő tudás „hozzáférhetővé” és „felhasználhatóvá” váljon a hagyományos rendszerek felbomlása után is, át kell értékelni a hagyomány őrizte jelenségeket. Mégpedig oly módon, hogy nem a történetit, hanem azt az örök emberit tárjuk fel belőle, ami itt és most és mindenhol, mindenkor megélhető.
Bizonyos szempontból tehát a hagyomány újraértelmezésére van szükség a mai, megváltozott körülmények, a változó külső és belső igények nyomán. Az újraértelmezésnek minden manipuláció, romantikus nosztalgia és torzítás nélkül a tárgyak és jelenségek mögé kell hatnia, hogy a részletek mögött, a kultúra anyagi és szellemi, s főként társadalmi szintjein túl nyíltan és tudatosan feltárja a valóságot, s a lényeget: azt a tudást, amely az emberi szabadság kiteljesedését szolgálja.
Nem könnyű feladat ez, de az egyes ember, ugyanakkor valamennyiünk jövője szempontjából a legeredményesebb is lehet, mert nem merül ki a puszta tudományosságban, az érdekfeszítő adatok halmozásában. Hiszen amit feltár, az azonnal élhető, gyakorlattá tehető és ezáltal az élet jobbításához, kiteljesítéséhez vezet. Az újraértelmezés így végül is nem jelent mást, mint hogy a hagyomány szimbolikus elemeinek vissza kell adni eredeti jelentésüket, melyek eredetileg a sajátjaik voltak, rámutatni bennük az egyetemes emberi mozzanatra és így beemelni ezeket, mint napi fontosságú tudnivalókat a mába.
Az újraértelmezéshez kulcsot jelent az emberiség közös örökségébe tartozó szimbólumok és szimbólumrendszerek ismerete és az analógiák meglátása. Ha meglátjuk az analógiákat, akkor ez a tudás mintegy újraéled, beépülhet a dinamikus mába, folyton változó jelenkori kultúránk része, sőt irányadó, a jövőt is alakítani képes magja lehet, hiszen a legbensőbb, legmélyebb tartalma időtlen, kortalan, sőt helyesebben: időfeletti, örök tudást őriz.
Jegyzetek
[1] Lásd a későbbiekben a középkori inkvizíciós perek jegyzőkönyveire vonatkozó részletes jegyzetet.
[2] Például nem szerepel a sas sem, s a mitikus madarak, mint a Turul jelképrendszerének ismertetésére sem kerül sor, ezek megjelenésükkor olvashatók lesznek a Hagyománytár címen eddig kiadott két kötet (I. köt.: Budapest, 2011, Püski Kiadó; II. köt.: Budapest, 2014, Püski Kiadó, melyekből jelen „szócikkeket” kiragadtam) folytatásaiban.
[3] Fehér Mátyás Jenő, domonkos rendi szerzetes–történész, az argentínai magyar emigráció jelentős alakja 1968-ban egy igen izgalmas tartalmú könyvet jelentetett meg. Képek a magyar sámán-inkvizíció történetéből (Warren, Ohio, 1967) címen kiadta az 1222. évtől megkezdődő inkvizíciós hitvédelmi perek anyagát és a hozzájuk kapcsolódó, vallás- és kultúrtörténeti adalékokat közlő terjedelmes tanulmányát. Állítása szerint a domonkos rend hazai történetének kutatása közben, 1942-ben akadt a dokumentumok tizenhetedik századi másolatát tartalmazó, általa Kassai Kódexnek elnevezett iratok nyomára, amit három évvel később, a háború utolsó hónapjaiban, szinte csak az isteni gondviselésnek köszönhetően talált meg Miszlóka falu kis plébániáján. Gyorsan másolatot készített róla, azután az eredetit a budapesti domonkos kolostor könyvtárában helyezte el, ahonnan a kommunista időkben a domonkos rend feloszlatása, a könyvtár elkobzása következtében nyoma veszett. Az ötvenhét hosszabb-rövidebb perirat, vizsgálati jegyzőkönyv anyagát Fehér Mátyás Jenő a legtöbb esetben tömörítve, kivonatolva közölte. Valószínűnek tűnik, hogy helyenként önkényesen és koncepciózusan változtatott a perek szövegén. Sajnos emiatt és annak okán, hogy az eredeti kéziratoknak nyoma veszett, a tudományos kutatás számára a kötete mint forrásanyag hiteltelenné vált. Ez annyiban sajnálatos, hogy így „kiöntik a fürdővízzel a gyereket is”, mivel a jegyzőkönyvekben számos olyan hagyományelem megjelenik, amelyről egyrészt nehéz feltételezni, hogy Fehér Mátyás Jenő kompilációs tevékenysége eredményeként született volna (ha igen, zseni volt), másrészt alaposan árnyalná azt a képet, amit a honfoglalást követő nemzedékek tudásáról és a pogány és keresztény valláshoz való viszonyáról gondolunk.
[4] Érdemes ehelyütt megjegyezni, hogy a mongoloknál is nagy tiszteletben állt a bagoly. Az egyik mondájuk szerint Dzsingisz kánt „mint gyermeket egy fa alatt találták, amelyen egy bagoly ült.”
