A transzcendens kapcsolat és a magány problémája

Bevezetés[1]

A modern lelkület magányos. Akárhogy is nézzük, a magány jelenleg járványos méreteket ölt a modern társadalmakban, és egyike a modern léthelyzetre leginkább jellemző állapotoknak. Lehet, hogy a mai ember őseinél mérhetetlenül nagyobb jólétben és magasabb úgynevezett „életszínvonalon” él, de belül olyan ürességet él meg, mely számára értéktelenné és elégtelenné teszi mindazt, amit elér. A magány az „új szegénység”, a jól táplált ember éhsége. Döntő szerepet játszik a jelenkor összes társadalmi betegségében, az alkoholizmustól és az étkezési zavaroktól kezdve a droghasználatig, a tizenévesek fegyveres ámokfutásaiig, a pornófüggőségig és az öngyilkosságig. Az atomizált, nukleáris család[2] magányos hely, amikor pedig a nukleáris család megbukik, a modern egyén gyakran teljesen kapcsolatok nélkül marad és elidegenedik másoktól. Hasonlóképpen, a modern társadalmi változások sebessége olyan elhidegülést és érzelmi eltávolodást, valamint a társadalmi kohézió olyan szintű hiányát eredményezi, hogy az egyes emberek úgy érzik, idegen és kiismerhetetlen világban élnek, mintha értetlen külföldiek lennének ott, ami egészen tegnapig a saját földjük volt. Az effajta érzések és problémák olyan általánosak, hogy aligha kell e helyütt részletesen vázolnunk a kórképet – minden modern ember tudja, mi a magány –, a nyilvános fórumokon mégis nagyon ritkán hangzik el lényegbevágó meglátás ezekről a kérdésekről.

Még kevésbé teszünk kísérletet arra, hogy megértsük a magányt mint spirituális problémát, és olyan összefüggésbe helyezzük, amely túllép a profán elméleteken és a szociológusok rögeszmés mennyiségi „kutatásán”. A modernitás szívesen áltatja magát azzal, hogy minden „új”, és így a múlt „nem számít”, „érvényét vesztette”. Ez azonban meggátol minket abban, hogy lelki fájdalmainkat az emberi nem egészének élete illetve azon egyetemes ciklusok tágabb kontextusában szemléljük, amelyek teret adnak ennek az életnek. A magány állapota értelmezhetetlen, ha ragaszkodunk a „fejlődés” ideológiájához. Hogyan lehet minden idők legjobban táplált, legfinomabban öltözködő, legműveltebb és leginkább tudományra nevelt embere ilyen nyomorult?

A hagyományos megközelítések, többek között azok, amelyeket a nagy szentiratok megörökítenek, egyfelől a Princípiumtól való elkerülhetetlen eltévelyedést feltételezik, és a mi korunkról minden kertelés nélkül úgy beszélnek, mint az elidegenedés és a viszály napjairól. A hagyományos beszámolókban a kozmikus hanyatlás – amely a modern létállapotban tetőződik be – lényegét tekintve az emberi önkiüresítés folyamata, amelyen keresztül az őseredeti ember elveszíti mikrokozmikus integritását, és úgyszólván kiüríti magát a makrokozmoszba. Benső önteljességét a külső dolgoktól való függés váltja fel. Fizikai síkon ez evidens. Például el fog jönni az idő, amikor az ember betegségekkel szembeni természetes belső immunitása már nem működik majd, ő pedig elindul az ipari gyógyászat felé vezető úton, amelyben a külső eszközök, vakcinák és hasonlók seregéért lemond belső ellenálló-képességéről, arra kárhoztatva, hogy egyre törékenyebb szervezetét egy sterilizált buborékba gubózza. Az elképzelés, mely szerint maguk az emberi lények egyre jobb állapotban vannak, teljesen nyilvánvalóan téves. Az emberi létezők minősége hanyatlik, még akkor is, ha mindeközben az ember egyre nagyobb infrastrukturális hálózatot épít ki maga körül. A modern ember Óz, a varázsló, összetöpörödött lélek egy hatalmas gépezetben. Ennek megfelelően sokszorosára növelte kommunikációs eszközeinek számát a mobiltelefonokkal, műholdakkal, e-mailekkel és SMS-ekkel, ezt követően azonban rájön, hogy nincs mit mondania, vagy nincs senki, akinek elmondhatná. Egyre kevésbé képes arra, hogy bármiféle valódi kapcsolatot teremtsen. Dúskál a külső eszközökben, de nincs benső valósága, amelyet megoszthatna. Korunk az űrturista kora: igazán lenyűgöző technológia, igazán jelentéktelen emberek szolgálatába állítva.

Ez az a tágabb összefüggésrendszer, amelyben a magány mai időkre jellemző problémáját értelmeznünk kell. A modern ember a felszínes ingerek lavinájába temeti magát, mégis unalomban sorvadozik. Mindenekfelett, elveszítette primordiális „középpontját”, saját létének axiális értelmét – ami valójában függőleges testhelyzetének lelki megfelelője –, és mivel az ember válságos helyzete egy alany–tárgy paradoxon jegyében áll, ha középpontját elveszíti, alany és tárgy patologikus viszonya, amit magánynak nevezünk, bizonyosan be fog következni.

Horizontális és vertikális

Ezenfelül, mivel a magány „axiális” probléma, kétféleképpen vagy két különböző szinten nyilvánul meg: vertikálisan, illetve ennek tükröződéseként horizontálisan. A hagyományos antropológiákban az ember olyan lény, akinek vertikális és horizontális élete is van.[3] Az iszlámban – ahol a két tengely szimbolizmusa egyértelműen kifejezésre jut az ima mozdulataiban – az ember egyszerre „abd” (szolga) és „kalifa” (helytartó), ami pedig a kereszténységet illeti – ahol a két szimbolikus tengely alkotja a Kereszt jelét –, Krisztus azt mondta, hogy két parancsolat van: szeresd felebarátodat, mint saját magad, és imádd az Istent teljes szívedből. A magánynak különféle megnyilvánulásai vannak, és ha a problémáról bármiféle értelmes diskurzust akarunk folytatni, fontos, hogy az elejétől fogva egyértelműen megkülönböztessük egymástól eltérő típusait. A horizontális dimenzió a közönséges bioszociális magány formájában jelenik meg, amikor úgy érezzük, el vagyunk választva embertársainktól. A vertikális dimenzió ugyanakkor az egzisztenciális vagy spirituális magány formájában, azon alapvető érzésben, hogy szellemileg elúttalanodtunk és magunkra maradtunk egy értelmetlen életben és világegyetemben. A bioszociális magány a szeretetlenség magánya. Annak a személynek a gyötrelmes elszigeteltsége, akinek nem sikerült valódi kapcsolatokat kialakítania másokkal. Az egzisztenciális magány viszont azzal a ténnyel kapcsolatos, hogy létünkben (és nem bioszociálisan) monádok vagyunk. Saját születésünkben jövünk a világra, saját életünket éljük, saját halálunkat haljuk, és ezt senki más nem teheti meg helyettünk. Ez létállapotunk megváltozhatatlan ténye. A vallások és a bölcseletek mindegyike számot vet e sajátos válsághelyzettel.

A bioszociális (vagy „horizontális”) magány a betegség legáltalánosabb formája. Nem túlzás azt mondani, hogy mindennapos. Nyüzsgő városaink atomizált egyénekből állnak, akik kevés és csak felületes kapcsolatban állnak a többiekkel. A pénzügyi nexus, ami a modern sürgés-forgást irányítja, minden emberi viszonyt lealacsonyít. Munkahelyünk bérrabszolgái vagyunk, otthon pedig a jelzáloghitelünk fontosabb, mint a házasságunk. Ha csapás ér minket az életben, híján vagyunk a szoros kapcsolatok kiterjedt hálózatainak, amelyek ilyenkor támogatón körbevennének, így „tanácsadókhoz” fordulunk, olyan emberekhez, akiknek óradíjat fizetünk, hogy a barátaink legyenek, éppen úgy, mint amikor – és ez voltaképpen a modern kapcsolatok mintapéldája – óradíjat fizetünk egy prostituáltnak, hogy tegyen úgy, mintha a szeretőnk lenne. A modernitás, megszabadulva minden mély és szertartásos kapcsolattól, például az elkötelezett szolgálat minden formájától, „prostituált kultúrává” válik, ahol az alkalmi üzlet az uralkodó kapcsolati viszony a legtöbb ember között a legtöbb esetben. Egy elmélyült egzisztenciális magány is jellemző korunkra. A múlt régi vallási kereteit és bizonyosságait meggyengítették vagy romba döntötték a modern ideológiák és törekvések. Többé már nem egy metafizikai bizonyosságokra épülő rendszerben nevelkedünk fel. Futóhomokon állunk. Descartes-nak igaza volt, a modern lét a kételkedés egy formája. Létezem egyáltalán? A tény, hogy van valaki, aki a kérdést felteszi, sovány vigasz, nem ünneplésre, hanem kétségbeesésre ad okot. Be vagyunk zárva bűzlő énünkbe, s vágyaink új és új tárgyaiban keresünk vigaszt, a fogyasztás vásári javaiban kielégülést. Eközben minden azt mondja körülöttünk, hogy Isten lehetetlen.

A két típusból a bioszociális magányt könnyebb orvosolni. Ez rendszerint alábbhagy, ha az ember kiterjeszti barátainak körét, lesz egy társa, talál egy munkát, csatlakozik egy klubhoz, családot alapít, visszamegy tanulni vagy elköltözik egy kommunába és így tovább. Még ekkor is fennáll a kialakított kapcsolatok átmeneti és sekélyes voltának problémája, de első rátekintésben a bioszociális magány bioszociális megoldásokkal kezelhető. A spirituális magány bonyolultabb kérdés. A közösségi hálózatok semmifajta kiterjesztése sem fogja enyhíteni a létbeli vagy szellemi magány érzését. Léteznek emberek, akik barátokkal, családdal, hivatással – gazdag szociális élettel – rendelkeznek, és örömüket lelik ezekben a dolgokban, mégis éreznek egy mély, belső ürességet, amit – úgy tűnik – képtelenek betölteni. Csakugyan vannak olyanok, akik eldobják a barátaikat, a családjukat és a karrierjüket, és elszöknek Nepálba, hogy buddhista szerzetesek legyenek. Eldobják bioszociális kapcsolataikat, hogy megpróbálják kielégíteni spirituális sóvárgásukat. Ez mélyebb, mint az emberek társaságára való éhség. Olyan sóvárgás, amely leigázza a lelket, a csontjainkban érezzük, és nincs a földön kocsma, éjszakai mulató, sztriptízbár, tiltott alkoholmérés vagy kávézó, ami menedéket nyújtana előle. Lehetséges, hogy valaki már békében él Istennel, mégis vágyakozik az emberek társaságára, sokkal általánosabb azonban, hogy bár kivesszük a részünket az emberi kötődésekből, úgy véljük, nem elégítik ki spirituális igényeinket, és belül üresen hagynak minket. Ez egy olyan magányosság, amely elválaszthatatlan az emberi léthelyzettől. A teremtett létező elkülönültségéből fakadó magány. Nincs más oka, mint a teremtményiség ténye, és a teremtmény vágyakozása a Teremtőre.

Paradox módon a legtöbb vallási és spirituális rendszer azt mondja, hogy az egzisztenciális magány úgy gyógyítható, hogy egyedül maradunk önmagunkkal a meditációban és az imában. Egy szerzetes az egyedüllétben keresi a szellemi magány orvosságát. A bioszociális magány azáltal orvosolható, hogy túllépünk magunkon – „kimegyünk, és emberekkel találkozunk”. De az egzisztenciális magány esetében a kapcsolat, amire vágyunk, bensőbb. Nem találhatjuk meg valaki máshoz fűződő viszonyainkban. Az egyetlen kapcsolódás, ami segít, lényegénél fogva transzcendens, meghaladja az emberi kapcsolatokat. Mindazonáltal a különböző vallásokban más és más a hangsúly. Nevezetesen, a három monoteizmus mindegyike egy meghatározott értéktartományon belül ad választ ezekre a kérdésekre, amely sajátosan jellemző szerepére és helyzetére a szemita egyistenhit egységes keretein belül. A judaizmus például a bioszociális kapcsolatok köré szerveződő vallás. A családon, a törzsön, a nemzeten – a vér szerinti és társadalmi kötelékeken – van a hangsúly. Ezért jelenítik meg Istent emberi alakban mint transzcendens „Atyát”, és ezért szolgál a házasság a transzcendens kapcsolat színteréül (szintén emiatt tekinthető Isten keresése egy földi nő szerelmében egyértelműen zsidó idegbetegségnek). Ezzel szemben a klasszikus kereszténységnek (nem a hit modern formáinak) a szerzetesi monostor a központi eleme, és a buddhizmushoz hasonlóan inkább a magányos szemlélődésre helyezi a hangsúlyt, mintsem a társadalmi erényekre. Az eszménykép a szerzetesi élet, a házasság pedig a természetnek tett engedmény. Felebarátunkat csak úgy kell szeretnünk, „mint önmagunkat”, míg Istent teljes szívünkből és lelkünkből, így a kereszténység (klasszikus formáiban) hajlik arra, hogy mindent feláldozzon Isten szeretetéért.

Az iszlám e két véglet közötti álláspontot foglal el. A „házas szerzetesek” egyfajta ideáljához ragaszkodik. A Próféta azt mondta, „a házasság a vallás fele” – de csak az egyik fele. Az iszlám egy olyan kontemplatív szellemiségre törekszik, amely megőrzi kiegyensúlyozottságát egy nagymértékben közösségi, „horizontális” renden belül. Még pontosabban, az iszlámban a teremtett világ egésze Allahra sóvárog: akinek „Változatlan szépségéhez”, mint a költő mondja, „a fülemüle panaszos dala szól”.[4] És „Hallgassátok!”, énekli Rúmi, a nádfuvola (nej) szomorú magányára utalva, „Hallgassátok a nádat társtalan, ágyából kiszakítva (…).” Az iszlám szellemi élet vezérmotívuma – tónusa – a Paradicsom utáni honvágy. A spirituális magány az Isten utáni szívből jövő vágy formájában pozitív jelentést kap, és erénynek tekintik. A Korán ezt mondja a magányos emberi lélekről, amely meghasadt az Istentől való elkülönülésben: „És ha Isten nehézséggel sújt, azt senki nem háríthatja el, csak Ő.”[5] Az iszlám mint az utolsó vallás válaszol az Istentől való távolság modern emberben felmerülő érzésére, azáltal, hogy magányát a lélek igaz vágyakozásává alakítja át. Ezt úgy éri el, hogy megőrzi a nomádok magányos és elemi spiritualitását, akik egyedül éltek a sivatag végtelen pusztaságában, és átülteti egy olyan korba, amelyben az emberek parányinak és elveszettnek érzik magukat a galaxisok hatalmas, kietlen űrjében, a csillagászati tér sivatagaiban.

Elsődleges kötődések

A modern pszichológia használhatóbb elgondolásainak egyike – bár aligha tekinthető valami rettenetesen nagy „felfedezésnek” – az „elsődleges kötődés” gondolata. Bioszociális szempontból az emberi lények akkor működnek a legjobban, ha van „elsődleges kötődésük” valakihez. Egy újszülött gyermek számára ez rendszerint az édesanyja. A felnőtteknél élettársuk, egy hozzájuk közel álló személy vagy egy bizalmas barát.[6] „Azt mondta továbbá az Úr Isten: »Nem jó, hogy az ember egyedül van«” (Ter 2,18). Az emberi lények nemcsak tágabb közösségi kapcsolatokat igényelnek és keresnek, hanem olyanokat is, amelyek mélyek és egyediek. Ez úgyszintén igaz – vertikális szinten – a szellemi törekvőre. Még a szerzetesre is. Szigorú értelemben véve a szerzetes nem egyedül él, hanem a szerzetesi közösség által kialakított kontrollált egyedüllétben. A valódi remeték ritkák, még az erősen aszketikus hagyományokban is. Inkább azt mondhatjuk, minden világról lemondó aszkétának van „elsődleges kötődése” valakihez – tanítójához, gyóntatójához, szellemi vezetőjéhez, gurujához –, aki vigyázza előrehaladását és kibontakozását. A legtöbb vallási rendszer hangsúlyozza, hogy nehéz (sőt akár veszélyes) a benső útra vagy szembesülésre vállalkozni olyasvalakinek a felügyelete nélkül, aki már átélte ezt, és a legtöbb rendszerben a mester-tanítvány viszony nagyon szoros és különösen szent.

Jóllehet a belső út az egyetlen Egyről, a teljesen egyedüliről, az egyetlen Egy kereséséről szól, mivel azonban e keresés, amennyiben emberről van szó, az alany-tárgy paradoxon formáját ölti, ritka, hogy valaki teljesen nélkülözni tudja a külső (objektív) vezetőt. A keresés természete miatt szükség van „másra”, de ennek nincs semmiféle bioszociális oka. A mester-tanítvány viszonynak nem az a feladata, hogy a bioszociális magányt orvosolja – a guru nem ugrik át esténként szókirakót játszani. Kizárólag az a célja, hogy átvezesse a tanítványt a szubjektum-objektum útvesztőjén, és utat mutasson neki a belső kapcsolat kialakításához a labirintus középpontjánál és megfejtésénél.

Sok vallási szövegben és gyakorlatban a bioszociális kapcsolatok hasonlatát alkalmazzák e belső kapcsolat leírására, jóllehet sokkal inkább a horizontális az, amiben a vertikális tükröződik: a bioszociális kapcsolatok az archetipikus kapcsolatok tükörképei. Így például a szufizmusban időnként Barátnak hívják az Istent. Néha – még az erősen patriarchális vallásokban is – Szeretőnek nevezik (nőnemben), és az Iránta érzett vágyat megfeleltetik annak, amit egy emberi szerető iránt táplálunk. Az ilyen párhuzamok hallgatólagosan feltételezik, hogy a bioszociális megnyilvánulásokból megtudhatunk valamit egzisztenciális problémánkról, és fordítva. Barátokra való igényünkben a Barátra való igényünk tükröződik. Szeretőre való igényünkben a Szeretőre való igényünk. És így tovább. A tanító vagy guru se nem barát, se nem szerető, de elvezeti a tanítványt a benne (és felette) rejlő Baráthoz és Szeretőhöz. Általánosan jellemző persze, hogy egy nő vagy férfi a szeretőkben keresi a Szeretőt vagy a barátságokban a Barátot, és soha nem talál megelégedésre, még a kapcsolatok bőséges gazdagságában sem. Ez a horizontális és vertikális sík összekeverése, a tükröződések téves megragadásának hibája. Pontosan az a fajta hiba, amit egy külső tekintély – egy vezető – korrigálni tud. Szintén általános azonban, hogy ugyanaz a modern ember, aki elhagyatottságán és magányán siránkozik, ragaszkodik hozzá, hogy nincs szüksége senkinek a vezetésére.

Terápia

Fontos, hogy ne keverjük össze a spirituális utazást a pszichoanalízis hasonló eljárásaival, amelyekben a terapeuta vagy pszichoanalitikus – az elemzés és beszélgetés hosszú folyamatán keresztül – segít a páciensnek kialakítani egy bensővé tett, biztonságot nyújtó érzelmi bázist, rendszerint azáltal, hogy megkísérli az alapoktól újjáépíteni a gyermek anyjához való elsődleges kötődését. Ez egy (megkérdőjelezhető érvényű) bioszociális terápia, nem az emberi állapot meggyógyítására szolgál. Az ilyen gyógymódok talán enyhítik (a bioszociális tényezők miatt létrejött) érzelmi bizonytalanságot, de még az érzelmileg leginkább kiegyensúlyozott embert is meglegyintheti a szellemi elbizonytalanodás, az egzisztenciális magány jeges fuvallata, ha megáll egy pillanatra, hogy elmélkedjen halandóságáról a világegyetemben. A pszichoterápia és az analitikus-páciens kapcsolat más emberekhez (a freudiánus terápiák esetében elsősorban saját anyánkhoz) fűződő viszonyunkról szól. Ezzel szemben a szellemi diszciplínák és a mester-tanítvány kapcsolat arról a viszonyról, mely Alkotónkhoz fűz minket (és kiterjesztett értelemben önmagunkhoz, voltaképpeni önmagunkhoz, nem pedig hiú gondolkozásunk szélhámosához). Ha a magányt spirituális problémaként akarjuk megfogalmazni, azt mondhatnánk, hogy a magányos embernek meg kell tanulnia lemondani az „egyről”, és felismerni az „Egyet”. Ez végső soron csak egy apró elmozdulás a tudatban, de mégis mindent megváltoztat. Isten nem magányos Egyetlenségében. Önteljessége örömteli és túláradó. Az önmagát szerelmesen bámuló „én” vagy nafsz – saját magunk képzete, mely alaptalanul henceg valóságával – az, ami magányos.

Vitatható, hogy a bioszociális magány (és az általa okozott boldogtalanság) egyáltalán betegségnek tekinthető-e – a gyógyászat mindig hajlamos rá, hogy elkendőzze a tüneteket és új problémákat teremtsen, ha a valódi bajok társadalmi és környezeti jellegűek –, de bizonyos, hogy az orvosi gyógymódok semmit sem kínálnak a szívből jövő spirituális sóvárgás kielégítésére. Soha semmilyen terápia nem nyújthat szellemi segítséget. Van bármiféle gyógymód – Szókratész bürökjén kívül –, ami orvosolni tudná az ember teremtményiségét? Kezelhetné-e egy pszichiáter a szellemi ember epekedő honvágyát? Valamikor a iatrosz papot és a lelkek orvosát jelentette, de a modern idők profán gyógyászata kizárólag testi. Aligha képzelhető el, hogy egy tudomány, amely tagadja a lélek létezését, csillapítani tudná az emberi lélek fájdalmát.

Ami azt illeti, a modern gyógyászat bizonyos típusai nagy károkat tudnak okozni. Az agy kémiájával és az ehhez kapcsolódó kezelési módokkal foglalkozó kortárs orvostudományi elméletek embertelenek és pusztítóak. Megalapozottan lehet érvelni amellett, hogy az úgynevezett „mentális betegségek”, mint például a skizofrénia, valójában spirituális természetűek, ezenfelül pedig, hogy a pszichiátria egész „tudománya” – egy tudomány, melynek hátborzongató története, ki kell mondanunk, éppen annyira teli van őrültekkel, mint vámpírokkal – arra szolgál, hogy elkendőzze a modern társadalom közösségi és szellemi elkorcsosulását. Egy pszichiáter nem a lélek orvosa. Az egzisztenciális magány – a metafizikai elkülönültségből fakadó mély spirituális vágyakozás – sohasem betegség (kivéve, hogy az „üdvözülés” révén gyógyítható), és soha nem szabadna így kezelni.

A kortárs Nyugat egyik legnyugtalanítóbb arculata a növekvő hajlandóság, hogy a spirituális vágyakozást és nyugtalanságot betegségnek, az agy működési zavarának tekintsék. Az ausztrál pszichiátriai társaságban nemrég komoly vita zajlott arról, hogy a vallási hitet mentális rendellenességnek minősítsék-e. Ahogy az egyik újság tudósítója megfogalmazta, „azokat az embereket, akik az égben lakó láthatatlan barátokhoz beszélnek”, csak a „vallásnak” nevezett divatjamúlt babona óvja meg attól, hogy elmebetegként kezeljék őket. Az ilyen elgondolások hátterében az az igazság áll, hogy a komoly spirituális törekvéseket tápláló ember egyre növekvő veszélyt jelent az ájult hedonizmusra, amit manapság arcátlan módon az emberi élet summum bonumaként és az emberi történelem beteljesedéseként népszerűsítenek. A sok pszichológiai tanácsadás célja lebeszélni a boldogtalanokat arról, hogy bármikor is túllépjenek a megelégedettség legföldhözragadtabb formáin. Igaz, hogy akinek nincsenek álmai, az soha nem csalódhat. De ez annyi, mint tagadni, hogy az emberi állapotnak létezik egy vertikális dimenziója, és feltételezni, hogy csak kenyéren – és felelőtlen szórakozáson – is eléldegélhet az ember. A modern világ az ember mélységének megtagadása, ennélfogva pedig önbecsapás és paródia. Elég tíz percre bekapcsolni ma a televíziót, hogy megbizonyosodjunk róla, a modernitás első számú törvénye a sekélyesség olyan mérvű eluralkodása, hogy az már kényszerítő erejű legyen. Minden ösztönzés, ami kívül esik a fogyasztói kábultságon, fenyegetést jelent. Az elégedetlenkedők gyógykezelése, a normális emberi állapotok kórossá nyilvánítása (többé már nem „szomorúak” vagyunk, hanem „depressziósak”), valamint a „polgár” és a „páciens” szerepeinek összemosása szerves részét képezik a modern célkitűzésnek, ami egy „horizontális” utópia felépítésére irányul. A vallásos ösztön elnyomása és visszaszorítása szükségszerű eleme az elvilágiasítás programtervének. „Az embernek többre kell törekednie annál, ami kézzelfogható, máskülönben mire volna a menny?” – írta Browning.[7] A modern technológia földi paradicsomában nincs mennyország, és bárkit, aki többre törekszik annál, ami kézzelfogható, téveszmésnek és gyengeelméjűnek tekintenek.

Összezavarások

Hadd jegyezzük meg, hogy számos bonyodalmat okozhat, ha bioszociális problémákra spirituális választ keresünk, vagy fordítva. Sok olyan ember van például, aki csak bioszociális értelemben magányos és elhagyatott, mégis egy szellemi útban keresi a boldogságot. Ők rendszerint rövid idő után elhagyják a választott spirituális ösvényt, mert hibásan mérték fel elégedetlenségük okát. Másfelől egy vallási csoporthoz való csatlakozás megerősíti bioszociális kapcsolatainkat, mivel közös ügyért társuló, hasonló felfogású emberek között vagyunk. Ekkor azonban a szellemi elköteleződés felszínessé válhat. A kolostorokkal szemben, amelyek a klasszikus kereszténység szívében fenntartották a szüntelen szemlélődés kultúráját, a modern keresztény templomok pusztán keresztény téma köré szerveződő szociális klubok, és nem foglalkoznak többé a lélek örök problémáival. Bárki, akiben valódi szellemi érzék és az egzisztenciális sóvárgás sürgető érzése él, nagy eséllyel úgy fogja találni, hogy dilemmáiról nem esik szó az efféle gyülekezetekben. Rosszabb esetben az ilyen egyházközösségek alig többek találkahelyeknél. Vannak olyanok, akik magányosak, nagyon vallásosak lesznek, csatlakoznak egy egyházközösséghez, megismernek itt egy társat, majd elhagyják a közösséget és visszatérnek a semmilyen szempontból nem igazán vallásos életükhöz. („A felesége még mindig jár templomba, de ő a maga részéről már nem érzi ezt fontosnak…”)

Szintén gyakori, hogy egzisztenciális megoldásokat keresnek a bioszociális kapcsolatokban – mintha a házasság és a gyerek értelmet adna az ember életének. És tisztán látható, hogy néhány ember nem ismeri fel, mi a baj, illetve milyen szinten vagy síkon gyökereznek problémáik. Szociális megoldásokkal próbálkoznak, családot alapítanak, felfedezik a szexualitást, drogoznak, nagykanállal élvezik az életet, azután pedig egy irányváltással a spirituális megoldások felé fordulnak, leborotválják hajukat és megszakítják a kapcsolatot a barátaikkal, hogy a jóga vagy a vegetáriánus étrend megszállott híveivé váljanak. Majd hamarosan visszaesnek a közösségi tivornyázásba. És így tovább. A szellemi tanítók, guruk és vezetők a modern keresők körében állhatatlan és ide-oda ingadozó lelkek végtelen karneválját látják. A bioszociális viszonyok gazdagabbá és élvezetesebbé teszik az életet, de nem tárják fel az élet értelmét. Az egészséges társas kapcsolatok inkább egy kiindulási alapot kellene, hogy jelentsenek, amely lehetőséget ad a szellemi dolgok felé fordulásra. Ezért van az, hogy a vallások általában jelentőséget tulajdonítanak a házasságnak és a családnak. A bioszociális kapcsolatok eszeveszett hajszolása ki tudja tölteni az ember életét, és eltérítheti őt attól, hogy a mélyebb kapcsolódások iránti igénnyel foglalkozzon. A vallások rendszerint abból a célból helyeznek hangsúlyt a konzervatív társas viszonyokra, hogy kialakítsanak egy nagy biztonságot nyújtó, stabil bioszociális keretrendszert, amelyben ideális esetben ápolni lehet a mélyebb spirituális törekvéseket.

Az úgymond „progresszív” társadalmi gondolkodásban egyfajta „érzelmi hitelességről” beszélnek, amely azáltal érhető el, hogy minden emberi kapcsolatot „felszabadítunk” a tradicionális viselkedésminták igája alól. Az élet e hitelesség hajszolásává válik, a szerelmi viszonyok, hűtlenkedések, futó kalandok, biszexuális kísérletezések, összeomlások, válságok és fordulópontok sorozatán keresztül. Ez a hamleti „légy hű magadhoz” humanista hitelessége, amit azonban nem lenne szabad összetéveszteni egy szellemi eszménnyel. Nem utal semmilyen transzcendentális kapcsolatra, és akárhogyan is, Hamlet aligha méltó spirituális mintakép. A tradicionális társadalmakban magától értetődő, hogy egy nyugodt bioszociális háttér jelenti a legalkalmasabb kiindulópontot az egzisztenciális magány kérdésével való foglalkozáshoz. Számos hagyományos szellemi diszciplína megköveteli a tanítványoktól, hogy mielőtt hozzáfognak a mélyebb kapcsolódást érintő problémák leküzdéséhez, betöltsék a harmincötödik életévüket, hivatásuk és ép családjuk legyen. A házasság, a család és a társadalmi kötelékek egyik teljes értékű vallási szemléletben sem önmagukban vett célok, hanem arra kellene szolgálniuk, hogy megteremtsék a feltételeket egy mélyebb spirituális élethez. A házasság és a család intézményének meggyengülése, valamint modern körülmények között egyre inkább kiüresedő jellegük közvetlen módon súlyosbítja a bioszociális magányt, de úgyszintén megfoszt számos embert attól a biztos társadalmi háttértől, amelyben a spirituális növekedés atmoszférája kialakulhatna. Akik el vannak foglalva saját életükkel, szociális helyzetük megváltoztatásán fáradozva, azoknak kevés idejük marad a meditációra.

Tisztán látható, hogy a családi élet a modern Nyugaton érzelgősségbe fulladt és elüzletiesedett, itt ugyanis – a megtévesztő káprázatok különös birodalmában, amit a reklámipar jelent – úgy fogják fel, mint önmagában vett célt, nem pedig kiindulási alapot a magasabb törekvések számára. Ezért tud a modern otthon ilyen fojtogatóan nyomasztó katlan lenni. Az átlagember nagyrészt azért gyötrődik, mert folyton rá kell ébrednie, hogy a családi életnek mint valamiféle abszolút jónak, valamiféle végső beteljesülésnek a televízióban látott eszménye csak egy fényesre csiszolt hazugság. Nem számít, milyen nagyra duzzasztjuk a nukleáris család értékét az érzelgősséggel, nem elégítheti ki a transzcendens kapcsolatra való igényünket. Az egzisztenciális magány szűnni nem akaró és szakadatlanul jelenvaló, akármilyen boldogan élünk is a feleségünkkel, akármilyen gyönyörűek a gyerekeink, akármilyen jövedelmező a munkánk, akármilyen szépen csillog az autó a garázsunkban és akármilyen zsíros nyugdíjat kapunk – semmi sem fog segíteni. Vannak a családnál magasabb értékek. Krisztus azt mondta, jobban kell szeretnünk Őt, mint apánkat és anyánkat. Társas kapcsolataink bálványokká válnak, ha megakadályoznak minket abban, hogy az üdvözült (és nem pusztán a kényelmes) életre törekedjünk.

Konklúzió

Az utópisták úgy számolnak, hogy ha a világgazdaság az elkövetkező ötven évben továbbra is körülbelül évi három százalékkal bővül, mint eddig a „hosszú konjunktúra” alatt, akkor a Földön minden ember számára elérhetővé válik az amerikai középosztály mai „életszínvonala”. A modernitást, ahogy Marx felismerte, a „termelés erőinek” korábban példátlan, exponenciális ütemű felszabadítása határozza meg, egy forradalmi változás az emberiség termelő (és pusztító) kapacitásában. Az utópisták arról beszélnek, hogy megszűnik a szegénység, győzedelmeskedünk a betegségek felett, hosszabb lesz a várható élettartam, általánosan elterjed az írni-olvasni tudás, és a bolygó összes otthonában minden egyes férfi, nő és gyermek számára gombnyomásra elérhetővé válik majd az ingyenes kábeltévé ezer csatornával.

De fel kell tennünk a kérdést, hogy mi lesz azután? Elsöprő bizonyítékunk van arra, hogy ezek a dolgok önmagukban sem most, sem a jövőben nem hoznak és nem is hozhatnak mély és tartós kielégülést az emberi lényeknek. Nyilvánvalóan él bennünk egy velünk született sóvárgás a transzcendens kapcsolat kialakítására, amit egy materialista utópia soha nem fog orvosolni. És a Napnál is világosabb, hogy a középosztálybeli amerikaiak messze nem a legboldogabb lények a világban. Súlyos bioszociális magányról, a velejáró összes társadalmi betegségről, és egyre fokozódó egzisztenciális nyomorúságról panaszkodnak. Amikor a videoklipekben látható bálványaik kiégnek a szextől, a kokaintól és a sorozatos válási traumáktól, a szcientológia, az ufó-kultuszok és a populáris kabbala felé fordulnak. A modern lelkület magányossága spirituális probléma, amit semmiféle bőség nem orvosolhat. Ellenkezőleg, a modern forradalom hatalmas termelékenységi hulláma elkerülhetetlenül maga után vonja az ember eredendő integritásának további leépülését – a gépek eltárgyiasítják az emberi képességeket, a technológia híve egy furcsa tévképzettől vezérelve tűzön-vízen át arra törekszik, hogy feleslegessé tegye magát, és úgy gondolja, ezáltal valamilyen módon az emberiség minden álma valóra válik. De a „transzhumanizmus” valójában szubhumanizmus.[8] Egy fejlett, atomizált és szélsőségesen önző társadalom bioszociális magányának kiküszöbölésére a „robot-pajtásokat” javasolják, a metafizikai sóvárgásra azonban egyelőre még nincs technológiai megoldás – a nyugtatószereken kívül.

Sebesen haladunk egy olyan világ felé, amelyben problémáink egészen leplezetlenül spirituális és nem materiális természetűek lesznek. Legyünk optimisták, és tételezzük fel, hogy a Föld anyagi infrastruktúrája valóban megváltozik a következő ötven évben, és a múlt nagy démonait – az éhínséget és a járványokat – egytől egyig legyőzzük. Tegyük fel, hogy a technológia embere úrrá tud lenni a nélkülözésen. Ekkor már nem vehetjük semmibe és hagyhatjuk figyelmen kívül többé a szellemi élet nagy problémáit, és ezek közül legelőször is a modern embert gyötrő magányt. A forradalom után eljön majd az ideje, hogy felmérjük, mit veszítettünk el a rohanás zűrzavarában. A modern lelkület magányos, horizontális és vertikális értelemben, bioszociálisan és egzisztenciálisan is. Az ember értéke csökkent, elhomályosították saját találmányai. Hamarosan számot kell majd vetni a magánnyal mint korunk egyik csapásával, mérlegelni kell a problémát tágabb összefüggésben, végezetül pedig foglalkozni kell számos kérdéssel, amelyeket a fenti megjegyzésekben vázlatosan körvonalaztunk.

Fordította: Laki Zoltán

Jegyzetek

[1] Forrás: Renaud Fabbri, Timothy Scott (szerk.): Vincit Omnia Veritas. Collected Essays. Bendigo, 2008, La Trobe University, 143–154. o. – A szerk.

[2] „Elemi” család: ahol csak két generáció él együtt, szülő(k) és gyerek(ek). – A ford.

[3] Ez sokkal jobban használható modell, mint Maslow hierarchiája.

[4] Ferid Ed Din Attar: A madarak tanácskozása. Bevezetés. [Magyar nyelven lásd uő: i. m. 2001, Hermit, h. n. – A szerk.]

[5] Szent Korán X. 107. [Debrecen, 2019, Kvintesszencia Kiadó, 159. o. Baranyi Tibor Imre fordítása. – A szerk.]

[6] A nyugati társadalmakban élő fiataloknál és időseknél egyre gyakrabban egy kedvtelésből tartott háziállat tölti be ezt a szerepet.

[7] Robert Browning: Andrea del Sarto.

[8] Lásd David Catherine: In defiance of the natural order. The origins of „transhuman” techno-utopia. Eye of the Heart (Bendigo) I. évf. (2008) 1. sz. 81–103. o. [Magyar nyelven: Dacolva a természet rendjével – A „transzhumán” techno-utópia gyökerei. Ars Naturae Online: http://arsnaturae.hu/hu/dacolva-termeszet-rendjevel-transzhuman-techno-utopia-gyokerei – A szerk.]