Izgatottan készültem az első találkozásra. Hosszú, kitérőkkel teli út előzte meg a nagy pillanatot, amelyre évek óta vágytam. Ahogy közeledett, a felfokozott lelkesedésbe egy kis szorongás vegyült: mi lesz, ha a valóság elmarad a képzelettől, s egy évtizedes álom dől romba egyetlen szempillantás alatt? Vajon nem töri majd kerékbe a szép reményeket kegyetlen hóhérként a kiábrándulás?
A kétségeket egy kora májusi hajnal oszlatta el. Alakja lassan felderengett az üde tavaszi fényben. Még ébredezett, de ő volt az. Az emelkedett várakozás ezúttal nem zuhant csalódásba, hanem csodává csúcsosodott. Végre ott álltam színe előtt, s csak mi léteztünk. Azonnal bizalmába fogadott, és én is rögtön a szívembe zártam. A tenger ringató, lágy karjában végre otthon éreztem magam, s a világ méhének megszentelt vizéből újjászületve léptem a földre.
A hegyvidékkel sokkal nehezebb dolgom volt. Jóval később sodort minket egymás útjába az élet, és az ismerkedés is lassabban ment; a hegyet inkább fenséges idegenként csodáltam, s zord zárkózottságát csak idővel értettem meg és értékeltem át.
Viszonyunk kezdetben tiszteletteljes, de kissé távolságtartó volt. Az első pár napban szakadatlan ámulattal néztem fel a körülöttem tornyosuló sziklatömegre, de közelíteni még nem mertem hozzá, mert szenvtelen állandósága, zárt merevsége türelemre intett. Roppant ormai alatt hódoló kívülállónak, hívatlan betolakodónak éreztem magam. Csak csöndben csodáltam a néma tájat és nem sürgettem a barátkozást. Figyeltem a hegy ritmusát, és szép lassan egyre több arcát tárta fel, mintha így hálálná meg vendége tapintatát.
Hamar feltűnt, hogy a hegyen az idő másként telik. Az éjszaka nehezen engedi be a hajnalt, a hegy még sokáig fázósan burkolózik vastag ködpaplanjába. Komótosan nyújtózkodik, s a csípős levegő hűvösében meglátszik a lehelet: a hegy ásítása gomolyog mindenütt. Az álomittas párában a táj elmosódott körvonalai csak lassan élesednek, a völgyben még puha felhőpárnák pihennek. A Nap már szinte delelőn jár, mire végleg felszárítja az álmok harmatját, és amikor végre megtöri a sötétség hatalmát, aranyfüsttel vonja be a bérceket.
Az idő itt nem folyik, hanem különös ugrásokban halad; a napszakok és az időjárás változása nem lassú átmenet, hanem vágóképek sorozata. Csapó egy: fázós hajnal; csapó kettő: ragyogó verőfény; csapó három: máris vihar borzolja a tájat; csapó négy: a tombolásnak vége, mindenhol béke honol; csapó öt: a felhők újra gyülekeznek; csapó hat: észre sem veszed, és máris lezuhant a Nap.
A tenger hullámain inkább hömpölyög az idő, mégis mintha állna. A víz megnyugtató, monoton bölcsődala, a sirályok éhes rikoltása és a kikötők zaja eleven nyüzsgéssel tölti meg az idő óceánját, és szüntelen mozgását ráérős oldottsággá lassítja. A hegy viszont hallgat, és néma mozdulatlanságában megdermed az idő. Az egyik végtelenített mozgóképet vetít, a másik állóképpé rögzíti a világ körkörös futását: a tenger ismétléssel tágítja parttalanná az időt, a hegy állandóságával lesz kortalan.
Bár a hegyvidék első pillantásra zordnak és egykedvűnek tűnhet, valójában nagyon is sok arca van. A tenger szeszélyei nem maradnak rejtve; a legapróbb változás is nyomot hagy sima arcán, s élénk mimikája hűen fejezi ki pillanatnyi állapotát. A hegy ősöreg, barázdákkal szabdalt ábrázata sokkal fegyelmezettebb, de ha közelebb enged magához, a vastag kőpáncél mögött gazdag és sokszínű belső világ tárul fel. A lágyan hullámzó réteken tehéncsordák és felhőnyájak legelnek, a kolomp méla hangja és a fecskék viháncolása belesimul a mindent átitató csöndbe. A távolban egy alpesi vadászatra induló macska folyosót lép a magas fűbe. A levegőben siklóernyősök keringenek: szőrén ülik meg a szelet, és a levegő hullámait meglovagolva ringatóznak.
Ahogy egyre beljebb merészkedem, próbálom kiismerni a számomra ismeretlen világot. Az erdő friss zöldjét szinte szétfeszíti a benne duzzadó életerő. A fák tiszta csöndet lélegeznek ki, s a dús aljnövényzet felfogja a léptek zaját. A levegő a nagy melegben sem lóg ernyedten a tájon, üdeségét mindig megőrzi. Itt a szél is másként jár: hatalmas orgonaként zúgatja az erdőt, és karcsú fenyősípjaiból haragoszöld szimfóniát csal elő.
Az erdő mélyén egy másik, miniatűr birodalom rejtezik, a mohák és páfrányok dzsungele. Korábban sosem tűnt fel, hogy a puha, vastag mohaszőnyeg mintázata milyen változatos lehet: apró csillagok és virágok, kócos fürtök és bársonyos rojtok díszítik. A páfrányok legyezője mögül tarka gombafejek és kéklő áfonyák kandikálnak, s a vándor útját kíváncsi mókusok is szemmel tartják.
Ha a hegy néha ellágyul és kemény kérge meghasad, a kőrengetegen át utat tör magának az élet: víz fakad a föld mélyéből, s a hirtelen felbukkanó patakok – mint megannyi felvillanó gondolat – elemi erővel zubognak át a vidéken és termékenyítik meg a tájat. A víz és a föld találkozása hatalmas energiákat mozgósít. Ellentétes erők és szándékok csapnak össze: a víz mindent elsöpör útjából, de a hegy konokul ellenáll a türelmetlen rohanásnak, masszív teste felfogja a víz lezúduló árját. Nem mozdul, nem hajlik, nem törik. A hegy stabilitása biztonságot, rendíthetetlensége hűséget sugall. Évezredek óta kitart álláspontja mellett, és csak nagyon lassan formálódik. Nem úgy a nyughatatlan tenger, mely folyton változik, alakul, örvénylik. Hol vadul háborog, hol békésen fodrozódik, de soha nem pihen meg teljesen, a látszólag rezzenetlen felszín alatt is mozog és áramlik a mélyben.
A mozgékony víz mégis megpihenni vágyik; a hegyről lezúduló legkisebb patak is lefelé rohan, hogy végül megnyugodva ringatózhasson a föld ölében. A hegy, bár kívül mozdulatlan, belül hatalmas feszültséget hordoz: a hegy a föld szökési kísérlete. Amikor a nehézkes föld szabadulni vágyott és összeütközésbe került saját természetével, hatalmas szándéka önmaga fölé emelte. Heroikus erőfeszítése fenségessé, szüntelen törekvése szakrális térré nemesítette. A hegy egykedvűsége megtévesztő: szíve nincs kőből, sőt tele van szenvedéllyel, s ha már nem bírja felgyűlt érzéseit bent tartani, hirtelen kitör. Először csak magában fortyog, majd kiadja tüzes indulatát. Miután megszabadul a túlnyomástól, úrrá lesz zaklatottságán és érzései lávaözönét kihűti. Kitöréseiből is építkezni tud: minden leküzdött érzelem magasabbá teszi és közelebb viszi az éghez.
A víz szándéka a földet átölelve nyugvópontra jutni, a hegy szándéka a földtől elszakadva az égbe emelkedni. A tenger – feloldódás, a hegy – összpontosítás. Ebből fakad a hegyvidék gótikája: magasba törő csúcsívei, filigrán fenyvesei, kő- és hócsipkéi egyetlen cél bűvöletében élnek, egyetlen pont felé nyújtóznak.
Az idő is megtorpan a havas bércek előtt, s a csúcsra már be sem teszi a lábát, ezért az istenek szívesen költöztek e láthatatlan magasságba. Az elérhetetlen, ködbe vesző ormokon zavartalanul tölthette örök életét a Méru-hegy halhatatlan gyülekezete vagy az Olümposz színes társasága.
A szent hegy nemcsak az istenek lakhelye, hanem a világtól elvonult élet ideális színtere is. Az istenkeresők gyakran emelték magasba tekintetüket és indultak neki a szűk hegyi ösvénynek, hogy megleljék az utat. A földtől távolodva, az éghez közelítve a hegy a magány és a befelé fordulás roppant katedrálisa, melyben a magasság gyermekei sokszor kerestek menedéket. Krisztust nemegyszer érte a hajnal a Tábor-hegyen egy-egy átvirrasztott éjszaka után, ahol elmélyült imájával új napot ébresztett. India bölcse, Ramana Maharsi halandó ember helyett a Szent Jelzőtűz Hegyét fogadta mesteréül, ahogy Keresztes Szent János is a Kármel-hegy tiszta üressége felé tört, hogy megtalálja az életből kivezető egyetlen ösvényt. Sok névtelen szerzetes szintén a lebegő sziklák közt keresi a megfoghatatlant a Meteorákon, Athosz kolostoraiban vagy Tibet szikár fennsíkjain.
Középen a galériában balról jobbra: Kármel (Izrael); Varlaam-kolostor, Meteora (Görögország); Kajlás-hegy (Tibet), Tábor-hegy (Izrael)
Ahol az ég és a föld találkozik, gyakran történnek az evilágin túlmutató csodás események. Mózes a Sínai-hegy lábánál találkozott először lángoló istenével, és a hegytetőn kapta meg tőle parancsolatait, Noé bárkájának pedig az Ararát-hegy adott menedéket az özönvíz idején. Jézus egyik legihletettebb beszédét a magasból intézte hallgatóságához, s halála előtt utolsó erejével felvonszolta keresztjét a Koponyák hegyére, hogy onnan tekintsen le a világra, melyből távozott.
Ezt a világot hagyja maga mögött, ha csak egy napra is, a hegyi zarándok: a szokatlan magasság a megkövült nézőpontot megemeli, az addig hatalmasnak tetsző problémákat jelentéktelen ponttá zsugorítja, és az ember önnön fontosságának hamis tudata is úgy törpül el a hegyek árnyékában, ahogy egy vízcsepp elvész az óceánban.
A hegy néma és tartózkodó lelkét nehezebben értettem meg, mint a tengerét; több idő és türelmes figyelem kellett hozzá. Az együtt töltött két hét alatt egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és a kezdeti idegenkedésnek nyoma sem maradt – megszerettem ezt a magányos vidéket. Mert a hegy magányos: hallgatag kitartással küzd röghöz kötött természete ellen. A tenger magához ölel és lényébe old, a hegy eltávolít és felemel. A tenger végtelen vize a határokat elmossa, a hegy a kontrasztokat kiélesíti.
A tenger végtelensége: kiterjedés – szélesre tárt karja mindent és mindenkit befogad. A parttalan horizontot kémlelve kitárult a világ, és a tengerben úszva felszabadultam. Sós vize kimosott belőlem minden fölösleget, szorongásaimat elsimította. A tenger könnyűvé tett, de nem üres súlytalanságban, hanem a béke telített nyugalmában lebegtem, magam is határtalanul.
A hegy nem old és nem oldódik, hanem koncentrál és figyelemre szólít. A hegy nagysága: felívelés – ugyanazt az utat járatja be a hozzá látogatókkal, mint amit ő maga is megtett, amikor a nehézkedés törvényét meghaladva, önfegyelmet gyakorolva a magasba tört, hogy az út végén a világ tetejére jusson.
Ahogy ott álltam távol a világtól, s ráláttam egész életemre, minden kitisztult és elcsöndesedett bennem. Egy percig sem bántam, hogy az időt nem a tengeren, hanem a hegyen töltöttem, mert bár a víz elsimít, a hegy összeránt, és akkor és ott arra volt nagyobb szükségem.
A tenger titka az átengedettség, a hegy titka a célratartottság. A tengerparton, szemben a lenyugvó Nappal, vízbe és fénybe öltözve keltem át a végtelenség aranyhídján; a hegytetőn, szemben a felkelő Nappal, felhőkön repültem az egyhegyűség örök birodalmába. De merüljek el a mély óceán játékos habjaiban, vagy álljak a magasság roppant ormain, ugyanazt élem át: az időtlen Egységet.
