A Nap gyermekei

Egy nyugtalan nyári hajnalon, ami­kor még az álom sem hozott enyhülést, biciklivel nekivágtam a világnak. A friss, hűs levegő kiszellőztette az áporodott bánatot a szívemből, s a pirkadat üde hangjai elcsendesítették za­jongó gondolataimat. A madarak lelkesen köszöntötték a közelgő pitymallatot, a füveken még harmat ringott. Ahogy mindig, most is a víznél kerestem vigaszt. A tó sima tükre egykedvűen terült szét, áttetsző vize nagy mélységet sejtetett. Néma áhítattal – mintha szűz hóban lépkednék – sétáltam beljebb és beljebb, rezzenetlen felszínén fodrokat hagyva magam mögött. S ahogy testem egyre könnyebb lett a víz ölelésében, úgy lett egyre könnyebb nehéz lelkem is. Nem maradt más, csak a tó és én, de határaim lassan elmosódtak: a vízben feloldódva belesimultam a természet örök szépségébe. Miközben úsztam a hajnali békességben, a felkelő Nap vetett magára egy pillantást a tó tükrében, s a vízcseppek hunyorogni kezdtek. A látó­határ mögül lassan fény áradt szét, és bearanyozta az ezüst derengést. A világ varázsütésre megváltozott: az ébredező természet a Nap felé fordította arcát, s szemében tisztelet és öröm csillant; én pedig csöndes áhítattal néztem az újjászületés naponta ismétlődő csodáját, mely bennem is új reményt keltett. Ilyen lehetett a legelső hajnal is.

Minden a fénnyel kezdődött.

Puszta és üres volt a föld, és sötétség uralkodott a mélység fölött. „Legyen világosság!” – szólt az isteni parancs, s a szunnyadó világot felrázta a nappal és éjszaka kérlelhetetlen metronómja. Az első pirkadat óta a fényhez kötődik minden kezdet: a hajnalhasadás a világ születését ismétli meg. A régi ember még nagy tisztelettel fordult a napkelte felé, s reggelente hálatelt szívvel köszöntötte égi atyját. Életének rendjét a világosság és sötétség váltakozása szabta meg; azért is töltötte el rettegéssel a napfogyatkozás, mert a nagy eligazító eltűnése az őskáosz rémképét idézte meg. Azokban a korokban, amikor az ember még nem bálványokkal, hanem valódi istenekkel vette körül magát, a főisten gyakran Nap-jegyeket viselt. Az ókori Egyiptomban, a fény országában a napbárkán utazó Ré uralkodott, de más népek is gyakran hódoltak a napszekéren közlekedő, kegyeket osztó vagy életet felperzselő hatalom előtt. Miként az általuk megszemélyesített égitest, úgy a napistenek is meghaltak vagy eltűntek a föld színéről alvilágjárásuk – személyes napnyugtájuk – idejére, de nem veszett nyomuk örökre, hanem megújulva, diadalmasan feltámadva mindig visszatértek.

Bár az élet természetes ritmusa felborult, még ma is sok mindent a fény jelenléte vagy hiánya határoz meg. Nemcsak egy-egy nap indulása, hanem az ember személyes életének kezdete sem képzelhető el fény nélkül: minden újszülött napvilágra jön; az anyaméh sötét, rejtett mélyéből a kinti világosságba érkezik, s nyiladozó szemével a fény és árnyék különbsége az első, amit érzékelni képes.

A természet is a fény növekvő–apadó ciklusát követi: akár egy kaleidoszkóp, úgy fordul lassan évszakról évszakra, mindig más színeket és mintákat mutatva. A legszembetűnőbb változás tél és tavasz közt megy végbe. A kikelet felfoghatatlan varázslat, amely alól senki nem vonhatja ki magát; a nagy ébredés ideje ez. Nem hiába esik az igazi évkezdet márciusra, a tavaszi napéjegyenlőség idejére: az újév a fény diadalának napján köszönt be. A rakoncátlan tavaszi szél messzire kergeti a téli sötétséget, s világosságot fúj szerteszét. A tetszhalott természet a napfény első csókjától feleszmél, sápadt arca halvány pírt kap, és bátortalanul ébredezik. Télen megfagyott és beszűkült erei kiengednek, meglassult vérkeringése felpezsdül, és minden mozgásba lendül. Áradnak a vizek, duzzadnak a rügyek, harsognak a színek. Az addig hűvös, szenvtelen levegőt illatok izgatják, a csöndet hangok tarkítják. A világ szíve meglágyul és felmelegszik, s a fagyott, merev föld is oldódni kezd, és ölében már új élet bizsereg.

A sötétség rejtekében készülődő csodákat is a fény hívja elő. A remény már a téli napfordulókor felcsillan: ekkor születtek a napistenek, s ahogy a fény fokozatosan erőre kap, úgy kel életre a természet is. Mikor a Nap jut uralomra és sugarait egyre bővebben ontja a földre, a természet kivirul – és vele együtt az ember is –, ezért a régi időkben tavaszünnepekkel köszöntötték a Fényt, a nagy éltetőt; azon a bűvös nyári éjszakán pedig, amikor leghosszabban ül trónján a világosság, tűzszertartásokkal ünnepelték a világosság sötétség felett aratott győzelmét.

Tavasszal a világot napsugarak szövik be és fénnyel itatják át, s ha a fény már nem fér meg a földben, szétrepeszti talajbörtönét és a felszínre tör: előbújnak az első virágok, a tavasz hírnökei.

A virágok élete titokban kezdődik. A magok és gumók a mélyben várakoznak, hogy elérkezzen az idő. Ritmusukat a Nap vezényli, s mikor jelt ad, nyújtózni kezdenek az égi karmester felé. A nyáron napfényben fürdő és színes sziromleplekbe burkolózó mag megőriz egy szikrányi fényt, s télre magával viszi a földbe. Tavasszal a kis fénycsíra a Nap hívására felocsúdik mély álmából, és addig nem nyugszik, míg újra atyja színe elé nem kerül. A fény mozgásra bírja a holt anyagot, hogy ami addig láthatatlanul készülődött, az végre teljes pompájában megmutatkozhasson. S mikor elérkezik az idő, a virág felfedi lényét és a világ elé tárja: kinyílik. „Mi az, ha valami nyílik? Ha megnyílik. Ha az, ami a legmélyen van, bent, az egyszerre kívül megjelenik. Ha a misztérium látvánnyá lesz. Megvalósul. Ha a rejtély megnyilatkozik. Ez a virág. A növény misztériuma. A teremtett világ legmélyebb titka. A legbelső, ami most itt kint van, egészen az ágak hegyén. A megfoghatatlan, amit most letéphetek és illatát szívhatom.” (Hamvas Béla) Először bátortalan, apró és sápadt fejecskék merészkednek elő: a korai virágok – hóvirág, krókusz, téltemető – a fiatal lányok ártatlan rácsodálkozásával és üde bájával néznek szét a világban. Ruhájuk színe és illatuk még szégyenlősen visszafogott, míg a később kibomló virágok már érettebb nőiességet sugároznak.

A virágfakadás a szépség túlcsordulása. A Nap egyszer szikrázó jókedvében fénymagokat hintett a földre, s azok atyjuk hívására évről évre kihajtanak. Amikor a rügy telítődik, és nem tudja tovább magában tartani féltve őrzött titkát, a feszültségtől szétpattan és színeket fröcsköl a természet zöld palettájára. Goethe írja, hogy „a színek a fény tettei – tettei és szenvedései. Ebben az értelemben elvárhatjuk tőlük, hogy felvilágosítással szolgáljanak a fényt illetően.” A virágok egész lényükkel vallanak róla. A bennük felhalmozódott színtelen fényt – mint megannyi prizma – színek kavalkádjára bontják fel s hintik szerteszét. A láthatatlan égi su­­garakat megkötik és érzékelhető földi formába öntik. Közben azonban a határtalan fény felbomlik, és az addig osztatlan, végtelen Egész a színek fogságába kerül: a virágok a fényt színekbe zárják, de fel is fedik, s bennük a Nap elérhetetlen teljessége válik megfoghatóvá.

Gyakran támad az az érzésem egy-egy virág láttán, hogy fény utáni sóvárgásában elszakad szárától, s szirmai tarka pillangóként szárnyra kelnek. Pedig a virágok mozdulatlan fényőrzők: a Nap szolgálata alatt strázsálnak, eget és földet, anyagot és lelket, láthatót és láthatatlant összekötve. Hamvas Béla „nyílt létnek” nevezi ezt a különös, átmeneti állapotot, s így magyarázza: „A növény két világban él és kettőt köt össze: a föld alattit, azt, ahol a halottak vannak, ahol az anyag van és a föld felettit, ahol a lelkek vannak, s ahol a szellem van. Ezért a növényi lét nyílt, olyan, mint a híd vagy a kapu, nyitva kifelé és befelé, felfelé és lefelé. Nyíltabb, mint az emberé, aki a földtől már elvált és a földalatti sötétség felé tehetetlen. A virág, mint a növény szellemi szerve, lélekszimbólum. A sötét rész, a gyökér, a halottaké, akiknek teste lent van; a virág, a világos rész, a halottaké, akiknek lelke fent van.”

A virág a növény világos része, lelke és szelleme. Bár gyökere a mélybe nyúlik, s a sötét, nedves talajhoz köti, de lénye egésze a Nap felé tör. A fent és a lent feszültségéből, a föld és az ég egyszerre munkálkodó, széthúzó erejéből fakad a viráglét intenzitása. Röghöz kötött, mégis fényre hajló. Hősies küzdelem és nemes törekvés ez, hiszen „teljesen egyetlen célnak szenteli magát: alantas végzetéből menekülni a magasság által; kijátszani, áthágni a súlyos és komor törvényt, kiszabadulni, a szoros szférát áttörni, kitalálni vagy segítségül hívni szárnyakat, a lehető legmesszebbre szökni, legyőzni a tért, hol a sors fogva tartja, más országhoz közeledni, behatolni egy élő és mozgó világba” (Maurice Maeterlinck). A virágok az égi világ szépségének földi megtestesítői, s vágyódva néznek valódi hazájuk felé. Gyakran öltenek napszerű alakot, és szirmaikat örök emlékeztetőül fénnyel itatják át. Felragyognak és megnyílnak az örömtől, ha a Nap rájuk pillant s ők felelhetnek neki. A napraforgó le sem veszi róla a tekintetét, más növények pedig levéltáncot járnak tiszteletére, mert „annyira érzékenyek a világosságra, hogy táncuk lassúdik és gyorsul aszerint, amint a felhők eltakarják vagy fölfedik az eget, melyet figyelnek” (Maurice Maeterlinck). Ha viszont nincs kinek virulni, bezárkóznak: a legtöbb virág, köztük a tulipán, a kikerics és a mályvafélék hajnalban szétnyitják, estére pedig összehúzzák köntösüket, s fázósan betakarózva töltik az éjszakát.

Néhány virág viszont fordítva cselekszik, s éppen akkor nyílik, amikor a Nap aludni tér. Egyszer egy alkonyi sétán lettem figyelmes erre a szokatlan jelenségre: egy bokornyi virág megállásra késztetett, mert a kis sárga, narancs és ciklámen kelyhek valósággal világítottak. Úgy tűnt, mintha a nappal magukba szívott napfényt sugároznák vissza a félhomályba. A lángoló virágok emléke még sokáig elkísért, és azóta egész másként tekintek az éjben nyíló virágokra: kis útmutató lámpások, éber jelzőfények a sötétedő világban.

Nemcsak fénylő voltuk, de illatuk is éjszaka élhető át a legintenzívebben. Amikor a virágok pompája csak korlátozottan érvényesül, s nappali ékességeik háttérbe szorulnak, szépségüknek egy másik, láthatatlan arca válik érzékelhetőbbé. Színük és alakjuk a szemet gyönyörködteti, de illatuk mélyebb régiókba hatol. Színes sziromművészetük a festészettel rokon, míg a mindent átható illatár a virágok hangtalan zenéje. Az illat ősibb, erősebb és öntudatlanabb hatást vált ki, mert a szín és a forma kizárható, de az illat megállíthatatlanul szétárad, és az ember egész bensőjében visszhangzik ez az illékony költészet. Akkor is magával ragad, ha a forrása nem látható: a holdvirág napnyugta után nyíló hófehér, illatozó szirmai és az éjjeli jázmin bódító parfümje nem marad hatástalan az arra tévedőkre. Az angyaltrombita lecsüngő virágai sem zeneszóval igézik meg környezetüket, s a nagy csodatölcsér – lánykori nevén estike – is alkonyatkor nyújtja legmesszebb illat-karjait. Mert az illat a virág láthatatlan mozgása, néma jelbeszéde, mellyel távolra elérhet és sokatmondó üzeneteket hagyhat annak, aki érti ezt a finom, légies nyelvet.

A tavasz illatai még óvatosak és gyengék, s a korai virágoknak gyakran szinte nincs is illatuk: gyermeki tisztasággal és szándéknélküliséggel nyílnak a világba. Minél áttetszőbb egy illat, annál szűziesebb hatást kelt. Az illattalan „gyermekvirágokat” lányok sora követi: az ibolya illata kedvesen szólongat, a tulipáné titokzatosan éteri, a gyöngyvirágé és a jácinté tisztán cseng. A fehér kökörcsin is lány-virág szelíd, szőke fejével, bársonyosan puha öltözékével és gyengéd, enyhén édes, anyagtalan kipárolgásával.

Vannak olyan tökéletes illatok, melyek már-már nem is hatnak eviláginak. Hamvas Béla írja, hogy „amikor az első ember bűnbe esett és a természetet magával rántotta, a Paradicsomból a növény is a földre zuhant. De minden lény közül eredeti lényéből a legtöbbet a növény mentett meg. Enélkül a virágot és illatot egyáltalán nem is lehet érteni.” Akit megcsapott már valaha a virágzó jázminbokor illata, egy percig sem kételkedik ebben, mert – Hamvas szerint – a jázmin az a virág, amely az Édenkertből a legtöbbet mentett meg. „Ahogy aranysárga porzóival a májusi harmattól duzzadt zöld gallyakon sűrűn nyílik, fehér és fehér, ez a szűziesség illata, az üdvözült boldogság illata, amiben semmi homály, semmi megtört, semmi keserű, semmi szenny.” Ahogy haladunk előre a nyárban, egyre érzékibb és bujább aromák ingerlik a természetet: a csábítás, a szerelem, a mámor illatai, a rózsa és a virágzó olajfa érett szépségének diadala. A fokozhatatlan csúcspont fájó tökéletessége. De amikor a vad őrület elcsitul és megnyugvásba hajlik, az illat is átlényegül: a liliom egykor érző, szenvedélyes lelkéből átszellemült, túlvilági vágy párolog, s az őszi virágok már nem illatukkal, hanem rendületlenségükkel vívnak ki elismerést.

Amint a virágok színekké és illatokká formálják a fényt, megjelennek a szépség lovagjai, a méhek. A fény hívására bújnak elő tavasszal, s remekül értik a szín- és illatnyelvet. Már Vergilius is megemlékezik róluk Georgicájában: „Mondjam-e még, amidőn az arany nap a föld üregébe / Űzi a tél hidegét és nyár tüze lángol az égen: / Rengeteget-rétet beröpülnek a méhek azonnal, / S megszíván a virág bíbor kelyhét, a vizekre / Inni lelibbennek. Sosem értettem, mily örömtől / Fűtve, szülötteik így etetik, míg mesteri módon / Friss viasz-ágyakat és lépes mézet remekelnek.”

Hogy mily öröm fűti a méheket, azt egy virágos réten fekve értettem meg. Fölöttem az ég, alattam a föld, körülöttem tarkálló vadvirágok. A nektárt őrző kelyhekben méhek mártóztak meg, s boldog elégedettségükben békésen zümmögtek. Szorgos, mégsem kapkodó serénykedésük a világ legidillibb munkájának tűnt. Nem is munkának, sokkal inkább szolgálatnak. Hiszen életük értelme a napfénygyűjtés: a virágok lelkét halmozzák fel és őrzik meg. A virágport kis aranyrögökként hordják sötét kaptárjaikba, s a kezdetben sápadtfehér lép sürgölődésük nyomán sugárzó aranyráccsá válik. A virág napfényből lepárolt tiszta nedveit, a földi napesszenciát ehetővé alakítják és aranysejtekben őrzik: a méz cseppfolyóssá vált napfény, csorgatott, édes arany.

A méhek a virágok szolgálói. Ezek a kifinomult szépérzékkel megáldott lények igazán nemes lelkeket választanak csodálatuk tárgyául, s hűségesek is maradnak kiválasztottjukhoz. Úgy hódolnak előttük, mintha megannyi kis apró Napot tisztelnének bennük, de nemcsak a virágokat, hanem azok égi atyját is csodálják. Akkor is ismerik a Nap állását, ha felhők takarják, s csalhatatlan iránytűjük útmutatása szerint szárnyas aranyszilánkokként röpködnek. Felderítőik örömtánccal tudatják a hírt, ha gazdag lelőhelyre bukkannak, s a jelzőmozgás koreográfiáját szintén a Nap rendezi. A kaptárban örök nyár uralkodik, de ha a világosság téli álmát alussza, a méhek is visszavonulnak, s összebújva próbálják átvészelni a sötétség zord hónapjait, hogy tavasszal ismét a virágok szolgálatába állhassanak. S létezhet-e nagyobb öröm, mint fényben és szépségben fürödni?

Aki üldögélt már méhektől zsongó, árnyas lugasban, az ismeri ezt a mámort, a létezés csodájának röpke felvillanását. Hamvas írja, hogy „a csoda pillanata az, hogy valami megtelik és túlárad és kicsordul. Megvalósul. Ahogy a jázmin és az olaj megtelik szépséggel és önkívülettel, és az ágak csúcsán kicsurog. Ez a virág.” A virág a megvalósult, láthatóvá vált fény, mely némán zengő naphimnuszként dicséri éltetőjét. A virágok, bár a föld lakói, az Ég küldötteiként mégsem tartoznak ide igazán: szívükben a Nap heve sugárzik, melyet apró földi helytartókként őriznek és árasztanak szét a világban. Mintha folyton mámorban élnének, s a kívülállók szelíd mosolyával, a szépség igézetében törnek megállíthatatlanul teremtőjük felé. A kis égi jövevények, a fény megtestesülései az isteni szellem ragyogásáról adnak hírt.

A télen rejtőzködő ragyogás tavasszal, az első napsugárral minden évben feltárul, és a Nap új életet lehel a földbe. Similis simili gaudet – hasonló a hasonlónak örül: a világosság hívó szavára a lények fénytermészete felébred, s éltetőjük felé hajlanak. A Napból születő virágok égi atyjuk felé törnek, a méhek pedig melléjük szegődnek, hogy eltegyék télire a napfényt. S akár a virág magjában, az emberben megbújó kis fénycsíra is minden tavasszal kihajt, és örvendezve köszönti az újraszülető világosságot, mellyel ő maga is rokon, mert „habár a Nap fénye beragyogja az egész világot, ha nem lenne a szemben egy szikrája a fénynek, senki sem pillanthatná meg a Nap fényét” (Dzsalál ad-Dín Rúmí).