Amikor nyüzsgő nappal kimerül és nyugovóra tér, s a fák közé belopakodik az éjszaka, az erdő arca egészen megváltozik.[1] Vonásai meglágyulnak, tekintete szelídebb, hangja puhább lesz. Pórusaiba beivódik a sötétség, a tér egyszerre kitágul, és mély zengésű, bársonyos csönddel telítődik. Az éjszaka csöndjében a legapróbb nesz is különös jelentőséget kap, mintha az erdő minden idegszála feszült figyelemmel hallgatózna. A fák között bújócskázó szél előcsalja az erdő titkos sóhajait, s felvillannak a nappal rejtekében láthatatlanul meglapuló tekintetek. A Hold fénye ezüst derengésbe vonja a tájat, az égbolt pedig üveggyönggyel kivarrt selyemlepelként borul a világra. A nappal szűkös világa kitágul, bilincsei lehullanak, és minden varázsossá válik. A távolságtartó nappali erdő, ahol csak vendégként kószálsz, egyszerre közel kerül, bűvkörébe von és magához ölel, s a riadt, védtelen ember gyámoltalanul hozzásimul.
A látás támasza nélkül érzékelésünk meginog, s tétovázva keresünk fogódzót a nagy, végtelen éjszakában. S ha már a külső észlelés korlátozott, a szem belsőbb tájak felé fordul. Az érzékek fogságából szabadulva a világ kitárul, a sötétségben világosság gyúl: a nappal józan tényei az éjjeli megvilágításban eltörpülnek, s helyükbe a létezés eleven ereje tódul. Minden életre kel, s valószínűtlenül intenzívvé válik. Az éjszaka nem reális, hanem mágikus: feltárul, ami nappal rejtve marad, felszabadul, ami máskor kötött. A fantázia minden szülötte ilyenkor kel igazán életre, a képzelet szabadon szárnyal és megfeledkezik a jópolgári illemről. Boszorkányok és démonok röpködnek, s az erdő mélyéről manók és lidércek bújnak elő. E színes karneváli forgatagban végre minden és mindenki szabadon táncol a létezés mámorától megrészegülve. Az éjszaka a világ felszabadult mosolya.
Ez a napszak teljességgel társadalmon kívüli: a nappal józanságát levetve álarcok és egyenruhák nélkül, leplezetlenül, mégis kiismerhetetlenül áll előttünk, akár egy gyönyörű, titokzatos nő. Mert hogy az éjszaka nő, ahhoz nem férhet kétség. Magas, karcsú, fekete hajú, igéző tekintetű, érett szépség. Hangja mély és bársonyos, alakját talányok övezik. Talán színésznő, aki szerepei után eldobja összes maszkját, és kötelességei alól felszabadulva, nagyot sóhajtva megpihen. Szelíd és hallgatag, ám szótlansága mögött súlyos tudás és mély bölcsesség rejtőzik. Néma figyelmét semmi sem kerüli el, de finom érzésű és tapintatos. Titkok gondos őrizője és a hozzá fordulók őszinte bizalmasa. Nem osztogat kész megoldásokat, sokkal inkább lényével hívja elő a kérdezőből a már amúgy is benne lévő válaszokat. Ő azonban nem adja ki saját titkait, s kiismerhetetlensége mérhetetlenül vonzóvá teszi. Szabad és öntörvényű, aki nem hajlandó behódolni senki előtt, a maga útját járja. Szoros viszony fűzi az Ég Királynőjéhez, a Holdhoz, aki elegáns ezüstruhában járja körül birodalmát huncutul hunyorgó kis apródjai kíséretében. Udvarában gyönyörű ezüstvirágok nyílnak, s itt készül a legfinomabb holdfényselyem, mely lágy fényét szétterítve puhán omlik a földre. A királynő mégis boldogtalan: kedvesét, a Napot siratja, akitől mérhetetlen távolság választja el, s így nem pihenhet karjaiban, csupán szemének szerető sugarában melegedhet. És amikor az Ég Királya ritkábban pillant kedvese felé, az Éj Asszonya bánatában elrejti arcát a világ elől.
Az éjszaka nyelve a csönd. Titkos nyelv, melyet csak az érthet meg, aki maga is csöndben van és éberen figyel. Amit nappal elfed az élet tettből, hangból, fényből szőtt tarka leple, a csönd sötét fátyla kidomborítja. Ahogy a csillagok is mindig az égen ragyognak, mégis csak az éj sötétjében válnak láthatóvá, úgy az éjszaka éber csöndje is titkos hangzatokat csal elő. A világ felszabadul „a kétszerkettő józansága” alól, és a lehetőségek tárháza kitágul: ez az álmok ideje. Az álom tarka párnáján merészebb és igazabb gondolatok születnek, mint a hétköznapok szürke vánkosán. A csönd és a sötétség a legőszintébb tükör: ilyenkor az ember jobban hallja hamisságait, tisztábban látja vakságait. Ilyenkor hangosan ordít a kérdés, amely a nappal zsivajában elhalkul: „Miért nem lettél az, aki éjszaka vagy? Akit csak éjjel mersz gondolni?” Az álom színes selymét nem a nappal durva szálaiból, hanem lélekfonalból szövi egy láthatatlan belső tanácsadó, akit sem megtéveszteni, sem elhallgattatni nem lehet: mindig a legmélyebb igazság képeit festi az éjszaka leplére.
Az éjszaka misztériumát a régiek még sokkal erősebben érezték. Az álom anyja, Nüx az ókori görögök képzeletében minden nap végén beborítja sötét szárnyaival a világot. Az éj leple alatt lángol föl Erósz szenvedélye, s ez Hüpnosz, Oneirosz és Thanatosz, az Álom, az Ábránd és a Halál ideje is. Nüx Tartaroszban él Hémerával, a Nappallal, de útjaik sosem találkoznak: amikor Nüx elhagyja otthonát, Hémera marad odalent, míg ha a Nappal látogatja meg a földet, az Éj vonul vissza alvilági palotájába, s kettejüknek ez a játéka hajtja az idő kerekét a világ születése óta.
Az Álom fivére, a Halál Nüx sötét fátyla mögött lehel végzetes csókot választottjai arcára. Az éjszaka és a halál titkát idézték meg az ókori misztériumok: a beavatott meghalt addigi élete számára, és jelképes halálával új, tisztább életre született. S ahogy a tavasszal kihajtó virágok a kikelet előtt téli álomban szunnyadnak, úgy a lélek is az éj rejtekében készül fel a nagy változásra. A halál és az új élet fordulópontjának katarzisa könnyűvé teszi a lelket, így végre szabadon szárnyalhat a magasban.
Nemcsak a misztériumvallások követői, hanem a mítoszok és mesék hősei is gyakran sötétebb tájakra indultak, hogy küldetésüket teljesítsék. Az Alvilág kapuját őrző háromfejű kutya, Kerberosz több ilyen hőssel is találkozott: az éjszakát megéneklő, szerelmes Orpheusszal, ki kedveséért szállt alá a föld sötét bugyrába; Héraklésszel, aki Hádész sötétségéből jutott az Olümposz napfényes csúcsára; és Æneasszal, aki a holtak birodalmának mélységéből visszatérve emelte magasba Rómát. A sámánok is rendszeres látogatói voltak az alsó világnak, s a népmesék hősei is gyakorta ereszkednek le a föld színe alá, hogy onnan újjászületve térjenek vissza. Mert aki egyszer már megjárta a másvilágot, másként látja az életet is: mulandó káprázatnak. A Halál öccse, az Álom azért jön el minden éjjel, hogy feltárja e nappali káprázat mögött megbúvó ősibb, mélyebb valóságot. Ez a tudás az álmok, mítoszok és mesék szimbolikus nyelvén szól, és azt súgja, hogy a nappal vastag józanság-fala mögött rejtőzik egy másik, igazabb létezés. Mikor a nappal bástyája megreped, s a hasadékokon beszivárog az éjszaka varázsos oldószere, a falak leomlanak s megmutatkozik az élet másik, mágikus arca is.
Ezt az igazabb létet találta meg az éjszakában a szerelmet és halált zengő dalnok. Novalis himnuszaiban „a szent, kimondhatatlan és titokzatos éjszaka” titkait fürkészi. Az irodalom legnagyobb éjszaka-misztikusa az éj titkos rejtekében megleli a kulcsot a szív lakatjához, s így kiált fel: „Mi tör föl a szív alól olyan sejtelmesen, és nyeli el a vágyakozás lágy levegőjét? (…) Mit rejtesz köpenyed alatt, ami láthatatlan-hatalmasan a szívembe hatol?” A fiatal poéta kedvese halála után megrendülten éli át a szerelem és az élet lángjának ellobbanását: az öröknek hitt szerelem – akár az élet káprázata – törékeny és mulandó. Az éjszakához menekül oltalomért, s magasztalja az éj és halál sötétjét, melyben utat talál szerelméhez és az örök élethez. Az éjszaka csöndjében a Mindenség lélegzetét hallgatva eggyé válik vele, s a szerelem hídján sétál át az örökkévalóságba.
A szerelem a fegyelmezett nappalt áhítattá varázsolja, a hétköznapok száraz őrlését pezsgő lüktetéssé bűvöli, s bevezet az éjszaka titkaiba. A figyelmes szem és szív meglátja a sötétben gyúló világosságot: az éjszaka köpenye mögött fény rejtőzik, izzó, parázsló tűz, mely átmelegíti a nappal hűvös józanságában megdermedt szívet. A fagykéreg megolvad, a fény betódul és mindent betölt. A szív rózsaüvegén át betörő sugarak eleven templommá varázsolják a nappal szürke hivatalát. A belső látás kitisztul, s az éjszaka parazsa minden hamisságot felperzsel maga körül. A lélek e titokzatos átváltozása rejtve történik és gyötrelemmel teljes, de a régi lélek halála helyet ad az új születésének, mely bilincseit levetve immár szabadon szárnyalhat. A hajnalhasadást mindig az éj sötétje előzi meg: az alászállás a csöndbe és a sötétségbe a fény eljövetelének ígéretét hordozza. Halál nélkül nincs sem élet, sem újjászületés, s „ha az örök életet keresed, naponta ezer halált kell halnod”. Novalis lelke meghalt kedvese elvesztésekor, s halálából feltámadva, himnuszokat énekelve örök, múlhatatlan szerelemben egyesült vele az éj óvó ölében.
Az éjszaka nap mint nap átélhető misztériuma a természet sötéten ragyogó titka. Hosszú nyári éjszakákon, a kihalt város csöndjében néha megszólal a rigó: ujjongva trillázik a világ sötétjébe, s az éj nyugalmát átitatja és felhevíti az élet és halál megrendítő csodáját zengő lelkes melódia. Szinte szikrázó fénnyé válik a hang, akár az ember szívében felvillanó felismerések. Az éjszaka nem halott sötétség, hanem a fény bölcsője: a belé vetett kis fénymagot őrzi, óvja, rejti a világ fürkész tekintete elől, hogy aztán az teljes pompájában virágozzon ki. Hiába tér a Nap nyugovóra, szemének egy kis sugarát mindig a földön tartja. A sötétségből mindig új fény születik, s míg az éjszaka vajúdik, a világ és a lélek csöndjében készülődik a virradat, s talán egy nap, mire a hajnal fényes kapuja kitárul, végre annak mersz ébredni, akit éjjel megálmodtál.
Jegyzet
[1] Első megjelenés: Vigilia (Budapest) LXXX. évf. 9. sz. (2015. szeptember) 683–686. o. – A szerk.
