A világvallások természetszemlélete

„Az Úr lakozik mindenben,
mi ebben az eleven kozmoszban él és mozog.
Ezért annak örvendj, ami néked jutott […].”

Siva előtt pasu, ’állat’, ’élő’ az összes létező
a szanszára forgásában, Brahmától fákig-füvekig.
Ő az úr a dolgok fölött, ezért az Állatok Ura,
Élők Ura, s megköt mindent pásákkal, bilincseivel,
s ezeket ő oldozza le áhítatos híveiről.

„A csillagoknak ez az egész elrendezése és a mennynek ez a roppant ékessége tűnhetik-e egyetlen épelméjű ember számára is olyannak, hogy véletlenül és vaktában ide-oda száguldó részecskékből jött létre?"

A lótusz közepén ülő, világteremtő ősatya,
az önmagától lett Brahmá fénylett, mint a lótuszvirág.

A nyugati monoteizmusokból származtatott vertikális transzcendencia mellett, amelynek értelmében egy világfeletti és azon túli létező teremti és uralja a mindenséget, létezik egy horizontális transzcendencia, amely abban áll, hogy az ember túllép egy korábbi állapot korlátain, és új látásmódra vagy létmegértésre tesz szert, adott esetben akár egyetemes nagyságrendben.

A természetben és általában a „hétköznapi valóságban” rejlő misztérium különös erővel mutatkozik meg a nagy japán zen mester, Dōgen Kigen (1200–1253) munkásságában. Dōgen egyesítette a japán lélekre jellemző természetszeretetet a mahájána buddhizmus legmélyebb igazságainak átélésére irányuló törekvéssel. Kétrészes sorozatunkban Miranda Shaw Nature in Dōgen’s Philosophy and Poetry című tanulmányából közlünk részleteket. A szövegek Dōgen természettel kapcsolatos felfogását mutatják be, négy vaka (31 szótagból álló japán versforma) elemzésén keresztül.

Az Aranykorról szóló beszámolókat sokféleképpen lehet megközelíteni, ma különösen szeretik azokat a fantáziák és a képzelet világába száműzni. Ha valaki azonban szemügyre veszi az archaikus tanítások megfogalmazási módjait és azok eredeti célkitűzéseit, akkor érdemes e leírásokat is egy olyan benső állapot kifejeződéseiként, szimbólumaiként felfogni, amelyeket nem pusztán egy történetileg csak nehezen behatárolható időszak emberei tekinthettek magukénak.

A szakrális kozmológia látásmódja – vagyis egy olyan kozmológiáé, amely szakrális ember - és egyszersmind világképet tételez annak a megértésében gyökerezik, hogy a világ teremtése nem felesleges járulék. Ez az isteni élet kifejeződése, a szükségszerűség minden erejével, Isten létének minden feltétlen szabadságával és spontaneitásával.

A valóság szintjei, a legfelső szellemi princípiumoktól az érzékelhető formák világáig, egyazon fény öltözékei. Olyan héjak, amelyek e „belső mag” körül jönnek létre, egymásra rétegződve, egymásból kibontakozva. Az ember mindent átfogó természete ebben a vonatkozásban azt jelenti, hogy míg lelke a lét magja, a primordiális fény, teste az összes héj, a megnyilvánulás egésze.

Aki valamennyire ismeri a világ nagy vallási hagyományainak tanításait, azt tudja, hogy ezek szinte minden tekintetben ellentmondanak a modern világ szellemi és szemléleti alapját képező vélekedéseknek. Ez az ellentmondás fájóan élesen mutatkozik meg az ember eredetével vagy ősével kapcsolatos felfogásban.

Mária testben is felvétetett a mennybe, s ennek emlékére gyógynövényeket, virágokat szenteltek, s szentelnek ma is néhány helyen Európában. Mindennek spirituális jelentősége a döntő, ugyanis jól leképezik az emberi és az isteni, a természeti és a természetfeletti rend összeköttetését.

Áldjon, Uram téged minden ember,
ki szerelmedért másnak megbocsát.
És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
Boldogok, kik tűrnek békességgel,
Mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.