A világvallások természetszemlélete

Egy bambuszligetben, csendben áll­ni. Ez az élmény komoly lehetőséget adhat, hogy átéljünk valamit, ami a kelet-ázsiai természetszemlélet gyökerét alkotja. (…) nem az a lényeges, tudjuk-e pontosan úgy szemlélni a világot éppen itt és most, mint egy archaikus kínai vagy japán személy. Ez szinte biztosan lehetetlen. De mi az, ami számunkra ebből a természetszemléletből és modern deviációiból kiderül? Mi az, amit itt és most én fel tudok használni? Miképp rendezzem viszonyomat a nagy erőkkel, amelyek egyszerre formálják a világot és az embert?

Mármost minden születés egy megtestesülés, egy inkarnáció, a szellem és a test valamiféle egyesülése. Azonban nem minden test ugyanolyan. Szent Pál világosan beszél erről a korintusiakhoz írt első levele tizenötödik fejezetében, a híressé vált tanításban, ahol különbséget tesz a romlandó és romolhatatlan test, a földi és a mennyei között. Első testünk földből való, a föld természetével bír; második testünk égi, mennyei lesz (ex ouranou).

Az isteni megbízatásunkról szóló bibliai és patrisztikai tanításokat a próféta, király és pap három klasszikus hasonlatával lehet összegezni. E szerepek kifejezésének másik lehetséges módja, ha azt mondjuk, minket arra teremtettek, hogy a kozmosz költői, művészei és karmesterei legyünk. Ezek a mi feladataink, amelyek lépcsőfokok gyanánt, elvezetnek bennünket a Tábor-hegyre, nemcsak hogy megpillanthassuk Jézus színeváltozását, hanem hogy Vele együtt átváltozzunk. Mindezek az Egyház egyetlen isteni-emberi műhelyének aspektusai, amelynek feladata, hogy Krisztusnak ruházatot készítsen a teljes kozmoszból, hogy Vele együtt átszellemülhessen.

Egyszer régen a boldog korszakunkban Tibet és India határán egy csodás hegyvidéki erdőség terült el, melynek neve Kellemes Drágakő (Rin-po-cse-szdug-pa) volt. (…) Ezen a vidéken, hogy a szárnyas nemzetséggel a dharmát közölhesse, a tiszteletreméltó Avalókitésvara bódhiszattva a madarak királyának, a hatalmas kakukknak alakját felöltve,[3] több éven át, úgy éjszaka, mint nappal, mozdulatlanul mély meditációba merült egy csodás szantálfa alatt.

A tiszta tudat, a jelenlét kakukkmadara Tibetben (…) a tavasz hírnöke, hangjával a természet újjáéledését jelzi. A természet a termékenységgel és a bőséggel analóg, így a madár a szerencsét is jelképezi. További képzettársítás révén került kapcsolatba a dharmával, a tannal is: ahogy a tan szerencsét hoz az embernek, hiszen ha valaki a tan szerint él, akkor sokkal kedvezőbb és szerencsésebb létformába jut, mintha nem így élne, ugyanúgy Tibetben a kakukk, a tavasz hírnöke végső soron mindazt jelképezi, ami a lények üdvére válik.

Hozzá vagyunk szokva, hogy a kereszténységet a termé­szettel szembe állítsák, hogy az antik természetszemlélet derűjét a keresztény természetutálattal hozzák ellentétbe. (…) Azok, akik a középkori embert egy ilyen weltfluchtos sé­mába szorítják bele, meglepődnek azon, hogy van a reneszánsz előtt is természetszeretet, igaz, hogy épp csak Assisi Szent Ferenc­nél hajlandók ezt észrevenni.

A hagyományos szemléletben, amely az embert egy abszolút, isteni középpontból eredezteti, és legfőbb feladatának tekinti, hogy eme valóságba saját földi lényének átalakításán keresztül visszatérjen, a természeti környezet megóvása és gondozása e centrális életfeladat egyik fontos elemeként és részterületeként jelenik meg. E felfogásban a környezetet érintő emberi aktivitás elválaszthatatlanul összefonódik a személyes önkorrekció benső lépéseivel, illetve a természeti jelenségek tudati átélésének elmélyítésével.

Amennyiben a korai buddhizmus természethez való viszonyulását akarjuk meghatározni, figyelemmel a jelenkori embert sújtó környezeti válságra és annak megoldására, a buddhizmus centrális tanításaiból, ezen belül elsősorban a szanszárai léttapasztalat ama mélyreható analíziséből kell kiindulnunk, amely az aktuális emberi léthelyzetet annak minden külső (társadalmi és környezeti) és belső (mentális és pszichikai) vonatkozásával együtt feltárja számunkra.

Wakan nagyon sok dolgot jelent. A lakota azokból a dolgokból érti meg jelentését, melyeket wakannak tekint; mégis az értelmét olykor el kell magyarázni neki. Ez olyasvalami, ami nehezen felfogható. Ekképpen wasica wakan fehér gyógyító embert jelent; de egy lakota gyógyító elnevezése pejuta wacasa. Wicasa wakan a régi vallás lakota papjára használatos kifejezés.

Bingeni Szent Hildegard, a Rajna Szibillája, „népének és korának fénye”[15] kitüntetett helyet foglal el a teremtett világ és benne az ember, valamint az isteni szféra kapcsolatainak szellemtörténetében.

Így szólt hozzám uram, Jézus Krisztus királyunk: »menjünk a szent hegyre«, és elmentek vele a tanítványai, miközben imádkoztak, és íme két férfiú. Képtelenség volt az arcukra tekinteni, mert fény jött róluk, mely fényesebb volt a napnál, és a ruhájuk is fényes volt, hogy nem lehet elmondani, és nincs semmi, ami felvenné velük a versenyt ebben a világban. Nincs olyan száj, amelynek édessége el tudná beszélni szépségük kellemességét, mert csodálatos és különleges volt külsejük.

A legenda szerint egy alakommal, amikor a Buddha – közvetlenül felébredése előtt – a bódhi-fa tövében ült meditációba merülve, megrohanták Mára, a Gonosz démonseregei. Miután rendíthetetlen nyugalmából nem tudták kimozdítani, elhatározásában nem tudták megingatni, „irigységében és féltékenységében felbőszülve” előlépett maga Mára, hogy megalázkodásra kényszerítse, a céljáról való lemondásra bírja őt, és a legmagasabb rangot, a legfelsőbbnek és legkiválóbbnak járó tiszteletet magának követelje