A szegedi Madarász-tó

Új sorozatot indítunk útjára az Ars Naturae Online berkein belül, melynek célja helyismereti vonatkozású írások közlése a történelmi Magyarország egészére vonatkozóan. Ennek keretében nemcsak új kutatásoknak, hanem olyan újraközléseknek is teret biztosítunk, melyek segítségével például egy tájegység, földrajzi hely vagy település és környezete kapcsán kifejezetten a magyarságra jellemző érdekes társadalmi, kulturális vagy mesterségbeli jellegzetességeket ismerhetünk meg a természettel való kapcsolat minőségi szempontjai mellett.

Első vállalásként a Homokhátság mocsaras semlyékeinek, kanyargó, poros útjainak és a narancssárga naplemente aranyló varázsmezőinek hangulatát szeretnénk megidézni, és az olvasó számára átadni mindazt, amit egykoron e délibábos, gémeskutas világ jelenthetett az ott élőknek. E táj része a 20. században oly mostohán kezelt Madarász-tó, melynek sorsát és hányattatásait végigkövetve példát láthatunk egy konkrét alföldi térség – a természet értékeit nem becsülő embertípus általi – semmibevételére és a tó élni akarására. Papp Károly alább olvasható (először 1943-ban a Búvár folyóiratban megjelent) írása a tó nem is oly régen még virágzó állapotát mutatja be, az ember természettel való együttélésének ma már kevéssé ismert módjaira is rávilágítva. (– A szerk.)

♦♦♦

Nagyon kevesen ismerik a szegedi Madarász-tavat. Csak részletes térképen találkozunk nevével a Szeged alsótanyai tavak sokasága között. Nem nagy, átlag két-három kilométer hosszú és háromszáz-négyszáz méter széles. Közepes mélységű szélfújta mélyedésben keletkezett. A környék talaja sivár homok. Feneke erősen szikes, agya­gos, gazdag hínárflórával. Szegélynövénye nád, néhol sás és ritkán káka, melyet kívül fehér és rózsaszínes cickafark, kékeslila virágú gerebcsin, sárga somkóró és tarka gyújtoványfű díszesít. Vize tökéletesen tiszta, átlátszó, benne tömérdek potyka, csuka, kárász és teknősbéka. Környékén nincsen erdőség, tanyák övezik. Közepe táján van a jó öreg Biczók-Szekeres István halászmester tanyája. Tömérdek varsa, több száz méteres kerítőhálók, hegyes szi­gonyok, színes halászcsónakok tarkítják itt a tó partját. Ez a hely a tó szíve: innen indulnak a halászok esténként a tóra, itt kelnek át a járókelők a tó túlsó partjára, itt történik az árvízvédelmi megbeszélés, itt tart „anyagelosztást” a környék hatósági esküdtje: szóval állandóan nagy a forgalom.

Látvány (2020)

A tó medre változatos felszínű. Partja – eltekintve a meredek kubikgödröktől – lankásan lejtős. Legnagyobb mélysége alacsony vízállás esetén százötven, magasabb vízálláskor kétszáznyolcvan–négyszáz centiméter. Vize nem mondható állandóan mozdulatlan víznek. Északi csücskénél keskeny árok vezeti bele a környék kisebb-nagyobb vadvizeit, déli végénél pedig mély öblökben ka­nyargó csatorna vezeti le a felesleges vizet. Viszonylagos kicsinységénél fogva azonban mégsem csendes tó. Észak-déli fekvése miatt a gyakori déli szél teljes hosszában végigborzolja a sima víztükröt s olykor arasznyinál nagyobb hullámok fodrozzák a helyenkint kopár szikes partot.

Mozdulatlanul les a halászlegény, hátha kerül valami a szigonyra (Búvár, 1943)

Állatvilága rendkívül változatos. A már említett halakon kívül tömérdek egyébb apró halfajta, változó nagyságú tavikagy­lók, különböző formájú csigák, lomha piócák népesítik be a vizet. Felszínén változatos színű madársereg úszkál. Népes szárcsasereg hangos csobogással menekül a befelé haladó csónak elől, hamvas sirályok hosszan elnyúlva cikáznak a víz tükre felett. Olykor csapatosan húz el a tó felett a nádasba a csörgőréce, ahol gémek, bölömbikák és vöcskök rejtőznek. Mindebből a felületes szemlélő nem sokat lát, de ha ismeretlen helyen eldörren egy orvvadász lövése, megelevenedik a nádas és a madarak százai röppennek a magasba.

Verőfényes napokon apró kék és zöld szitakötők ezrei röpködnek a tó fölött és a nádasban olykor oly tömegben, hogy kékes színt kölcsönöznek a nádszegélynek. Vidám az élet a bogarak világában is: Bogárharamiák, csíkbogarak, csiborok ci­káznak a hínárerdőben. Gyakran jönnek a víz színére levegőt venni, potrohuk hegyét kidugva, hirtelen mozdulattal tűnnek el a mélyben. Kézzel szinte lehetetlen elfogni őket, sima felületük rendkívül síkos s mint igen virgonc bogarak hamar kievickélnek a bogarász kezéből. Apróbb bogarakkal is találkozunk a tó vizében. A náderdőben változó zöldes, aranyos sárgás színű nádbogarak rejtőznek. Itt rakják le petéiket a nádszál belsejébe, hol a kikelt lárva néhány héten belül bábbá alakul. A bábból bogár lesz, mely két-három milliméter nagyságnyi kerek lyukon má­szik ki a szabadba. Mint ilyen kártékony s főleg ott, ahol elszaporodik, a nád fedésre nem használható. A partmente csöndes vizén molnárkák és különböző vízipókok futkosnak, a part néhány öreg fűzfáján tömér­dek fűzfalevél-bogár rongálja a lándzsás leveleket.

Az utolsó tündérrózsa, mely a Madarász-tó tükrén nyílott (Búvár, 1943)

A tavon különös halász­ élet folyik. Legelterjedtebb halfogási mód a varsázás. Há­rom cövekkel feszítik ki a többrekeszes varsát a csöndes öböl­ben, közel a nádashoz. Néha öt-hat kilogramm zsákmánnyal szedik fel darabját. Használa­tos a tapogatóval való halá­szás is. Egyszerű hordóabroncs fölött egymásra merőlegesen elhelyezett, félkörívben meghajlított fűzfaág a tapogató váza, melyre ritkább vagy sűrűbb szövésű dróthálót fe­szítenek ki. A halász óvatosan lépked a nádas szélében és ha halat sejt valahol, hirtelen mozdulattal lefedi a csalogató helyet, majd körkörösen megmozgatja, mire az áldozat (ha van) életjelt ad magáról. Igen szaporátlan halászó mód. Már komolyabb a nagy- vagy kerítőhálóval való halá­szás. Ritkán, hetenként egyszer-kétszer használják. A száz-kétszáz méter hosszú, elég sűrű szövésű hálót két csóna­kon viszik ki a vízre. A háló egész tömegével az egyik csónakban van, míg a másik óriási, a tó egész szélességére kiterjedő ívben kanyarodik fel, hogy mielőbb egy hatalmas C betű alakban „fektessék” a hálót. Miután „leálltak”, a C betű nyitott része irányá­ból egy harmadik, negyedik stb. „hajtó­csónak” indul el a betű belseje felé. Hangos csobogással hajtják a halakat a hálónak, majd a halászmester paran­csára lezárják a nyílást, a háló két végét összefogják és megkezdik a szűkítést, majd a halak bárkába szedését. E több embert igénylő munkát csak akkor indítják meg, ha előzetesen meggyőződtek arról, hogy hol van és egyáltalában van-e sok hal „most” a vízben? Ezt egyszerűen úgy állapítják meg, hogy a legtestesebb halász­legény a parton hatalmasat dobbant a sarkával, mire a halak a víz színén hir­telen farkcsapással azonnal jelentkeznek. Ha sok „gyűrűt” látnak a felszínen, érde­mes kivetni a nagy hálót.

Előkeszület a varsa lefektetéséhez (Búvár, 1943)

Említésre méltó még a szigonnyal való halászás is. Rendkívül szaporátlan, de szép halakat adó munka. Inkább szóra­kozásszámba űzi a nép, mikor vasár- és ünnepnapokon lányok és legények felsorakoznak egy kis tereferére a tóparton. Ilyenkor a bátor legény ladikba kapja a pozsgásarcú menyecskét és ladikonként versengve indul meg a szigonyozás. Aki szerencsés, annál este pedig kitűnő hal­paprikás lesz a vacsora, utána a jó vörös homoki borral.

A laza homokban öblöket mos a Madarász-tó lerohanó vize (Búvár, 1943)

Mindezt a sok szépséget s vele együtt a Madarász-tót is halálra ítélték. Munkás kezek hatalmas vízlevezető árkokat ásnak az omladozó homokba. Egy szép napon, talán nem is olyan soká, eltűnik a sok kedves emléket adó Madarász-tó. A part nádasai kihalnak, a rikácsoló szárcsasereg és a vijjogó sirályhad más vidékre költözik. Az egykori tómeder siralmas küzdőtérré változik: itt vívja utolsó harcát a tó vegetációja a könyörtelen halállal. Évek múltán, amikor a csillogó tavirózsás víz helyett sárga rozstenger hullámzik a mély horpadásban, cincérrágta podvás fűzfa tövéből elmerengve gondolunk majd vissza azokra a kellemes órákra, amelyeket hajdan a Madarász-tón eltöltöttünk…[*]

 

Jegyzet

[*] Forrás és első megjelenés: Búvár IX. évf. 7. sz. (1943. július) 254–255. o.

Az egykori vízelvezető árkok maradványai (2020)