Művészet és természet

Ha föltételezhető, hogy a Teremtő olyan módon, bár számunkra elképzelhetetlen módszerrel és eszközökkel formálta meg a káoszt, ahogyan a fény és a hang révén nyer formát az alaktalan, formálható közeg, akkor a liturgikus cselekményeknek is törvényszerű módon követniük kell Őt: „Azt kell tennünk, amit az istenek cselekedtek hajdanában.”

Fel lehet tenni a kérdést, számít-e valóban, hogy a természetet egy elmén és tudaton kívüli mechanizmusnak hisszük, vagy éppen ellenkezőleg, úgy tartjuk, hogy egy folyton változó képfolyam áramlása az elménkben, májá. Nem ugyanazt a világot látjuk-e mind, bárhogyan vélekedjünk is róla? Úgy mondanám, hogy bár az érzés-benyomások ugyanazok lehetnek, a tapasztalatok eltérőek.

A szépség az isteni üdv tükröződése, minthogy pedig Isten maga az Igazság, az Ő üdvének tükröződése a boldogság és igazság elegye, amely minden szépségben fellelhető. (…). A szépség kozmikus, pontosabban földi funkciója, hogy az értelmes teremtmény emlékezetében felidézze – platóni értelemben – az archetípusokat, egészen a Végtelen ragyogó Éjének archetípusáig elmenően.

Magától értetődik, hogy az emberi lény magát teljesen otthon csak a művészetté emelt természetben tudja, csak akkor, ha a természetet teljes egészében a természet köréből kivonta, és metapoiétikusan a maga élete számára átalakította. Nem a természetben, hanem a művészetben vagyunk otthon. De a különös az, hogy mintha maga a természet is életre teljesen készen csak abban az esetben és akkor érezné magát, ha az ember művészi létébe magához fölemeli.

Ha az ember annyira megfosztotta életét minden lényegtelentől, annyira levetette a sikert, a tömeget, üres fecsegést, hazugságot, felületet, és annyira elmerült a természetben, hogy megtalálta benne az őselemeket, magát a forrásvízszerűen tiszta életet – az intenzív boldogság állapotába ért. Ez az elíziumi állapot. (…) Az elíziumi állapotban találkozik az ember az örökkel.