Vannak olyan könyvek, amelyek értékét nem érintik sem politikai változások, sem ízlésbéli divatok. Aztán vannak olyanok is, melyek – úgy tűnik – soha nem válhatnak az „irodalmi kánon” részeivé. De érdemes-e írni egyáltalán olyan könyvekről, amelyekről mindenki azt hiszi, hogy régóta jól ismeri őket?
Mint minden szellemi természetű művészet, a tradicionális perzsa zene is a csend szülötte. Békéje és nyugalma a formák és jelenségek világában, a hangok keretei közt fejezi ki az örök igazságot, amely igazság túl van minden formán, meghatározottságon és sajátosságon. E zene a szellemi világ csendjét és derűjét festi rá a formák világának arcára. Minden melodikus hang gyökere a csend e végtelen világának mélységében ölt alakot, abban a világban, ami bár túl van minden hangon, mégis minden hang ennek életfakasztó hatalmából nyeri létét.
Mint már említettük, a bambuszok látványa különös hatást gyakorol szemlélőjükre, így érthető, hogy ez sok költőt és művészt ihletett meg évszázadokon át.
Ezer meg ezer füsti fecske
egy titkos örömtől repesve,
egy titkos fájdalommal fájva,
reménykedve és keseregve
most szakad el fészektől, földtől – – –
az ösztön azt sikongja – – – Föl! Föl!!
El innen! El innen!!
Messze! MESSZE!!!
Kicsoda tehát Fekete István? Ismétlem: az ismeretlen ismerős. Látszólag egészen olyan, mint a laikus és kritikus olvasók bármelyike, ugyanakkor besorol(hat)atlan kívülálló, és e kettősséggel a kanonizáló irodalomtörténet-írás egyelőre nem tud mit kezdeni. Feltűnése szokatlan jelenségnek számított, és még ennél is különösebbnek bizonyult írói pályájának alakulástörténete, illetve szerzői utóélete.
A gyűjtemények létrejöttét egyszerre inspirálta a ritkaságok iránti érdeklődés, a teremtett világ szépsége iránti csodálat és ezek repræsentatiojának lehetőségei, a kivételes műalkotások megrendelése és mecenatúrája.
A templom nem pusztán a világ „realisztikus” képe, hanem sokkal inkább „szerkezeti” mása, amely úgyszólván a világegyetem legbenső és matematikai szerkezetét idézi meg újra és újra. S ebben rejlik fenséges szépségének forrása.
Már biztosan tudom, nem csak hiszem:
Isten üzenetrögzítője minden élet,
s üzenetek tárlata a természet.
Bárhova lépek, és bárhova nézek,
minden életben látom az Egészet.
A teljes ökológiai válságot megoldaná, sőt, nem hagyta volna kibontakozni, ha így tekintenénk a környezetre: nem kívül, hanem belül, bennem van. Így lehetne, lehet a természetet a legjobban, a legszebben, a legmélyebben, a legtisztábban megélni is.
Friedrich festészetét egy meglehetősen szokatlan és látszólag paradox törekvés jellemezte: az isteni valóságot akarta kifejezni, de nem vallási szimbólumok és bibliai jelenetek, hanem természeti tájak ábrázolása révén.
A művészet lényege az alakítás, míg a természeté az alakulás. A művészet alkotásait megteremtik, a természet gyümölcsei megteremnek. A teremtés szót – amely a művészet felsőfokát, isteni arculatát jelenti – önkéntelenül is a természet szó közeli rokonának érezzük.
A világ szépségéről és megszentelt voltáról szóló bármely fejtegetés, ortodox perspektívából legalábbis, fel kell ölelje az ikon teológiájának és misztériumának felfedezését, azaz az ikonok hátteréül szolgáló doktrína és az ikonokon túli látomás feltárását is.