Nagy a jelentősége annak, hogy az elején kezdjük a dolgokat, különösen, ha olyan manapság általánossá vált fogalomról beszélünk, mint az „ökológia”.[1] Nagyon lényeges megőriznünk elménk tisztaságát és világosságát az általunk használt szavakkal kapcsolatban. Igen fontos tehát, hogy – mint a filozófusok mondják – meghatározzuk kifejezéseinket. Végül is, miként T. S. Eliot panaszolja, a „szavak rugaszkodnak, / Megpattannak s néha megtörnek, a teher alatt, / A feszítéstől, megcsúsznak, kisiklanak, tönkremennek, / Pontatlanságba enyésznek, helyükön se maradnak, / Nyugton se maradnak.”[2] Ilyen szó az „ökológia” is.
Mi tehát az „ökológia”? Ha egyszerűen alkotóelemeire bontjuk az összetett görög főnevet, a „ház” jelentésű oikoszt és a „szó” jelentésű logoszt kapjuk. Mégis, aki manapság „ökológiáról” beszél, nem gondol sem a „házra”, sem a „szóra”. Ennek ellenére ezek a szavak még mindig őrzik megkülönböztető jelentőségüket a ma használatos összetételben. Régi elemek, amelyek az új egészben is megtartották jelentésüket.
Mit értünk tehát mi „ökológia” alatt? Nos, definiálhatjuk úgy, mint a biológiai tudomány ama ágát, amely az élőlények egyensúlyával foglalkozik a természet világán belül. A minket körülvevő természet, a világ, amelyben élünk, mozgunk és léttel bírunk a születéstől a halálig, egy bizonyos finom és törékeny egyensúlyon alapszik. Ám ezt az egyensúlyt egyre fokozódó mértékben háborgatja, és felborulással fenyegeti a természeti elemek túlzott használata avagy kizsákmányolása.
Korábban a legtöbb ember földművelő társadalomban élt és természetesnek vette, hogy harmóniában él a világgal. Ám később, „a tudás hatalom” baconi elvére támaszkodó kísérleti tudomány felemelkedésével az emberi mohóság és kapzsiság – amely korábban soha nem ismert mértéket öltött korunkban, a második világháborút követően – feldúlta a természet egyensúlyát. A természet világának uralmunk alá hajtását hajszolván sikeresen földig romboltuk világunkat. Ám amint a római költő mondja: „Naturam furca expellas, tamen usque recurret”[3] – a természet visszatér, ha vasvillával űzöd is el.
Elérkeztünk tehát a „ház” jelentéséhez. Nem csupán arról a házról van szó, amit emberi kéz emelt, hogy egy család hajlékául szolgáljon. Nem arról „a házról, amit az egyszeri Jankó épített”, és amely láttán büszkén felkiált, „de ügyes fickó vagyok én”! A természeti világ háza ez, amelyet isteni kezek alkottak, hogy az emberi lények benne élhessenek – békében és harmóniában egymással. Arról a házról van szó, amelynek építését oly elragadóan írja le a Genezis első fejezete.
Minden az égi világosság megteremtésével kezdődött. Ezt követték a mennyezet és a falak, a föld és a vizek alapjai, majd a ház díszei, a maghozó füvek és a növényzet más formái, aztán a ház lakói, a madarak a levegőben, a halak a vízben, a vadállatok a földön, míg minden készen nem állt az első férfi és nő megérkezésére. Isten maga az építőmester, a tervező, a művész és a kertész – egyetlen szóval: a Teremtő.
Igen ám, de kicsoda Isten? E mögött nagy misztérium rejlik, a láthatatlan látó, a teremtetlen teremtő, a számos különféle létezőben és a létezők felett jelenlévő egyetlen tiszta lét. Nevét feltárta a Törvény öt könyvének, a Pentateuchusnak feltételezett lejegyzője előtt. Mózesnek, aki juhait terelgette a Sínai-hegy lankáin, Isten így nyilatkoztatta ki magát: „Vagyok, aki vagyok”.
Így ami Istent mindenekelőtt és mindenekfelett jellemzi, az egyszerűen az „Én Vagyok”, lehetőleg nagy betűkkel írva. Isten birtokolja a „lenni” ige egyes szám első személyű alakját. Egyszerűen kinyilvánítja jelen idejű, egyetlen, személyes létét. Az Ótestamentum isteni kinyilatkoztatásának központi magvaként közli Mózessel, hogy Ő Van.
Itt az emberben felmerülhet némi ellenvetés azzal kapcsolatban, amit Isten magáról mondott. Hát nem egy transzcendens, mindenekfelett álló lény Ő? Nem összehasonlíthatatlan, páratlan, egyedül önmagában álló? S most mégis úgy találjuk Istent, még teremtőként is, mint aki alászállt a teremtett lények szintjére. Úgy beszél itt magáról, mint valamelyik teremtményéről.
Valóban, Isten teremtetlen Lét (being), az egyedülállóan neki járó egyes számmal, nagy L betűvel kezdve, míg mi teremtett lények (beings) vagyunk, a magunk közönséges többes számával, kis kezdőbetűvel írva a „lényeket”. Ám mégsem csupán puszta többes szám vagyunk. Sőt, közönségesek sem. Mindegyikünk egyedülálló és páratlan a maga módján. Ekként mondhatja mindegyikünk magáról, hogy „Én vagyok” – a szerényebb kisbetűs írásmódhoz tartván magunkat.
Persze főként az emberi lényekről szólok itt, férfiakról és nőkről, akik adományként megkapták Istentől a szó képességét, amely révén elmondhatják: „Én vagyok”. Egyetlen állat sem, még a majmok, papagájok, hollók sem mondták soha, hogy „én vagyok” – a tudatosság vagy az értelem bizonyos fokát is birtokolván. Egy papagáj megtanítható rá, hogy gazdáját utánozván az „én vagyok” szavakat ismételgesse. Ám ekkor e szavak üres hangok csupán, melyeknek jelentése nem a jól idomított madárra, hanem a türelmes idomárra vonatkozik.
Most elérkeztünk az „ökológia” összetett szavunk másik tagjához. Nem csupán a természeti világ „házát”, ezt az isteni kéz alkotta házat vizsgáljuk, hanem a „szót” is, amely megteremtette. Ugyanis a Genezis első fejezetében azt olvashatjuk: „És Isten szólt: »Legyen világosság!« És lett világosság.” Ám nemcsak világosság lett, hanem a világosság megteremtése előtt már ott volt Isten szava, amire a „szólni” ige múlt idejű alakja utal.
Isten az, aki kimondja a teremtő szót, és a dolgok létrejönnek, nem egyszerre, hanem egymás után, az idő előrehaladtának megfelelő ütemben. És így, a kezdetben kimondott első szó eredményeképpen, elragadtatott szemünk előtt láthatjuk a teremtett lények felvonulását. Majd Istennel együtt elismerően mondhatjuk: „Jó!”
Ily módon, amint Szent János írja a Genezist ismétlő összefoglalásában, „kezdetben volt az Ige” és „benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága”. Mi is, akárcsak János, vagy mint a teremtésről szóló másik beszámolóban, a Példabeszédek 8. fejezetében az újonnan született Bölcsesség, gondolhatunk úgy önmagunkra – minden blaszfémia nélkül – mint aki Istennel együtt jelen volt a teremtés kezdetekor. Végignézhetjük a világosság kibontakozását attól a pillanattól kezdve, amit a tudósok ma „Nagy Bummnak” neveznek – noha én szívesebben hívnám „Nagy Villanásnak”, tekintve, hogy a hang sokkal lassabban halad, mint a fény. Előbb pillantjuk meg a villámot, mint ahogy a mennydörgés hangja megüti fülünket.
Ezután szemlélhetjük tovább a fényt, amint különféle alakokat ölt galaxisok, csillagok és bolygók formájában, míg végül kikristályosodik és megszilárdul különböző növények és állatok alakjában a mi kis bolygónkon, a Földön. Oly lenyűgöző mindez! Ösztönzést érzünk, hogy tapsoljunk, és ne csupán azt kiáltsuk minden egyes dologra, hogy „jó!”, hanem azt, hogy „nagyon jó!” – az egészre együttesen.
Ilyenformán hasonlíthatjuk magunkat Isten gyermekeihez, akik a világ hajnalán örömükben így énekeltek: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek!” Végül, a szcientista képzelet mérhetetlenül hosszú aiónjai után mi is megérkeztünk a Földre. Láthatjuk mindazokat a dolgokat, amelyek ismerősekké váltak születésünk óta – virágokat és fákat, madarakat és halakat, s még oly sok állatot.
Neveket adhatunk nekik, ahogy Isten elénk hozza őket, amint egyenként elébe vezette Ádámnak is. Magunkra ismerhetünk bennük és Őbenne, aki a mi kedvünkért elnevezi őket. Megpillanthatjuk magunkat előbb Ádámban, majd Évában, s velük együtt mindannyian mondhatjuk: „Én vagyok!” Ezáltal Isten igéjét visszhangozzuk, magunkba fogadva Isten valódi nevét.
A teremtett lények eme hosszú felvonulásából, kezdve a világosság eredeti formájától az élet különféle megjelenési formáin át, le egészen a változatos hangokat kiadó állatokig és madarakig, valami azonban hiányzik. Bármily lenyűgözőek is mind egytől egyig, és bármily érdekes nevet adni nekik, mindannyiójuknak van egy hiányossága. Beszélhetünk hozzájuk, a rájuk ruházott néven szólíthatjuk őket, ám nem képesek válaszolni nekünk. Mondhatjuk egy tehénnek, hogy „mú-mú”, az egyetlen válasz azonban, amit a tehén adhat, egy visszhangként megismételt „mú-mú” lesz. S ezzel vége is a társalgásunknak. Valódi kommunikáció nélküli társalgás ez.
Másfelől, mikor Ádám találkozik Évával, el van ragadtatva. Önmagára ismer benne, de mégsem ő maga. Olyan, mint ő, ugyanis osztoznak az isteni név visszhangzásának közös privilégiumában: „Én vagyok”. Be tudnak mutatkozni egymásnak: „Én Ádám vagyok” – „Én Éva vagyok”. Mindkettőjükben jelen van, ami az addig teremtett lényekben nem volt meg: Isten szava, a beszéd képessége, avagy görög szóval, a logosz.
Éva azonban más, mint Ádám, lévén nő, ő pedig férfi. Ám a Szeretet hatalma férfiként és nőként összeköti őket. A Szeretet pedig, Isten szavával együtt, már a kezdetektől jelenlévőnek mutatkozik az isteni Lélek(zet)ben vagy Szellemben, amely az őskáosz vizei felett lebegett.
Úgy gondolunk a teremtő Igére, mint ami kezdetben Istenből száll alá, akár a Fiú az Atyából. Úgy képzeljük, hogy alászáll, egyre lejjebb és lejjebb a teremtmények során át a Lét(esülés) Nagy Láncolatában – a spirituálistól a materiálisig, a lelkestől a lélektelenig, a fenti tiszta Léttől a lenti nemlétig, a mindentől a semmiig.
Alexander Pope Az ember próbájában (Essay on Man) hasonlóképpen csodálattal beszél a világ bámulatos rendjéről. Őelőtte pedig Szent Pál kommentárjait olvashattuk az Ige megtestesüléséről, aki alászáll a mennyekből a földre, kiüresítvén magát istenségéből, hogy eggyé váljon a bűnös emberiséggel, semmivé téve magát, hogy mindent nekünk adhasson. Ezt „új teremtésnek” nevezik, mégis a régi irányvonalait követi. Kezdetben, miként Dryden dalolja, „a harmóniától a mennyei harmónia felé”, majd lenyűgöző összhangban folytatódván „az emberben teljesedik be”.
Mármost feltehető a kérdés, miként vonatkoztatható mindez arra, amit „ökológiaként” ismerünk manapság? Miként teszi mindez lehetővé annak a gyakorlati problémának a megoldását, hogy helyreállítsuk az egyensúlyt a természetben, amelyet vak mohóságunk révén éppen elpusztítunk, méghozzá minden rendelkezésünkre álló tudományos, technikai és mechanikus eszköz segítségével?
Nos, hadd válaszoljak Salamon profetikus szavaival: „Mikor nincs mennyei látás, a nép elvadul”.[4] Vissza kell tehát térnünk a kezdetekhez, az egyszerű „ház” és „szó” szavakhoz, hogy megérthessük az összetett „ökológia” szó jelentését. Szükséges ehhez, hogy a természet világát „házként” lássuk, amelyben élnünk kell, ám amelyet nem emberi, hanem isteni kéz emelt. Szükséges az is, hogy alaposan megvizsgáljuk ennek a háznak a különböző részeit, végigvonultatván azokat örömtől ragyogó szemeink előtt, s csodálkozva felismerjük: „Ez mind az enyém!” Csakhogy nem azért az enyém, hogy visszaéljek vele, hanem hogy használjam, élvezzem, sőt, szeressem.
Mi több, amennyiben önmagunkra úgy gondolunk, mint férfira és nőre, akiknek a logosz hatalma, a szavakban való szólás képessége megadatott – továbbá, ha eltöprengünk ama képességünkön, hogy visszhangozhatjuk az isteni nevet: „Én vagyok” –, s ha végül ráébredünk, mennyire különbözünk a többi élőlényektől Isten házában, amely a természet világa – csak akkor válik számunkra természetessé, hogy megrendülve átérezzük mindeme dicsőség teljes súlyát. Csak ekkor válik természetessé feltenni a csodálkozó kérdést: „Ki vagyok én, hogy ily megtiszteltetésben van részem?” Egyidejűleg csak ekkor válik természetessé a világba kiáltani, miként Péter tette a szent hegyen: „Jó nékünk itt lennünk!”
Gerard Manley Hopkinssal együtt eltöprenghetünk azon is, „A Föld szeme, nyelve, szíve mi más és hol másutt lenne / ha nem a kedves és kitartó emberben?”[5] Valóban kijelenthetjük: „Mily becses vagyok én Istennek, aki számomra megteremtette mindeme dolgokat a mennyben és a földön! Szeretete mily hatalmas, nagylelkű és számítástól mentes irántam!” A Föld nem szólhat a saját érdekében. A Föld csupán annyit tehet, hogy van. Ha hangot ad ki, azt a fák között susogó szélben, az ágakon daloló madarak, a gyökerek között játszadozó állatok képében teszi. Csak az ember képes a Föld javára szót emelni, miképpen Hopkins is a Föld érdekében szólal fel versében. Így az ember nem is annyira ura, mint inkább képviselője a Földnek.
A Földről, mint isteni kezek által emelt házról vagy templomról szóló értekezésem e pontján óhatatlanul eszembe ötlik két másik vers is angol költőktől. Ez a kérdés ugyanis nem a tudósok tárgykörébe tartozik, akik csupán rideg, objektív terminusokban beszélnek a Földről; ez igazából a költők birodalma, akiknek mondandója szubjektív – nem a fejükből, hanem a szívükből szólnak.
Az első Coleridge, aki a Föld felszínén élő valamennyi teremtménnyel kapcsolatban imáról beszél és szeretetről, mint az ima lelkéről. „Istent szeret – mondja –, aki szeret / mindent: kicsit és nagyot; / mert Ő is csupa szeretet, / aki minket alkotott.”[6] Ennek az imának a lényege éppen az, hogy Isten Igéje, amely a mennyek magasságából alászállott a föld mélységeibe, kiüresítvén magát még istenségéből is, nem csupán az értelem vonatkozásában nyilvánul meg „szóként”, hanem a spirituális hatalommal összefüggésben álló „szeretetként” is.
Ily módon, miként korábban már említettem a Genezis második fejezetére utalván, Ádám nem csupán nevet ad az Úristen által elébe vezetett állatoknak, hanem szeretettel is eltelik, mikor Isten társául adja Évát. Ugyanakkor, amit hangsúlyozni szeretnék a korábban idézett vers tükrében, éppen az, hogy Ádám és Éva szeretete nem exkluzív, kizárólagos – mintha (egy hajdan népszerű dal szavaival élve) „te volnál az egyetlen lány a világon, én pedig az egyetlen fiú”. Épp ellenkezőleg, mindent magába foglalónak kell lennie, szétáramolván a Föld teljes felületén, az igaz szerelem kifejeződésének megfelelően.
Elvégre Ádám szemében Éva nem csupán Éva maga. Emlékezteti őt minden egyébre a világon – többek közt a virágokra, melyek oly nőiesek. Szemében a virágok arra valók, hogy leszedje és Évának ajándékképpen csokorba rendezze őket, szerelmének zálogaként. Éva szemében pedig Ádám nem csupán Ádám maga. Emlékezteti őt minden egyébre fenn a mennyekben – többek közt az égen ragyogó csillagokra. S csakugyan, odafenn a csillagok hasonlóak a virágokhoz idelenn. Így a Férfit tradicionálisan az éghez, a mennyei atyához hasonlítják, míg a Nőt a földanyával hozzák kapcsolatba.
Ám ez nem minden. Idelenn a virágokban és odafenn a csillagokban Ádámnak és Évának nem csupán egymást kell megpillantania, hanem teremtőjük kezemunkáját is. Hálát kell adniuk azért a nagylelkűségért, hogy mindezeket nekik adta. Majd, átgondolván, hogy miként van jelen, és miként működik mindenben, szeretniük kell Őt mindenben és mindent Őbenne. Ugyanis Ő alkotott meg mindent, a kis és nagy dolgokat egyaránt. S mivel bennük van és feltárja bennük magát, ezek mind szeretetére méltó dolgok. Még akár el is képzelhetjük őket – s ezzel talán kivívjuk a „szánalmas téveszmék” terjesztésének vádját is –, amint beszélnek hozzánk a maguk módján, és sajátos létszintjükön mind visszhangozzák az isteni nevet: „Én vagyok”.
Mindez felismerhetően benne foglaltatik Hopkins egy másik versében: „Halandókra, mindükre rászabott: / időt-helyet sorsuk befele élni / kifejlenek; önvalóm szól s igézi / kiáltván: Amit teszek, az vagyok.”[7] Ugyanis nem csak az emberi lények privilégiuma az isteni név visszhangozása, ami az ő szavaikkal így szól: „Én vagyok”. Minden más lény is, éljen a földön vagy a föld alatt, a tengerben vagy a levegőben, a maga sajátos módján képes kifejezni: „Én vagyok”.
Majd, minthogy mind osztoznak ebben az isteni névben, és (az értelmes és értelemmel nem bíró teremtmények közötti régi középkori különbségtétel szerint) Istennek vagy „képmásai”, vagy „nyomai”, mind kötelesek – szó szerint, mivel „összeköttetésben” állnak – szeretni egymást. Ez az a szeretet, melyet Szent Pál a „tökéletesség kötelének” nevez. Ez a Szellem ama harmóniája, amelyből minden dolog keletkezett, éppúgy, mint a teremtő Igéből.
Most pedig elérkeztünk második költőnkhöz, Henry Vaughan-hoz. Egy reggelen képzelete elé tárul, amint „csengve szól, / Zsoltár keringésre e gyors Kerekség, / Ébred, dalol, / Már szél lohol, / Habot sodor, / S így vad s madár / Az Ő dícséretére jár. / Zendül nagy Egység, / Szent Himnusz, s Rend, Harang szava, / Természet-Szimfónia”.[8] Íme, pontosan megfogalmazva az ökológia ideája, amely nem pusztán a természet világának tudományosan meghatározott erőegyensúlyában áll, hanem „a Természet nagy harmóniájában és szimfóniájában”.
Ez az, amit Vivaldi is felismert a Négy évszak concertóiban, és Beethoven is meghallott Pastorale szimfóniájában. Ez az, amit a nagy költők és zeneszerzők mind felismertek a természet világában avagy „házában”, és amely leginkább inspirálóan hatott költészetükre és zenéjükre. Ők azok, akik megmutatják nekünk a feldúlt természeti rend helyreállításának igazi módját, emlékeztetvén minket az eredeti rendre – megmutatván a természet végcéljához vezető igazi utat azáltal, hogy visszairányítanak minket a kezdetekhez.
Végezetül meg kell jegyezzem, hogy amit mondtam, az valóban, nem pedig akadémikus értelemben véve, metafizikai. Ugyanis messze túlmutat azon a fizikán, amely eredetileg (a szó arisztotelészi értelmében) a dolgok természetének, phüsziszének tanulmányozását jelentette. Túlmutat Bacon, Galilei és Newton „új tudományán”, amely sajnos maga is kivette részét a természeti világ ökológiai egyensúlyának jelenlegi feldúlásából. Túlmutat magán a természet világán is, ahogyan azt szemeinkkel látjuk és füleinkkel halljuk.
Ugyanis a természet „háza”, amelyben élünk, és amelyet isteni kezek emeltek, nem csupán annyi, amennyit szemeinkkel látunk, füleinkkel hallunk, vagy amennyit precíz matematikai számításokkal megmérhetünk belőle. Ugyanolyan mértékben nem látható, mint amennyit látunk belőle, és épp annyira nem hallható, amennyire halljuk. Miként John Keats is megjegyezte az Óda egy görög vázához című versében: „Édes a hallott dal, de mit a fül / Meg sem hall, még szebb”.[9] Még misztikusabb, vagy inkább paradox módon fogalmazott egy másik költő, Francis Thompson: „Ó, láthatatlan világ, mi megpillantunk téged! / Ó, fel nem fogható világ, mi megérintünk téged! / Ó, megismerhetetlen világ, mi megismerünk téged! Felfoghatatlan, mi megragadunk téged!”[10] Ez az, amit ismerünk, becsülünk és szeretünk a körülöttünk lévő természeti dolgok külső formáiban, ugyanakkor egyesülünk belső harmóniáikkal és emberként kivesszük részünket a természet szimfóniájából.
Egy ilyen metafizika, mint utaltam is rá, egyáltalán nem tudományos, tárgyilagos vagy objektív – a kísérleti tudomány(osság)ról való gondolkodás régi, konvencionális értelmében. Ez ugyanis felismeri, hogy mi magunk, emberi lények is részei vagyunk a természet minket körülölelő „házának”. Nem pusztán azt ismeri fel, hogy szubjektumok vagyunk, kontrasztban az objektíve vizsgálni kívánt dolgokkal, hanem hogy minden dolog szubjektív és objektív egyben. Csak akkor tudunk mélyükre hatolni, ha rokonszenvezünk, együtt érzünk velük, anélkül, hogy elrettentene a „szánalmas téveszme” vádja – amely kifejezést éppen azoknak vághatnánk a képébe, akik használják!
Sőt mi több, egy ilyen metafizika egyáltalán nem szekuláris, a mindezidáig elfogadott tudományosság fogalmának megfelelően, hanem a szenttel határos. Minden dolognak igyekszik visszaadni a szentség eredeti ideáját. Ezen idea fényében pedig minden dolgot úgy lát, mint ami kezdetben a teremtő Igéből és Isten szelleméből származott. Ugyanakkor költői fohász formájában úgy tekint a célhoz való visszatérésre, miként azt Hopkins is teszi, nagy római elődje, Vergilius szavait visszhangozván: „Tőled jön, hozzád érkezik / Isten, ki szomját oltja, kit / kezed forrással üdvözít, / porom fényedbe öltözik.”[11]
Fordította: Umenhoffer István
Jegyzetek
[1] [Forrás: Sacred Web. A Journal of Tradition and Modernity, http://www.sacredweb.com/online_articles/sw14_milward.pdf. Fotó: Márton Gábor. – A szerk.]
[2] [Vas István fordítása. „Words strain, / Crack and sometimes break, under the burden, / Under the tension, slip, slide, perish, / Decay with imprecision, will not stay in place, / Will not stay still.” – A szerk.]
[3] [Quintus Horatius Flaccus: Epistolæ. I. 10. 24. – A szerk.]
[4] [Péld 29,18. Károli Gáspár fordítása. Káldi György fordításában: „Látomás nélkül a nép féktelenné lesz”. – A ford.]
[5] [„What is Earth’s eye, tongue, or heart else, where / Else, but in dear and dogged man?” – A szerk.]
[6] [Szabó Lőrinc fordítása. „He prayeth best who loveth best / All things both great and small. / For the dear God who loveth us, / He made and loveth all.” Szó szerinti fordításban: „Az imádkozik legjobban, aki a legjobban szeret / minden dolgot, kicsit és nagyot / Mivel drága Istenünk, ki minket szeret / alkotta és szerette mindezeket.” – A szerk.]
[7] [Gárdonyi Viktória fordítása. „Each mortal thing does one thing and the same, / Deals out that being indoors each one dwells / Selves goes itselfs, Myself it speaks and spells, / Crying, What I do is me, for that I came.” – A szerk.]
[8] [Tandori Dezső fordítása. „the quick world awakes and sings. / The rising winds and falling springs, / Birds, beasts, all things / Adore him (namely God) in their kinds. / Thus all is hurl’d / In sacred hymns and order, the great chime / And symphony of nature.” – A szerk.]
[9] [Tóth Árpád fordítása. „Heard melodies are sweet, but those unheard are sweater.” – A szerk.]
[10] [„Oh world invisible, we view thee! / O world intangible, we touch thee! / O world unknownable, we know thee! / Inapprehensible we clutch thee!” – A szerk.]
[11] [Gárdonyi Viktória fordítása. „Thee, God, I come from to thee go, / All day long I like fountain flow, / From thy hand out, round about, / Mote-like in thy mighty glow.” – A szerk.]
