A legenda szerint egy alakommal, amikor a Buddha – közvetlenül felébredése előtt – a bódhi-fa tövében ült meditációba merülve, megrohanták Mára, a Gonosz démonseregei. Miután rendíthetetlen nyugalmából nem tudták kimozdítani, elhatározásában nem tudták megingatni, „irigységében és féltékenységében felbőszülve” előlépett maga Mára, hogy megalázkodásra kényszerítse, a céljáról való lemondásra bírja őt, és a legmagasabb rangot, a legfelsőbbnek és legkiválóbbnak járó tiszteletet magának követelje. Hiszen a Buddha csak egy halandó, földi lény, magasabb lényegét, világfeletti méltóságát senki és semmi nem tanúsítja, így nem lehet érdemes arra, hogy a felébredést elérje, és a világ urának, a világ középpontjának pozícióját, melyet a „felébredés fája” testesít meg, elfoglalja.
„Kelj fel hát, kelj fel, ó, ifjú herceg,
és élvezd [világi] királyságod (rádzsja), így cselekszel helyesen.
Hogyan is érhetnéd el te a felébredést?!”
(Lalitavisztara 21. fejezet. P. L. Vaidya [szerk.]:
Lalitavistara. Darbhanga, 1958, Mithila Institute, 232. o.)
Ekkor a Buddha – jobb kezével megérintve a talajt lába alatt – a Földet hívta tanúságul saját lényének tisztaságára, a világban szerzett, de a világon túlmutató érdemeire. „E lét-megtartó Föld (bhútadhátrí) az én bizonyságom (pramána), ó Gonosz”:
„Ez a hatalmas (mahí) az egész világ támasza,
Pártatlan s egyként tekint mozgóra és mozdulatlanra:
Ő az én bizonyságom, hogy nincs bennem hamisság,
Ő legyen az én tanúm (száksin)!” (Uo. 233. o.)
„Amint a bódhiszattva megérintette, e hatalmas Föld (mahá-prithiví) hatféle módon megrezdült, megrendült, megrengett, felzendült, felcsendült, felzengett. Ahogy a magadhai rézüst, ha egy faággal megütik, felzendül és visszhangzik, úgy zendült fel, úgy visszhangzott e hatalmas Föld, amikor a bódhiszattva keze érte. Ekkor Szthávará, aki e hatalmas Föld istensége a háromezerszer-sokezernyi világegyetemben, és aki százszor tízmillió földistenség kíséretében e hatalmas Földet megrengette, a bódhiszattvától nem messze a talajt feltörte, felsőtestével kiemelkedett belőle minden pompával ékesítve, kezét hódolatra kulcsolva meghajolt a bódhiszattva előtt, és így szólt: »Így van, ó, egyetemes ember (mahá-purusa), így van, ahogy mondod, mi tanúsítjuk ezt! Bár egyedül Te vagy, ó Magasztos, a legfelsőbb tanúja és bizonysága e világnak, isteneivel együtt!«” (Uo. 233. o.)
A Buddha szimbolikus gesztusa, a „Föld megérintése (bhúmi-szparsa)” hűen kifejezi a buddhizmus természethez való viszonyulásának lényegét – túl minden ökocentrizmuson, „relácionális ontológián” és a világ megmentésére irányuló szentimentális törekvésen –, egyúttal pedig intő jelként szolgál a modern ember számára, aki önnön szellemi méltóságát megtagadta, és szennyes ujjaival a Földet immár egészen másfajta tanúságtételre hívja.
Fordította és kommentálta:
Laki Zoltán
